Somogyi Néplap, 1959. október (16. évfolyam, 230-256. szám)

1959-10-01 / 230. szám

SOMOGYI NÉPLAP 3 Csütörtök, 1959. október i, A burgonp idoiieern munkálatai Az egyik kellemes őszi délelőttön az öreglaki negyedik osz­tályos tanulók az udvaron tartják kézimunka órájukat. Fe­jes Erzsiké ügyes keze alatt hamar formálódik az agyag. „Hallgatni kényelmesebb“? Az őszi szedés után követke­zik ' a burgonya egyik legfon­tosabb munkája, a tárolás. A burgonya a szedés után még nem fejezte be életműködését, ezután következik az utóérés, majd a téli nyugvás ideje, ezt a tavasszal a csírázás követi. Mindez sok víz- és súlyveszte­séggel jár. A burgonyát tehát úgy kell lehűteni, hogy téli nyugalmi ideje tavaszig tart­son, ne csírázzon idő előtt, s jó minőségét el ne veszítse, de vigyázni kell arra, hogy meg ne fázzon, meg ne ázzon és főleg meg ne fagyjon. A vető­gumót külön kell tárolni a ta­karmány- és az étkezési bur­gonyától. A gondosan átválo­gatott burgonyából a sérült, rágott, vágott, romlott gumó­kat eltávolítjuk. Igen fontos a beteg, foltos gumók gondos kiválogatása az egészséges anyagbóL Nagyobb mennyiségű burgo­nyát legcélszerűbb ún. priz­mában eltartani. Az átváloga­tott burgonya a felsepert, tisz­ta földre kerül a prizmában. A prizma helyét ott jelöljük ki, ahol talajvíz nem érheti. A prizmákat egymástól 5 méternyire kell elhelyezni, hogy közöttük a takarás és kocsiközlekedés zavartalan le­hessen. A prizma űaérete a kö­vetkező legyen: mágassága 80 —100 centiméter, szélessége 1 méter, hossza pedig 20—25 mé­ter. Hosszabb prizma készíté­se nem ajánlatos. Ha sok az eltartandó burgonyánk, in­kább több kisebb, mint ennél hosszabb prizmát készítsünk azért, hogy ha a prizmákat meg kell bontani, ne bolygas­sunk meg olyan nagy tömeget. A prizma alá hosszirányban háromszög alakú szellőző rá­csot is ajánlatos rakni, annak szellőző nyílását a hidegek be­álltával szalpiacsutakkal gon­dosan be kell tömni. Beázás ellen 50—60 cm vastagon ta­karjuk be szalmával a priz­mát. Ha szép az idő, és eső­től, fagytól nem kell tartani, egypárszor éjjelre ki is takar­hatjuk átszellőzés céljából a prizmát, azonban nappalra ok­vetlenül le kell újra takarni. A prizmában a gumók állan­dóan szárazon legyenek. Ha a szalmatakaró átázik, cseréljük fel szárazzal. A prizmán taka­ráskor a szalmaréteg lenyom­va 60—70 centiméter vastag le­gyen. Ariikor a külső hőmér­séklet eleri a 0 fokot, a priz­mát takarjuk le földdel. Csakis a vastag szalmatakaró szigetel, és védi meg a gumókat a meg­fázástól, fagyástól, az idő előt­ti felmelegedéstől. Az erre rá­hányt és háztető alakúra jól rányomott sima földréteg egyenletes vastagságú, egy ásó- nyomnyi legyen. A sima, háztető alakú priz­máról lecsurog a hóié, esővíz. Ha a hőmérséklet a mínusz 5 foköt eléri, a földréteget 30— 40 centiméterre egyenletesen vastagítani kell. A vastagítás- hoz szükséges földréteget a prizma szélétől 130—150 cm- re kell leásni, úgyhogy a föld­takaró és az árok között leg­alább 40 centiméter széles ún. padka maradjon, így az eső­víz ott talál helyet, és nem juthat a gumókhoz. Mínusz 15 —20 foknál, ha a prizmán nin­csen hótakaró, szalmával vagy kukoricaszárral kell a nagy hidegek idejére letakarni. A takaró ne rothadjon a priz­mán. A nagy hidegek elmúltá­val a külső takarás felesleges, és feltétlenül el kell távolíta­ni. A földtakarót vékonyítani nem szabad, mert a prizma idő előtti felmelegedését idézi elő. A jól tárolt prizmában a bel­ső hőmérséklet plusz 3—5 fok között állandósul. A prizmát télen át is figyelni kell, s ha romlás észlelhető, a burgonyát át kell válogatni. Kisebb mennyiségű burgo­nyát megfelelő pincében is tá­rolhatunk. A pince ne legyen túl nedves, a benne tárolt burgonyaréteg vastagsága ne haladja meg az 1—1,2 métert. Barsy Sarolta, tudományos munkatárs. (Tudósítónktól.) — Tartalmas, minden rész­letre kiterjedő, megfelelő han­gú volt a beszámoló — álla­pítottak meg egyöntetűen a Marcali Járási Tanács párt- szervezete vezetőségválasztó taggyűlésének beszámolójáról a hozzászólók, és még hozzá­tették: — Ha eddig is hason­ló igényességgel elkészített be­számolót hallhattunk volna, minden bizonnyal élénkebbek, eredményesebbek lettek volna taggyűléseink. Igen, a gondosan elkészített, a hibákat őszintén és mégsem sértően bíráló, a feladatokat pontosan meghatározó beszá­moló már önmagában is je­lentős mértékben biztosítja a gyűlés sikerét, eredményessé­gét. És eddig bizony e téren követett el mulasztásokat az alapszervezet vezetősége. Most azonban megmutatta, hogy megvan a tehetsége, erkölcsi bátorsága a pártszervezet munkájának helyes értékelésé­hez. A jövőben is hasonló igé­nyességgel, gonddal elkészített beszámolót kér és vár a tag­ság az új vezetőségtől. A másik, amiről ugyancsak szólni kell, a tagság ezen a taggyűlésen is megnyilvánuló passzivitása, ami igaz, hogy bizonyos mértékben az emlí­tett hibából is ered. De nem­csak abból. Ugyanis ezen a taggyűlésen is jóformán kizá­rólag a hivatal-, osztály- és csoportvezetők szólaltak fel és egyáltalán nem hallatták sza­vukat az egyszerű, beosztott párttag dolgozók. Vajon miért? Történt már valakinek is ba­ja abból, hogy — mondjuk — rámutatott egy-egy vezető be­osztásban levő elvtárs, esetleg a közvetlen főnök hibájára, pártszerűtlen cselekedetére, magatartására? A szünetben érdeklődtem, és határozott »nem« volt a válasz. — Di­csérni szégyenek, meg azt meg­teszi helyettem más is, a hi­bákról hallgatni pedig kényel­mesebb — foglalta össze vala­ki a gyűlés után a passzívak táborának véleményét. Igaz, ez is álláspont, de nem kom­munistához méltó. Az új vezetőségnek lesz egyik fő feladata, hogy a még mindig meglévő passzivitásból kilendítse a taggyűléseket, és őszinte szólásra bírja az eset­ről esetre hallgatagon ülő elv­társakat. — Haschke Oroszországban született és nőtt fel — hunyo­rított Pronyin ravaszul. — Az­zal azonban, hogy megértett oroszul, éppen ön árulta el, hogy nem az, akinek mondja magát. — És hogy tudta meg, hogy Makarov vagyok? — Nem ment gyorsan, az ter­mészetes. Engem minden kü­lönleges elbánásban részesülő beteg érdekelt ott a kórházban, és így ön sem kerülhette el a figyelmemet. Azonkívül pedig, mint már említettem, ön meg­lehetősen felindultan viselke­dett. Blake ilyen vagy olyan meggondolásból eltehette volna láb alól Haschkét, a gyilkos­ságra a legkülönbözőbb alkal­mak kínálkozhattak, olyanok is, amelyek a legcsekélyebb gyanút sem kelthették volna szándéka felől, de az, hogy ön ilyen pompásan reagált az orosz beszédre, nyomban el­árulta önt, és rokonszenvet éb­resztett bennem ön iránt. Fel­figyeltem önre. Amikor kimen­tem a kórházból, megbíztam valakit, hogy szerezzen értesü­léseket Berziny úrról... — És így tudta meg, hogy Berziny tulajdonképpen Ma­karov ? — Igen — felelte Pronyin. — Mint már említettem, az utóbbi években a balti álla­mok ügyeivel foglalkoztam. Az mi gyanút keltettek. Utana kellett nézni. Természetesen arra nem számítottam, hogy ön él. Sok mindenben zavart a há­ború is. Július elején a néme­tek elfoglalták Rigát. Nem egy dolog háttérbe szorult, néhány tervünkről pedig teljesen letet­tünk. Az én rigai utam azon­ban megvalósult, habár más ügy miatt. Amikor kétség éb­redt bennem, hogy ön valóban Berziny, töprengeni kezdtem, hogy ki is lehet tulajdonkép­pen. A fényképét megtaláltam az iratok között, az emlékeze­tem pedig, amely valósággal »szakmailag képzett« memória, most sem hagyott cserben. A képét megpillantva, nyomban az az érzés támadt bennem, hogy már láttam valahol. Pronyin szeméből határta­lan jóindulat sugárzott felém. — Nem ismertem azokat a körülményeket, amelyek között ön Berzinnyé változott —foly­tatta. — A legrosszabb is fel­tételezhető volt, de előbb ér­deklődtünk maga felől Moszk­vában is, és itt Rigában is. A magatartása nem vallott áru­lóra. Valakivel megtanácskoz­tam ügyét, és elhatároztuk, hogy felvesszük önnel a kap­csolatot ... Amíg magamra voltam ha­gyatva, annyira bíztam ma­gamban, hogy eszembe sem ju­tott, hogy felőlem bárkinek is hamis elképzelései alakulhat­nának ki. Csak most, Pronyin szavai után bontakozott ki előt­tem a maga teljességében hely­zetem tragikuma. Jankowska igazán nem ok nélkül bizony­gatta, hogy számomra nincs visszaút. — Esküszöm, most érzem csak igazán helyzetem fonák­ságát — tört ki belőlem a val­lomás, talán inkább saját ma­gam, mint Pronyin felé. — Nem kellett túl sok ahhoz a feltételezéshez, hogy átálltam... — Szerencsére erre a gyanú­ra az ön magatartása nem ad okot — bólintott Pronyin. —■ Adódhatnak tragikus tévedé­sek, de mielőtt az ember vala­kiről kimondja, hogy kakukk­fióka, kétszer is meg kell gon­dolnia. És ebben az esetben a váló helyzet bennünket igazolt. E pillanatban szebbnél szebb gondolatok ébredtek bennem Pronyinnal kapcsolatban, de az érzelmek kinyilvánítására most nem volt alkalmas sem a hely, sem az idő. És egyáltalán mit jelenthettek a szavak ebben a helyzetben, amilyenben vol­tunk? Tettekkel kellett felel­nem, hogy méltó legyek a be­lém helyezett bizalomra. így azután ahelyett, hogy szentimentális fecsegéssel töl­töttem volna az időt, röviden így szóltam: — Hallgatom önt, Pronyin elvtárs. Parancsoljon. — Azt hiszem, hogy a leg­fontosabbat már megmondtam. Az ön legfőbb feladata felku­tatni azt az ügynökhálózatot, amelyet Blake szervezett a Baltikumban. Más megbízást nem is adhatok. Nem könnyű feladat ez sem, viszont a körül­mények folytán ön van a leg­előnyösebb helyzetben a fel- / adat megoldására. Használja ki '[ Jankowskát is, szedjen ki be- lőle, amennyit csak lehet, de % legyen vele is nagyon óvatos: ha netán észrevenné, hogy az ji ön átneveléséből semmi' sem lesz, másodszor már nem véti ■[ el a célt. Menjen bele a játék- ■[ ba a németekkel mindaddig, amíg a fejükbe nem száll a si­ker, de őket sem szabad lebe­csülnie. A fasiszta őrület el- '[ durvítja ugyan módszereiket, ■[ de ne feledje el, hogy a német államgépezet, amelyre a nácik Ji támaszkodnak, sohasem műkő- [i dött rosszul, sőt kémszerveze- '! tűk mindig igen magas fokon <[ állt. Beszervezik magát, mert i[ tudják, hogy az a hírszerző, / akit egyszer lelepleztek, más- [i képp nem mentheti meg az ji életét, csak ha a másik fél i szolgálatába szegődik. Ezt ki i[ kell használnia. Vigye az ördög őket, csapjon a kezükbe, álljon [■ be közéjük. Az angol hírszer- ]i zők becsületét nem nekünk'! kell megvédeni. Végeredmény- i ben a németek sem fogják szi-1| gorűan venni, ha némileg pasz- 5 szív marad, nekik kellemesebb, í ha egy leleplezett kémmel van ■[ dolguk itt, Rigában, mintha J egy új, ismeretlen ügynökkel![ kellene bajlódniuk. Hiszen ah- Ji hoz kétség sem fér, hogy Bla- jjj ke letartóztatása esetén az In- í tellingence Service valakit ide- i[ küld a helyére a Baltikumba... / — Folytatjuk — ÍJ a marcali gimnázium KISZ-szemzeiéneii pragramiárál — Tudod, milyen KISZ-élet lesz az idén minálunk? — ront nekem lelkesedve negye­dikes gimnazista öcsém. — Olyan programot dolgoztunk ki, amilyen még nem volt a marcali gimnázium történeté­ben. — Nana. Szép ez a felbuzdu­lás. De mi a biztosíték a terv megvalósítására? — Hát egy olyan vezetőség, amelynek én vagyok a sportfe­lelőse. Ez nem elég? — tréfál­kozik. — Meg persze az is, hogy minden tanárunk segít. Úgy látjuk, szívügyüknek te­kintik, hogy ifjúsági szerveze­tünk minél eredményesebben működjék — fordítja komoly­ra a szót. Itt fekszik előttem a terve­zet. Egyelőre még csak tintá­val írva, át-átjavítva, bele- toldva ceruzával egy-egy szó, mondat. Látszik rajta, hogy kollektív munka, hosszas meg­beszélés eredményeként szü­letett meg. Mi az, ami a programban leginkább feltűnt? Elsősorban a politikai ne­velésben kitűzött célja. A »Ki­lián«- és az »Ifjúság a szocia- lizmusért«-próbák kétheten­ként megtartott foglalkozásain kívül az »Ifjú kommunista«- próbára való előkészítés elő­adásai. Ezekben ilyen témákat találhatunk: A nacionalizmus elleni küzdelem, a határkérdés, revanspolitika. a határok ki­alakulása. Nem kevésbé figyelemre méltó a program kulturális ré­sze: klubdélutánok, VIT-él- rnény beszámoló, szavalóver­seny, nyilvános műsor a járás három községében, szereplés a közünnepek műsoraiban, »Dup­la vagy semmi« játék, tavaszi vasárnapokon kirándulás a ba­latoni felvidékre, KISZ han­gos újság, valamint fali­újság szex-kesztése időszerű kéi-désekről való tájékoztatás céljára. Es a társadalmi mun­ka: kukoricaitörés a helyi állami gazdaságban, részvé­tel a község fásításában, a 19-es mártírok sírjának gon­dozása. Megszervezik a nyári önkéntes munkatáborokba va­ló jelentkezést, és folytatja te­vékenységét az évekkel ezelőtt alakult önkéntes segítőbrigád is. Az úttörőmozgalomban mintegy húsz ifi vezető, vesz részt. Mindezt kiegészítik a különböző sportrendezvények, versenyek, a napi- és hetila­pokra való előfizetés szorgal­mazása és nem utolsósorban a tanulmányi színvonal emelé­sén való tevékenykedés, az elsősök segítése. Valóban sokrétű, színes, hasznos tervezet. Ha megvaló­sul — márpedig feltételei tel­jes egészében megvannak —* nagyot lép előre a tagok ne­velésében, igényes szórakozta­tásában, világnézetének for­málásában a marcali gimná­zium KISZ-szervezete. P. L, A MŰSZAK UTOLSÓ ÓRÁI \ ház ablakai fénylő szemekként tekintenek az utcáraf de ilyenkor este — különösen erre, a város széle fe­lé — alig-alig látnak egy-két hazaigyekvő embert. A jármű- forgalom is csökkent, csak ritkán robog végig egy-egy autó, s a nyomában felkavart por lassan, fáradtan hull vissza a földre. A kutyák felugatnak itt is, ott is, aztán behúzott fa­rokkal visszatérnek ólukba. A lakóházak szorosan összebújnak egymás mellett. Egy kicsit távolabb az üzemek — a TRANSZVILL, a Tejüzem, a Faipari Vállalat — kényelmes egyedüllétben helyezkednek el. Milyen ellentét! A házakban, a cserepes tetők alatt békés nyugalom van< amott a gépek zaja kilép a falakon túl, dicsérve a még dol­gozó munkáskezeket... A kapun belül — ahol megannyi villanykörte fénycsóvá­ja vív küzdelmet a sötéttel — megerősödik a zaj. A Faipari Vállalat portása megy előttem, mutatja az utat, nehogy belelépjek az építkezések okozta gödrökbe. Az állványok árnyékai szétterült óriásként borítják be a földet. Az épületben kellemes meleg és a fa jellegzetes illata fo­gad. A műszak utolsó órái. Mindössze három ember dolgozik. A fűrész fogai éhesen, reszelésen harapnak a fába finom fű­részport köpködve. A másik teremben fortyogva fő az enyv, a présben száradnak a szekrényajtók. Másutt sötét van. A há­rom 'ember keveset beszél — a zaj miatt úgysem értenék egy­más szavát —, hallgatagon végzik dolgukat. A késői látogatót kedvesen fogadja Vátülik Péter bri­gádvezető. Mozdulatai frissek, pedig — mint mondja — ezek az utolsó órák a legnehezebbek. — Tudom, csodálkozik, hogy ekkora üzemben mindössze három dolgozót talál. Az a helyzet, hogy két műszakban csak a csiszoló és az enyvező brigád dolgozik, és sajnos, betegünk is van. — Helyére tesz egy deszkát, közben munkájáról be­szél. — Mivel 4 órától magunk vagyunk, kora délután ki.yesz- szük a szükséges anyagot, úgyhogy anyagproblémánk soha sincs. |U íg megmutatja, hogy miből áll az enyvezők mu.nká- ja. az esti műszaki vezetési’ől érdeklődöm. — Fél órával ezelőtt volt itt a főkönyvelő elvtárs. Nem mindig ö jöii. Hol az igazgató, hol az üzemvezető látogat meg bennünket különböző időpontokban, megnézik, nincs-e vala­mi baj, fennakadás, mi meg tudjuk a dolgunkat. Ahogy né­zem a versenytáblát, nem azért mondom — jegyzi meg mo­solyogva —, de a mi brigádunk áll talán a legjobban. Való­színűleg a jövő hónap végére te'jesítjük az éves tervünket is. — Nem fáradtak már ilyenkor, az utolsó órákban? — Hát nem vagyunk olyan frissek — neveti el magát —, minit két órakor. Hatkor tartunk egy kis szünetet, eszünk va­lamit, aztán egy-kettőre elmúlik az idő. Meg aztán megszok­tuk már. Munkánkon azonban rém látszik meg ez a kis fá­radtság sem, hiszen a magunk érdeke, hogy minél többet, mi­nél jobban tei-meljünk. A farakások labirintusában vezetve jó gazdaként min­dent meg akar mutatni. Az üzem fejlesztési tervéiből beszél, s úgy érzem, hangjában van valami büszkeség, mikor a jö­vő évi 36 milliós tei'vet emlegeti. — Ezt még meg kell néznie — vezet a gépterembe. Kattan a villany, fény ömlik szét a teremben, megvilágít­va az új büszkeséget, a Csehszlovákiából kapott hengercsi­szoló gépet. A halványzöldi-e festett óriás némán áll a fal mellett, néhány méterrel arrább a föld betonbux-kolata fel­törve, már készül a talapzat. — Ilyen gépünk még nem volt — folytatja Vatulik Pé­ter —, ezzel nemcsak megkönnyíti ük, hanem szebbé és jobbá is tesszük munkánkat. Hengereket forgat meg. Egyszerű mozdulataiból öröm sugárzik, s bár ő egész másutt dolgozik, mégis úgy sürög-fo- rog a gép körül, mintha a sajátja volna — a magáénak érzi. Visszatérünk a terembe, ahol Elekes és Balázs elvtárs végzi munkáját. Még egy óra, aztán némaságba fog burkolózni az üzem, vége lesz a műszaknak. De addig még messze hallatszik, amint a fűrászfogak rágják a fát, és a csi­szológép sikongva csúszik a deszkákon. Vörös Márt«

Next

/
Thumbnails
Contents