Somogyi Néplap, 1959. június (16. évfolyam, 127-151. szám)

1959-06-07 / 132. szám

SOMOGYI NÉPEAP 9 Vasárnap, 1959. fűnfus t. ! KÖSZÖNTJÜK ! PEDAGÓGUSAINKAT * r levente megemlékezünk róluk, évente ünnepeljük b gyermekeink szerető szívű nevelőit, valahányszor * szellemi gazdagsággal teli, műveltebb emberkék hagyják el s az iskola padjait, búcsút intve életük legszebb, legkedve- b sebb időszakának. Megemlékezünk róluk, mert a kert, m ahova magot vetettek, s hivatásszeretettel ápolták, gondoz- b ték fáradtságot nem ismerőn, megtermetté gyümölcsét. S ® ez a gyümölcs a hazáé, a nép szakítja le önmagának táp- a lálékul... I Kicsi, alig tipegő bölcsödések, óvodások tanulnák meg * óvónőjüktől kacagni, örülni a napsugárnak, az életnek, ott K ismerkednek a közösséggel, amelynek tagjai, s onnét hoz­* zák az első dalt, verssort, virágot édesanyjuknak. Csodá- “ latos titok, a betű elől vonják el a leplet tanítóink, s az * olvasás szeretetét plántálják, ami megszépíti az életet, el- J űzi a gondot, unalmat. És később tanáraink vezetik be m gyermekeinket a tudományok csodálatos birodalmába, ■ melynek ismerete oly magasra emeli az embert __ a És közben formálódik, alakul jellemük, megtanulják * látni, felismerni a szépet és jót, megtanulnak küzdeni és a helytállni az életben, munkálkodni egy nemesebb célért. Pedagógusok. Igen, ők fogják kézen gyermekeinket, ők * pótolják napközben az édesanya szerető szívét, az apa fe- “ lelősségteljes szigorát. Ök azok, akik értéket, tanult em­■ berföket nevelnek az új utakon haladó társadalomnak, s Jj akik szívükben gondoskoddsv kkál mindig, de sokszor cse- m lekedeteikkel is tovább vezetik felnőtt növendékeiket az ■ élet útjain. Magasröptű hivatás ez, melynek csak az juthat a magaslatára, aki nemcsak tanár, tanító, óvónő, hanem édes­* apa, édesanya is, és materialista világnézeti felfogásában á meggyőződéssel fáradozik az új szocialista embertípus ki- a alakításán. m fkket köszöntjük, a pedagógusokat, akik az utóbbi egy ■ év alatt is oly sok. gondot fordítottak gyermekeink * nevelésén túl önnönmaguk formálására, nézeteik, pedagó- b giai elveik végső kialakulására, őket -ünnepeljük, akik fá- " rasztó napi munkájuk után a művelődési házban tanítják a szépre, jóra, felnőtt ifjúságunkat; akik könyvet adnak az * emberek kezébe, s törődnek hétköznapi gondjaikkal, baja- m ikkal. És őket is, akik még nem jutottak el a materialista J világnézetig, de látják már, hogy, nélküle zsákutcába jut a a nevelői munka, s önmaguk indultak, el az úton, hogy meg- *y vívják saját csatájukat. ■ A pedagógus hivatása mindig szép volt, gyönyörűség- “ gél teli. Ám sok keserves órát, hónapot, évet okozott a múlt a pedagógusainak kivetettsége, szolgai alázatra kényszeríté- ' se. Az állástalanság, a nélkülözés, a papi uralom éles bárd­* ja az oktató munka és a nevelő felett, a mezítlábas cseléd­* gyerekek látása, a sivár iskolai körülmények oly nagyon m megkeserítették a pedagógus munkája után jogosan érzett J büszke örömét. » De most már nemcsak a puszta nevelés, hanem a pe­* dagógus nagyrabecsülése, munkájának értékelése is együtt * jár nevelőink életével. Hazánkban immár több esztendeje ’ érvényesül Lenin igazsága, a szocialista világnézet, iskola­■ politika igazsága: »A. pedagógus legyen a legmegbecsül­■ tebb szakmunkás-«. És ma már nemcsak beszélünk erről; ■ a gondoskodás, nagyrabecsülés ezernyi jelével találkoznak | naponta pedagógusaink, s kell-e ennél több biztosíték? t fnnepeljük a 14 éve felszabadult, emberi környezet­ben élő, munkálkodó pedagógustársadalmat. Ünne­peljük és kérjük: ezután is szocialista hittel, áldozatkész­séggel tanítsák, neveljék az új generációt, hogy felnövő gyermekeink tudománnyal felvértezve, jellemes emberek­ként, szocialista öntudattal folytathassák apáik megkez- ^eít munkáját. U\ • * Még: tűi köze! vagyunk a ahhoz, hogy felejteni tudnánk: “mennyi élettel, vérrel — sú- alyos milliárdokra rúgó gazda» Jsági kárainkról nem is beszél- *ve — fizettünk a német »élet­* tér« és a német »f elsőbbren- r dűség« esztelen világháború­jáért. Ország-világ a tanú rá, • hogy felszabadult és a maga gazdájává vált népünk a test­véri szocialista országok tá­mogatásával mily rövid idő alatt begyógyította az ország testén esett sebeket. És még mást, ennél sokkal többet, szinte, csodával határos dol­gokat vittünk véghez. Hogyne szorulna hát ökölbe millió és millió hazánkfia keze, amikor azit kell látni, hogy új hitierek támadnak, és újra hazánk, a békeszerető népek szíve felé irányítják Amerikától kapott atom- és más fegyvereiket. Riasztó valóság, hogy újra uralkodóvá vált a nagynémet sovinizmus, és megint azt a nótát fújják, amit a hitleri fa­siszták. » Népünket a német imperia­lizmus ebben az évszázadban ■ már kétszer sodorta az általa * kirobbantott világháborúba, t Drágán megfizettünk mindkét háborúért. Nem szabad felej­tenünk! De felejthetnénk-e a német nácizmus okozta szen­vedéseinket, hiszen azt látjuk, hogy Nyugat-Németországban szabadon szervezkednek és nem is titkolt fasiszta hang­nemben írnak ellenünk, a Ma­gyar Népköztársaság ellen a szovjet seregek elől elmene­kült volt uraink, fasisztáink. Nem a magyar nép elleni gyűlölet kifejezője-e, hogy a nyugatnémet kormány áldásá­val és oltalmában éppen Nyu- gat-Németország az, ahol meg­jelenhet a kivégzett nyilas-fa­siszta vezér, Szálasi fényképé­vel a hungarista mozgalom lapja, a Cél. Nem kihívás-e ellenünk, hogy Nyugat-Német­országban alapíthattak szerve­zetet a volt magyar csendő­rök és hazaárulók, s itt «képe­zik ki hazánk ellen a magyar nép minden rendű és rangú el­lenségét. Itt székel és innen blytathatja uszítását ellenünk a «Szabad Európa Rádió«. Nem aggaszthat-e mindaz, ami ma ' Nyugat-Németország­ban végbemegy? Ki akarná elütni tőlünk a jogot, hogy felemeljük szavunkat a német militarizmus újjáéledése él­én? Saját lelkiismeretünket is becsapnánk, ha ezt nem ten­nénk meg. Az egész magyar nép nevében állapíthatta meg az ADN tudósítójának adott Magy ar ügy is minapi nyilatkozatában dr. Münnioh Ferenc elvtárs, a munkás-paraszt kormány elnö­ke »... részt .... vállalunk a német kérdés megoldásáért ví­vott harcból, minthogy ez nemcsak mint európai kérdés érint bennünket, hanem úgy is, mint saját biztonságunk, saját jövőnk kérdése«. Jól tudjuk, hogy ma már nem vagyunk védtelenek, mert mi is beletartozunk a hatal­mas gazdasági és katonai erő­vel rendelkező szocialista tá­bor családjába. Nagy erőt köl­csönöz nekünk, hogy mellet­tünk áll és oltalmaz bennün­ket a szocialista nagyhatalom, a Szovjetunió. S mivel éppen ezért nagyobb szavunk van a világban, job­ban ki kell venni részünket a német militarizmus) megféke­zéséért folyó harcból. Van-e megoldás? Igen, van. Meg le­het akadályozni, hogy a német imperialisták még egyszer há­borút robbantsanak ki, és ve­szélyeztessék a népek bizton­ságát. Éppen ezért küzd a po­litika nemzetközi küzdőterén a hitleri fasizmus szétverésében oroszlánrészt vállalt Szovjet­unió. Ma újra azt mondja a béke következetes harcosa, a szovjet kormány: kössünk bé­keszerződést a két Németor­szággal, rendezzük Nyugat- Berlin kérdését. A Szovjetunió diplomáciai erőfeszítéseinek eredményeiként a külügymi­niszterek tárgyalóasztalhoz ül­tek Genfben. Ott foglal helyet egyenrangú félként a Német Demokratikus Köztársaság küldöttsége is. Ez — mint Münnich elvtárs is megálla­pította: >-o.z egész szocialista tábor hatalmas diplomáciai si­kere«. Milyen szánalmasnak tűnik ezek után a nyugati hatalmak­nak a nyugatnémet militariz- mus fölötti na.gybácsáskcdó sze­repe? Megpróbálják fehérre festeni a feketét, vagyis ta­gadni, hoev militarista, sovi­niszta erők léteznek Nyugat- Németországban, sőt Herter amerikai külügyminiszter azt állította, hogy az NDK mili­tarista állam. Micsoda logikai bukfenc ez?! Elegendő utalni arra, ^amire a magyar minisz­terelnök is utalt: »Nyugat- Németországban ma lényegé­ben ugyanazok a társadalmi erők vannak hatalmon, ame­lyek annak idején hatalomra segítették a fasizmust: a né­met monopoltákés-ek«. Ezzel szemben az NDK-ban nincsen hatalmuk a monopol- tőkéseknek, ennélfogva elkép­zelhetetlen mindenféle revan- sista, militarista megmozdulás. Itt a hatalmat a munkásosz­tály gyakorolja. A fasizmus el­leni harcokban kitűnt embe­rek alkotják az NDK néphad­seregének tisztikarát, nem úgy, mint Nyugat-Németországban, aHbl a hatalmi pozícióktól le­felé mindenütt egykori hitle­risták tevékenykednek. Még nem tudni, milyen ered­ményeket hoz a külügyminisz­teri értekezlet, annyi azonban bizonyos, ho>gy a nyugatiak nemigen törekszenek a meg­egyezésre. Nem is beszélve a nyugatnémet küldöttségről, amely a legszívesebben ku­darcba fullasztaná a tárgyalá­sokat Nem is olyan régen, áp­rilis 4-én a The Word Tuday így fecsegte ki uralkodó köreik igazi szándékait: "A nyugati diplomatákat jo­gosan az nyugtalanítja, hogy a tárgyalások sikerrel járhat­nak, és komoly változásokat idézhetnek elő az európai ha­talmi egyensúlyban-«. Vagyis, ha Nyugat-Németországban si­kerülne megfékezni a milita- rizmust, akkor megszűnnék az a szocialista tábor elleni tá­madások hídfőáílásává lenni, s megszűnne a világ e terében a hidegháború. Hát ettől félnék némely urak Nyugaton! Ezért terjesz­tenek elő olyan javaslatot, mint amilyen az is, hogy az NDK mondjon le saját fővá­rosáról — de ezt még tárgya­lási alapul sem fogadhatta el a Szovjetunió és az NDK. Az ésszerű megoldás, mint Mün­nich. elvtárs mondofta az NDK távirati irodája tudósítójának; »... meg kell szüntetni Nyu- gat-Berlin helyzetének rend­ellenességét, ki kell vonni on­nan az idegen csapatokat, fel kell számolni az ott működő és az NDK, valamint a többi szo­cialista ország ellen tevékeny­kedő különböző fasiszta kém- és provokátor szervezetet, Nyu- gat-Berlint pedig szabad vá­rossá kell nyilvánítani-«. Ez felel meg a józan ész, a ’ béke érdekeinek. Igen lénvegesen elősegítette a tárgyalások sikerét Walter Ulbricht elvtárs,, az NSZEP Központi Bizottsága első tit­kára, amikor azt javasolta, hogy kössön megnemtámadási szer­ződést egymással a két német állam. Ez a javaslat tényezője lehetne a megértés, az egye­sítés felé vezető útnak. Usvan- akkor csak üdvözölni lehet Ulbricht elvtársnak azt a ja­vaslatát is, hogy a négy kül­ügyminiszter látogasson el a Német Demokratikus Köztár­saságba, hogy összehasonlítást tehessenek a két német állam fejlődése között. Az NDK-nak nem lenne szégyenkeznivalója! A kül ü gymi mis zterek is meg­győződhetnének arról, amit a világon már sokan tudnak, hogy az NDK német nép történetében az első demokra­tikus német állam, tántorítha- tatlanul és következetesen harcol a békéért. Bennünket, magyarokat a testvéri kötelék, a cél és az eszme ezer meg ezer szála köt össze a Német Demokxatikys Köztársasággal, a mi népeink jól megértik egymást; mi az élet, a munka, a béke katonái vagyunk. Otíliáiul a pat t iránti úszltitziígi'öL éj a btcjüleleiiégrál A párt szervezeti szabályza­tának egyik pontja a párttag kötelességeként egyebek kö- közÖtt ezeket írja elő: »... őszinte és becsületes le­gyen a párthoz, ne titkolja és ne ferdítse el az igazsá­— Feltétlenül magadhoz kell kérned az anyagot, s aztán kicsempészed az intézetből, el­hozod ide hozzám, és itt min­den oldalát lefényképezzük... Mikorra tudod megszerezni? — A hét végére feltétlenül. Majd valamilyen ürüggyel ma­gamhoz kéretem és este nem adom le az irattárba... Néhány nap múlva a tervező mérnök dagadó aktatáskával jelent meg ismét a kémfőnök lakásán. Az izgalomtól és örömtől Atkáry szinte szóhoz sem jutott. — Ez az igazi, ez a nagy, ez a mi munkánk koronája. Még hogy Sztálinváros. Ha há­ború lesz, majd tudni fogják az »amik«, hová bocsássák alá ajándékaikat. Szétnyírjuk ezt a rühes kommunista bandát. Atkáry nem bírt magával. Olyan kéjes öröm töltötte el afölött, hogy most igazán árt­hat a népi demokráciának, amilyent 1944. március 19-e, a németek hódító bevonulása óta nem érzett. Miután jól lefüggönyözték és bezárták az ablakot, az irato­kat, terveket, térképeket, szét­terítették a szobában. A pará­nyi fényképezőgépek működés­be léptek. A dokumentáció minden oldaláról két-két fel­vételt csináltak, mondván, hogy biztos, ami biztos. Eddig főleg csak a Sza­bad Európa élt belőlünk... Hallgattad? Hétfőn is bemond­ta. azt az anyagot, amit Wag­ner adott arról, hogy kiket kell kinyírni, mint kommunistákat a vállalatuknál. — Nem hallottam. De azért szóktam hallgatni... Csak na­gyon zavarják, a fene. a kezü­ket, alig lehet érteni valamit az adásból. Miután elkészültek a nagy munkával, éjfél felé Darvas Attila elbúcsúzott a kémfőnök­től. Másnap reggel visszavitte az egész anyagot az intézetbe, s már délelőtt az irattárban volt a tervdokumentáció. Ki sejthette! volna, hogy ez az igen fontos iratcsomó az éj­szaka házon kívül volt, s a fényképek rövidesen valame­lyik nyugati hírszerző szerve­zet titkos irattárába kerültek. Atkáry alig várta, hogy Struzzieroval találkozzék. Amikor összejöttek, így szólt a sajtóattaséhoz: — Mit kapok, ha egy hadi- fontosságú város teljes doku­mentációs- és térképanyagát adom át neked? — Ne hülyéskedj. Két év alatt semmi komolyabbat nem szállítottál, majd most fogsz te tervdokumentációkat adni? — Szóval mennyit kapok ér­te? — Bánom' is én. Én. tini« annyit fizetek, amennyi van. Márpedig bőven van, azt tud­hatod. Százezer! — Kétszáz! — Na jó, legyen százötven — alkudott kofa módjára Siruzziero Adalberto. Ameri­kai gazdái pénzét spórolta meg ezzel.. De ő is meglepődött, amikor Atkái'y e—'más után előhalász­ta zsebéből a kis filmtekercse­ket, s elmagyarázta, mit is rejtenek azok. Gyorsan kikap­ta a kémfőnök kezéből, táská­jába vágta, aztán közölte At- káryval, hogy néhány napra Bécsbe megy, ne keresse... — De a pénzt feltétlenül elhozd! — Ne félj... A kémfőnök vérszemet ka­pott. Most már állandóan azért nógatta beszervezett embereit, hogy csak komoly anyagot szolgáltassanak, ö, mást nem fizet meg.. .■ Elvégre »Nagy ügyről« van szó. össze is hív­ta a társaságot, illetve legben­sőbb embereit, és megbeszél­ték, hogy a jövőben hogyan fogngk dolgozni. Itt vetette fel Szegedi azt az ötletet, hogy a fényképezőgépet jobban kelle­ne hasznosítani. Azt nem lehet megcsinálni, hogy mondjuk egy gyár előtt megállnak fény­képezni. De azt igen, hogy az ember szépen a kesztyűjébe varrja a csöppnyi fényképező­gépet, s amikor a lefényképe­zendő objektum élőit halad el, kissé megpiszkálja az orrát, ujját a gyárra, vagy a katonai intézményekre irányítja,' s máris kész a csodálatos fel­vétel. .. Ekkor már tizennyolc ilyen parányi, mikrofilmes fényké­pezőgépük volt... Mindenki kavott egy-egyet s mindenki bele varrta kesztyűje ujjába. Wagner Márton különcköd:>’ a kart., ő egy vagy i',,rTv j-- vényt tűzött kabátja hajtó­kájára és amögé építette be a j csodálatosan kicsi fényképező­gépei, miután a lencse ny íld-\ sának lyukat fúrt a jelvény- ] be. Senki nem mondta volna, hogy az MHK jelvény egy j fényképezőgépet takar. Egy­más után fényképezték le a\ laktanyákat, a belüavi szervek épületeit, gyárakat, repülőt e- j reket, a hadsereg harci fel­szereléseit! 1955. április 4-én azt a fel­adatot kapták Struzzierotól, hogy a katonai díszszemlén he­lyezkedjenek el a tömeg kö­zött, és a kesztyűjükbe beépí­tett fényképezőgépekkel az ott elvonuló katonai egységekről, ágyúkról, tankokról, lövegek- ről készítsenek fényképeket. Kilencen kapták a megbízást, valamennyien két-két fényké­pezőgépet varrtak be a kesz­tyűjükbe. Aj vállalkozást nagy izgalom előzte meg. Harminc­hat felvétel elkészítéséhez — ügyesség kell, meg nagy a le­bukás lehetősége is... j A felvonuláson Atkáry i Arisztid emberei ott ácsorog-1 tak a kiváncsiskodók, az ér- $ deklődők tömegében. S ami- ♦ kor egy-egy harci eszköz el-1 vonult előttük, felvételeket csi-s váltak. A figyelmes szemlélő ♦ csak annyit tudott volna meg-l állapítani, hogy Atkárynak és í embereinek folyton viszket az ? orra. ♦ Odahaza azután előhívták a t felvételeket, átadták Atkáry-1 nak, Atkáry pedig tovább adtat Struzziero Adalbertónak. Az Am Modena-Parki lakás- | ban nagy volt az elégedettség, t Ábrányi egyre komolyabb és t komolyabb anyagokat kapott | Magyarországról. Struzziero ♦ hűségesen szállította a magyar j vonatkozású kémanyagot... ♦ ♦ — Folytatjuk — í got...« Korunkban új értel­met, új színezetet kapott ez a szó: párttag. E szó hallatán magasztos gondolatok jutnak az emberek eszébe, mert azok­ra gondolnak, akik kivívták a szabadságot, és megnyitot­ták népünk előtt az új világ kapuit. A "párttag" fogalom sokak számára egyúttal azt is jelen­ti, hogy: bátor, áldozatkész, igaz, őszinte, szerény, segítő szándékú. E nemes tulajdon­ságairól ismerte és tanulta meg becsülni népünk a kom­munisták pártját a Horthy- fasizmus éveiben, és a felsza­badulás után is e nemes tu­lajdonságok csillantak meg. A mi pártunk vállalta a tör­ténelmi hivatást és szerepet: elvezeti népünket az osztály­nélküli társadalomba, a kom­munizmusba. A.z igaz ügyet csak igaz, őszinte, becsületes szívű és szándékú emberek tudják jól szolgálni, s még inkább e harcot vezetni. A párthoz, a kommunista név­hez válik méltatlanná, aki e tulajdonságokat, elveszti. Csak naivak kérdezhetik: hát a kommunisták között is megvan ennek a veszélye9 Miért ne volna, hiszen a kommunisták is hús-vér em­berek. ők sincsenek félrelépé­sektől, hibáktól megóvó szé­rummal beoltva. Hányszor megtörtént, hogy szándéka­inkban jót akartunk, mégis hibáztunk. A becsületes em­ber azonban jóvá is tudja tenni hibáit, miután levonta az ebből fakadó tanulságot. Ezt az emberek megértik. Más a helyzet, ha a hibát el­követő makacsságból vagy más okból nem akarja be­látni hibáit, ennélfogva kép­telen a kijavításukra is. Az ilyet nehezen vagy egyáltalán nem tudják megbocsátani az emberek. A beismerés fél gyógyulás, az őszinteség hiánya jellem­beli fogyatékosságot is jelez. Volt egy ember, aki ötvenhat előtt kommunistának» mondta magát, az ellenforradalom nanjriban azonban megbot­lott. Nemcsak részt vett, ha­nem fel is szólalt egy gyűlé­sen — mégpedig ellenkező hangnemben és tartalommal, mint annak előtte szokta ten­ni. Majdnem bűnbocsánatot kért a néphatalom ellensé­geitől korábbi »vétkeiért". Nem állítjuk, hogy ő a régi rendet óhajtotta vissza. Ami­kor pedig végeszakadt az el­lenforradalmárok pünkösdi királyságának, és harc kezdő­dött a megtévedtek vissza­nyeréséért — s kinek-kinek a forradalmi szellemű kollek­tíva előtt tisztázni kellett az ellenforradalmi időben tanú­sított érthetetlen magatartá­sát —, emberünk az őszinte beismerés helyett tagadásba fogott, őszintesége még segít­hetett volna, mert az elvtár­sak ebből megítélhették vol­na: képes-e a javulásra. A tagadással azonban mindent elvesztett. Megingatta a hi­tet azokban, akik azelőtt bíztak benne. Fejére olvar* ták a hibákat, de semmit sepo ismert el, megpróbált hazug­sággal kibújni a felelősség alól. Ha őszintén és önkriti­kusan bevallja hibáit, talán még megbocsátott volna neki a taggyűlés, de mivel a párt­hoz nem volt őszinte és be­csületes, kitessékelték maguk közül. S ez az utóbbi volt a helyes. Mindig őszintének és be­csületesnek lenni — ez az egyenes út, ha még oly sú­lyosan vétett is valaki a párt ellen. Őszinteséget és becsü­letességet követel a párt min­den tagjától. Elengedhetetlenül fontos, hogy a párttagok szépítés nélkül tájékoztassák a felsőbb szerveket egészen a Központi Bizottságig a való helyzetről még akkor is, ha az nem a legrózsásabb képet mutatja. Az emberek arról ítélik meg a kommunistákat: hogyan él­nek, kommunista szellemben hajtják-e végre a határoz-;to­kát, mit mondanak. Ha sem­miben sem, az őszinteség és becsületesség dolgában külö­nösen nem lehet különbség a kommunisták szava és tette között. Varga Jóas.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents