Somogyi Néplap, 1959. május (16. évfolyam, 101-126. szám)

1959-05-17 / 114. szám

SOMOGYI NÉPLAP 7 Vasárnap, 1959. május 17. ÖT PERC tiitttbieie. — Ha van türelmed meg- viselte, reggeltől estig, hallgatni, elmondom életem- szakítás nélkül nyitva nek azt a tragikus ötpercét, amely sorsdöntő változást idé­zett elő életemben, és amely ma is fel-felrémlik előttem — meg­volt. Ehhez az ablakhoz jártam leg­többször, és már megszoktam, hogy e mögött az ablak mögött állandóan változnak az arcok: mondta barátom, aki elutazó- férfi és nő, fiatal és idős pos- ban fölkeresett lakásomon, és tatisztviselő váltakozva szol­egy vonatot már elszalasztott, annyira belejöttünk a beszél­getésbe. — Már több mint egy évtizede, hogy egyszerre bú­csúztunk az iskolától és egy­mástól egy vajúdó korszak kezdetén, amikor az új és a régi világ heroikus küzdelmé­nek tetőponjtán nekivágtunk gálta ki a rendszerint türel­mesen sorban álló kívül vára­kozókat. Barátom nagyot szívott ci­garettájából, majd látva, hogy nem mozdulok, tovább folytat­ta: már elég közel álltam és jól egy darabig, s mikor újra fel­hallottam — meg is sértette. egyenesedett, szeme mintha — Ismerem én magukat, homályosabb lett volna, de mai fiatalokat, nem oizom még mindig nyugodtan nézett én egyikben sem — mondta velem szembe, utoljára és nyomatékosan a Barátom cigarettáért nyúlt, néni. A lány meg ahelyett, rágyújtott, majd hátradőlve hogy felháborodva, sziszegve székén tovább beszélt: az életnek. Jó barátok voltunk, j^ább estefelé kézszorításunk ígéret volt " ’ vagy dühöngve kikérte volna magának ezt a sértést, szelí­den szólt utána: — Tessék csak nyugodtan hazamenni, néni, holnap biz­tosan megkapják a levelét. Barátom eloltotta cigarettá- — Egyszer egy esős, öröm- Í^í, és a hamutartóba bámulva toít_ Nagyon kérem, csillapod­tovabb beszélt: jék le. és ne csináljon itt jele Elhult bennem a vér. Ar- uetet, mert ez hivatal, és itt — Nem részletezem, hogy öt ( percen át mit tettem vele, mi-i két mondtam neki. Végül, mi-i kor már viselkedésem türhe-i tétlenné vált, hihetetlen ön-( uralommal így szólt: — Kérem, ön nagyon izqa­telen tavaszi délután vagy in- mint már any­becsuletes es az újért aldoza- eWtt várakozók közé_ Rossz. tos eleire. Most itt ul velem kedvú volt fáradt és ázott szemben, s örömmel állapítom Mindössze ajánlott ievelet meg, hogy fekete hajaban akartam feladni< és dühösen mely épp oly rövidre vágott néztem vé az má mint tizenkét évvel ezelőtt, embersoron_ Nem tud is_ nyiszor, beálltam a 9-es ablak ra. gondoltam, hogy ennyi jó- n(,m szoktak {gy viselkedni az\ ság, ennyi türelem és ember­ség nem lehet egy hivatalnok­ban. Arra gondoltam, hogy ez a türfelmes kedvesség kiszá­mított, érzelgős nyavalygás, mert tudja, hogy szép arca emberek. — Ez mindent, a vér. — Kérem a panaszkönyvet! i a hang betetőzött ( Agyamat elborította ( nincs egy ősz szál sem, és ar- mered.e a türelmetlen sorban- van’és ehhez remek dekoráció - 1mon ca is olyan kedvesen, szinte gyerekesen nyílt, mint akkor. Túlestünk már az első viszont­látás általános »emlékszel még?«-jein, valamint azokon az ilyenkor szokásos és bölcs megállapításokon, hogy az élet szép és csúf, hogy az em­berek jók és rosszak, bölcsek és ostobák, jóságos angyalok és pokolbéli gonoszok, eljutot­tunk ahhoz a pillanathoz, ami­kor ' lassan és bátortalanul ugyan, de jó barátokhoz mél­tóan befelé fordul az emléke­zés reflektorfénye, az őszinte, intim vallomások önkéntelenül törnek elő. — Hallgatlak — feleltem, és hátradőltem székemen. Bará­tom rágyújtott, pár pillanatig tűnődve nézett az első fel­szálló kék füstcsík után, mint aki a megfelelő szavakat kere­si, majd halkan beszélni kez­dett: — Abban a városban, ahol állók lelkiállapotát: kétper- cenként egy fél lépés csussza- nás előre, aztán újra percekig tartó topogás egy helyben... szörnyű! De valahogy mintha ma gyorsabban haladna a sor, mintha valami tüneményes gyorsaságú erő dolgozna ott elől, az ablak mögött, hogy pillanatok alatt küldje tovább az embereket. Kíváncsian les­tem oda a fejek fölött, és megpillantottam egy fiatal, szőke lány profilját, Már így messziről is megállapítottam, hogy nagy szeme, kedves kis orra, és formás, telt szája van. Mikor pár perc múlva köze­lebb csoszoghattam, láttam, hogy megállapításom helyes volt: a lány valóban nagyon szép. És vidáman, napsuga.ras arccal dolgozott, mindenkihez volt egy kedves szava, meleg mosolya. A kérdésekre türel­mesen válaszolt, miközben ke­ze szakadatlanul működött: az ilyen parfőm illatú visel- kívül. A lármára odajött egy kedés. Mindig utáltam az erős egyenruhás tisztviselő, aki kö­lakom, van egy nagy, központi mért, ragasztott, írt. Egy idős postahivatal és több kisebb. Munkahelyem a nagy posta közelében van, hát hivatásom­nál fogva gyakran jártam oda naponta többször is. Ismered ezeket a hivatali csarnokokat: számozott ablakok egymás mellett, az egyik nyitva, a má­sik lefüggönyözve, ahogy ez lenni szokott. Az egyik ablak azonban, amely fölött »Levél— távirat—távbeszélő« felírás volt olvasható és a 9-es számot néni különösen megkínozta, aggályosán kérdezősködött, már kétszer is ellépett, és új­ra visszatért az ablakhoz, hogy még valamit kérdezzen. A lány közben már három em­bert is kiszolgált, ujjai villám­gyorsan számolták a papír­pénzt és a tízfilléres csomókat, s közben kedvesen és türelme­sen válaszolgatott a vissza­parfőmillatot, émelygést kap­tam tőle. »Az ilyen szép arcú nőknek rendszerint rossz alakjuk van. Biztosan karika­lába van vagy széles csípője« — gondoltam, és nagyon sze­rettem volna látni az alakját. Szerencsém volt: felállt és egy dobozzal a távolabbi mérleg­hez lépett, hogy megmérje. Lelki szememmel elképzeltem vastag lábát és széles csípőjét. Érthetetlen kárörömmel a szí­vemben felágaskodtam, és az ablak fölött utánanéztem. Re­mek csípőt, izgatóan feszülő szoknyát és gyönyörű, formás lábakat láttam. Megszégyenül­ve ereszkedtem vissza talpam­ra, és valami távoli, idegen érzés borzongatott végig: ha­rag és gyűlölet volt ez egy hi­vatalnok ellen, helyesebben az »eszményi hivatalnok« ellen, az ellen a lény ellen, akinek létezésében nem hittem, hi­szen magam is hivatalnok va­gyok. »No, megállj — gondol­tam fuldokolva a méregtől —, majd én kipróbálom, hogy valódi vagy-e vagy ügyes ha­misítvány.» Időközben még ketten álltak mögém. Ezeket színlelt udvariassággal magam elé engedtem, s amikor végre rám került a sor, egyedül áll­vetelésemre kiadta a panasz­könyvet. Mikor átvettem az\ ablakon keresztül, ránéztem a « lányra. Tágra nyílt szemmel \ bámulta a kezemben tartott J könyvet, és anélkül, hogy ész- $ , revette volna, nagy könny-f cseppek kezdtek legördülni azt arcán, először az orra mellett4 a szájszögletébe, aztán elárasz- j tották az egész arcot. Nem sírt i hangosan, válla sem rázkódott,( csak a könnyei folytak, foly-i tak. Azt hiszem, ez volt az ai pillanat, amikor halálosan be- í leszerettem. Figyelsz rám? — Igen, figyelek — memd-t tam őszntén, mert amit eddigi hallottam, lélektanilag nagyon \ érdekes volt. — Akkor jó — szólt bará-j tóm megnyugodva —, már j nem sok van vissza. Ezt írtam( a panaszkönyvbe: »En meg­buktam emberségtanból, az a 4 kartársnő viszont, aki ma 17( óra körül a 9-es számú ablak-( nál teljesített szolgálatot, ki­tűnőre vizsgázott. Kérem, ( hogy kedves, türelmes, ember-i séges, magatartásáért a leg-4 nagyobb dicséretben szíves­kedjék részesíteni.-« Ereztem, i hogy »legnagyobb dicséretéről] panaszkönyvbe írni nagyképű- ] ség és hamis pátosZj de kavar­gó lelkiállapotomban legfelső­nem azért, mert élveztem a attól nem forrt össze a cserép szavakat szépen válogató me- nem ment vissza a drága jo sélőkedvet Befelé mosolyog­va, hogy a 'butaságnak ezek a termékei nem lesznek halha­tatlanok; a fiatalokat már nem hátborzongató boszor- kányhistóriákkal, szellemtörté­netekkel traktálják egymást, őket nem érdeklik ezek a sö­tét, misztikus dolgok, inkább érdekli őket a technika, a va­ló világ. Későre járt. A kapuig kísér­tek. Alig távolodtam el, az úton Jancsi állt elibém. Az árokparton ülve várt. — Butaság az egész. Csak karatyolnak — mondta, és hozzám igazította öles lépé­seit, hogy elkísér a sarokig. — Az a tétemény. .. Ilus néném- re fogták, pedig rendes asz- szony az. Az ura a fronton esett el, egyedül él a lányá­val. A tétemény az én mű­vem. _ ??? — Tudja, úgy volt, hogy anyám rám bízta, vigyem ki az ételt a mezőre apáméknak. Más nem volt, a nagy vékába babfőzelék. Gondoltam, lesz ami lesz. Apám morogva ka­nalazta a levest, hogy, ezen löttyön kaszáljon ő egész nap dé otthon csodák csodájára nem szólt egy szót sem. Más­nap az egész falu azt beszélte hogy apámat akarta megronta­ni a boszorkány, mivel azon az ösvényen alig járt más mint a mi családunk. Jót kuncogtunk a dolgon. — Csapóékhoz megy? — Oda. — Hát sok szerencsét! Utánam kiáltott, amint be­fordult a sarkon: — Csak aztán vigyázzon, ne­hogy téteménybe lépjen! Egészséges nevetése sokáig kísért. Jót/mosolyogtam a tré­fás intelmen. Egy sápadt fé­nyű utcai lámpa alá érve megtorpantam. A járda köze­pén fehér folt, körötte üveg­szilánkok. Tej! Ha most a szü­le itt volna, órákat beszélne arról, hogy haragosom van, az határozta el a megrontásomat. Egész talppal beleléptem helyezte el a leveses fazekat csordogáló tejbe, és azon tö­meg a cserép lábost, amelyben nődtem, vajon mit kaphatott a a babfőzelék volt. Azt mondta, a hónom alatt vigyem, de én elloptam a deklit, s alig éltem ki az udvarból a fák közé, gondoltam, megpróbálom a fe­jemen vinni a vékát Eleinte nem ment a dolog, fognom kellett, aztán megállt a feje­men a kosár. Füttyögettem, még tánclépésben is mertem kis boszorkánymester, akit tejért küldtek, és síró ábrázat- tal tért haza, hogy eltörte az üveget. Oda a pénz, oda a tej. Kemény legény, ez elveszi azt a boszorkány-lányát. Vegye is el, nem lehet másként! Igaz, egy fedél alatt élni a múlttal, de ő képviseli a jelent. És a már menni, aztán valahogy a . , ... . , ,-talpam alá kecmergett egy bé- ma falujában egyre inkább es ka. Ki is nyúlt rögtön. Én et- visszavonhatatlanul a jelené a tői úgy megijedtem, majd ha- vezérszólam. A jelen az úr a nyatt vágódtam. A cserép- házban, a felvilágosult tiszta edény kiesett a vékából és ri- pityára törött. A leves csak kilötyögött, mert az jól le volt födve. Nem tudtam mit csinálni. Sírtam egy sort, de elme, amely nem a mesék bu­tító tején erősödik, hanem a valóság értető talajából! :,ásak* Ibolya " az arcát. A szeme kékesszür­ke, nagy és derűs. Ez újra fel­dühített: szőke hajhoz világos­kék szem illik, de ez a lány semmit sem úgy csinál, mint mások. — Tessék — szólt a lány kedvesen. Szép, meleg alt hangja volt. Eddig úgy tud­tam, hogy kék szemű, szőke nőnek csak szoprán hangja le­het, abban is a legmagasabb koloratúrjhogy jobban tudjon hisztériázni. Megfontolt, hi­deg gyűlölettel cselekedtem. A kezemben tartott levelet be­hajítottam hozzá az ablakon, de olyan ügyesen, hogy az vé- utóiratként: »Emberségtanból gigcsúszott a pulton, és lehul­lott a padlóra. Szó nélkül le­hajolt és, felvette, majd kér­dőn rámnézett. A levélen nem jeleztem, hogy ajánlva akarom feladni, így nem tudta, mit te­gyen vele. En nem szóltam, er­re megkérdezte: — Mit parancsol? — — Ajánlott — feleltem lako­nikusan. Egy pillanatig této­vázott, majd így szólt: — Kiállíthatom a feladóve­vényt? — Hangja nyugodtan és kedvesen csengett. Újra dühroham fogott el. — Nem kell! — kiáltottam gorombán, és kitéptem tétová­zó kezéből a levelet, melynek pótvizsgázni bármikor, bárhol ] lehet. Kívánom, hogy sikerül-j jön.« így szólt a levél. Aki írta j bölcs ember volt és jó ember- j ismerő. Barátom mélyet sóhajtott és( elhallgatott. — Befejezted? — kérdeztem* csodálkozva, mert hiányosnak J éreztem a végét. Felemelte a\ kezét. — Várj — szólt csendesen, 1 de hangja kissé remegett. —i Amit most elmondtam, többi mint három éve történt. Azóta i az az ötperc, melyet egy pos- j tahivatal 9-es számú ablaka\ előtt töltöttem, a szavak, me- ( lyeket mondtam s a könny-i arka, ott ahol két ujja között cseppek, melyek miattam hul- fogta, behasadt. — Nem tud lottak egy nagy kékesszürke vigyázni. Mit ügyetlenkedik szempárból, időnként felrém- tt! Miért nem megy haza lenek előttem, s ilyenkor lel- ozm, ha nem tudja ellátni a kiismeretfurdalás fog el, munkáját: — kiáltottam újra, s megelégedéssel állapítottam meg, hogy arca lassan bíboros esz. Hangja azonban már kis- é remegett, amikor újra meg- zólalt: — Kérem, szíveskedjék hát. megmondani, mit óhajt? — Egy hatvan filléres ' • get, — mondtam, bár e emmi szükség nem volt, é gy forintost úgy dobtam be z ablakon, hogy az is lehullt padlóra. Megint lehOjoU. keresgélt Horváth Imréné: Lajcsi. (Pasztell,) „Te őrszemnek rendeltettél ide... H Megemlékezés Balázs Béláról halálának 10 évfordulóján tam az ablaknál. Egyedül a visszatérő néni kérdéseire, aki ^nlolt lennyel szemben. Csak fokú jelzőket kerestem, bár] végső eltávozásakor — akkor L tudtam> hogy erre a bejegy-) zésre nem »legnagyobb«, ha­nem még »nagyobb« dicséretet | sem fog kapni a könnyes sze­mű lány, legfeljebb csak egy­szerű dicséretet, mert hiszen , a puszta kötelességteljesítésért j nem osztogatnak sem felső-, 1 sem középfokú dicséreteket. í Három nap múlva szolgálati ( levelet kaptam, melyben szó- < rol szóra — ma is tudom ki- vülröl — ez állt: »Az érdekelt < szaktársnőt fegyelmezett visel- * kedéséért, kívánságának meg- j felelően dicséretben részesí- J tettem. Olvashatatlan aláírás,' hivatalvezető.« Majd lejjebb Az út, amelyet Balázs Béla, a költő, a filmesztéta és a forradalmár megtett, hosszú út. Mint sokan a Nyugat első nemzedékéből, ő is korán kiábrándult a monarchikus állam­ból, s teremtett magának külön világot, külön életet. Ez a vízióktól színes világ bontakozott ki Balázs Béla pályakezdő verseiben, költészetében. A nem mindennapján megkapó, misztikus világ felett azonban elzúg a forradalom, ez oldja fel Balázs Béla elvarázsolt lelkét is, fordítja szemét a vál­toztatást követelő valóság, felé,. amely kis idő múltán arra a felismerésre készteti, hogy Nem babért lantolunk máma, költő, Te őrszemnek rendeltettél ide, Nem rossz író, hanem hamis tanú Es áruló vagy, hogyha rosszul írsz, S ha elhallgatsz, becstelen szökevény! Balázs Béla írói útjában 1918 jelenti a felszabadító nagy változást. Marxistává válik, belép a kommunista pártba. A Tanácsköztársaság ideje alatt ő a színházi ügyek vezetője, ezért a proletárdiktatúra bukása után emigrációba kénysze­rül. Előbb Bécsben él — itt mélyed el alaposabban a film­művészet problémáinak vizsgálatában —, majd Berlinben 1933-ig, Hitler hatalomra jutásáig. Ekkor a Szovjetunióban lel menedéket. Csak 1945-ben térhetett haza a felszabadult hazába, amelyért annyit küzdött, szenvedett. »A kommunista emig­ráns, sőt az emigráns problémáját senki ilyen mélyen nem élte át. Balázs Béla hazátlannak érzi magát földi hazája nélkül, de itt sem lehet otthon, míg az eszméi nem valósul­nak meg. Ideje, hogy anyanyelvén is megértsük végre!» — írja róla Komlós Aladár. Balázs Béla életművében nemcsak művészi, hanem az emberi fejlődés útja is. Halálának 10. évfordulóján olyan költőre emlékezünk az ő személyében, aki hitt a hivatásá­ban, élete értelmében. Nem volt sem hamis tanúja egy sö­tét történelmi korszaknak, sem pedig rossz őrszeme, hanem harcosa a jövőért hadat viselő akkori jellennek! Egy nagy eszme, az emberiség szocialista jövőjének, a világszabad­ságnak a Papja volt ő. Mindvégig boldogan hirdette azt az igazságot, amely nemcsak őt, hanem napjainkban egyre több embert vált meg, avat a haladás harcosává világ­szerte! HONFOGLALÁS amely nyugtalanít. — Kedves barátom —! mondám szeretettel, s meg-; fogtam a vállát —, én megér-4 telek és felmentelek. Igyekezzi elfelejteni az egész ügyet, ési főleg azt a lányt a szürke sze-{ ""’■’■el és remek lábakkal. — Ezt nem tudom megtenni! — kiáltott fel barátom, és sze-] vében most először csillant! "el a derű tiszta fénye —, hi-] szén három éve a feleségem! j Balogh Gyula f No, vándor bujdosó te, Látod-e már utad végét? Otthonodat, pihenődet Hajszolt szíved békességét? Bujdosásom végét látom: Révem, célhoz érkezésem. De nem látok békességet, Otthont igen. Pihenést nem. Mert aki jár messze földön, Annak szíve álmot terem. Messzenéző, hazafájó Képzeletek jöttek velem. Emberölő emberöltő Növesztette roppant haddá. S most a honi valóságra Vándorálmok raja csap rá. Nem pihenő békesség ez. Honfoglaló gyilkos harc áll. Légy erősebb, göröngyös föld Tarka álom táboromnál, Csak ha szép hadam szét­verted, S szép vágyam is meg fog halni, Akkor fogok végre, végre, Végre otthon hont foglalni. Legyen rideg, puszta föld bár, Csak ne legyen hímzett távlat. Ott, ahol a legkeményebb, Ott keresem meg hazámat. S melyen bűnünk, gonosz­ságunk Annyi véres sebet vágott, Megcsókolom a keserű, Árva, magyar valóságot. Akkor egyéb nem is kell már; Jelentkezni: megjöttem hát Csendes szóval beköszönni S megfogni az eke szarvát.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents