Somogyi Néplap, 1959. május (16. évfolyam, 101-126. szám)

1959-05-17 / 114. szám

Vasárnap, 1959. május 17. 6 SOMOGYI NÉPLAP j/7 anesse úr bizony bánta ' már, hogy ezen az őszön kezdett hozzá villája ki­bővítéséhez. Annak idején örült, hogy a holt szezont is ki tudja használni: építkezhet a maga számára. Valami fur­csa izgalom fogta el, mikor arra gondolt, hogy építési vál­lalkozó és megrendelő lesz egyszemélyben, és a saját há­zát fogják állványozni. De most, hogy már nyakig benne van a dologban, legszíveseb­ben visszacsinálná az egészet. A napok egyre rövidebbek, és ráadásul a politikai helyzet sem valami megnyugtató. Az algériai munkások miatt meg jóformán aludni sem tud ren­desen. Zavarja őc a jelenlétük. Furcsa, hiszen néhányuknak már máskor is megengedték, hogy jobb híján a barakkban aludjanak. A házat annak idején a vá­rostól jó messzire építette. Azok még szép idők voltak. Akkor határozta el, hogy újra megnősül, elveszi Évát. Még csak negyven éves volt, bátran kezdhetett új életet. Andreá­nak, első feleségének halála döbbentette csak rá, hogy szin­te alig élt magának, a felesé­gének. Minden percét a vál­lalat megalapozása foglalta le. De megérte. Szerzett egy kis , pénzt, nyugodtan nézhetett a ‘jövő elé. »-No, most már van mit a tejbe aprítani« — mon­dogatta jóleső büszkeséggel Főleg az utolsó öt év sikerüli jól, a háború, meg a lassan, de mégiscsak meginduló újjáépí­tés. De hát az asszony... Alig voltak együtt, pedig szerette. Felesége is dolgozott, hogy segítsen a vállalat megindítá­sában. Akkor még a városban laktak, a Fő utcában. Az ud­varon szerteszéjjel hevertek az építési anyagok, agyagos, gip­szes gömbvaskötegek, geren­dák. A teherautók garázsa is oda nyúlt. Az utcai front fe­leségéé volt. Ott rendezték, be varrodáját, s az egyik régi kis ablak átalakításával még ki­rakatot is csináltak. Három lányt foglalkoztatott, s ezek szinte évenként cserélődtek. Csak Éva maradt ott tanuló­évei után is. Andrée és Éva hamar összebarátkozott, s ettől kezdve szinte családtagként kezelték a lányt. Éva huszon­ötéves volt akkor. Valahol a gyár mögött lakott, egy roz­zant kis házban, öreg szülei­vel. Csöndes, álmodozó volt, mintha nem is ezen a világon élne. Talán azért is nem ment eddig férjhez. Esténként gyak­ran ottmaradt Andrée-val be­szélgetni, vasárnaponként meg legtöbbször náluk is ebédelt. Mindig jól érezte magát ná­luk, szinte fájt neki, amikor későre járván az idő, el kellett mennie. A televíziójuk akkor még nem volt meg, csak a nagy rádió a lemezjátszóval. Azt hallgatták vagy olvasgat­tak. Andrée nem szeretett annyira olvasni, mint Éva, de ha együtt voltak, ő is szívesen olvasott. Andrée halála után Vanesse úr ugyanúgy kezelte Évát, mi/nt annak idején a felesége: barátként. Éva továbbra is el­járt hozzá dolgozni, sőt egy ideig az üzletet is ő vezette. Azután egymásba szerettek. Sokkal nagyobb, sokkal for­róbb szerelem volt ez, mint amit Andrée iránt érzett. S Vanesse úr ki akarta használ­ni a sors csodálatos kései aján­dékát. Vett egy telket jó pár kilométernyire a várostól, egy kis erdő fái között. Szép, mo­dern villát építtetett rá. Együtt rendezték be. Minde­nütt új bútorok, szőnyegek, központi fűtés. Évának egyet­len dolga volt: hogy úgy tölt­se el idejét, ahogyan legjobban tetszik neki. Vanesse úr is igyekezett minél előbb végezni a munkahelyek ellenőrzésével. Nemsokára már televíziót is vásároltak. Vasárnapjaikat hosszú autótúrákkal töltötték. Néha még Belgiumba is átrán- dultak. Toumay, Bruge, Binch, Gilles, Brüsszel, templomok, városházak, tengerszorosok, várromok, régiségek, múzeu­mok voltak állomásaik. Nem rajongtak különösebben a tör­ténelemért, a letűnt . korokat idéző öreg kövekért, de Va­nesse úr kissé szakembernek tartotta magát az ilyesmiben. Rendszerint méregdrága csöpp kis vendéglőkben ebédeltek, melyeknek fala szinte elsuhan* évszázadok levegőjét árasztot­ta még. öt év telt el így, öl ANDRÉ csodálatos év, amely legszebb szakasza marad Vanesse úr életének. Azután a nagy boldogságba egy kis keserűség is vegyült. Vanesse úr nagyon vágyott gyerekre, de Andrée nem aján­dékozta meg vele. És most Évával is problémák vannak, pedig ö legalább annyira akar gyereket, mint férje. De Éva, sajnos, beteg. Először csak a tüdeje, most már a szive is. Az ötödik év vége felé, ötven­kettőben esett össze először. Pihenésre volt szüksége, óva­kodnia kellett minden izga­lomtól. Arca még sápadtabb lett, szinte fehérnek tűnt, fe­kete haja mellett a szeme is mintha mélyebbről csillogott volna. Így talán még szebb volt, de Vanesse urat nyugta­lanította légies karcsúsága, ö erős, vidám ember volt min­dig. Szeretett nagyokat nevet­ni, enni, inni, mozogni, szeret­te a kirándulást, vadászatot. Feleségéhez azonban csak fél­ve mert közeledni. Gyengédsé­gén átsütött forró, kissé ügyet­len szerelme és a gyerek utáni vágy. És most, most talán teljesül e vágya, talán lesz gyerek. Az orvos legalábbis majdnem biz­tosra veszi. Csak ne legyen késő! Még egy gonddal több. Éva ' szíve nagyon gyenge. Minden eshetőségre fel kell készülnie. Évát most minden semmiség felizgatja. Ez az építkezés te­hát nagyon rosszkor jött. Most már nem akarja félbehagyni, de Éva szinte betege a sok pi­szoknak, zajnak. Állandóan esik, minden csupa sár. A te­herautók telehordták sárral a ház környékét, olyan, mint egy elhanyagolt falusi út. Kii- lönösen a garázs bejáratánál nagy a latyak. Nem múlik el nap, hogy ne ragadna bele né­hány kocsi. Ilyenkor aztán ás­nak, lapátolnak, gallyat szór­nak a kerekek alá, a motor meg szinte reszket a hatalmas erőlködéstől. A legrosszabb azonban, hogy ezektől az algériaiaktól nem tud nyugodtan aludni. Hiába, szükség van rájuk a földmunkánál. Mindenki más, még az olasz munkás is drá­gább. Igaz, hogy ezek is egyre jobban követelőznek. Tegnap is sztrájkoltak, mint a többi építőmunkás. Csak sunyitónak, s az ember nem tudja, mi la­kozik bennük. Annyi bizonyos, hogy az algériai események mindinkább bátorítják őket. Mintha valami revánsra szá­mítanának. Vanesse úr próbál­ja megnyugtatni magit, hogy itt nem történhet meg, ami odaát — de hiába. Az üzlet ré­vén régóta kapcsolatban van Algírral. Aztán itt vannak ezek az átkozott foszfátbánya- részvények is. 1925 óta dolgoz­nak nála ezek a disznó ara­bok, s az állandó kormány- válság nagyon megnövelte a szarvukat. Érzi, hogy gyűlölik, szinte perzsel a tekintetük. Képtelenség nyugodtan élni ilyen körülmények között. Még elgondolni is borzasztó, hogy mi lenne, ha ezen az el­dugott helyen egy éjjel megtá­madnák. li egyedül kuporgott a barakkban. Mohamed és Messzaud a városba men­tek, s éjszakára sem jönnek vissza. Lefeküdt, de még nem alszik, hiszen csak nyolc óra van, s Ali mindössze húszéves. És a hideg meg az éhség is hessegeti szeméről az álmot. Egy karéj száraz kenyérrel meg egy almával nem lehet jóllakni. Alma ... Még a gon­dolattól is fázik. Bőrig ázott, a nyirkos hideg befészkelődött a csontjaiba is. Legalább a fo­gai, az ínye érezne valami me­leget. Fekve talán átmelegszik egy kissé — gondolta. Gyor­san magára rángatta Mohamed és Messzaud takaróját is. Igaz, egyik rongyosabb, mint a má­sik, de a három együtt csak ad valami meleget. Messzaud takaróját gondosan a másik kettő közé helyezte, így leg­alább nem érzi annyira Mesz- szaud büdös lábszagát. Elhe­lyezkedett, azután hangtalanul bámult a sötétbe. Villany nincs, ha valamit látni akar, gyufát kell gyújtania. De nincs is mit néznie. A rongyos, STIL: C Vane£&É Hé zsíros, átázott munkaruhákon, a lyukas, széttaposott bakan­csokon meg a sarokba dobott szerszámokon, amelyeket fé­nyesre mosott az eső, nem sok látnivaló akad. A barakk négy sarka köve­ken nyugszik, mert másként talán elmerülne a sárban. A falak alján széles rés tátong, s rajta reménytelen, fényes, sárga hurkaként folyik be a híg latyak. Ali az egyik sa­rokba hajította szalmazsákját, szorosan a fal mellé. Így leg­alább eltörni a rést, nem fo­lyik alája a sár. Füleli a sü­ket csöndet. Ilyenkor madár­fütty sem hallatszik, elköltöz­tek más vidékre. Néhány nap­ja hideg van. Vanesse úr még délután elment autójával, de minden percben itthon lehet. Ritkán fordul elő, hogy sötéte­dés után térjen haza. Alinak, persze, egyáltalán nem, hiány­zik Vanesse úr jelenléte. Ha már egyedül kell maradnia a barakkban, megnyugtatóbb, hogy a csendes Madame Va­nesse van itthon. Ö sem jobb hozzájuk, mint a férje, ő is köszönés nélkül megy el mel­lettük, félrefordítja a fejét, mintha félne rájuk nézni, de valahogyan mégis szabadabb­nak érzi így magát. Ali nem tudja átadni magát a gondta­lan álmodozásnak. A valóság durván visszarángatja az álomvilágból. Gondolatai egy­re visszatérnek hazájába, ahol háború pusztít, rombol, ahol hozzátartozói élnek. Keresete háromnegyedrészét mindig ha- zaküldi. Ami kevés marad, gondosan be kell osztania. So­káig kell kitartania a kenyér­nek. Mindig dugdossa, még a társai elől is, hiszen nekik is csak annyi jut, mint neki. És enni — kell. Csak így lehet felkelni reggel, talpon lenni egész nap. Ennyiből áll az élet. Kibírni estig. Újra és újra nyerni egy napot. De egyszer majd, talán nem is soká ... így álmodozik Ali hazájáról. Elfelejti, hogy éhes, hogy tar­talmatlan, üres az élete. Egyre az otthon, a haza képe lebeg előtte. Eszébe sem jut, hogy erős ő vagy gyenge, csak azt tudja, hogy amíg az emlékeze­te ér, mindig éhes volt. Lehet, hogy gyengesége mögött erő lakozik, de Ali még soha nem érezte erejét — csak egyszer, régen, amikor verekednie kel-, lett. ajtót, és mezítláb kilépett a sárba. Vajon mi történt? Lehet, hogy már Vanesse úr is itthon van, csak nem hallotta a kiál­tást? Vagy éppen feleségét bántalmazza, azért kiált az asszony segítségért? Mit te­gyen, ha így áll a dolog? Gyorsan, zaj nélkül a ház­hoz szaladt. Semmi nesz, a re­dőnyök lehúzva. Fülét az aj­tóra szorítva figyelt. Éva má­sodszor is kiáHott, de most már egészen gyenge hangon. — Igen, asszonyom! — kiál­tott vissza Ali. Hanem az ajtó zárva és túl­ságosan szilárd ahhoz, hogy be tudja tömi. Kétségbeesésében körülszaladta a házat, megdön­getett minden ajtót, ablakot, hátha valamelyiken bejuthat. Egyedül a vécé szellőzőablakán nem volt redőny, de az nagyon magasan van. És ha el is éri, nem biztos, hogy be tud mász­ni rajta. Mindegy. Téglákért szaladt, egymásra rakta, s már el is érte az ablakot. Kö­nyökével betörte az üveget, és beugrott a házba. Erőtlen, el­haló hangon akkor kiáltott Éva harmadszor. Ali megtalálta az asszonyt, és letérdelt mellé. Látta, hogy már alig van benne élet, még­sem mert hozzányúlni. Mind­az, ami történt és történhet: az, hogy itt van az asszonnyal a bezárt házban — félelemmel és határozatlansággal töltötte el. Végül is halkan megszólalt:­— Asszonyom! Éva felemelte szempilláit, de moccanni sem bírt. Látszott rajta, hogy ő is fél. Ali, anél­kül, hogy levette volna tekinte­tét az asszony szeméről, lassan az asszony válla alá nyúlt. Éva szeme riadtan követte Ali minden mozdulatát. Másik ke­zével a lábát emelte fel, há­tát' a falnak támasztotta, és gyengéden felültette. Éva iszonyú fájdalmat érzett. Ali először segítségért akart kiáltani, azután rájött, hogy ezzel nem megy semmire. A telefont Vanesse úr szobájá­ban nem vette észre, de eszé­be sem jutott, hiszen az ilyes­mi idegen volt neki. Csak egyféleképpen segíthet. Meg kell próbálnia, hogy Évát levigye az országúiig. Meg kell próbálnia. Igaz, hogy az itt nem forgalmas, de talán mégis jön egy autó, és orvoshoz vi­A tétemény JTste fájdalmak rohanták meg Évát. Olyannak érezte a testét, mint egy tüzes, túlfűtött kazán, amely azonnal felrobban. Minden pillanatban várta, hogy »•megérkezik•», meg sem mert telefonálni Fer­ner doktorért. Ki akarta húzni, amíg férje hazatér. Jaj, de na­gyon soká jön! Soha nem ma­radt el eddig anélkül, hogy szólt volna. Felvonszolta magát az eme­letre, hátha az ablakból meg­látja a közeledő kocsi fényét. Amikor visszafelé indult, és felemelte lábát, hogy rátegye az első lépcsőfokra, megtör­tént a baj ... Csak a második fordulóban akadt meg. Feje, válla nekivágódott a falnak, a lába a lépcsőn, ruhája felcsú­szott a combjára ... Nehezen tért magához. Ami­kor agyáról kissé eloszlott a forró köd, érezte, hogy moc­canni sem tud. Rettenetesen fájt a háta. Itt kell meghalnia egyedül. Kiáltani? Az algériai­akon kívül úgy sincs itt sen­ki, és ereje sincs hozzá. így érezte, itt a vég, s már-már lemondott mindenről. Azután mégis — mint egy morzsányi fénysugár — kis remény csil­lant fel előtte, és összeszedte minden erejét. li már szunyókált, ami­kor meghallotta a kiál­tást. — Segítség! Biztos volt benne, hogy nem álmodik. Felugrott, szíve vadul kalapált az izgalomtól. Gyor­san elővette a gyufát, a keze remegett. A nadrágját megta­lálta, de lázas sietségében se­hol nem akadt rá a cipőjére. Ingben volt csak, mégis elön­tötte a forróság. Magára rán­totta a nadrágot, s közben fü­lelt, hallja-e megint a kiál­tást, Csendben kinyitotta az Hogy ez meg miféle szerzet? Elmondom szép sorjában, mi­vel azt tartom, a megismerés, tudás mit sem érő, ha önző módon magának zsugorgatja az ember. A minap az egyik, a megye- székhelytől nem is messzire fekvő faluba vetődtem el, ahol — gondolván' hogy érdemes a hasznosat összekötni a kelle­messel — meglátogattam egy ismerős parasztcsaládot. Szem­mel láthatóan örültek jöttöm- nek, hamarosan elhallgatott a rádió, félretevődött a könyv. Jólesett a beszélgetés erről- arról. Engem az ő életük ér­dekelt, őket- az enyém. Illetve az. hogy mi hír a városban, a világban. Magam sem tudom mint, egyszer csak azon kap­tam magunkat, hogy beszélge­tésünk hajója haszontalan vi­zekre tévedt. Az imént még egészséges gondolkodásúnak vélt. és ítélt parasztasszony, aki érkezésemkor tette le ke­zéből Balzac Szamárbőr című könyvét, most szomszédasszo­nyáról — akiivel saját bevallása szerint nem beszél már jó há­rom éve valami tyúkper miatt — azt állítja, hogy boszor­kány ... Boszorkány bizony — ebben a mai világban! Hm ... Ezt már csak nem állhatom meg szó nélkül. Fag­gatni kezdtem, ő meg mesélt, mesélt kéretlenül is megbete- gített férfiemberekről, elhul­lott jószágokról, arról a sok té- teményről, melyet a falu ez irányban igen fejlett közvéle­ménye a szúrós szemű Csapó­nénak tulajdonított, a boszor­kánynak. Hogy az a tétemény meg micsoda? Nem szégyen szí az asszonyt. Csak így se­gíthet — hiszen látni, hogy alig van benne élet. Vagy ezt teszi, vagy elmenekül, amerröl jött, de akkor ittmarad a be­tört ablak. Felemelte hát az asszonyt, s levitte a lépcsőn, egészen az ajtóig. Ott jüiott csak eszébe, hogy az ajtó zár­va van. Letette, kinyitotta a biztonsági zárat, majd a kul­cson is fordított kettőt. Már a lépcsőn érezte, hogy nagyon nehéz lesz eljutnia áz ország­úiig. Csetlett-botlott, mezíte­len lába meg-megcsúszott a sárban, a fényesre koptatott nedves köveken. Nagyon gyen­gének érezte magát. Zavaros érzések kavarogtak benne, va­lami azt súgta, hogy ez a do­log sehogy sem végződhet jól a számára. Szeme előtt minden összefolyt, csak az országút lámpáit látta jó kétszázmé- temyire maga, előtt. Éva teljesen élettelen volt, csak időnként nyögött fel el­haló hangon. Ali ilyenkor szin­te gépiesen ismételgette: »Asz- szonyom! Asszonyomtó Meg kellett állnia. Évát az út szé­lére, a fűbe fektette. Halálo­san fáradt volt, már azt sem tudta, hogy mit tesz és miért. Csak az a gondolat vitte elő­re, hogy az asszony perceken belül meghal, ha ki nem viszi az országúira, és nem jön va­lami gyors segítség. Vad dühöt érzett Vanesse úrral szemben, de fel-felbuk- kant benne az a szinte humo­ros gondolat is, hogy tulajdon­képpen ő az oka gyengeségé­nek, annak, hogy nem tudja vinni az asszonyt. Újra fel­emelte Évát. »Itt vagyok, asz- szonyom-" — nyögte. Szinte önkívületben jutott el az útig, de addig még háromszor kel­lett letennie. Az úton sehol egy autó. Ki tudja, meddig kell várnia! Reménykedett, hogy az asszony még él, újra felemelte hát, és megindult vele a város felé. A sima be­tonon sokkal könnyebben tu­dót lépkedni meztelen lábá­val. Még kétszer kellett megpi­hennie, és mindig azt érezte, hogy egv lépést sem bír már tenni. Nem értette, hogyan tudott eddig is elvergődni. Te­hetetlensége fölött érzett dü­hében sírva fakadt. Éva az út szélén, a nedves salakon fe­küdt. Ali letérdelt mellé. Nem azt nem tudni, magam sem tudtam, mire megmagyaráz­ták, hogy az a bizonyos bo- szorkánykotyvalék, melyet a gonosztól sarkantyúzottak mindenféle rondaságokból összegezemicéznek, melybe, ha belelép az ember és nincs el­lenszere, sürgős-hamarost el­szárad a lába, vagy egész éle­tére szóló nyavalyát szerez. Fia állat szagolja vagy lép bele, hiába a leghozzáértőbb állat­orvos, hiába minden gyógy­szer, a jószág elpusztul. Mert a boszorkánynak az erejét a kénköves szagú ördög adta, és a gonosz ellen gyakran nem használ semmi támadása a jó­nak. Adta boszorkánya! — gon­doltam, és rávitt az ineselke- dés pajkos szelleme, hogy úgy hallgassam az egyre-másra felhangzó bizonygatási mesé­ket, mintha máris a hátam mögött tudnám a boszrkányt, aki fekete macska képében valami bajt hoz rám. Esetleg elébem áll fújtató vadállat­ként, és jól összenyomorít. Időnként összevillant szemünk a nagyfiúval, a húszéves le­génnyel, aki bepólyált karral üldögélt az ágy szélén. A szü­le szerint — aki a sámlin ku­porogva eddig is csak hunyor- gatott helyeslőn menye sza­vaira — Csapóné műve volt a Jani gyerek árokbafordulása is a Pannóniával. De Jancsi cinkos módra kacsintott, és megértettem, hogy inkább a gyorshajtás hozta rá a rontást. — Képzelje csak — mesélte az asszony —, az uramat is megkörnyékezte a sátán lánya. Van annak már jó hat eszten­várta, hogy szóljon. = ő szólt» tóttá meg: — Asszonyom! Éva nem válaszolt. — Nem bírom tovább vinni — nyögte AU. Ebben a pillanatban egy au- tó lámpái tűntek fel az ütöm Ali felugrott. Igaz, hogy a vá­ros felől jön, de talán vissza­fordul a beteggel. Tő anesse úr nem szeretett ' ilyen későn, sötétben, egye­dül autózni ezen az elhagya­tott vidéken. Különösen a kis erdőcskén volt kellemetlen át­haladni. Sokszor megfordult fejében, hogy mit is tenne, ha egyszer megtámadnák. Itt még hagyján. De amikor az Alpok­ban meg Lurs környékén nya­raltak — éppen akkoriban történt egy gyilkosság, amely lázba hozta az egész kömyé- két. Elgondolkozott a dolgon, s elfogta a félsz. Bármelyik szik­la mögül előugorhat egy em­ber. Még szerencse, hogy jó ez a. kocsi. Ha le is lassít, hogy ki­kerüljön valamit, hamar rá tud megint kapcsolni. Már meg is nyugodott kissé, amikor egy fehérruhás alak ugrott eléje az útra. Szinte ki- sértetiesen hatott a reflektor fényében, amint hosszú, vé­kony karjával hadonászott, s száját óriásira tárva kiáltott valamit. Ingét lobogtatta a hi­deg szél, és mezítláb volt. Vanesse úr teljes erővel rá» taposott a fékre. Látta, hogy az alaknak üres a keze, de lehet, hogy őrülttel van dolga! Már ki tudta venni, hogy egy algériai, talán fel is ismerte Alit, de talán hallotta a kiál­tását is. Gyors elhatározással kien­gedte a féket, és gázt adott. A kocsi hirtelen elóreugrott, és beleütközött valamibe. Érezte, hogy valamit tol maga előtt. Már ismét fékezett volna, de az első, majd a hátsó kerekek is átgázoltak az akaStlyon, széttaposták, és a kocsi simán futott tovább. Vanesse úr mintha lidérc­nyomástól szabadult volna, megkönnyebbülten, dőlt hátra az ülésen. Most gyorsan le kell térni az országúiról, a kis köves útra, azután haza. Holnap, ha kivilágosodik, megvizsgálja majd a kocsit. Erdős Judit fordítása (A Nagyvilág c. vUágirodaloni fo­lyóirat májusi számából.) deje. Kaszált az én emberem, a szüle gyűjtögetett utána, mert én beteg voltam éppen. Itthon tettem-vettem, főztem. Valami jó levest meg tejfeles babcsuszpájzot oldalassal. A Jancsi vitte az apjának a kosz­töt. Mikor a gyerek ment, még sehol semmi, mikor este jöt­tek haza, uramfia, a kertünk alatt az úton ott a tétemény! A szüle is látta, magam is ki­futottam. Tudja, volt abban minden. Cserép, babszemek, mindenféle más rondaság, még egy szétlapított béka is! Jancsi elnevette magát, s igen úgy látszott, hogy mon­dana valamit. A szüle letor­kolta: — Ne mulass, te hitet­len! Azt hiszed, nem mondták már, hogy a Csapó Ilus körül forgolódol, mint egy szédült birka? Hogy minden este ab­ban a bűnös házukban vagy? A legény harciasán düllesz- tette ki a mellét: — Hát az­tán! Ilus néném nem boszor­kány, csak a maguk meséiben. Ilonka pedig jóravaló, szép lány. — Megjárod, Jani fiam, nem jó boszorkányfélékkel páro­sodni! — így az anyja egy keresztvetés kíséretében. Jan­csit elfuthatta a méreg, mert felállt, s makunkra hagyott hármunkat. Sajnáltam, mert most szövetséges nélkül ma­radtam, nem annyira a féle­lemtől, mint inkább a józan ész döbbenetétől eredő borzon­gással. Mert a boszorkányok után a szellemek, kísértetek kerültek napirendre, különféle szemverések, a többi között a kutyafejűre változtatott em­ber, akit az isten elvarázsolás- sal büntetett meg a sok ká­romkodásért. Már zúgott a fe­jem. Nem is azért hallgattam hívségesen, mert hittem a b<3- viben áradó történeteket, ha-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents