Somogyi Néplap, 1959. május (16. évfolyam, 101-126. szám)
1959-05-31 / 126. szám
fhsfnwfj, Wüf. mijfts 91. 6 SOMOGYI NfiPLA* Nénike • * » A családi casusbellit, amely feldúlta a vasárnap békéjét, az szolgáltatta, hogy a hétesztendős öcsi, becsületes nevén Szabó Sándor első osztályos tanuló, vasárnap kora reggel eltűnt hazulról. Előbb legálisan, hiszen az iskolába ment a szülői munka- . közösség gyermeknapi ünnepségére, de délfelé már kiderült, hogy öcsi közönséges kis csavargó. öcsi nem jött haza. öcsi eltűnt. — Majd megjön — vetette oda újságjai mögül a nyugtalankodó asszonynak az apa. — Az asszony az utolsó főzőkanál-forgatásokat végezte a konyhában és szüntelen követségbe küldözgette az udvarbéli gyerekeket, keressék meg a kis imposztort. De mindannyiszor azzal állítottak be a konyhába a fiúk, hogy a Pety- tyes, azaz Pulykatojás nincs sehol. Egy óra körül Kovácsné rohant át a negyedik szomszédból. — Sanyi itt van? Tudnivaló, hogy Sanyi és öcsi nemcsak druszák, hanem elválaszthatatlan pajtások is. A két asszony kiderítette, hogy együtt kószál valahol a két fiú. De hói, de hol? Szerencsére, nincs cirkusz a városban, így a két haszontalan nem jelentkezhetett ott kedvenc álmával, hogy elszegődnek bohócnak vagy állatszelídítőnek. Se motor-, se kerékpár-verseny nincs. Megállapodtak, hotm értesítik egymást, ha előkerül valamelyik szökevény. Két óra körül került a megszokott egy helyett asztalra az ebéd. Szabóék nyugtalansága nőttön-nött, még örütui sem nagyon tudtak, amikor váratlanul beállított a legidősebb gyerek. Budapestről jött látogatóba. Egyedül Eszter tett ki magáért. Derekasan fogyasztott mindenből, dicsérve - mama kezét. Az ember hozzá sem nyúlt a túrós lepényhez, pedig 6 rendelte. — A kis taknyos — morfondírozott magában Eszter —, hogy elrontja ezt a szép vasárnapot. De hiszen nem adom oda neki a lendkerekes kis autót, amelyre úgy fájt a foga! A család ebéd után öcsi keresésére indult. Ki-ki olyan fogadkozásokkal, hogy majd kap most a kis csibész, majd ellátják a baját. Az apa haragudott a legjobban. — Most kiadom neki. Sohasem vertem meg ezt a vakarcsot, de most nem menekül. — Bezzeg kaptunk mi tőled •— nevette el magát Eszter. — Mind a négyen sokat szorultunk. Emlékszel, amya, amikor. .. A mamának nem volt kedve most emlékezni. Beosztották, ki hova megy. — Te a keresztmamához. — Én a nagyihoz megyek, madártejet ígért Sanyinak — ajánlkozott az ember. Szétszéledtek, de este hét körül ki-ki eredménytelenül tért haza Szabó kongó hangon jelentette be, hogy volt a rendőrségen. Az asszony meg-megvo- nagló arccal látott terítéshez, de a vacsora érintetlenül maradt az asztalon. Eszter lefeküdt, hogy olvasni próbál. Nyolcat kongatott az óra, amikor felberregett a csengő egymásután két rövid csengetéssel. — Ez öcsi! — rebbent az ajtó felé az asszony a legszigorúbb arcával, de vonásain nyugodtság fénylett fel, amint az ajtókeretből egy rozsdaette konzerves dobozzal belépett Sanyi. — Kezét csókolom! Hálákat fogtam neked, anyu! — újságolta mintegy magyarázatképpen torzonborz kinézetére, hogy térdig csupa iszap és düftin nadrágja is jókora sárfoltokat kapott. D öbbenten nézegették. A gyerek szeplős arcocskájával nyugtalanul vibráló nézésével maga volt a megtestesült ártatlanság, a bizakodás szobra, hogy nem tett rosz- szat, hiszen halászott. Anyura gondolt, a konyhára hozott valamit. Még hétéves, és azt akarta, hogy anyunak ne legyen gondja a másnapi ebédre. Az apa fenyegető tartásban indult a gyerek felé. — Majd adok én neked halakat, hálászást, csavargást, te csirkefogó! — és fülön ragadta az egyik kezében hüvelyknél alig nagyobb halat szorongató Sanyit. Keze már-már ütésre lendült, amikor Öcsi éles hangon felsikoltott: — Apa, ma nem verhetsz meg! Az asszony elfordult; Eszter, aki öccse megérkezésére lépett a szobába, tenyerébe hajtotta fejét, hogy el ne nevesse magát. Az ember nagyokat fújva kereste a felesége tekintetét, és felbőszítette, hogy onnan kegyelmet olvasott ki. — Hát jó! — pattogta. — Beszélj vele te, beszélj vele az anyanyelvén — és két lépéssel a másik szobában termett. Sanyi derűs arccal nézett hol a mamára, hol pedig Eszterre. Szája szögletén köszönetféle pajtáskodó mosolygás ült, de nem sokáig. — Most megmosakszol, lefekszel Értettél? — Éhes vagyok, anyukám! — Egész nap nem jutott eszedbe, hogy éhes vagij? Nincs vacsora, csavargó fiúnak semmi sincs ebben a házban! A gyerek mély sóhajjal jár- tatta tekintetét az asztalon. — Anyu! Ne haragudj rám, én csak.. — Nem vagyok anyu! Mától kezdve számodra nénike vagyok! Nekem nem volt csavargó gyerekem, és nem is kell csavargó gyerek! — De... — Semmi de ... nénike vagyok és kész. Indulj mosakodni, és azonnal lefekszel! Sanyi csendes sírdogalással oldalgott ki a szobából, negyedóra múlva állig betakarózva már feküdt. Hálás szívvel gondolva arra a jótétlélekre, aki egy darab vajas kenyeret csempészett az éjjeliszekrényre. Remei hétkor rebegő kezét- csókolommál vonult át a konyhán a fürdőszobába. Apja állva reggelizett. — Szervusz! Mire végzett a gyerek a mosakodással, már csak ketten voltak. Eszter még aludt. A ma/ma pedig tett-vett a konyhában. Sanyi boldog fészkelö- déssel ült asztalhoz, és mohón látott hozzá a tejeskávé bekebelezéséhez. Kenyérrel, ami csodaszámba ment, mert eddig minden reggel veszekedés árán gyűrt le pár falat kenyeret. Hatalmas étvággyal evett. A hasasbögre még félig volt kávéval, amikor félénken megszólalt: — Néniké ... nénike, kérek egy darab kenyeret! Az asszony vonagló arccal szelt egy darabot, aztán sürgős tennivalója támadt a szobában. Sok időbe telt, 'mire rendbeszedte nevető vonásait. Kis híján elnevette magát így is, amikor Sanyi, hátára csatolva a táskát, elmenetelkor lesúnyt fejjel hátraszólt: — Köszönöm, nénike. Kezét csókolom, nénike. Jgy ment ez két álló na- x pig. Másnap estére kelve az apu beleunt az ostrom- állapotba. Igaz, öcsi olyan jó volt, mint amilyenek talán az angyalok. — Mondd, Sanyi, kibékültél már anyuval? Kérj bocsánatot, és el van intézve az ügy. Vagy nartyon haragszik még? A gyerek bizalmas kópéság- gal bújt apjához: — Már biztosan nem haragszik. Kétszer mondtam neki, hogy édesanya — és nem szólt érte! László Ibolya Somogyi írók Antológiája Még másfél év sem telt el a Somogy Megyei írócsoport megalakulása óta, s a Somogyi Néplapban kéthetenként folyamatosán megjelent írói alkotások után kezünkbe vehetjük az első összegyűjtött termést: a Somogyi írók Antológiáját. Öröm ez mindenki számára, de különösen azoknak, akik legyőztük a kicsinyhitűeket, az aggályoskodókat, a közömbösöket; él, alkot az írócsoport, s a rendszeresen közreadott verses és prózai művek mellett egy önálló kötet megjelentetésére is volt ereje és képessége. Ez az antológia fényesen igazolja, hogy Somogybán van tehetség, alkotásvágy, irodalmi élet, a valóság problémáival küszködő írói bátorság s az élet sokszínűségét müvekben egyetemes igénnyel megrögzítő merészség, mely élni hív majd mindig, egyre feljebb. A kötet előszava — szerénységgel — váltakozó magas és kevésbé magas hegyvonulathoz, lankás lejtőkhöz hasonlítja az antológia alkotásait, mintha nem volnának benne csúcsok és csúcsra törő szándékok. Egyes írások magasan kiemelkednek a ma irodalmában: Csákvári János egyikmásik novellája, László Ibolya és Takács Gyula versei nem dombok, hanem látszó ormok »az úr terébe nőve ... ragyogják rózsáink virágát«. De a többi írás is gondos válogatás révén irodalmi életünk üde színfoltja. Nincs az egész kötetben egy disszonáns hang, lapos utánérzés, elcsépelt frázis, bántó közhelyek, de van vívódás, a somogyi szó lelkét növelő igény, a máért érzett felelősség, a múlttal is jövőt építő akarat, mélységes és újszerű humánum keresése, az újuló élet ritmusának kitapintása, a »hű anyagban lüktető hasznos szép-", a »csírás mag« megragadása, »az ész meglelte rózsaszál derűje-», a szép és tudás ikertörzséből kinőtt írói szándékok. hogy hirdessék — mint a kötet ars poeticája mondja — »a rejtett szép derengő hajnalát-'. A kötet szinte valamennyi darabjából sugárzik a jelennel való együtthaladásnak, egy tisztább, humánusabb élet építésének vágya. Balogh Gyula szeme a jövőt vigyázza és nem a mának dolgait csupán, s az emberiség békéjéért remeg, hogy múlton tort ülő és jelent temető háború ne legyen soha. Bellyei portásában és tanárában a múlt és jelen csapnak össze, hogy a mesér- tés jövője kerüljön ki győztesen. Bencze József az új hazáért, új életért száll síkra, s látja a közösségnek az egyénért folyó munkáját. Berták László tudja, hogy itt kell élni és munkálkodni az aranytollú nyár aratásáért, nem szabad világgá menni az ordasok közé fényes árvaságra, olcsó pusztulásba. Csákvári tavaszi láza egy tisztultabb jelen körvonalait rajzolja, amelyben az ember önmagát, fájó vágyait is le tudja küzdeni, hogy becsületes, igaz ember maradhasson. Csikfálvi József a vaksötét, véres századok után az új nap ragyogásának örül, az új élet ritmusát érzi, mely eggyé- olvasztja a széttagolt emberi szíveket. Franki József elgondolkodtató állatmeséi a maga- sabbrendű emberi etika igényével íródtak, hogy merjük megcsontosodott nézeteinket feloldani s az új világba új erkölccsel beilleszkedni. Fehér Kálmán az emberek egymásra találó szelídségében látja a félelem és rettegés feloldódásának biztosítékát, mert az új élet arra tanít, hogy meg kell találnunk az emberben az embert. Kellner Béla látja, hogy a jövendő élete és formálása jó kezekben van, a munkás- osztály vigyáz arra, hogy a harsányan kacagó gyermekek örömét meg ne zavarja senki és semmi. Kocsisné, ha mesz- sziről is, de érinti parasztságunknak az új élet mellett való kiállását. Somogyi Pál apa és fiú szembenállásában mutatja be 1956 októberének viharát s a lázadó fiú bűntudatából kiboruló új élet lüktetésének erősödését. László Ibolya Villon merészségével járja a női felszabadulás útját. Takács Gyula ars poeticája az egyetemesség igényével tágítja a horizontot: »A nagy világcsalád tűzhely sugára pirkadjon szirmod hajnalába«. A múlt és jövő polarizációjában, magában hordva a múlt emlékeit, megmosolyogja a múltat, s érzi, hogy repíti az embert a jövő: a szárnyas, zúgó század. Varga Szabó a parasztság belső tusakodásáról rajzol hiteles képet, s a régi és új harcában finom jelekkel az új győzelme felé mutat. Török Zsófi a tegnappal szól a mának, s hiszi, hogy a ma fényének nem lesz alkonya. íme, egynéhány gondolat, amely a kötet forgatása közben a lapokról beszél. Az írások tehát korszerűek, az írók politikai igénye a szocializmus, nem harcosan, nem hangoskodással, hanem a meggyőződés szuggesztív erejével, vállalva azt, hogy rendet teremtsenek a lelkekben, ébresztgessék az alvókat, segítsék a botladozóA parányi fényképezőgép 'Ábrányi, ez a magas, karcsú, középkorú férfi idegesen sétált fel és alá szobájában. Már harmadik hónapja- nem kapott értesítést Magyarországról: ki lesz az új szervező, holott a határidőt vasárnapra adta meg. S ma csütörtök van. Lárvaszerű arcán — az ő munkájában szokatlan — idegesség jelei látszottak. Homlokát a hideg ablaküveghez szorította. Lent az utcán, a bécsi Ringen, gyönyörű kocsik suhantak tova. emlékezetébe idézve a nagy Lehetőséget, ö is a nagy élet után vágyódott, amikor 1949 augusztusában elhagyta Magyarországot. Jó élet, autók, nők, gazdagság — ez az, amit kiérkezése után megcsillantottak előtte, amikor megbízták azzal, hogy építsen ki Bécsiben egy kém,központot, amelynek munkája Magyarország felé irányuk Telt az idő. Már késő este Bsftt, amikor élesen felcserre- t p lakásai tó csengője. Az ajtónyílásban megjelent az olasz, akit négy napja várt. Ábrányinak nagy kő esett le szívéről. Az első szálak tehát megvannak. Naoy reverendával fogadta az eddig még soha nem látott vendéget. A négyszobás lakás nappalijába vezette, majd megkérte, hogy várjon egy keveset, amíg vacsorát készíttet házvezetőnőjével. Beszélgetni kezdtek. Struzziero Adalberto 1948 tavasza óta látta el a budapesti olasz követség sajtóattaséi teendőit. Diplomáciai útlevele lehetővé tette számára, hogy szabadon mozoghasson az országhatáron ki és be. — Először talán bemutatkoznék önnek — kezdte magyarul Ábrányi, mert Struzzie- róról tudni kell, hogy Magyar- országról elszármazott olasz volt, jól bírta a magyar nyelvet. — Csak tessék, tessék. — Azt bizonyára tudja, miért ' érettem, ide. — Hogyne. — Megkaptam a feladatot kapcsolataimtól. Szó szót követett, a hangulat felengedett, és Ábrányi saját életéről kezdett mesélni. — Szóval, én újságíró voltam azelőtt — tért rá élete sorára Ábrányi- — Kapcsolataim szélesek magyar körökben, s azt is elárulhatom önnek, hogy nemcsak a felső arisztokráciához kötöttek bensőséges szálak, az alsóbb rétegeknél is jól meg tudtam értetni magam. Sok barátom van Magyarországon. Vamnak köztük olyanok is, akiknek az új rendszerben sikerült jól elhelyezkedniük, sőt vannak egészen fontos beosztásban levők is. Mielőtt kijöttem volna, már akkor tárgyalgattam néhány ismerősömmel — egyelőre hagyjuk a neveket —, akikkel •megállapodtunk abban, hogy igyekeznek jól elhelyezkedni, biztosítják saját életkörülményeiket. A legmagbízhatóbbak- kal azt is közöltem, hogy ha szerencsésen kijutok, akkor majd én is hozzásegítem őket a jobb élethez. Bécsben az Am Modena- Park 14. harmadik emeleti lakásban így indult el az a nagy kémügy, amelynek legfelsőbb szálai az amerikai kémszervezethez vezettek, s egyik fejezete 1956 nyarán zárult le. Ábrányi bemutatkozása után Struzziero beszélt magáról. — Apám 1932-ben származott ki Olaszországba, ahol másodszor a gazdag Struzzie- ro-csálád egyik lányát vette feleségül. Én is vele mentem. Felvettük a Struzziero nevet. Eredeti nevünk Koppányi. Atyám az Eszterházy-uradálom egyik belső jószágigazgatója volt, én jogot tanultam. 1948- ban jutottam el Olaszországban odáig, hogy azt mondhassák rám: ez megbízható. — S mit tett ennek érdekében? — kíváncsiskodott Ábrányi. — Hagyjuk ezt. Talán csak annyit, hogy a második világháborúban az olasz hadseregben dolgoztam. Nos, 1948-ban Budapestre neveztek ki sajtó- attasénak. Itt tevékenykedtem egészen addig, amíg az ön és megbízói értesítését meg nem kaptam. Mert most kissé kiszélesül majd a tevékenységi köröm. .. — nevetett fel szélesre húzott szájjal Struzziero Adalberto. — Bizonyára sejti, milyen megbízásokat kell majd ellátnia? — tért rá a tárgyra Ábrányi. — Nagyjából. — Kezdjünk talán hozzá a konkrét dolgok megvitatásához? — Eléggé fáradt vagyak az úttól, inkább menjünk le ma este szórakozni egy kicsit a Maximba és színjük a holnap délelőttöt a hivatalos dolgokra. A volt magyar újságíró és az olasz követség sajtóattaséja aznap este — pénzt nem számolva — jól »szórakoztatták magukat» a Maxim bárban. Ábrányi néhány magyar nőismerősével is találkozott itt, akik elhagyvám hazájukat, Maxim-bárbeli meztelenkedéseikkel keresték kenyerüket. Amikor vége volt a műsornak, egy kreolbama nő ült le a mellettük levő asztalhoz. Finom mozdulatokkal odaintették magukhoz. De a nő meg sem mozdult — mintha észre sem vette volna Ábrányiék »felhívását«. Struzziero, aki igencsak jártas volt az »úri körökben-», kacsintott a pincérnek: — Küldje át hozzánk azt a hölgyet — intett szemével a kreolbőrű felé. A pincér mélyet hajóit, s perc múltán a nő már ott ült a két férfi asztalánál. Bemutatkoztak. A beszélgetés németül kezdődött, de rövidesen kiderült, hogy a hölgy — magyar. Mégpedig egy volt magyarországi földbirtokos, Fajty Ferenc leánya. Szinte hencegve beszélt arról, micsoda előkelő társaságokban fordult meg annak idején odahaza. — A szüleim meghaltak, év pedig itt vágyóik: Ide kellett jutnia egy úri nőnek... Parancsoljanak velem... — ajánlotta magát azonnal, nem túlságosan szégyenlősen, s mint realista ő is a tárgyra tért: — Ha lakásuk van, idehívhatom a barátnőmet is, s ketten felmehetünk. Struzziero meg sem kérdezte, mennyi lesz majd a pénzbeli ellenszolgáltatás. Kocsiba ültek és a szállodába hajtattak. Az átvirrasztott éjszaka után a két férfi másnap délelőtt ismét összejött Ábrányi lakásán. — Folytatjuk. — kát. A szocializmus építése és az emberiség békéje fejeződik ki az írások legtöbbjében, azokban az írásokban pedig, amelyek másról szólnak, az új emberü új világ érzéseinek őszintesége rezeg: a szerelem, a hitveshez való hűséges ragaszkodás, a bor mámora, az ifjúság gondja, az anyai szeretet, a szerénység, a harcos múlt emlékeinek ápolása. Az antológia legnagyobb értékének azt az őszinte hangot érzem, amely valamennyi alkotásból sugárzik. Somogyi Írások ezek, a történetek itt játszódnak le a városban, a somogyi falvakban, a gyékénye- si vonalon, és mégsem csupán somogyi történetek. Egy országnak a gondja, egy népnek az álma vibrál a somogyi történetekben. A Hajdúságban vagy az Alföldön ugyanezek a gondok, ugyanezek a sorsok érlelődnek. A szerzők úgy tudtak somogyiak maradni, hogy kinőttek a megye határain túlra, s egy nemzedéknek óhaját, tépelődését, igényét fejezték ki. A fölnyitott anyag sugára kicsordul csillagközi tájra. Határait, akár a nyár kitolja a prizmás sarkköri fokokra s az ember-szérű asztalának kincs ej mig ott, az űr terébe nőve tágul, Itt méz Illatú táblák ragyogják rózsáink virágát. Mint tengeren apály-dagály szabálya, bő ár suhog a sziklatájba, melyet előre partjainkhoz mérve, az ész meglelte rózsaszál derűje önt az embervéste térbe .., Harminchat vers és tizenkilenc prózának nevezett novella, karcolat, állatmese, emlékezés váltakozik a kötetben szinte arányosan elosztva — s talán, hogy sértődés ne essék — majdnem következetesen a szerzők betűrendjében. Ez utóbbitól csak a kötet elején tértek el a szerkesztők. Takács Gyula, Török Zsófi hat-hat, László Ibolya öt verssel. Somogyi Pál öt prózai írással, Csákvári János három novellával, a többiek egy-két verssel vagy prózai darabbal szerepelnek. A válogatás igen gondos, a politikai és filozofikus mélységű versek mellett tekintélyes számban szerepelnek a magánélet érzéseit, a mai ember érzésvilágát mutató versek, amelyek közül Takács és Balogh a hitvesi hűség meleghangú rezdülései és László Ibolya szerelmi költeményei a legmegragadóbbak. A politikai tárgyú versek közül több a békéről szól, amelyek közül Balogh Gyuláé és t Turay Ferencé meggyőző, La- | jós Béláé helyenként frázisos. | Egészen bizarr Bertók László Siratója, s merészen bátor, szokatlanul őszinte László Ibolya Botránkoztatója. A prózai részek általában mai történetek, mai életünk t egy-egy darabját tükrözik, amelyek közül Csákvári János Tavaszi láza a legmélyebb. A versek legtöbbje tiszteli a hagyományos formákat, különösen klasszikus értékű Takács Gyula pompás hexameterekben megírt levele Ter- sánszky Józsi Jenőhöz. De László Ibolya kiforrott verstechnikája, Bertók László, Török Zsófi, Turay Ferenc köny- nyed ritmikája azt mutatja, hogy a hagyományos költői formák is alkalmasak a modern életérzés, a megváltozott valóság megéneklésére. Igen funaran bánnak a ritmussal és a rímmel Bencze József, Lajos Béla, bár egyikegyik versük azt mutatja, hogy kezdenek rátalálni a formai szépségekre. A prózai írások nyelve tömörségre törekvő, egyik-másik íráshoz könnyedéb hangvétel lett volna megfelelőbb. Emeli a kötet értékét az ízléses borítólap, a gondos nyomdai munka, alig háromnégy hiba maradt a korrekció után. Minden1: összegezve: a Somogyi Irt k Antológiája nyeresége irc-ialmi életünknek, örülünk, hogy van, büszkék vagyunk rá, mert a mienk, s várjuk folytatását. Boros Dezső
