Somogyi Néplap, 1959. május (16. évfolyam, 101-126. szám)
1959-05-31 / 126. szám
ÜNNEPI KÖNYVHÉT *XXXXXXXNXXXXXXXXXXXVXXXXVXXXXXXXXXXXXXXVXXXXXXXXXXXXXXXXXXi»\vXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXNXXXXNXXVXXVXXNXXXXX%XXVXXXXXVXXX4.XXXXXXXXXXXXXX A könyvhét- elé Ami a harmincas években a megszorult kiadók üzleti mentóötlete volt, a könyvhét manapság a magyar könyv ünnepi seregszemléje. Nem a bevételi számlák várható gyarapodásáért rendezzük meg évről évre, hiszen a jó könyv ma ünepélyes külsőségek nélkül is keresett cikk, s nagyobb arányban fogy, mint bármikor Magyarországon. Száz egynéhány esztendővel ezelőtt, amikor Vörösmarty »megkínálta-« összes munkáinak kiadásával a közönséget, csak kétszázötven vásárlója akadt, s a korabeli statisztika szerint évi hetvenkétezer forintot költöttek hazánkban magyar nyelvű könyvekre. Ma a könyvhét egyetlen napján nagyobb a forgalom az akkori és a mostani forint vásárlóértékét is figye'em- be véve! Vagy... ki ne emlékeznék Móricz Zsigmood nem is olyan régi panaszos kifakadására: népes alföldi helységekben hónapszámra nem lehetett könyvet eladni! Ma egyetlen falusi szövetkezeti bolt forgalma nagyobb, mint akkoriban a városi könyvkereskedéseké volt. Ami pedig különösen örvendetes: a könyvterjesztés mérföldes léptű fejlődése nem maradi és primitív ízlés kiszolgálása révén következett be, hanem egybekapcsolódott a szellemi igényesség hatalmas térhódításával. A divat futó szeszélye felkapott és sok ezres példányszámig emelt a múltban is egy-egy könyvet, de mik voltak ezek? Elfújta a szél, A halászó macska utcája s más efféle haszontalan lomok. Napjaink »bestseller«-ei Móricz Zsigmond és Ady, Stendhal és Thomas Mann, latin és kínai verskötetek. S ha a szánalmas ponyvaolvasás lappangó lázát nem is sikerült teljes mértékben orvoso’ni, tagadhatatlan, hogy az Olcsó Könyvtár naponta hódít új meg új híveket a nemesebb szórakozásnak és művelődésnek. És itt van a könyvek ára... Panaszolják a rendszeres könyvvásárlók, hogy drága a könyv. Tagadhatatlan, hogy pénztárcánkhoz mérten megerőltető a nyolcvanegy forintos Fielding, a száz forint fölé rúgó Szabó Lőrinc vagy a József-tetralógia. Ennek ellenére való az, hogy a magyar könyv nemzetközi viszonylatban a legolcsóbbak közé tartozik. Az a regény, melyet mi negyven—ötven forintért vásárolunk meg, az Franciaországban — átszámítva az át- számítandókat — 200—300 forintba kerül. A könyv ünnepi hetén tartozunk az olvasók több milliós sokaságának nevében köszönteni a magyar könyvet, íróinkat, könyvkiadásunk valahány dolgozóját. Írók nyilatkoznak az ünnepi könyvhétre megjelent műveikről Berkesi András: VIHAR UTÁN Valahol évekkel ezelőtt azt olvastam: »Az író alkotása hasonlatos az újszülött csecsemőhöz«. Van azért egy lényeges különbség az alkotott mű és az újszülött között. Mert amíg a csecsemőt édesanyja segíti, támogatja, kézen fogva vezeti, s ott áll mellette, amidőn tétován, bátortalanul elindul az emberek közé, addig az író csak »megszüli« alkotását, de további kapcsolata megszűnik művével. T ársadalmunfeban pár év óta nagyon egészséges szokás alakult ki. Az olvasók megidézik az írót, jelenjen meg színük előtt, hallgassa meg véleményüket alkotásáról. Majd ők elmondják, hogy milyen is az a »világra hozott csecsemő«. Izgalmas és tanulságos dolog ez. Több mint száz ilyen »bírósági tárgyaláson« vettem részt első regényem, az Októberi vihar megjelenése után. S ezeknek a »bírósági tárgyalásoknak« az íté’ete alapján született meg regényem folytatása, a Vihar után. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy engem nem foglalkoztatott első regényem hőseinek további sorsa. Igenis foglalkoztatott, de mégsem mertem hozzáfogni a folytatás megírásához. Az olvasók biztatására kezdtem hozzá a folytatás megírásához. Az első fejezetek után éreztem, hogy milyen nehéz fe?adatra vállalkoztam. Ma már ugyanis az olvasók sok mindent másképpen látnak. Jelentős dokumentumok láttak azóta napvilágot, és mi, korunk emberei hajlamosak vagyunk a feledésre. Ez jó, de egyben rossz is. Jó, hogy kidobjuk emlékezetünkből mindazt, ami lehangoló és szomorú volt, de rossz abban az értelemben, hogy feledjük a kibontakozás szakaszának — sohasem feledhető — tanulságait. Ez a felismerés az író számára nehézséget jelent, mert könnyű lenne szereplőit mai szemmel láttatni, mai fejjel gondolkodtatni — hiszen ma már majdnem mindenki tisztán és világosan látja az ellenforradalom eseményeit, s kevés olyan emberrel találkozni, aki be merné vallani, hogv az, ő gondolatait is megzavarták azok a napok. Én az írás folyamán ragaszkodtam az ábrázolt kor valóságaihoz, és nem szépítettem semmit. Az új élet talaján állok, s ez ad nekem erkölcsi alapot és bátorságot ehhez. Azt. írtam, amit akkor éreztem. Nehéz a máról írni a ma emberének, de én a ma íróia akarok termi, és vallatom annak minden ne- hézs^rfét. fi Vihar után központi bőse 'RrripVr.er Érzethet, a megtévedt Török László, a kétfrontos harc alapián harcoló Vas Béla és a magára talált magyar proletariátus. Regényem cselekménye az egyik budapesti üzemben játszódik le. Megtaláljuk benne a különböző típusú munkásokat, az értelmiséget — régit és újat —, a levert, de meg nem semmisített deklasszáltak képviselőit,, a volt földbirtokosokat, nagykereskedőket. S még valami: a kibontakozás végső soron a budapesti üzemekben dőlt el. Ezzel a regényemmel emléket akartam -állítani azoknak á becsületes dolgozóknak, akik 1956. november 4-től kezdve hűséggel álltak a magyar proletárdiktatúra ü^ve mellett, akik 1956. december 6 án vizíz.nfoolalták a budapesti utcát az elleni orrod al- mároktól. Sikerült-e az írásom? Ezt majd eldöntik az olvasók. Csak annyit mondhatok:. szívemből írtam. Mesterházi Lajos: POKOLJÁRÁS Ez a regényem fiatalokról szól, egyetemi hallgatókról. Egy viharos szerelem története, viharos időben. 1957 nyarán tárcanovella formájában közölte= a Népszabadság Másnap címen egyik fejezetét. Lényegében akkor kész volt bennem az egész történet. 1958 kora tavaszán úgy adódott, hogy két hónap időm volt rá —■ megírtam. Az ellenforradalom utáni hónapokban sokszor találkoztam fiatalokkal, végigjártam az egyetemeket, és a diákok is felkereslek. Sok éjszakát beszéltünk, vitatkoztunk át. Legidősebb fiam 18 éves, most ősszel kerül az egyetemre, az ő révén is van kapcsolatom a soron következő nemzedékkel. Szeretném, ha’ magukra ismernének fiatal olvasóim, a maguk közt fellelhető típusokra, a maguk drámai vívódásaira és a maguk szép eszméire. Gvöry Dezst: SOOT^I A Sorsvirág telejesen önálló, kerek regény. De mégis: a Viharvirág egyenes folytatása. Ott kezdődik, ahol a másik végződik. Az 1848-49-es szabadságharc vidám hőseit: a bujdosó honvéd- tisztet és menyasszonyát elkíséri — évekig — a rémuralom napjaitól a Kossuth-várás izgalmain át az elnyomó osztrák önkényuralom látszólagos megszilárdulásáig. Több benne a szerelem, a kaland, a költészet, mint a Viharvirágban. De benne van az a borzalmas kor is, amelynek nemzet- gvilkos galáüságai annyi életve- szé’ves kanyargóra kényszerítették kettőjük sorsát és szenvedélyes tiszta szerelmüket is. E komor kornak — melyből alig maradt fenn egyidejű írásos feljegyzés - átfogó igényű irói megrajzolása szén. nehéz, felelősségteljes írói feladat volt. A regény szereplői közül én csak honvédtiszt nagyapámat ismertem. Versíró diák voltam már, mikor eltemettük a Rima-parti temetőben. A nagy időkről regélve sokszor elbúsongta, hogy nem Írathat rám örökséget. A század végén minden pénzét kicralta tőle egy megnyerő modorú szélhámos iparlóvag építész-társa, és megszökött Amerikába. Nagyapám szegény ember lett. Veterán-nyugdíjából élt már, a város határán túl, egy félfalusi házban húzódott meg. Többé alig járt emberek közé. Velem, kedvenc unokájával vigasztalódott. Nekem mesélgetett csupán. De néha elkomorodott: »Nem hagyhattam rád semmit. »Kedves, ió nagyapám, dohog nem hagytál!« Rám hagytad a naplódat, fiatal életed ízeit, a szegényekért és a szép szerelemért küzdő emberiség kedvelését. Rám hagytad a boldogító bizalmat, hogy az írói élet értelme: feloldódni a nép álmaiban, és beleolvadni a nép vágyaiba. Eggyé lenni a néppel, sorsává! s előbbrehaiadásával. Rám hagytad a teljes élet igényét. Esetpéldádat és forradalmi emberszeretetedet. Es a nemesen izgága szerénytelenséget, hogy »hogy magasabbra lő az, aki az eget veszi eíTnn. s nem a szomszéd akácfa tetejét«. Csupa örök, lövőnknek szóló mai mondanivaló! Házak s kertek helyett több és maradandóbb kincset hagytál rám: a szülőföld, a haza, a szabadsáv és a- teljes, csckos élet szeretetétí Unokáid unokái ezért az én igaz hálám szerény köszönetének fogják majd tartani a Sorsvirág ke- ser-édes históriáját.« (Részlet a Sorsvirág című, az ünnepi könyvhéten megjelenő regényből. A Sorsvirág a Viharvirág folytatása, de önálló kerek regény.) Miska feltűnés nélkül kiment, magára vette a hosszú kocsibundát, és a nesztelenül hulladozó hóesésben elindult a kert végén álló kúthoz. Öezüst színű, kora téli este volt. A Nagybükk orma fölött baracksárga világosság derengett, ha egy-egy pillanatra alábbhagyott a hóhullás. A korán kelő hold színesedett az ezüstfövény közepén. Miska a szemével megsimogatta a cse- vicés kutat. Igazában csak forrás volt, egy cső, fölötte kis korlát és egy fejfa-forma díszoszlop. Itt csókolta meg először Katinka. Még a szabadságharc előtt, mikor ő itt nevelőskö- dött Kubinyi Rudiéknál. Meg akarta érinteni, de aztán visszahúzta a kezét. Nem nyúl a hóhoz, lássa Katinka is ilyen puhán bepihézettnek, ilyen meseszerűen tisztának. A ház felől sárgás, vékony, hosszú fénycsíkok mutatták csak, hol a kúria, aztán azokat is eltakarta az aprószemű szitáló hó. — Ha regényt kellene írnom, akkor sem tudtam volna ilyet kitalálni, hogy a szerelmesek suttyomban, lopva találkozzanak téli hóesésben annál a kútnál, ahol a szerelmük kezdődött egy forró nyári napon — gondolta. A Haynau-éra óta nem láthatta a menyasszonyát. De aztán megijedt. Hátha félreértette Katinkát? Hol marad? Miért késik? Vajon jól értette-e meleg, kedves szavait? — »Szeretem azt a kutat«. Neki mondia? Ez azt is jelentheti, hogy csak emlékszik a találkozójukra! Hátha hiába vár? Úgy megsajdult a szíve, mint akkor, a Pongrácz-kas- tély kerítése előtt, amikor legutoljára látta, hosszú lappangóba előtt. Győry Dezső: fehér hátnál — De nem, hiszen intett nekem — biztatta magát. — Most kedvesebb volt, olyan volt, mint mikor utánam lovagolt, csak nagyobb és diadalmasabb. Olyan melege támadt, hogy széttárta a bundát. Nem jött senki. — Számolok ezerig. Ha addig nem jön, tévedtem és visszamegyek — és szinte a testébe fájt a szerelem. Már tiszta dara esett. Alig hallhatóan zizegett a fákon, a kalapján. — Egyszáz, kétszáz, ötszáz. Már nyolcszáznál tartott, mikor a kis úton, már a közelében mint egy álombéli látomás meglibbent Katinka. Nesztelenül jött a puha hószőnyegen, a hulló hófátyol mögött. A látomás széttárta a karját. Szótlanul, illatosán omlott a nyaka köré. Miska kezéből a kalap lehullott a földre. Nem tudtak szólni. Csak az ajkuk beszélte az odaadó csókok nyelvén a boldogság, a szerelem és a vágy egymás lángjába fonódó szavait, soká, egyre perzselőbben, egyre alázatosabban, , elfeledkezőbben. És beszélt apró, cirógató csik- landozással a hajuk, arcuk tüzelésével a bőr és az egészséges test örömének zenéjével a lélegzetük, amiben a sóhaj már crescendo és a csók szaga egyesült életteljesülés. Mire egymást átkarolva egymásra néztek, a földre hullott kalapot már ezüstössé szitálta a hó. Aztán Katinka elereszkedett, és Miska vállára hullajtottá a fejét. — Nem engedlek el többé! — suttogta. — Sorsvirágom! — Ugye, most már örökre együtt maradunk, Miskám? — Megvan az amulettem? — Itt van. Sosem hagytam el és megvédett, neked — és Katinka felgombolta a ruháját. Úgy tartotta a mellét büszke- odaadóan, tiszta szemérmetlenül, mint akkor, a Bem-zug- ban. Miska szája megérintette az amulettet, és ott maradt a két mell illatos völgyében. — Szeress! — súgta forró lehelet a tarkóján. — Imádlak, Szamóca, de ... — Szeress! Katinka ébredt előbb magára. — Rázd le a bundádról a havat, Miskám. És a kalapodról is. Én pedig most valóban átöltözöm. — Mit kerestél Pesten? — fogta rá Miska, és az arcába nézett. — Ott éltél? — Csak rövid időt töltöttem ott. Ne légy féltékeny, csacsi- kám. Hát nem érted, én — és megnyomta a szót — sosem csaltalak meg! Én hittem, hogy szeretsz, és más férfi nem érdekelt. Mikor szabadultál Kassáról ? — Már másfél éve. A simo- nyi malomban és a vashegyi telepen la^-angtam. És te? — Azt mow' külföldre mentél, Katinkám! — Csak Erdélyben voltam. Tudod, hogy mért vagyok itt? — Csak sejtem. — Megszervezzük Gömört és Nógrádot a tavaszra! — mosolygott Katinka. — Kiket? — Tízezer embert! Katonának. Te legalább őrnagy leszel, Miskám. — Ki mondta? — Veresász! Miska úgy megszorította a karját, hogy Katinka felsziszszent. Veresász Kossuth megbízottja volt. — Igaz, hogy együtt szöktél vele és együtt bujdostatok? — kérdezte elkeseredetten, vádjón. — Együtt szöktünk, majd elmondom, de még aznap elváltunk. ö azóta kint járt Kis- Azsiában a kormányzónál, és egy veszedelmes keleti lázt kapott, lehet, ma is ezért késik. — öí várják? — öt, Makk legújabb utasításait hozza. — Ki az a Makk? — Kossuth főmegbízottja. Emjé a fedőneve. Majd róla is elmesélek mindent. De siessünk vissza! Nem szabad, hogy ész- revegyenek valamit. Miska megragadta, csókolgatta. — Ne még, maradj még! — kérlelte. — Sorsvirág, mindenem,, mondd, udvarolt neked az az Emjé? Katinka mosolyogva ránci- gálta magát az ölelésből. — Nekem mindenki udvarol — ingerkedett a hangja. — De nem ilyen erőszakosan, mint te! — nevetett. — No, engedd el a karom, akkor megmondom. Nem udvarolt — búgta Miska fülébe, mint egy vallomást, és rögtön hangot váltott —, csak a másik Emjé! — és magában mulatva várta a hatást. May Jánosra gondolt. Miska ujjai megint vaskapocsként zárultak a karjára. — Hát az ki? — Az is Kossuth megbízottja, és hasonlít rád! De ne légy féltékeny, csacsikárh! — csilingelte lágyan a hangja és húzódzkodott. Miska még erősebben szorította. — Te, te színésznő! — Azt Bojár is movd'e - és a Miska arcába lesett. — Az megbízott? — Miska gúnyosan akarta kérdezni, de csak keserűség áradt a hangjából. — ö csak Hónap! De eressz! Majd mindent elmondok. — Micsoda? Hónap? — Lehet, hogy te is az leszel az Évszak-rendszerben. Vagy,Hét leszel. No, ne szoríts! Én mindenkinek tetszem — s már a fülébe duruzsolta. — Légy rá büszke, mert én csak téged szeretlek! Engedj, most, és vacsora után menj ki a lovakhoz, én utánad szököm, és mindent elmondok! No, siess, vedd a kalapod! — és beletúrt a fiú hajába. Miska lehajolt, aztán féltérdre ereszkedett, és csókolni kezdte Katinka térdét. A lány keze ott gyúrt a lmjában. —r Jó, jó, no, gyere, mert még meglátnak. Miskám — suttogta hátrahajtott fejjel, elelakadó lélegzettel Katinka. Aztán összeszedte magát, két kezében fogta Miska fejét, magához húzta, egy gyors csókot lehelt a szájára, szemére és belekarolt. — Gyere, elállt a hó, kibújt a Hold. Még este, ma este! De most gyere! Összefonódva mentek a ház felé, úc-' hogy a Miska jobb lába együttmozdult a Katinka baljával, szorosan, furcsán, tapadva. A halántékuk egymáson. — Diadalát! — mondta Miska alig hallhatón. — Nászút — suttogta Katinka, és a fiú jobbját a melléhez szorította. — Még! sosem voltunk ágyban. Miska eltévesztette a lépést. Megálltak. — Melyik szobában laksz, Szamóca ? — A kis vendégszobában, "hban. amelyiknek az ablaka a tujafákra nyílik. Tudod, ott, ahol törülközőt kértél, mikor Marci bácsit bekötözted — en- gedékenykedett az alig hallható hang — Miskávái égi magasba röpült a vágy hintája. — Te! Sorsvirán mindenem! — és a nyakát csókolgatta. — Vacsora után mindent megbeszélünk, Miskám. — Szamóca, én éjjel..; — Jó.., de majd. .. A megkötött komondorok vadul csaholni kezdtek. — Siessünk! — eszmélt magára Katinka. Mire a ház sarkát elérték, az istálló felől hintó fordult a veranda görögös oszlopai felé. — Ki megy el? — nézte Katinka a hintát. — Hát nem ismered meg? — nevetett Miska. — A keresztapád hintája. — Pszt! Duzsay és a házigazda léptek a verandára. — Sajnálom, hogy elmégy, bátyám. Nincs nyugtom. De legalább azt mondd meg, ki az, akit vártak? — A nevét én sem tudom. Egy bujdosó főrangú tiszt, külföldről jött. — Egyszóval ügynök? — Kossuth bizalmasa. — Köszönöm, hogy őszinte vagy. Tehát konspiráltok? En nem bánom, de engem hagyjatok ki a játékból, Rudikám. És Pongrácznét is. Meg a keresztlányomat is. Nem tudod, hova tűnt? Beszélni szerettem volna vele, mert nem akarom, hogy az én keresztlányom színésznő legyen, mint szegény anyja, de azt sem, hogy titkos üzeneteket hordozzon, és valami konspirációba keveredjék. Miska és Katinka a tujafák mellöl minden szót hallottak. Egymás illatát szívták sátorosán összebújva. A térdük ösz- szeért, szorongatták egymást, és fül fül mellett, arccal simogatták egymás arcát. — öreg medve — súgta Katinka. — Ha tudná — és f<$> adta az ajkát.
