Somogyi Néplap, 1959. április (16. évfolyam, 76-100. szám)

1959-04-26 / 97. szám

SOWTOGTI NÉPLAP 6 Vasárnap, 1959. április Rt Zöld levél * Már csengették, de a hato­dik osztály még énekel. — Zöld levél. Zöld levél. Illatot hoz már a szél... A dal bekerül a fülembe, és azt veszem észre, hogy míg hintáztatom kezemben az osz- tálykönyvet, tovább dalolom halkan, hogy — Illatot hoz már a szél, Tralla-la-la-tralalala... Kint süt a nap, éles még a le­vegő, de a friss tavaszi ragyo­gásban az ablak alatt nyújto­gyan megpendül egy padba, nem is lehet felfogni, mi van történtekre, és innen kezdve szorított kötőtű, brummog és velem. megy tovább az óra, mint a rezeg és játszik a levegővel. Én pedig gondolatban ülök karikacsapás. A láz leszállt, de Az arcok inkább ijedtek a sa- egy régi padban, és fizika órán nem szűnt meg, csak lappang, ját merészségüktől. Karikára mákot eszem, hogy olyan a és nem sejtik, hogy én, miköz­nyitott szemeket látok az éb­redező vad öröm csillogásával, s csodálkozástól elnyílott szájak­kal, a kajánság meghúzódó mosolyával szájuk szögletén. Félnek és mernek. Átsuhan felettük a pillantá­som. Egy pillanatra a méreg ízét érzem a számban. Ha most én kitörök, ők összetörnek, mint a cserepek, és tízpercben gatja méregzöld levélke-dárda- megelégedéssel tárgyalják it a bodzabokor, miközben agai az ámuló kicsik füle hai­lágyan ringanak a szélben, ap- ja-fara hogyan sikerült vérig r\oojlrl»-r,l 0 rV __ ­ró koppanásokkal érintik meg a csillogó üveget. Ámultán fi­gyelem ezt a hirtelen tavaszt és magamat. Valami különös, bizsergő nyugtalanság lep meg, futni, csatangolni, dalolni vol­na jó a zuhogó fényben. A dal meg zsong körülöttem és ben­nem, és hang nélkül is éneke­lem. — Zöld levél, zöld levél... Az irodába belép Veres tanár úr, piros a méregtől, és ahogy odacsapja az osztálykönyvet, az asztalról finoman ködlik szét a por. — Meg vannak vadulva ezek a kölykök. Kibírhatatlan, ahogy viselkednek. Rettenetes dühös az öreg, és nekiesik a nyolcadik osztály főnökének: — Annamária pimaszul ró­zsaszín bugyit kötögetett a pad alatt, bevágtam az asztalfiók­ba, gyönyörködhet benne ma­ga is. Igen, a nyolcadik osztállyal reggel óta baj van. Nem mint­ha máskor különösen kiválóak lennének magatartás dolgában, mindig nehezen kezelhető osz­tály volt ez, de ma már az el­ső, a magyar óra után magá­ból kikelve jött be Pál tanár úr, azután hasonló érzelmekkel algebráról az igazgatónk és most orosz óráról Veres tanár úr, és most következem én. Azonban nem tudok figyelni rájuk. Nyugtalan ujjaim verik az üveget változatlan ütem­ben, nézem a bodza ujjongó leveleit, és ismét megrohamoz a dal. — Illatot hoz már a szél... Tralla-la-la-tralalala. dühíteni a méregkeverőt is. És ők győznek. A fülemben ekkor újraéled a dal, és betölti a levegőt. — Zöld levél, zöld levél..; Ó, ti szamánkák, magatok sem tudjátok, mi bajotok van a mai nappal, megkötözött csi­kók, még nem tudjátok, hogy tavasz van, levele van a bod­zának, inni, tapintani lehet a tavaszt, de én tudom. — Illatot hoz már a szél... Tavasz a bajotok ma, meg az egész világnak és nekem is. — Tralla-la-la-tralalala... Veszem a krétát és írok to­vább, mintha semmit sem hal­lottam volna. A megdöbbent csend olyan lesz, hogy züm­mögni kezd a fülemben. Hát ez nem lehet, hogy én nem hallottam volna, hát ilyen még nem volt, hiszen a megrögzött súgók ismerik jól a fülemet. Érzem, most vadulnak meg teljesen, vérszemet kapva. A szemek szinte hangot adva be­szélnek egymással, és én már ebből meg is tudom, hogy a hátsó padban középen ülő Sellyéi Laci kezeli a kötőtűt. Hát jól van, lássuk tovább, állók elébe. Rámegy egypár perc, és ezt igazán nem tudja meg a miniszter, de még az oktatási osztály sem. Megszólal a kötőtű másod­szor is, bátrabban, merészeb­ben, szinte látni vélem, amint legyezőként terülve veri a le­vegőt. Minden szem az arcomon úszik. Ámulat, rémület, révü­let és fojtott kacagás az osz­tály. Nem tudják felfogni és képem, mint egy tele-pofazacs- kós hörcsögnek, és Dömötör tanár úr felszólít felelni, és nem lesz dühös, hanem lassú léptekkel odajön, belemarkol a papírzacskóba, és telitölti a száját mákkal, és így bámu­lunk egymásra most már, mint két tele-pofazacskós hörcsög. Az osztály üvölt a gyönyörű­ségtől, én meg lassan elsüly- lyedek szégyenemben. Akkor is tavasz volt, most is. És én, Dömötör tanár úr, mit csinál­jak most? Magyarázok tovább, tudom, hogy egyelőre azt sem tudják, mit beszélek, de bizonygatom, hogy a bázis fémből és hid- roxil gyökből áll. És a kötőtű megszólal, most már eszét vesztve, harmadszor. Magyai ázok mozdulatlan arc­cal, miközben odalépek az asz­talhoz, és leülök, a hidroxil gyök tulajdonságainak felsoro­lása közben észrevétlen húzom ki a fiókot. Valóban ott van Annamária félig kész, rózsa­szín csipke bugyija a fényes kötőtűkön, egyet kihúzok kö­zülük, és a csukódó fiókkal be­szorítom. Még alig hallgat el a távoli kötőtű, mikor én is, mintegy feleletképpen, látha­tatlanul megpendítem az enyé­met. A hangja magasabb, szin­te gúnyosan vidám, és rezgése leveri az osztályt. A hatás leírhatatlan, kukán ülnek, nem hisznek a saját fü­lüknek, a helyzet ura most én vagyok, de tovább feszíteni az ügyet, érzem, már nem lehet, de nem is szabad. Felszőütom Sellyéi Lacit, ki­hívom, hogy foglalja össze az eddig elmondottakat. Megáll az asztalnál, rámered a kötő­tűre, és én pengetni kezdem mintegy szórakozottan a sze­me előtt és faggatom. — Laci, Laci, mi lesz veled? Leromlottén kettesre, mit szól hozzá apád, és mi lesz a be­ígért kerékpárral? A gyerek az ujjaimat nézi és a pengő kötőtűt, szuggerál- tan mered a szeme, és veresük a füle. Az osztály hőmérőjének hi­ganyszála nulla pontig süly- lyed, megtörnek, pedig szóval egy árva célzást sem teszek a ben az indikátorokról beszélek, egy kis dallal vívok harcot, amely nem 3kar békén hagyni, s számon akar kibuggyanni, és csiklandoz lábujjamtól a fejem búbjáig. — Zöld levél, zöld levél..-. Csengetnek, készen vagyunk. A kötőtűt hagyom, és kilépek az ajtón. Hallom, s szinte lá­tom, ahogy megrohamozzák az asztalt, és nézik a kötőtűt. Majd a hátam megett kitódul az egész osztály, és mögöttem szapora, tétova léptekkel jön valaki. Megfordulok. Sellye! Laci áll előttem. A nyolcadikosok mö­gött most jön ki a hetedik osztály, és hátam mögött a hatodik osztály, a feltorlódott gyereksereg elcsendesülve bá­mul ránk. — Bocsánatot szeretnék kér­ni — dadogja a szőke fiú ret­tenetes kínban. És hogy még mindig nem szólok, hozzáteszi: — Ne tessék rám haragud­ni... én..; — Te, Laci — vágok közbe —, tudod te ezt a dalt: Zöld levél, zöld levél, a A gyerek gondolkozás nélkül, szolgálatkészen bólint, nem ért engem sehogysem, de örömmel inti az igent, hogy szólok hoz­zá. — Énekeld el! Néz egy darabig, izzad az orra, és máris kezdi, szép hangja van. — Zöld levél, zöld levél, Illatot- hoz már a szél... Senki sem érti, mi történik itt, talán én sem, éppen ezért áll csendben a sok gyerek, és sen­ki sem nevet. Otthagyom Lacit, és megyek a folyosón, de a dal jön, kú­szik utánam, mert a gyerek engedelmesen végigdalolja, ha nem is vagyok ott. — Illatot hoz már a szél, Tralla-la-la-tralalala... — Na, mi van? — kérdik az irodában. Semmi, felelem kö­zömbösen. mert ugyan kinek is merném elmondani, mi történt. A csengő hangja visszhangzik a folyosón. Elül a lárma, zsong­nak az osztályok, mint a méh­kaptárok. ÍXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXVXXXXXXXXXXXXXXXXXVdtXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXX-XXXXXXXXXNXXXXXXXXXXXXXXXX A folyosókra is bekúszik a> Mihályi Margit TANÍTVÁNYOM Horváth Imréné festménye (olaj}. Befejeződött a Somogyi Irodalmi Hét A Somogyi Irodalmi Hét ün­nepi programjának harmadik eseményére, az »Irodalmunk mai helyzete« címmel meghir­detett ankét megtartására pén­teken este került sor az Álla­mi Liszt' Ferenc Zeneiskola Bartók-termében igen népes, főleg középiskolás diákokból összetevődött közönség előtt. Az eredetileg meghívott elő­adó, Bölöni György író hirte­len megbetegedése miatt az ankét vitaindító előadását — mely igen élvezetes közvetlen­séggel szólt arról, mit produ­kált a magyar irodalom az el­lenforradalom óta, melyek iro­dalmi életünk konszolidációja után a magyar írótársadalom döntő feladatai — Fodor József Kossuth-díjas, Földeák János és Csohány Gabriella írók tar» tották. Tegnap, szombatom este zaj­lott le az idei Somogyi Iro­dalmi Hót záró estje ünnepi külsőségek között szintén a Bartók-teremben. Az ünnepi esten Fodor Jó­zsef, Jankovich Ferenc, Föl­deák János és Csohány Gabri­ella budapesti írók, Török Zsófi, Mihályi Margit, Berták László, Cser Pál, Bellyei Lász­ló somogyi költők és írók mű­vei kerültek bemutatásra igen szép sikerrel. A záró irodalmi esten köz­reműködtek Veszeley Mária és Somogyvári Pál, a Csiky Ger­gely színház művészei, vala­mint Nagymiklósi József és Ittzés Irma, a Liszt Ferenc Ze­neiskola tanárai. fi napfény láthatatlan füvek és a/ nedves föld illatával. Jaj, da-/ lolnl kell, ujjongani kell. ZALKA MIKLÓS: — Kék virág, kék virág, Bokrok alján ibolyák ... Embersorsok sokaságának kaleidoszkópikus forgatagában tárul az olvasó elé a drámai feszültségű októberi napok mozgalmas eseményeinek ké­pe. A szerző mélységes mű­vészi átéléssel és harcos szenvedéllyel világítja meg kuszán egymásba fonódó tett. I / § A nyolcadik osztály ajtaja/ előtt megállók egy pillanatra, g hogy be tudjam fejezni ma-/ gamban a dalt, hogy szabadul-A ni tudjak tőle. / — Bokrok alján ibolyák, 8 Tralla-la-la-tralalala...' / És belépek, ahogy szoktam. A osztály áll, feszesen, vigyázz-/ ban, a hetesek jelentésre ké-S szén, ahogy szokták. Ugyan,/ hát mi baj van itt? Ezt azg osztályt különösképpen szere-/meüeft, tem. Furcsa összetételű, robba-/ Az még nem vette le szájá- nókony és örökösen lassan for -/ró? az üveget. Az ital rozsda- rongó kis közösség, a közeledó/rörösébe levegöbuborékok kamaszkodás lerázhatatlan, va-*csusszantak. rázslatos lázában. De nekem/ Barta várt. még sohasem volt velük ba­jom. ök is szeretnek, sok-sok titkukat tudom, sok mindent megbeszélnek velem, egy szó panaszom nem lehet ellenük, pedig keményen tartom őket, AKNAMEZŐ hét vele tárgyalni. Csapatot Az hallgatott. A vasajtóhoz csinál ebből a csürhéből. Sem- cammcgott. Óvatosan behúzta, közben odasúgta, hogy küldjön döbbentette, hogy szóhoz sem ki mindenkit... Albert felvonta szemöldö­két. Homloka ráncba szaladt, gyanakvó pillantással mérte végig Bartát. Némán biccen­frontokat, az aknamezőt az 1956-os magyar társadal­mat. ZaJka Miklós e műve több kötetre tervezett regénycik­lus. Ebből a műből közöljük az alábbi részletet: . Barta megállt Albert > Albert arca megvörösödött a rumtól. Krákogott. — Na, i kérdezte, iOlyan fancsali képet vág. mint- anélkül, hogy észrevennék, ho~&ha egy üveg ecetet nyelt völ­gyein és mikor, mi módon fe-una... — és felé nyújtotta az gyelmezem őket. f_üveget: — A szesz fertőtlenít. Leülünk, és kinyitom az ősz- / Barta éppen csak ajkához tálykönyvet. Ma nem felelte- Sértette az üveg nyílását, már tek. Ismétlő és rendszerező óra /adta is vissza. lesz ez. Már a nevem írom, / — Egészségére! — mondta mikor magam sem tudom mi- ^különös hangsúllyal, és kézfe­Keskeny, földbevájt, karvas- tagnyi ágakkal megerősí­tett lépcsőfokok vezettek a vasajtóhoz. Albert fiatalos hévvel szaladt le rajtuk, s a lendülettől nem tudott meg­állni, homloka odakoccant a vashoz. Szisszenve káromko­dott. Beléptek a betonfedezékbe. A mennyezet közepéről, egy- szál dróton homályos fényű villanylámpa csüngött alá. A hűvösen dohos levegőben ké­kes cigarettafüst gomolygott. Csak az ügyeletes tartózkodott tudott jutni, arcizmai ránga­tóztak, hápogott, herregett. — Csigavér, apus ... Rönkös van a telefonnál. Utasítást adott, hogy lőjünk terített tü­zet a Ságvári liget fölé. Kűld- jem az anyjába, vagy csőbe húzzuk? Albert levegő után kapko­dott. Az ügyeletes ráförmedt: — Mondtam, ne idegesked­jen! Mt az istent csináljak, ez a marha ott vár a telefonnál! — és megvetően hozzábigy- gy esztette: — Szép kis pa­rancsnok ... Maga még min­dig a teljhatalmú biztos mániá­jában él? Engem nem Mucsá- ról szalajtottak, mint ezt a mamlaszt — és Bariára csip­pentett szemével. A célzás megtette hatását. mi rum. Semmi feleselés és szemtelenkedés. A nőket kü­lön egységbe osztja. Bánja is ő, hogyha egész nap hágaija őket a sógor, de attól még fe­gyelem kell. Szilárd fegyelem, különben semmire sem jut­nak ... Ezt az egyetemistának kell bejelentenie, vele kell az és ráfordította a reteszt. Al­bert ingerülten biggyesztette a szája szélét. Alaposan ki­tapasztalta parasztszármazású katonái természetét. Ez mind­járt elő fogja adni a nagy, négyszemköztre szóló haditit­kot. Haza szeretne menni, vagy valami más vacakságért eszi a fene ilyen szemérme­első retorziót is alkalmaztatni, akkor úgy fest a dolog, mint- sen. ha ő zsarnokoskodna fölöttük. — Mondja már, mit akar! Fegyelmet kell teremteni, — fortyant rá. minden áron fegyelmet __ Barta a géppisztolya csövét A z ügyeletesre nézett. Fü- markolta jobbjával. Kényel- tyül rá a disznó. Keresztrejt- mesen az íróasztalhoz balla- vényt fejt. Ezt a pasast még gott. Bal kezének mutatóujját úgy megleckézteti, hogy azt is ajka elé emelte, csendet pisz- bánja majd, hogy megszüle- szegett. mi van, Barta? — a helyiségben. Telefonja mel- Albert lenyelte fortyogó mér és rávihogott. — lett ült, és buzgón igenlett a gét. kagylóba: — Értettem ... Igen ... Át­adom ... Értettem ... Az őrnagyra ütötte pillan­tását, fejmozdulatokkal hívta közelebb. Albertet elöntötte a méreg. Hüvelykét derékszíjá­ba akasztotta: — Felelje azt, hogy a paran­csot átadta! — sziszegte. — Végre — sóhajtotta az ügyeletes, és a mennyezet jelé fordította szemét. Katonásra váltott hangon közölte Rön- kössel Albert üzenetét. Rön­kös mondott neki valamit, amire kurta »értettem«-mel — Miért nem áll föl, ha be- ^ _______ é rt, felnézek. Egymásnak in -Kjével végigtörölte száját. Az jövök? — robbant a katonára, válaszolt, és az asztalra tette tegető, biztató, nyugtalan pil-^őrnagyhoz hajolt, bizalmasan Az befogta tenyerével a a telefon hallgatóját. lantásokat fogok el, és ebben a/a fülébe súgta: — Beszédem hallgatót, nagyot slukkolt ci- _ vár a vonalban... Je­p iüanatban érzem, hogy ők is /uolna... garettájából, flegmán az őr- iensük neki a parancs végre­formak és erjednek a bennük/ Albert félrefordult a társa- nagy orra elé fújta a füstöt, hajtását. Hát hadd várjon — tomboló nyugtáiénságban. $ságtól, és néhány lépést odább- iáoat a kecskelábú asztal alá ás meglóbálta a karját. — Egy kicsit meghökkenek, de/ment: — Na, mit akar? nyújtóztatta, csak azután fe- Majd jelentjük neki, csak vár­azutáin elkezdem az órát. Jön/ Barta suttogott: lelt: jón... az óraszám, dátum és a cím,/ — Fontos. Még meghallja — Nyugalom, apus. Most Albert nem figyelt rá. és kinyitom a színes kréták ^valaki. Menjünk a bunker- rnind a ketten szabadsághar- Elindult egy úton, ezt az fedelét. Tehát a lúgok. Mi 's/öa... Albert kelletlenül vetet- Co$ok vagyunk. Eleget ugrál- utat most már végig kell jár­a lúg? /te oda az egyetemistának: tam hülye tisztek előtt... nia. És ekkor, valahol hátul, Iá-/ — Mindjárt jövök. a düh kidüllesztette Albert Arra gondolt, hogy amint '’•^„jelent a somogvi írók An-/ Szilárd léptekkel ment elő- szemét. A legény hányaveti beszélt Bartával, előveszi az toiógíájában. gre. Barta követte, és menet- szemtelensége annyira meg- egyetemistát. Az okos fiú, le- Bertához fordult. tett. Vagány. Hát elveszi a kedvét a vagánykodástól! El. Ez biztos. A telefon hallgatója ott he­vert az asztalon. — Na, figyeljen ide, szabad­ságharcos kolléga — recsegte az ügyeletesnek Albert, és a kolléga szót erősen megnyom­ta. — Most fölmegy a szolgá­latvezetőhöz. Kér négy köteg kézigránátot. Érti? Aztán be­élesíti, és a bunkertól tíz-ti­zenöt méter távolságban elha­jítja. Érti? Az embereket a do­bás előtt beküldi a lövegállá- sokba. Kivétel nélkül minden­kit. Utána visszajön és jelenti Rönkösnek, hogy a parancsot végrehajtottuk. Érti, kollé­gám? — tette hozzá gúnyosan. Az ügyeletes szeme fölcsil­lant. Csettintett: — Ezt szeretem — közölte, és vidáman kirobogott. Albert összehúzott szemmel nézett utána. Fölvette a telefonkagylót és belehallózott. — Na, mi van? — ismert rá Rönkös százados hangjára. — Már azt hittem, elaludtak ... — Barta honvéd jelentem, az üteg Albert őrnagy paran­csára kilőtte a három páncé­lost ... — Ahogy beszélni kez­dett, a fegyvere csövét egyene­sen maga elé húzta. Albert úgy állt a bunker közepén, mint akit villám súj­tott. Számítóan lassú mozdu­lattal nyitott pisztolytáskájá­hoz nyúlt, s hirtelen rántotta elő fegyverét. A pisztoly ki­bukott a markából, tompán koppant a földre. Barta géppisztolyának soro­zata valósággal kettéhasította a fejét. Eldőlt. Köpenyének zsebében eltört az üzeg. A rum kifolyt és összevegyült a véré­vel. Barta csendes hangon foly­tatta, ott, ahol abbahagyta. — Átállt. Az üteggel együtt. — Majd azután számolunk a Vagy s%áz civil fegyverest ho- szemtelenségért — dörmögte, zott ide, és kilövette mind a és viszketett a tenyere, hogy három tankot. Rumoztak. belevágjon a flegma képébe. Mondtam neki, hogy beszélni akarok vele, de a bunkerba *

Next

/
Thumbnails
Contents