Somogyi Néplap, 1959. április (16. évfolyam, 76-100. szám)
1959-04-26 / 97. szám
SOWTOGTI NÉPLAP 6 Vasárnap, 1959. április Rt Zöld levél * Már csengették, de a hatodik osztály még énekel. — Zöld levél. Zöld levél. Illatot hoz már a szél... A dal bekerül a fülembe, és azt veszem észre, hogy míg hintáztatom kezemben az osz- tálykönyvet, tovább dalolom halkan, hogy — Illatot hoz már a szél, Tralla-la-la-tralalala... Kint süt a nap, éles még a levegő, de a friss tavaszi ragyogásban az ablak alatt nyújtogyan megpendül egy padba, nem is lehet felfogni, mi van történtekre, és innen kezdve szorított kötőtű, brummog és velem. megy tovább az óra, mint a rezeg és játszik a levegővel. Én pedig gondolatban ülök karikacsapás. A láz leszállt, de Az arcok inkább ijedtek a sa- egy régi padban, és fizika órán nem szűnt meg, csak lappang, ját merészségüktől. Karikára mákot eszem, hogy olyan a és nem sejtik, hogy én, miköznyitott szemeket látok az ébredező vad öröm csillogásával, s csodálkozástól elnyílott szájakkal, a kajánság meghúzódó mosolyával szájuk szögletén. Félnek és mernek. Átsuhan felettük a pillantásom. Egy pillanatra a méreg ízét érzem a számban. Ha most én kitörök, ők összetörnek, mint a cserepek, és tízpercben gatja méregzöld levélke-dárda- megelégedéssel tárgyalják it a bodzabokor, miközben agai az ámuló kicsik füle hailágyan ringanak a szélben, ap- ja-fara hogyan sikerült vérig r\oojlrl»-r,l 0 rV __ ró koppanásokkal érintik meg a csillogó üveget. Ámultán figyelem ezt a hirtelen tavaszt és magamat. Valami különös, bizsergő nyugtalanság lep meg, futni, csatangolni, dalolni volna jó a zuhogó fényben. A dal meg zsong körülöttem és bennem, és hang nélkül is énekelem. — Zöld levél, zöld levél... Az irodába belép Veres tanár úr, piros a méregtől, és ahogy odacsapja az osztálykönyvet, az asztalról finoman ködlik szét a por. — Meg vannak vadulva ezek a kölykök. Kibírhatatlan, ahogy viselkednek. Rettenetes dühös az öreg, és nekiesik a nyolcadik osztály főnökének: — Annamária pimaszul rózsaszín bugyit kötögetett a pad alatt, bevágtam az asztalfiókba, gyönyörködhet benne maga is. Igen, a nyolcadik osztállyal reggel óta baj van. Nem mintha máskor különösen kiválóak lennének magatartás dolgában, mindig nehezen kezelhető osztály volt ez, de ma már az első, a magyar óra után magából kikelve jött be Pál tanár úr, azután hasonló érzelmekkel algebráról az igazgatónk és most orosz óráról Veres tanár úr, és most következem én. Azonban nem tudok figyelni rájuk. Nyugtalan ujjaim verik az üveget változatlan ütemben, nézem a bodza ujjongó leveleit, és ismét megrohamoz a dal. — Illatot hoz már a szél... Tralla-la-la-tralalala. dühíteni a méregkeverőt is. És ők győznek. A fülemben ekkor újraéled a dal, és betölti a levegőt. — Zöld levél, zöld levél..; Ó, ti szamánkák, magatok sem tudjátok, mi bajotok van a mai nappal, megkötözött csikók, még nem tudjátok, hogy tavasz van, levele van a bodzának, inni, tapintani lehet a tavaszt, de én tudom. — Illatot hoz már a szél... Tavasz a bajotok ma, meg az egész világnak és nekem is. — Tralla-la-la-tralalala... Veszem a krétát és írok tovább, mintha semmit sem hallottam volna. A megdöbbent csend olyan lesz, hogy zümmögni kezd a fülemben. Hát ez nem lehet, hogy én nem hallottam volna, hát ilyen még nem volt, hiszen a megrögzött súgók ismerik jól a fülemet. Érzem, most vadulnak meg teljesen, vérszemet kapva. A szemek szinte hangot adva beszélnek egymással, és én már ebből meg is tudom, hogy a hátsó padban középen ülő Sellyéi Laci kezeli a kötőtűt. Hát jól van, lássuk tovább, állók elébe. Rámegy egypár perc, és ezt igazán nem tudja meg a miniszter, de még az oktatási osztály sem. Megszólal a kötőtű másodszor is, bátrabban, merészebben, szinte látni vélem, amint legyezőként terülve veri a levegőt. Minden szem az arcomon úszik. Ámulat, rémület, révület és fojtott kacagás az osztály. Nem tudják felfogni és képem, mint egy tele-pofazacs- kós hörcsögnek, és Dömötör tanár úr felszólít felelni, és nem lesz dühös, hanem lassú léptekkel odajön, belemarkol a papírzacskóba, és telitölti a száját mákkal, és így bámulunk egymásra most már, mint két tele-pofazacskós hörcsög. Az osztály üvölt a gyönyörűségtől, én meg lassan elsüly- lyedek szégyenemben. Akkor is tavasz volt, most is. És én, Dömötör tanár úr, mit csináljak most? Magyarázok tovább, tudom, hogy egyelőre azt sem tudják, mit beszélek, de bizonygatom, hogy a bázis fémből és hid- roxil gyökből áll. És a kötőtű megszólal, most már eszét vesztve, harmadszor. Magyai ázok mozdulatlan arccal, miközben odalépek az asztalhoz, és leülök, a hidroxil gyök tulajdonságainak felsorolása közben észrevétlen húzom ki a fiókot. Valóban ott van Annamária félig kész, rózsaszín csipke bugyija a fényes kötőtűkön, egyet kihúzok közülük, és a csukódó fiókkal beszorítom. Még alig hallgat el a távoli kötőtű, mikor én is, mintegy feleletképpen, láthatatlanul megpendítem az enyémet. A hangja magasabb, szinte gúnyosan vidám, és rezgése leveri az osztályt. A hatás leírhatatlan, kukán ülnek, nem hisznek a saját fülüknek, a helyzet ura most én vagyok, de tovább feszíteni az ügyet, érzem, már nem lehet, de nem is szabad. Felszőütom Sellyéi Lacit, kihívom, hogy foglalja össze az eddig elmondottakat. Megáll az asztalnál, rámered a kötőtűre, és én pengetni kezdem mintegy szórakozottan a szeme előtt és faggatom. — Laci, Laci, mi lesz veled? Leromlottén kettesre, mit szól hozzá apád, és mi lesz a beígért kerékpárral? A gyerek az ujjaimat nézi és a pengő kötőtűt, szuggerál- tan mered a szeme, és veresük a füle. Az osztály hőmérőjének higanyszála nulla pontig süly- lyed, megtörnek, pedig szóval egy árva célzást sem teszek a ben az indikátorokról beszélek, egy kis dallal vívok harcot, amely nem 3kar békén hagyni, s számon akar kibuggyanni, és csiklandoz lábujjamtól a fejem búbjáig. — Zöld levél, zöld levél..-. Csengetnek, készen vagyunk. A kötőtűt hagyom, és kilépek az ajtón. Hallom, s szinte látom, ahogy megrohamozzák az asztalt, és nézik a kötőtűt. Majd a hátam megett kitódul az egész osztály, és mögöttem szapora, tétova léptekkel jön valaki. Megfordulok. Sellye! Laci áll előttem. A nyolcadikosok mögött most jön ki a hetedik osztály, és hátam mögött a hatodik osztály, a feltorlódott gyereksereg elcsendesülve bámul ránk. — Bocsánatot szeretnék kérni — dadogja a szőke fiú rettenetes kínban. És hogy még mindig nem szólok, hozzáteszi: — Ne tessék rám haragudni... én..; — Te, Laci — vágok közbe —, tudod te ezt a dalt: Zöld levél, zöld levél, a A gyerek gondolkozás nélkül, szolgálatkészen bólint, nem ért engem sehogysem, de örömmel inti az igent, hogy szólok hozzá. — Énekeld el! Néz egy darabig, izzad az orra, és máris kezdi, szép hangja van. — Zöld levél, zöld levél, Illatot- hoz már a szél... Senki sem érti, mi történik itt, talán én sem, éppen ezért áll csendben a sok gyerek, és senki sem nevet. Otthagyom Lacit, és megyek a folyosón, de a dal jön, kúszik utánam, mert a gyerek engedelmesen végigdalolja, ha nem is vagyok ott. — Illatot hoz már a szél, Tralla-la-la-tralalala... — Na, mi van? — kérdik az irodában. Semmi, felelem közömbösen. mert ugyan kinek is merném elmondani, mi történt. A csengő hangja visszhangzik a folyosón. Elül a lárma, zsongnak az osztályok, mint a méhkaptárok. ÍXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXVXXXXXXXXXXXXXXXXXVdtXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXX-XXXXXXXXXNXXXXXXXXXXXXXXXX A folyosókra is bekúszik a> Mihályi Margit TANÍTVÁNYOM Horváth Imréné festménye (olaj}. Befejeződött a Somogyi Irodalmi Hét A Somogyi Irodalmi Hét ünnepi programjának harmadik eseményére, az »Irodalmunk mai helyzete« címmel meghirdetett ankét megtartására pénteken este került sor az Állami Liszt' Ferenc Zeneiskola Bartók-termében igen népes, főleg középiskolás diákokból összetevődött közönség előtt. Az eredetileg meghívott előadó, Bölöni György író hirtelen megbetegedése miatt az ankét vitaindító előadását — mely igen élvezetes közvetlenséggel szólt arról, mit produkált a magyar irodalom az ellenforradalom óta, melyek irodalmi életünk konszolidációja után a magyar írótársadalom döntő feladatai — Fodor József Kossuth-díjas, Földeák János és Csohány Gabriella írók tar» tották. Tegnap, szombatom este zajlott le az idei Somogyi Irodalmi Hót záró estje ünnepi külsőségek között szintén a Bartók-teremben. Az ünnepi esten Fodor József, Jankovich Ferenc, Földeák János és Csohány Gabriella budapesti írók, Török Zsófi, Mihályi Margit, Berták László, Cser Pál, Bellyei László somogyi költők és írók művei kerültek bemutatásra igen szép sikerrel. A záró irodalmi esten közreműködtek Veszeley Mária és Somogyvári Pál, a Csiky Gergely színház művészei, valamint Nagymiklósi József és Ittzés Irma, a Liszt Ferenc Zeneiskola tanárai. fi napfény láthatatlan füvek és a/ nedves föld illatával. Jaj, da-/ lolnl kell, ujjongani kell. ZALKA MIKLÓS: — Kék virág, kék virág, Bokrok alján ibolyák ... Embersorsok sokaságának kaleidoszkópikus forgatagában tárul az olvasó elé a drámai feszültségű októberi napok mozgalmas eseményeinek képe. A szerző mélységes művészi átéléssel és harcos szenvedéllyel világítja meg kuszán egymásba fonódó tett. I / § A nyolcadik osztály ajtaja/ előtt megállók egy pillanatra, g hogy be tudjam fejezni ma-/ gamban a dalt, hogy szabadul-A ni tudjak tőle. / — Bokrok alján ibolyák, 8 Tralla-la-la-tralalala...' / És belépek, ahogy szoktam. A osztály áll, feszesen, vigyázz-/ ban, a hetesek jelentésre ké-S szén, ahogy szokták. Ugyan,/ hát mi baj van itt? Ezt azg osztályt különösképpen szere-/meüeft, tem. Furcsa összetételű, robba-/ Az még nem vette le szájá- nókony és örökösen lassan for -/ró? az üveget. Az ital rozsda- rongó kis közösség, a közeledó/rörösébe levegöbuborékok kamaszkodás lerázhatatlan, va-*csusszantak. rázslatos lázában. De nekem/ Barta várt. még sohasem volt velük bajom. ök is szeretnek, sok-sok titkukat tudom, sok mindent megbeszélnek velem, egy szó panaszom nem lehet ellenük, pedig keményen tartom őket, AKNAMEZŐ hét vele tárgyalni. Csapatot Az hallgatott. A vasajtóhoz csinál ebből a csürhéből. Sem- cammcgott. Óvatosan behúzta, közben odasúgta, hogy küldjön döbbentette, hogy szóhoz sem ki mindenkit... Albert felvonta szemöldökét. Homloka ráncba szaladt, gyanakvó pillantással mérte végig Bartát. Némán biccenfrontokat, az aknamezőt az 1956-os magyar társadalmat. ZaJka Miklós e műve több kötetre tervezett regényciklus. Ebből a műből közöljük az alábbi részletet: . Barta megállt Albert > Albert arca megvörösödött a rumtól. Krákogott. — Na, i kérdezte, iOlyan fancsali képet vág. mint- anélkül, hogy észrevennék, ho~&ha egy üveg ecetet nyelt völgyein és mikor, mi módon fe-una... — és felé nyújtotta az gyelmezem őket. f_üveget: — A szesz fertőtlenít. Leülünk, és kinyitom az ősz- / Barta éppen csak ajkához tálykönyvet. Ma nem felelte- Sértette az üveg nyílását, már tek. Ismétlő és rendszerező óra /adta is vissza. lesz ez. Már a nevem írom, / — Egészségére! — mondta mikor magam sem tudom mi- ^különös hangsúllyal, és kézfeKeskeny, földbevájt, karvas- tagnyi ágakkal megerősített lépcsőfokok vezettek a vasajtóhoz. Albert fiatalos hévvel szaladt le rajtuk, s a lendülettől nem tudott megállni, homloka odakoccant a vashoz. Szisszenve káromkodott. Beléptek a betonfedezékbe. A mennyezet közepéről, egy- szál dróton homályos fényű villanylámpa csüngött alá. A hűvösen dohos levegőben kékes cigarettafüst gomolygott. Csak az ügyeletes tartózkodott tudott jutni, arcizmai rángatóztak, hápogott, herregett. — Csigavér, apus ... Rönkös van a telefonnál. Utasítást adott, hogy lőjünk terített tüzet a Ságvári liget fölé. Kűld- jem az anyjába, vagy csőbe húzzuk? Albert levegő után kapkodott. Az ügyeletes ráförmedt: — Mondtam, ne idegeskedjen! Mt az istent csináljak, ez a marha ott vár a telefonnál! — és megvetően hozzábigy- gy esztette: — Szép kis parancsnok ... Maga még mindig a teljhatalmú biztos mániájában él? Engem nem Mucsá- ról szalajtottak, mint ezt a mamlaszt — és Bariára csippentett szemével. A célzás megtette hatását. mi rum. Semmi feleselés és szemtelenkedés. A nőket külön egységbe osztja. Bánja is ő, hogyha egész nap hágaija őket a sógor, de attól még fegyelem kell. Szilárd fegyelem, különben semmire sem jutnak ... Ezt az egyetemistának kell bejelentenie, vele kell az és ráfordította a reteszt. Albert ingerülten biggyesztette a szája szélét. Alaposan kitapasztalta parasztszármazású katonái természetét. Ez mindjárt elő fogja adni a nagy, négyszemköztre szóló hadititkot. Haza szeretne menni, vagy valami más vacakságért eszi a fene ilyen szemérmeelső retorziót is alkalmaztatni, akkor úgy fest a dolog, mint- sen. ha ő zsarnokoskodna fölöttük. — Mondja már, mit akar! Fegyelmet kell teremteni, — fortyant rá. minden áron fegyelmet __ Barta a géppisztolya csövét A z ügyeletesre nézett. Fü- markolta jobbjával. Kényel- tyül rá a disznó. Keresztrejt- mesen az íróasztalhoz balla- vényt fejt. Ezt a pasast még gott. Bal kezének mutatóujját úgy megleckézteti, hogy azt is ajka elé emelte, csendet pisz- bánja majd, hogy megszüle- szegett. mi van, Barta? — a helyiségben. Telefonja mel- Albert lenyelte fortyogó mér és rávihogott. — lett ült, és buzgón igenlett a gét. kagylóba: — Értettem ... Igen ... Átadom ... Értettem ... Az őrnagyra ütötte pillantását, fejmozdulatokkal hívta közelebb. Albertet elöntötte a méreg. Hüvelykét derékszíjába akasztotta: — Felelje azt, hogy a parancsot átadta! — sziszegte. — Végre — sóhajtotta az ügyeletes, és a mennyezet jelé fordította szemét. Katonásra váltott hangon közölte Rön- kössel Albert üzenetét. Rönkös mondott neki valamit, amire kurta »értettem«-mel — Miért nem áll föl, ha be- ^ _______ é rt, felnézek. Egymásnak in -Kjével végigtörölte száját. Az jövök? — robbant a katonára, válaszolt, és az asztalra tette tegető, biztató, nyugtalan pil-^őrnagyhoz hajolt, bizalmasan Az befogta tenyerével a a telefon hallgatóját. lantásokat fogok el, és ebben a/a fülébe súgta: — Beszédem hallgatót, nagyot slukkolt ci- _ vár a vonalban... Jep iüanatban érzem, hogy ők is /uolna... garettájából, flegmán az őr- iensük neki a parancs végreformak és erjednek a bennük/ Albert félrefordult a társa- nagy orra elé fújta a füstöt, hajtását. Hát hadd várjon — tomboló nyugtáiénságban. $ságtól, és néhány lépést odább- iáoat a kecskelábú asztal alá ás meglóbálta a karját. — Egy kicsit meghökkenek, de/ment: — Na, mit akar? nyújtóztatta, csak azután fe- Majd jelentjük neki, csak várazutáin elkezdem az órát. Jön/ Barta suttogott: lelt: jón... az óraszám, dátum és a cím,/ — Fontos. Még meghallja — Nyugalom, apus. Most Albert nem figyelt rá. és kinyitom a színes kréták ^valaki. Menjünk a bunker- rnind a ketten szabadsághar- Elindult egy úton, ezt az fedelét. Tehát a lúgok. Mi 's/öa... Albert kelletlenül vetet- Co$ok vagyunk. Eleget ugrál- utat most már végig kell jára lúg? /te oda az egyetemistának: tam hülye tisztek előtt... nia. És ekkor, valahol hátul, Iá-/ — Mindjárt jövök. a düh kidüllesztette Albert Arra gondolt, hogy amint '’•^„jelent a somogvi írók An-/ Szilárd léptekkel ment elő- szemét. A legény hányaveti beszélt Bartával, előveszi az toiógíájában. gre. Barta követte, és menet- szemtelensége annyira meg- egyetemistát. Az okos fiú, le- Bertához fordult. tett. Vagány. Hát elveszi a kedvét a vagánykodástól! El. Ez biztos. A telefon hallgatója ott hevert az asztalon. — Na, figyeljen ide, szabadságharcos kolléga — recsegte az ügyeletesnek Albert, és a kolléga szót erősen megnyomta. — Most fölmegy a szolgálatvezetőhöz. Kér négy köteg kézigránátot. Érti? Aztán beélesíti, és a bunkertól tíz-tizenöt méter távolságban elhajítja. Érti? Az embereket a dobás előtt beküldi a lövegállá- sokba. Kivétel nélkül mindenkit. Utána visszajön és jelenti Rönkösnek, hogy a parancsot végrehajtottuk. Érti, kollégám? — tette hozzá gúnyosan. Az ügyeletes szeme fölcsillant. Csettintett: — Ezt szeretem — közölte, és vidáman kirobogott. Albert összehúzott szemmel nézett utána. Fölvette a telefonkagylót és belehallózott. — Na, mi van? — ismert rá Rönkös százados hangjára. — Már azt hittem, elaludtak ... — Barta honvéd jelentem, az üteg Albert őrnagy parancsára kilőtte a három páncélost ... — Ahogy beszélni kezdett, a fegyvere csövét egyenesen maga elé húzta. Albert úgy állt a bunker közepén, mint akit villám sújtott. Számítóan lassú mozdulattal nyitott pisztolytáskájához nyúlt, s hirtelen rántotta elő fegyverét. A pisztoly kibukott a markából, tompán koppant a földre. Barta géppisztolyának sorozata valósággal kettéhasította a fejét. Eldőlt. Köpenyének zsebében eltört az üzeg. A rum kifolyt és összevegyült a vérével. Barta csendes hangon folytatta, ott, ahol abbahagyta. — Átállt. Az üteggel együtt. — Majd azután számolunk a Vagy s%áz civil fegyverest ho- szemtelenségért — dörmögte, zott ide, és kilövette mind a és viszketett a tenyere, hogy három tankot. Rumoztak. belevágjon a flegma képébe. Mondtam neki, hogy beszélni akarok vele, de a bunkerba *
