Somogyi Néplap, 1958. december (15. évfolyam, 284-307. szám)

1958-12-16 / 296. szám

SOMOGYI NÉPLAP 5 Kedd, 1958. december ld. Gondolatok A NAPOKBAN ÉRDEKES ESEMÉNY színiére volt a Közgazdasági Technikum nagyterme, ahol mintatanítás­ra gyülekeztek össze a dunán­túli testvérdskolák igazgatói és szaktanárai, az isikola pedagó­gusai, valamint városunk gaz­daságii és politikai életének ve­zetői. Látszólag érdektelen ez az esemény a nagyközönség szá­mára. Ugyanis sokan vallják még ma is azt a téves nézetet, hogy az iskola dolga a nevelés, az oktatás problémáinak megol­dása. Minthogy régóta hang­súlyozzuk a szülői ház és az iskola egymásrautaltságát, nem maradhatunk meg a ki­tűnően sikerült mintatanítás szofufcar tudósításánál. Ele­meznünk kell, mert a minta- tanítást követő tapasztalatcse­re vitája arról tett tanúbizony­ságot, hogy szakiskoláink taná­rai egyre inkább a szocialista nevelés fontosságát vallják, gyakorlatukban egyre inkább érvényesül a szocialista neve­lés szelleme. Messzi Iskolák igazgatói és tanárai vettek részt a min­tatanításon, s megérte, hogy ide fáradtak eleget téve a meghívásnak. Láthatták, hogy túl a tankönyvek ismeret- anyagán, mire képes egy szív- vel-lélekkel a szocialista em­ber nevelésén fáradozó tanár, akinek megbecsülendő »vessző- paripája'« a logiikus gondolko­dásra való egyszerű, kereset­len rávezetés. E sorok írója maga is közgazdasági szákiskolába járt annak idején, amikor e — fej­lődő gazdasági életünk számá­ra fiatal szakembereket neve­lő — iskolafajtát nyakra-főre reformálták. Sok baj volt ak- koriban a határozatlan, útke­reső tanterv körül. így nem csoda, ha a felnőtt lélek diák­ká fiatalodva Simon tanár úr mintatanítása közben így só­hajtott fel többször: — Vajha így tanítottak volna az én haj­dani iskolámban. bizonnyal képes lettem volna szeretni azokat a tantárgyakat, ame­lyekre akkor azért haragud­tam, mert az életre meglehe­tősen szárazán készítettek elő. A legtöbb, szaktudásunkat megalapozó óra unalmas volt, és szürke, nem láttuk az ösz- Kzefüggéseket, mondhatni ész nélkül tanultunk, és talán en­nek köszönhető, hogy a négy óv letelte után legkevesebben lettek közülünk statisztikusok, könyvelők. Az egykori diákot tehát leg­inkább az bilincselte le, ami néki hiányzott: az élettel telí­egy mintatanításról tett tanítás, amelynek leckéi mögött ott állt a nagyszerű élet még nagyszerűbb össze­függéseivel. Mi tételeket ma­goltunk, s ezért irigyeltem meg azt a huszonegy kislányt, áki ott ült háttal a mintatanítás közönségének, s úgy vettek részt a mezőgazdasági terve­zés órán, mintha csak egymás között lettek volna ők hu­szonegyen és a tanár, aki szí­neket képes kölcsönözni az élettől egy száraz tudomány továbbadása közben. S nem­csak arra van gondja, hogy ta­nítványaiból jó szakemberek váljanak néhány hónap múl­tán, amikor képesítésükkel el­hagyják az iskola padjait, ha­nem arra is, hogy haladó gon­dolkodású emberek legyenek. MERÉSZ VÁLLALKOZÁS a politikai nevelés lehetőségei­nek bemutatására egy száraz­ként nyilvántartott szaktárgy óráját választani. De megérte, mert bebizonyosodott, hogy a szaktárgyi koncentrációval, a szüntelen való életre hivatko­zással, állásfoglalással, a tanu­lók gondolkodásra való szorí­tásával a közgazdasági techni­kumban helyes nevelés folyik. Amikor szocialista nevelésről 'beszélünk, arra gpndolumk, aminek itt tanúd lehettünk. Mii volt az, ami leginkább le­bilincselte a szakközönséget? A helyes időbeosztás, az óra mintaszerű vezetése, s minde­nekelőtt az elméletnek és gya­korlatnak meggyőző, lelkesíte­ni képes összefüggése. Simon . . tanár úr minta tanítása nak j _ ^ztalatcsere rgen minden perce az élet és iskola 1 vo1^ Szívesen látnánk hasonló szakmai találkozókat készülő osztály növendékedre azt mondhatja bírálatában a pályatárs: »... a növendékek helyes történelmi szemlélettel rendelkeznek«, a legszebb di­cséretet mondta el, amit csak pedagógus kaphat. De lehet-e helytelen a történelmi szem­lélet, ott, ahol maga a tanár a pálda az állásfoglalásban s aki­nek diákjai hozzászoktak ah­hoz, hogy tanáruk megkér­dezi őket: »Magának mi a vé­leménye?« Vagy: népgazdasá­gunk egyik legfontosabb fel­adatáról lévén szó, az önkölt­ség csökkentéséről, a tanár azt mondja el példáinak, amit reg­gel a rádióban hallott hírként. Később arra serkenti tanítvá­nyait, hogy beszéljék mag szü­leikkel, milyen lehetőségét lát­ják ők munkahelyeiken az ön­költség csökkentésének. Tehát már nemcsak a könyvben ta­lálható anyagról van szó, en­nél többről, a fiatal szívet any- nyira hódítani képes életről, politikai és gazdasági életünk fejlődéséről, fejlesztéséről. AHOL A TÁRGYI ISME­RETET ilyen gazdagon kap­ják a tanulók, ott jó kezekben tudjuk diákit jóságunk nevelé­sét. S mivel a diák, aki sok­szor nyűgnek érzi elemi köte­lességét, a tanulást, ellenség­nek a tanárt, aki tudását gya­rapítja, pallérozza — helyet­tük az egykori diák mond kö­szönetét egy szép óra emlé­kéért Simon József tanár elv­társnak ! Új nyomda épiil Nagyatádon Mint ismeretes, a kaposvári nyomdán kívül Nagyatádon működik megyénk második — a városinál jóval kisebb kapa­citású — nyomdája, mely több jelentős cikk előállításán kí­vül a Nagyatádi Fonalgyárat látja el papírorsóval. A nyomda munkásai régi, ütött-kopott, düledező, nedves és szűk helyiségben dolgoznak. Ez káros a dolgozók egészsé­gére, s a termelést is gátolja. Az áldatlan állapotot a kö­vetkező évben új, korszerű üzem létesítésével megszünte­tik. A több mint félmillió fo­rintos költséggel készülő nyomdát úgy tervezik, hogy a szükséges, de eddig nélkülö­zött szociális létesítmények: mosdó, ebédlő, öltöző ne hiá­nyozzanak belőle. Az üzem terveit még ebben az évben elkészítik, és tavasz- szal hozzákezdenek az építke­zéshez. Járdái szavalórértényt hirdetett eleven kapcsolatát demonstrál ta. Keresetlenül, anélkül, hogy akár egyszer is felmerült vol­na a hallgatóságban az a gon­dolat, hogy kirakat-órának a résztvevője. Később, amikor a közepes, illetve átlagos tanulmányi eredményű osztály huszonegy növendéke átadta helyét a ta­pasztalatcsere résztvevőinek, valahány felszólaló elismerte, hogy bár valóban mintaszerű | tanításnak voltak tanúi, nyo­mát sem láttáik a a fonyórli járási könyvtár a La- tinka Sándor kulturális seregszem­le keretében a KISZ-ifjúság és a felnőttek körében. A verseny nyolc legjobb szavazóját könyv- jutalomban részesítik. A verseny meghirdetését meg­előzően a járási könyvtár minden községi népkönyvtárhoz eljuttatta Ascher Oszkár és Réz Pál »Tiszta I szívvel — szép versek szavaló­könyve« című művét. Ennek alap­ján jelölt« meg azokat a verseket, A minta tanítás és az ezt kö- melyek közül választhatnak a ver­senyre nevezők. A fonyódi járási könyvtár célja a szavalóversény meghirdetésével a verskultúra terjesztése. MÁTÉ GYÖRGY járási könyvtárvezető, Fonyód. más iskolatípusoknál is! László Ibolya Nagy jelentőségű gyógykezelési módszer a koraszülöttek megmentésére Pénteken Veszprémben meg- lőttek halálát legtöbb esetben kezdődött a gyermekorvos tár- i nem az agy-rendellenességek okozzák — amint ezt eddig hitték —, hanem a gerincvelő , nagyfokú vérzése. A veszpré- megrende- j kétnapos tanácskozáson mint- mi kórházban sikerült olyan saság és a TIT VIII. kazúsz- tikai orvoskongresszusa. A I zettségnek. Az iskola oktató-.egy 150 gyermekgyógyász vesz , röntgenvizsgálat] módszert ki-! nevelő munkájának mindösz- ' rgSZt sze egyetlen mozaikját látták,, * .. , . amiből, ha következtetnek az I A Pénteki ülésen 21 előadás kimutatható a vérzés, sot a egészre, büszkék, mert ez az hangzott ed. Különösen nagy vérömleny nagyságáról is egyetlen mozaik is például érdeklődést keltett dr. Gaál megbízható Istvánnak, a veszprémi Heim ' nak. igazgató many szoros összefüggését, főorvosának előadása. Elmpn- tét sikerült megmenteni, ^ nem dotta, hogy a kórház kora- ugyanis megfelelő gyógyszerek szülött-osztályán több évi alkalmazásával rövid idő alatt gondos vizsgálatokkal meg­szolgál. Meggyőző érv azok számára, akik ma is szívesen tagadják az élet és a tudó- Gyermekkórház dolgozni, amellyel pontosan * adatokat kaphat- A röntgenfe’vételek * alapján kezelt újszülöttek éle-! nevelnek, holott minden szak­tárgy tanításánál adva van a szocialista nevelés lehetősége. Ha egy, az iskolából kilépni állapították, hogy a koraszü­felszívódik keletkezett a gerincvelőben ^ vérömleny. ^ megyek... Késett az ősz. Zetkó András ott lakott a város szélén egy nyomorú­ságos kis viskóban. A többi munkás már mind elhagyta ezt a környéket, házat épített. Amikor esős napokon Zet­kó odaállt a piszkos kis ablak elé, nekikeseredve csak annyit mondott az asszonynak: — Itt hagytak. Palotában laknak, palotában, az isten verje meg! Szegény Zátkóné ilyenkor az ajtóhoz sietett, és onnan szólt vissza szomorú madárhangján: — Ne kortyolnád a pálinkát folyton, te istenátka, majd neked is volna palotád ... Zetkó megfordult, de az ajtóban már senki sem állt, akibe beléfolythatta volna a szót. És miközben a szél a konyhaablakot rázta, Zetkóné megsimogatta Lacikája üs­tökét: — Átok van rajtunk, fiam, apád átka... Lacika nem nagyon értette, mi átok van abban, ha apja estig a kocsmát bújja. Amint, hogy azt sem értette, amikor az üzemben azt mondták apjának a munkások: — Te, Zetkó, ha még egyszer részegen látunk, ki­tesszük innét a szűrödet...! — Máskor meg: — Ne tedd, Zetkó, ne tedd ezt öreg fiú, élve temeted magad meg a... —*■ s ekkor mindig őrá néztek a munkások, és meg­simogatták, mint most az anyja. Ezen az éjjelen mégis megjött az ősz, locsogó esővel szakadt a városra. A szél Laci hajába túrkált, ahogy ke­resztülbukdácsolt a bugyborékos tócsákon. Valaki meg­fogta a vállát, és azt kérdezte tőle: — Miért nem mégy haza, kölyök? — Az apámat keresem! Apukámat! — és büszke volt. Ekkor sötét árnyék közeledett az utca másik oldaláról. — Nem megyek...! — kiáltotta eltorzult hangon az egyik férfi. Laci félreállt. Ez nem az ö apja, ö mindig haza akar jönni, mindig, csak néha nem tud... — Ne tréfálj, menned kell, sokat ittál, cimbora, mi lesz megint veled? — Nem megyek haza! — ordította ismét amaz, és megállt. Aztán megtántorodott. Az arca halálravált, és ahogy ráhullott a fény, Lacika megismerte apját... — Zetkó, ne légy őrült, Zetkó! — kérlelte egy másik, gyerekeid vannak, derék fiad... — Nincs! Megölöm! Nem megyek haza...! — Bele­huppant egy tócsába, aztán tovább Oldalogtak. Messziről még mindig hallatszott: — Nem ... megyek ha ... ha ... za... a.... Laci nem mozdult. Szeme könnyes lett, és mintha többet tudott volna meg ezen az éjszakán, mint amit a szíve elbírt. Apját többé nem látta. Csak egyszer a nevét kinn a temetőben, a fakereszten, amikor anyja megint az átokról beszélt, és keservesen megsiratta. Még jóval ké­sőbb az üzemben, apja főnökének irodájában egy kopott fényképen, amelyről apja nézett rá nevetve, mint olyan­kor, amikor nem ment kocsmába. A kép hátuljára ezt ír­ták: »Segélygyűjtés Zetkó családjának«. ÉS sorban Pista bácsi, Frangepán meg Korsós elvtárs és a többi munkás neve, akik mindig intették. Az igazgató megölelte, és azt kérdezte: — Emlékszel rá? — Valamit még akart mon­dani az igazgató, de csak nagyot sóhajtott, és eltette a fényképet. Laci kilépett az udvarra. Mélyet lélegzett, s elindult arra, amerre a gépek zúgtak. Valamit kellett volna mon­dania az igazgatónak, megfogadni, hogy... A gép fényes testét simogatta, aztán görcsösen meg­kapaszkodott benne: mintha anyját látta volna a szerelő- csarnok munkásai között, hamuszürke hajával, igényte­len ruhájában. Mintha azt magyarázná: ö igazán nem te­het róla, hogy nem tudtak lépést tartani az élettel. Laci szeme könnyes lett. A kép összefolyt. Anyja odanézett, és ő valahonnét a szíve tájáról kiáltotta: — Mondd meg a fiúknak, anyám, hogy sebaj, nem kullogunk többé az utolsó sorban. Én felépítem neked azt az elveszettnek hitt palotát. Szegedi Nándor 5 * * j ; * * * * * * i : I * * * j 5 * * * * * * * * j * * * ! ! * \ PESTI Pillanatképek Vasárnapi számunk állandó rovata c. »Pillanatfelvétel«. Apró emberi történetkék, szépek, csúnyák, meghatók vagy dühre geijesztök vegyesen váltakoznak benne: amit éppen el­les írójuk a napok forgatagában. Jellemzők, ahogyan ezek is, amelyeket most elmesélek. Egy pesti társaságban azt hallottam, hogy»Budapestre minden jellemző-«. Jellemző, hogy a körúton most, az év vé­gén hajrával szerelik a fénycsövilágitást, hogy szinte nincs olyan déligyümölcs, mely ne állna garmadával az üzletekben, hogy a November 7 téren nem működik a rendcrlámpa, pe­dig másutt működik. Csaknem így: Pesten nagyon sok em­ber ül a villamosban, de a többi ácsorog, tapossa egymást, lóg a lépcsőkön. Körülbelül igaza van a pestieknek. A köznapi vagy ün­nepi élet, a rohanás vagy a pihenés produkálja a sok izig- vérig pesti jellegzetességet. 1. Kerestem egy utcát. Csak annyit sejtettem róla, hogy valahol a Nemzeti Színház környékén lehet, a VIII. kerü­letben. A Gutenberg téren kénytelen voltam segítséghez folyamodni. — Legyen saves megmon­dani, merre van a Gyulai Pál utca. — A Gyulai Pál utca ... Gyulai... Megvan! Menjen vissza két sarkot, aztán fordul­jon Dalra. Forduljon balra ... igen ... rögtön az első kereszt­utca lesz. El sem tévesztheti. £n nem, de ő eltévesztette. A Gyulai Pál utcát fél órai járkálás után találtam csak meg. amikor megint a Guten­berg térre értem. Egy sarokra fcili és jobbra! 2. Megálltam egy kirakat előtt a Móricz Zsigmond körtéren. Italbolt kirakata volt, üresség tátongott az üveg mögött. En csak azért álltam elé, hogy za­vartalanul megegyem az előbb vásárolt kolbászt meg zsemlét. Nem szeretek utcán enni. öt percet ácsoroghattam a koszos, fakó kirakatnál. öt percnyi idő alatt nyolcán álltak meg mellettem egy-egy pilla­natra. Ránéztek a semmire, s aztán továbbsiettek. Ez az a pesti kíváncsiság, melyről any- nyi szellemes történetet mesél­nek. Utoljára egy fiatal pár ér­deklődését keltette fel a kira­kat. — Jé. milyen szép pókháló van ott! — mutatott a sarokba a szőkécopfos kislány, s már mentek is. öt percig nézelődtem táplál­kozás közben, dp még véletle­nül sem fedeztem volna fel a pókhálót magamtól. 3. Először szomorkodtam, az­után jóleső melegség töltötte be szívemet. A 66-os villamo­son két vak utazott, a Baross utcánál szálltak le. Egyikük fe­hér botjával tapogatta a jár­dasziget szélét, nyilvánvalóan nem mert lelépni róla, nem tudhatta, hogy szabad-e a jel­zés. Senki sem sietett segítsé­gükre. Senki. Mellettük sza­ladgáltak át az úttesten, s még csak pillantásra sem méltatták a két szerencsétlent. Ekkor egy Pobjeda közvet­lenül előttük hirtelen megállt. A sofőr integetni kezdett, s a villamosvezető lekiáltott hoz­zájuk. — Most menjenek! Dé ha­mar! Még két kocsi megállt, pe­dig zöldet mutatott a rendőr­lámpa. s megvárták, míg a kút vak rálép a biztonságot nyúj­tó járdára. Aztán felbúgtak a motorok. 4. Karácsony közeledik. Két fér­fi beszé'get a villamos zsúfolt peronján. Az idősebb jókora csomagot igyekszik védelmez­ni a szítlapítástól, a fiatalabb kis fenyőfát emel az emberek feje fölé. Beszélgetésükből ki­vehető, hogy apák mindketten. — Nálunk nem probléma a karácsony. Feleségemnek ve­szek majd valami értékesebb ajándékot, Erikának elég a ka­rácsonyfa, annak örül úgyis a legjobban. — Könnyű neked, á tied még kicsi — így az idősebb. — Az én három fiam már nem a fenyőfát nézi, hanem ami alatta van. Elvásároltam' fele fizetésemet, de Ferikének még mindig nem vettem meg a kor­csolyát. Pedig korizni akar, mint a többi .osztálytársa. — Hányas a gyerek lába? — szól közbe egy éltes, de alapo­san kikent asszonyság. Múlt héten kaptam egy párat Ka­nadából, de a kislányomnak nagy. Eladnám. Nem tudom, megalkudtak-e? A Jászai Mari térre értünk, s nekem le kellett szállni a vil­lamosról. 5. — Honnan jött, Szombat­helyről? — Nem, kaposvári vagyok. — Szép kis városka. Van már vagy húsz éve, hogy ott jártam. Mi hír maguknál Za­laegerszegen? — Kaposvárott — javítom ki szerényen. — Igen, igen, Kaposvárott. Nem azt mondtam? Ott van ügye, a Fekete Sas? — Nem kérem, az Hódmező­vásárhelyen vétn. — Valóban. Akkor Korona? Csak bizonyára más a neve. — Igen, valamikor volt Ko­rona. De a legnagyobb szállo­dát Turulnak hívták. Most Bé­ke. — És mondja, miről neveze­tes az a Kaposvár? Majdnem zavarba jöttém, azután mégsem ment nehezen a felsorolás. — Például Rippl-Rónai szü­lővárosa, mégpedig »virágos« jelzővel. Ezt egyetlen más vá­rosra sem mondják az ország­ban. Ott van Közép-Európa legkorszerűbb textilműve, Du­nántúl legnagyobb cukorgyára, a brüsszeli világkiállításon el­söprő sikert hozó agyag-iparos szövetkezeit — feleltem csak úgy kapásból. — Hm. Nem is gondoltam, hogy így fejlődnek ezek a vi­déki városok. Azzal ismét beletemetkezett az újságolvasásba. 6. A kedves kis Böszörményi úti Tik-tak eszpresszóban/ társta- lan üldögél egy anyóka. Láza­san ír. Éppen mögötte az egyet­len ruhafogas. Körülötte állan­dóan járkálnak, az érkezők le­vetik a kabátot, s ráakasztják a fogasra, a távozók ott öltöz­ködnek. Minden második em­ber rálép a lábára. Szegényke nem bírja elrakni az útból, olyan szűk a hely. Egyre ismét­lődik ugyanaz a diskurzus. — Bocsánat, ne haragudjék. — Semmi, semmi. — Pardon. Igazán nem akar­tain. — Kérem. így megy ez, miközben a zon­gorista slágerokat játszik, s kel­lemes hangon énekkel kíséri a billentyűket. A pincér hozza az új dupla, feketéket, új fél ko­nyakokat, és jönne k- menne k a mindegyszálig udvarias pesti emberek. 7. Mégy a vonat. Kelenföldet elhagytuk, kezdődik az ismer­kedés. A kupéban fiatal nő az egyik útmtársam. Nyilván­való, hogy vele igyekszem leg­hamarabb ismeretséget kötni. Érdnél már túl vagyunk a 'be­mutatkozáson, a személyi ada­tok kölcsönös kicserélésén. Be­vallottam, hogy nős vagyok, sóik keresnivalóm nem lehet. Beszélgetünk. Miről? A házas­ságról. Ö még nem akar férj­hez menni. Ráér, szeret szóra­kozni, sokat sportol. Még ilyenkor télen is lejár úszni a fedettbe. Már tudom róla, hogy tavaly érettségizett, a hu­szadik évében jár, a III. kerü­leti tanácsnál dolgozik, s hogy Kaposvár utazásának végcél­ja. — Miért jön Kaposvárra? — Kivettem három nap sza­badságot. Nagybátyáméknál disznóölés lesz. arra igyek­szem. Tudja, nekünk is nevel­tek egy kocát — s azzal a cso­magtartóban pöffeszkedő úti- kosárra mutat. Még üres. De majd megtöl­tik a jó vidéki rokonok. Hát ez is jellemző a buda­pestiekre. Akár a vidékiekre! Fehér Kaimul

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents