Somogyi Néplap, 1958. december (15. évfolyam, 284-307. szám)

1958-12-16 / 296. szám

RecM, 1958. december Id. e SOMOGYI NÉPLAP FOTOKIÁLLÍTÁS A BÉKE NAQYTERMÉBEN Vasárnap délelőtt 11 órai kezdettel nyílt meg a II. Pécs <—Kaposvári országos művészi fényképkiállítás a Béke Szál­ló nagytermében, melyen meg­jelent és bevezetőt. mondott Vadas Ernő, a Magyar Fo­tóművészek Szövetsége elnöke és Szántó József, a Haza­fias Népfront Somogy megyei Bizottságának titkára. Az or­szágos jellegű kiállításon a ma­gyar fotóművészek alkotásain kívül igen sok külföldi művész mutatja be képeit, szám sze­rint 165 fekete-fehér, 17 színes, 54 színes diapozitív és a bíráló bizottság tagjainak 20 fény- képfelvétele szerepel. Külön vonul fel a Kaposvári Foto- klub 1. tárlata 20 fekete-fehér képpel és 10 színes diapozítiv- veL Ilyen nagymérvű művészi fényképkiállítás még nemigen volt városunkban, tehát az al­kalom könnyen kísértésbe hoz­hatná e sorok íróját, hogy elemzésekbe bocsátkozzék, megpróbálja kimutatni a ma­gyar és a külföldi fotóművé­szet helyzetét (annál is inkább, mert erre utalt Vadas Ernő megnyitója is), s ne adj isten, bíráló szavakat ejtsen némely fényképről, mely jobban avagy kevésbé nyerte el tetszését. Bár lehet kísértés, engedni mégsem lenne célszerű. A zsű­rizés nehéz munkáját elvégez­te öt igen rangos szaktekin­tély, az érmeket, okleveleket, tiszteletdíjakat már mind oda­ítélték. Mi a készet kapjuk, és a készet vesszük: mégpedig örömmel. Sok, nagyon sok gyönyörű képet láthatunk, egyéni ízlés dolga, hogy ki­nek melyik tetszik avagy nem tetszik. Kétségtelen, hogy kü­lönböző irányzatok, törekvé­sek, forma- és kifejezésmód keresések nyomait viseli a ki­állítás, de sokkal bonyolultabb ez a kérdés, mintsem egyszeri­kétszeri látásra el lehetne dön­teni a »mikéntieket és a »ho- gyan«-okat. Még a külföldi képek közölt sem. (Például a jugoszláv Knezevic »Portré«- ja üres formalizmusba hajlik, míg agy olasz Cavalieri »Lagu- nai hajós«-a a munkásember reális ábrázolása.) Mi kaposváriak elégedjünk meg egyelőre a sok-sok szép képpel. Az örömmel, hogy itt van nálunk tíz napig az ország és egy kicsit a világ fotómű­vészeiének impozáns tárlata. És külön vegyük, hogy a 165 fotóból egy — Tábák Lajos ké­pe: »-Lenn és fenn« — elnyer­te az OFOTÉRT Vállalat tisz­teletdíját is. Azt bizonyítja ez, hogy volt értelme a Kaposvári Fotoklub munkájának: rövid fennállása alatt máris képes művészi kvalitás dolgában fel­zárkózni az élvonalhoz. Egyéb­ként is elmondhatjuk, hogy ta­lán elsőnek az összes művé­szeti ágak között, a fotóművé­szeiben már nem jelent kü­lönbséget főváros és vidék. A helyi fotoklub kiállított képei sem ütnek el szembetű­nően az egész tárlat színvona­lától. Kárpáti Kálmán »Éjfél a kisvárosban« és Matecsik Alfréd »Portré a szabadban« című képei talán még a többi közül is kiemelkedik. Sajnos, külön szót kell ej­teni a kiállítás katalógusáról, melynek használhatóságát el­rontja a sok oda nem való rek­lám, hirdetés. Célszerűbb lett volna ezeket egybegyüjteni és a kis könyv végéhez illeszteni. Mégis inkább függelék ez, mint tartalom. Az sem a legkelle­mesebb meglepetés, hogy a ki­állítási teremben vízfoltokat kell kerülgetni, mert az üveg­tetőn át beesik az eső. De nem ez a fontos: lényeg a kiállí­tás! (Fehér) Szovjet kulturális hírek Vera Panova, a kiváló szov­jet írónő új regényét közli a Novij Mir folyóirat. Az »-Ér­zelmes regény« című mű a szovjet hatalom első éveiben, egy orosz vidéki városkában játszódik, s az első komszo­Tolsztoj összes műveinek ki­lencvenedik és egyben utolsó kötete is megjelent. Ezzel be­fejeződött a hatalmas, teljes Tolsztoj-kiadás több éves mun­kája. A 90 kötet Tolsztoj mű­veit, a müvek vázlatát, vala­Szendrödy István (Pécs): »Tél«. A kiállítás nyerte. díszoklevelét malisták életét, harcait mutat­ja be. mint az író teljes levelezését tartalmazza. Kommentár nélkül Karácsonyi ajándék az angol bányászoknak Tizenháromezer angol bányásznak szomorú karácsonya lesz. Az angol szénipari főigazgatóság vezetője ugyanis beje­lentette, hogy 36 bányát lezárnak, 13 000 embert elbocsáta­nak. A közvetlenül érintett családosokon kívül az egész falu­nak is szerencsétlenség ez, mert ott, ahol bánya van, a falu közvetlenül vagy közvetve ennek révén keresi meg kenyerét A szénipari főigazgatóság súlyos nehézségekkel küzd, mi­vel a bányáknak 19 millió tonna eladatlan széntartaléka van, és egyre kevesebb megrendelés érkezik. A jövő évi kilátások sem valami rózsásak. A tervek szerint a jövő évi szükséglet körülbelül 200 millió tonnát tesz ki, míg a jelenlegi termelé­si szinten 209 millió tonna szenet fognak termelni. (Daily Express) Sajtócenzúra Spanyolországban Köztudomású, hogy Spanyolországban a világirodalom termékeinek 70—80 százaléka nem kapható a könyvkereske­désekben, mert az állam »felforgató« tendenciákat vél felfe­dezni benne. A spanyol ifjúság ennek következtében nem is- merkedhetik meg Voltaire műveivel, nem olvashatja Mon- taignet, Rousseaut vagy a modemek közül André Gidet, Peyrefittet és még sok más kiváló írót. Még súlyosabb a helyzet a napi sajtóban. Mielőtt bármi­féle hír az újságban napvilágot látna, előzőleg ötféle cenzú­rán megy át: a hadügyminisztérium, a külügyminisztérium, az egyház, az idegenforgalmi ügyek hivatala és végül a Fa- lamige cenzúráján, ötpéldányban szaladnak a futárok az emlí­tett öt hivatalba, ahol legtöbbször a legkülönfélébb változta­tásokat eszközük a szövegen. Az újság főszerkesztőjének fel­adata telefonon alkudozni az illetékes cenzurázókkal és meg­állapodni a végleges szövegben. A hivatalos cenzúrán kívül működnek még úgynevezett önkéntes cenzorok is. Minden lapnál speciális »kozmetikát« végeznek a közlésre kerülő fényképeken. A retusőrök külön­legesen megbízható válogatott emberek, akik a morcos állam­férfi arcvonásait mennyei mosolyra változtatják, az előnyte­len külsejű grófnőt a szükséges bájjal tudják felruházni. A leghíresebb epizód ezzel kapcsolatban nemrégiben tör­tént, amikor Franco egy óriási letartóztatási hullám után Ka- talóniába látogatott el. A lapok sajtótudósítói egyetlen fény­képet sem találtak, amelyből kellően kitűnt volna, hogy a la­kosság milyen kitörő lelkesedéssel fogadta a vezért. Az ösz- szes képeken dühödt arcok és a Guardia Civil (milícia) (kato­nái, amint fegyveresen próbálják visszaszorítani a »lelkes« tö­meget. Az ügyes retusőrök ekkor nekiláttak a nagy munká­nak: a fényképekből kinagyítottak egyetlen milicistát az őt körülvevő tömeggel együtt. Az Arriba című falangista lapban a kép már úgy jelent meg, hogy a milicistából a retusőrök ügyessége lombos fát varázsolt, melynek környékén szelíden táborozott a Francot ünneplő katalán lakosság. (Corriere della SeraJ ?? Interjú“ Mark Twainnel néhány időszerű kérdésről írta: Potro Solomon Nagyon ritka és tiszteletre méltó kivételtől eltekintve, az Egyesült Államok irodalmi életének nagy részére a kö­zöny és ennek következménye, a hallgatás a jellemző. Ezért az amerikai írók — most azokra gondolok, akiknek va­lamikor volt hangjuk — nem nagyon hallatják szavukat az emberiséget ma kínzó prob­lémákról. Ernest Hemingway hallgat — vagy legalábbis halkabban beszél, mintsem felfoghatnánk hanghullámait, John Steinbeck már évek óta nem bocsát ki egyetlen fel­hívást sem, Carl Sandburg hasonlóképpen hallgat. Utóbbi­nak legalább az a mentsége, hogy öreg kora tiszteletet pa­rancsol. Viszont beszél -— mégpedig nagyon lármásan — Mickey Spülane, egy áporo- dott, vérgőzös bűntettet lehe­lő fércmű szerzője. Ahhoz, hogy az ember ismét megta­lálhassa amerika igazi hang­ját, kénytelen arccal a múlt felé fordulni, a demokratikus hagyományok forrásai felé, amelyeket az Egyesült Álla­mok mai urainak jórészt sike­rült elfojtani. Bámulatos azonban, meny­nyire időszerű tud lenni a többé-kevésbé távoli múlt cgy-egy ilyen írója. Emerson- ra, Withman-re és sok másra gondolok, de mmdannyiuk közül, azt hiszem, a legidősze­rűbb egy bizonyos Samuel Clemens, aJci Mark Twain néven írta alá műveit. Bátorkodom tehát interjút kérni tőle, mintha ma is élő író lenne. Íme: KÉRDÉS: Mi a vélemé­nye Mark Twain úr, az amerikai demokráciáról? VÁLASZ: Mintegy 50 esz­tendeje országunk alkotmá­nyos monarchia, a republiká­nus párttal a trónon.., De nem egyszerű monarchia, ha­nem egyetlen politikus család kebelén belül öröklődő mo­narchia. Ugyanolyan szabályo­san, biztonsággal és elkerül­hetetlenül megy át egyik örö­kösről a másikra, mint bár­melyik trón Európában. A mi egyeduralkodónk hatalmasabb zsarnok, mint bármelyik más Európában, a Fehér Házat nem zavarják a törvények, a ha­gyományok vagy az Alkot­mány, inkább elnémíttatja a kongresszust, mint ahogyan a cár elnémíthatja a dumát... (Zárójelben meg kell ma­gyaráznom, hogy ezt a véle­ményemet 1908. júljus 16-án mondtam el — lásd Bemard de Voto úr által 1940-ben »Mark Twain in Euroption« címmel kiadott önéletrajzi jegyzeteket.) KÉRDÉS: Rendben, van, dehát Dulles úr azt állítja, hogy az ön országa minden szabadság hazája. VÁLASZ: Nem volt szeren­csém ismerni Dulles urat, de ami a szabadságfajtákat illeti, engedje meg, hogy megismétel­jem egyik 50 évvel ezelőtt elhangzott szellemes mondáso­mat: »Hála az Ur kegyelmé­nek, országunkban három felbecsülhetetlen jó van: a szólásszabadság, a lelkiismere­ti szabadság és az elővigyáza­tosság, hogy ezeket a sza­badságjogainkat sohase gya­koroljuk,« KÉRDÉS: Majdnem 100 esztendő múlt el a polgár- háború óta, amelynek kö­vetkeztében az Egyesült Ál­lamokban megszűnt a né­ger-rabszolgaság. Mi a vé­leménye színes honfitársai jelenlegi helyzetével kap­csolatban? Úgy tudom, hogy üldöztetésük ismét napirenden van. VALASZ: Ezen nem cso­dálkozhatunk. 1901-ben »A lincselés Egyesült Államai« című cikkemben e tekintet­ben riadót fújtam, amikor többek között azt mondtam, hogy »a lincselés Coloradóig, Kaliforniáig, Indiánéig, s most Missouriig terjedt! Nagyon valószínű, megérem azt a na­pot, amikor a New York-i Union Square-on, egy 50 000-es tömeg szemeláttára elevenen égetnek meg egy négert anél­kül, hogy valahol is egyetlen ügyészt, kormányzót, vagy rendőrt, ezredest, papot, vagy legalább a törvény és a rend egyetlen képviselőjét látnánk.« Hogy a kínos »néger-problé­ma« megoldására valamilyen kezdeti formát találjunk, an­nak idején azt javasoltam, hogy az amerikai nemzetet ne­veljük át a határon túlra kül­dött számos misszionárius se­gítségével: »Hozzuk haza Kí­nából az amerikai misszioná­riusokat, és küldjük őket a lincselés kipusztítására... A világ elismeri, hogy a kínai derék, becsületes, munkasze­rető, megbízható, jószívű stb. nép. Tehát hagyjuk okét bé­kén, nagyon jók, olyanok amilyenek. Ehhez még hozzá­tehetjük: minden újonnan megtérített kockáztatja, hogy megfertőződik a mi civilizá­ciónktól. .. A mi országunk összehasonlíthatatlanul ször­nyűbb helyzetben van, mint Kiva...« KÉRDÉS: Minthogy Kíná­ról esett szó, érdekelne, mi a véleménye az amerikai kormány ismételt beavatko­zási kísérleteiről a kínai nép életébe? VALASZ: Mintegy 58 esz­tendővel ezelőtt, amikor Kí­nában hazafias felkelés tört ki az idegenek ellen, ame­lyet . »boxer-lázadás- néven ismerünk, szigorúan elítéltem az Egyesült Államok beavat­kozását. A New York-i Ber­keley gimnáziumban elhang­zott beszédemben akkoriban ezt mondottam: »Miért ne szabadulna meg Kína az idegenektől, akik csak rosszat tesznek földjén? Ha az idegenek hazamennének, micsoda kellemes országgá válna Kína — a kínaiak szá­mára! Mi nem engedjük a kí­naiaknak, hogy idejöjjenek, s én egészen komolyan állítom, nagyon szép dolog lenne, ha hagynánk a kínaiakat, hogy maguk döntsenek, kit akar­nak otthon fogadni. Kína soha sem kívánta jobban az ide­geneket, mint ahogy az idege­nek kívánták a kínaiakat: eb­ben a kérdésben én a boxer ek oldalán állok. A boxer: haza­fi. Hazáját jobban szereti, mint bármely más, országot. Kívánom, hogy győzzenek...« KÉRDÉS: Az önök kor­mányának nagyon furcsa a felfogása az Egyesült Álla­mok határairól... VÁLASZ: Tudom, mire gondol. Még az »én időmben« ennek a kormánynak az volt a szokása, hogy csapatait ha­táraitól messze küldte a »sza­badság« és más hasonló ideá­lok címén. Annak örve alatt, hogy felszabadítja a Fülöp- szigeteket, az Egyesült Álla­mok leigázta ezeket a szige­teket, és a hazafiak ezreit mészárolta le. 1906-ban, ami­kor tudomást szereztem ar­ról, hogy az amerikai had­sereg Leonard Wood tábor­nok parancsnoklásával lemé­szárolt egy fülöp-szigeti tör­zset, abbahagytam emlékira­taim diktálását, s elmondtam Paine úrnak (titkáromnak), mi a véleményem erről a csele­kedetről, amelyet egy bizo­nyos sajtó, sőt még az Egye­sült Államok elnöke is »ra­gyogó fegyverténynek« minő­sített: »Ez az állítás teljesen formális... Az elnök nagyon jól tudja, hogy egyenruhába öltözött gyilkosaink nemhogy nem őrizték meg az ame­rikai zászló becsületét, hanem megbecstelenítették ezt a zászlót...« KÉRDÉS: Úgy tudom, Ön nyilvánosan is állást foglalt a Fülöp-szigetek elleni ame­rikai agresszióval szemben. Bizonyára emlékszik még arra a pamfletre, amelyet 1901-ben »A sötétségben élő ember« címmel a »North American Review« című fo­lyóiratban tett közzé? VALASZ: Hogyne emlékez­nék! Többek között indítvá­nyoztam, hogy »fogjuk zász­lónkat, s azon a fehér csíko­kat fessük feketére, a csilla­gokat pedig halálfejekkel és keresztbe rakott csontokkal helyettesítsük«. KÉRDÉS: ön lehetséges­nek és kívánatosnak tartja-e az Egyesült Államok és az Oroszországban végbement nagy szocialista forradalom szülte Szovjetunió közötti viszony megjavítását? VÁLASZ: Hogy mondta? Nagy Szocialista Forradalom ? Tehát időközben történelmi valósággá vált az, amit én 1906-ban előre láttam... Igen, ne csodálkozzék, 1906 tava­szán felkeresett engem New York-ban egy oroszországi emigráns forradalmár, és meg­hívott egy gyűlésre, amelynek az volt a rendeltetése, hogy pénzt gyűjtsön az orosz for­radalom számára. Mivel sokkal előbb megígértem már, hogy egy más összejövetelen veszek részt, nem tudtam elmenni a gyűlésre, de a következő leve­let küldtem azzal a megbízás­sal, hogy olvassák fel a nyil­vánosság előtt: »... Természetesen az orosz forradalommal rokonszenve­zek. Magától értetődik. Romé­lem és bízom abban, hogy győzni fog. Úgy vélem, hogy meddő ígéretekkel, a hazug­ságokkal, a csalásokkal és a pallossal való kormányzás egyetlen here család és annak rest és korrupt cinkostársai boldogulása érdekében, túl sok volt Oroszország számára. Reméljük, hogy Oroszország felháborodott népe, amely most tömegesen kel fel, vé­get vet ennek a kormányzás­nak, és helyébe köztársaságot teremt. Egyesek közülünk, még a fehérhajúak is, talán megérik azt az áldott napot, amikor a cárok és a nagyher­cegek ugyanolyan ritkák lesz­nek a földön, amilyen ritkák az égben is.« De maga valami mást kér­dezett?! Hogy lehetségesnek és kívánatosnak tartom-e az orosz—amerikai viszony meg­javítását? 1867-es emlékezetes utazásom alkalmával a Krím­ben is jártam. Akkor Jaltá­ban alkalmam volt személye­sen találkozni II. Sándor cár­ral, akihez amerikai turista- csoportunk nevében ünnepé­lyes üzenetet intéztem, amely­ben többek között ezeket ír­tam: »Amerika sokkal tartozik Oroszországnak és sok tekin­tetben, de elsősorban azért a megingathatatlan barátságért, amelyet a legválságosabb pil­lanatokban tanúsított. Abban bízva imádkozunk, hogy ez a barátság a jövőben is meg­marad. .. El sem tudjuk kép­zelni, hogy Amerika vala­mikor is kepes lesz kompro­mittálni ezt a barátságot vala- milyen oktalan vagy álcselekh mény vagy valamely nem elegáns gesztus, útján.,.« Amennyiben érzelmeim a cárral szemben megváltoztak, állhatatos maradtam, ami az orosz és az amerikai nép kö­zötti barátságot illeti. Kérem, higgyen nekem még altkor is, ha nem zárjelben beszé­lek. . KÉRDÉS: Az utóbbi idő­ben nagyon sokat beszélnek a fegyverkezési verseny megszüntetésének problémá­járól. Mi az ön véleménye erről? VÁLASZ: Mint észrevehet­te, a háború határozott ellen­zője vagyok. A XIX. század vége felé, amikor Bécsben voltam, Stead úr, az egyik nagy londoni napilap szer­kesztője felkért, hogy egy ha­sonló kérdésre válaszolják» Pontosabban azt kérte, mond­jak véleményt az orosz cár leszerelési javaslatáról, íme, ezt válaszoltam: »Kedves Stead úr, a cár kész a lesze­relésre. Én a magam részéről hajlandó vagyok leszerelni. Gyűjtse egybe a többieket is, s nem hiszem, hogy a leszere­lés így már valamilyen nehéz probléma lenne.« KÉRDÉS: Sajnos, Ön volt az egyedüli világhatalom, aki hajlandó lett volna va­lóban leszerelni. A mostani helyzet sok szempontból egé­szen más, ugyebár? VÁLASZ: Beismerem és sajnálom, hogy 1910-ben meg­haltam. .. HELYREIGAZÍTÁS: Nem értek egyet önnel. Engedje meg, hogy ellentmond jak, em­lékeztetve 1896—97 telén Londonban elhangzott másik szellemes mondására, amikor egy New York-i napilap fia­tal tudósítója meglátogatta önt annak megállapítása cél­jából: megalapozottak-e egy bizonyos sajtó által az ön halálával kapcsolatban világ­gá röpített hírek? Az ifjú új­ságíró, megállapítván, hogy ön a lehető legelevenebb, ta­nácstalanná vált, s megkér­dezte önt, mit közöljön lap­jával. »Közölje, hogy a halá­lomról szóló hír túlzott« — — válaszolta ön. S ez a vá­lasz ezután is érvényes.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents