Somogyi Néplap, 1958. december (15. évfolyam, 284-307. szám)

1958-12-25 / 304. szám

SOMOGYI NÉPLAP Csütörtök, 1958. december 25. VASZARY JANOS 1867-1939. Sokan sétálnak el naponta az Április 4 ut­cai, emléktáblával megjelölt földszintes ház előtt anélkül, hogy csak egy pillantásra is méltatnák azt a nevet, mely Rippl-Rónaival együtt teszi jelentőssé a mi kis városunk ne­vét az egyetemes magyar kultúrában. A háború előtti város vidéki kényelemben éldegélő módos kis- és nagypolgárai nem so­kat törődtek a két kiváló tehetségű művésszel, holott Rónai már franciaor­szági sikerei után telepedett haza, és több mint két évtize­dig itt élt és dolgozott. Igazi helyi műpárto­lóra mégsem akadt. Vászán' hamarabb el­szakadt szülő­földjétől — ta­lán szerencséjé­re —, de festői pályafutásába mindörökre be­leivódott Pan­nónia e sajátos szépségű vidé­kének gazdag színessége, s föl­dijéhez, Rippli- hez mindvégig szoros baráti kötelék fűzte. A kis értől — a Kapóstól futott be 6 is a művészet »nagy óceánjába«. Bu­dapest, Mün­chen, Párizs voltak fejlődé­sének fontos ál­lomásai, mint annyi 'fiatal, te­. . t Wrfr-Vaszary János kaposvári szülőházának udvara (a volt Zárda hetseges Konar utcában). 1896-ban festette a művész. sának. Székely Bertalantól megtanult kiválóan rajzolni. Mün­chenben az akadémikussá, szárazzá mereve­dett naturalizmusból — a jelenségek tárgyias, anyagszerű tolmácsolásából — hamar kira­gadta szenvedélyes, állandóan új utakat ke­reső vérmérséklete, és nem is találhatta vol­na jobban meg helyét, mint Párizsban, ahol ekkor dűlt a harc az új művészi kifejezésért. Vaszary a század első évtizedeiben csaknem minden stílusáramlaton átlábalt, és hazatérve nemcsak ecsetjével, hanem tollal is harcolt az új művészetért, behatóan foglalkozva az absztrakt művészet elméletével is. Sikerekben gazdag művészi pályafutását tárja föl egész életműve. Témái az élet gaz­dagságát, eleven tarkaságát tükrözik. Az élet napos oldalán járt, nem véve észre az osztály­társadalomban meglevő mély ellentmondáso­kat, kiáltó ellentéteket, de paraszti életképei­ben mélységes humánum csillan meg. Erőtel­jes realizmussal, gazdag festői megoldásban lépnek elénk paraszt-alakjai a »Részes ara­tók-', az »öregek-«, a »Pihenő nógrádi búcsú­sok« c. képein, melyek méltán sorolhatók a legjobb magyar műalkotások közé. A »Részes aratók« c. képével aratta első hazai sikerét is. 1902-ben az állami kis aranyérmet kapta mű­véért Hazatelepedése után is gyakran járt kül­földön, különösen Párizsban és Olaszország­ban, állandóan figyelemmel kísérve az új tö­rekvéseket, melyekre érzékenyen reagált. A lefojtott színek, finom szürke tónusok eltűn­nek palettájáról, és szélesen felrakott csattanó színellentétek feszülnek egymásnak vásznain, melyeknek dekoratív hatását a gyakran hasz­nált fekete alapozás még jobban fokozza. .......(»Birskörtés« c. c sendélete a S Nemzeti Galé­riában.) Fejlő­dése utolsó sza­kaszában szinte végsőkig leegy­szerűsítve, egy­két jellemző színfolttal jegy­zi föl mondani­valóját. 1906-ban, majd 1912-ben rendezett gyűj­teményes kiál­lítását Buda­pesten kedve­zően fogadta a kritika, 19 lá­bén pedig San Franciscóban és Brüsszelben nagy aranyér­met kapott. 1920-ban hívták meg a Képző­művészeti Főis­kolára tanár­nak, ahol tíz éven át elévül­hetetlen érde­meket szerzett az új művész­nemzedék neve­lésében, és 1939- ben bekövetke­zett haláláig harcos apostola volt a »modern magyar stí­lus« kialakításának. Bemutatott kis méretű képe, melyet rövid itthoni tartózkodása alatt, 1896-ban festett, a kaposvári szülői ház szeretetét sugallja. A napsütéses udvari épületszárnyat láthatjuk j (melyet azóta már lebontottak) sárga lombo- zatú akácfáival. Kedves, derűs följegyzés ott­honáról. E képén kívül mindössze két műve van a Rippl-Rónai Múzeum tulajdonában: fe leségéről festett remek portréja és Virág Be nedek arcképe. Sajnos, nem találhatunk je lentős művét talán egyetlen kaposvári család otthonának falán sem, hiszen a kimúlt rend­szer kultúrpolitikája szabad kezet adván a profitéhes műkereskedelemnek, tetszetős, de értéktelen, émelygős giccsek tömegével árasz­totta el a vásárlóképes polgárság lakásait. Reméljük, hogy Vaszary János halálának 20. évfordulóján a Nemzeti Galéria támogatá­sával végre sikerül megrendezni Kaposvárott is életművének első méltó bemutatását, me­lyet ha nem becsült meg eléggé a régi kisvá­ros, szeresse meg és fogadja szívébe az új, ipari várossá serdülő Kaposvár dolgozó társa­dalma. Ruisz György VASZARY JÁNOS GRAFIKÁIBÓL NYÍLT KIÁLLÍTÁS BUDAPESTEN U5 kiállítási tereim nyílott a közelmúltban a fővárosban: a Könyvklub két helyiségében, ahol annak idején írók, festők voltak a törzsvendégek, az egykori Japán-kávéházban. A helyiséghez tapadó sok-sok szí­nes emlék, az asztaltársaságok különböző vitái, az ambícióval induló fiatal festőnemzedók vagy a kávéházi asztal mel­lett rajzolgató Szinyei Merse Pál emléke hatja át ennek az új kiállításteremmek légkörét, melynek emeleti termében el­ső rendezvényként, Kaposvár nagy festőművész fiának, Va­szary Jánosnak grafikáit ál­lították ki. Harmincegy különböző gra­fika, akvarell, pasztellrajz idézi a nagy mestert, aki ki­robbanó tehetségével igen so­kat tett festészetünk európai színvonalra emeléséért A fes­tészet egyik nagy formai és tartalmi útkeresőjét villantja elénk ez a tárlat, de mint cseppben a tenger, Vaszary lendületes vonalaiban vagy tobzódó színeiben benne van a művész egész egyénisége Ezen a kiállításon elsősor­ban nagy rajztudását ismer­jük meg, a toll technikájának minden virtuozitását ismerő mesterét, aki a könnyedén rajzolt vonalakkal az élet szépségeit tárja a néző elé. Ezt példázza az 1927-ben ké­szített »Négy táncmozdulat«, vagy a kiállított sok akt. Szín- és vonalkultúrájának ki- teljesedése látható grafikák­ban: a rá oly jellemző sötét tónusok alkalmazása vagy a színgazdagság. »Uzsonna a tatai kertben« című képében például a nyár színeinek so­kasága ragadta meg a művész fantáziáját, míg a »Mediterrán hangulat«-ban csak a tenger azúrja és az előtér sárga, zöld és kék színeiből komponált kép árasztja magából a déli tenger hangulatát Grafikái­nak nagy többsége utazásai­nak élményéből született: »Triesti hajók«, »Pálmák San Remoban«, »Eif fel-torony«, »Szökőkút a TuiUeriák kert­jében«, »Kék tenger Pesaro- ban«, »Rimini strand«, »Ki­látás Miramareból«, »San Do­menico kertje Taorminában«, »Mistinguette érkezése a Ca­sino de Parisba« stb. Ezek a képek mind azonos oldaláról állítják a néző elé Vaszaryt... A kevéssel sokatmondás mű­vésze ő. Az 1929-ben festett »Place de la Concorde júliusi forróságá«-nak kifejezésére az ismételt világos színek szol­gálnak, s ezt a légkört egy, a kép bal sarkában elhelyezett uőtramarinkék oszlop bontja meg, mely rendkívül izgató jelleget ad. Mit a »Párizsi nők-K-nél jóformán két szín, a fekete és vörös adja a ké­pet, a Toscán völgy nyugal­mát lehelő »Fiesole tavasszal« című akvaretljében a pasztell­színek kedvességet, nyugal­mat árasztanak. Pompás meg­figyelő volt Vaszary János: »Matróz portré«-ja, de legin­kább a »Bárjelenet« című ak­varell a példa ehhez. Az utób­bi kép alakjai a nagy párizsi rajzművész, Tolous Lautrec világát és alakjait juttatja eszünkbe a Montmartre éjsza­kai életéből. A kiállítás legfigyelemre­méltóbb képe azonban itthoni impressziókból született: egy monumentális akvarell ez, a »Balatoni halászat«. Ezen a képen nem a vitorlásokat rin­gató Balatoné, a víkendezők hűsölését szolgáló tóé a fő­szerep, hanem a kenyérért dolgozó halászok emberfeletti munkájának ábrázolása a lé­nyeg. A sötétbarna tónusú alakok mellett a vitógoszöld tó és a sötét hegyek csak a statiszta szerepét játsszák. A kiállítás, mely Vaszary János barátja, gyűjtője és emlékének ápolója, Révész István festőművész gondozá­sában került a közönség elé, igen szép sikert aratott a fő­városban. K. E, A urél! Te legalább olyan jó író vagy, mint festő” — szólt Móricz Zsigmond Bemáth Aurélhoz, mikor a negyvenes évek elején a Nyugat egyik számában Arckép a viharban című elbeszélése megjelent. S hogy Móricz Zsd-gmondnaik igaza volt, azt abból ás láthat­juk, hogy alig jelent meg a nagy festő így éltünk Pannó­niában című életrajzi regényé­nek második kiadása, azonnal szétkaipkodta a mindig éhes olvasóközönség. A regény el­olvasása utón minden elfogult­ság nélkül megállapíthatjuk, hogy Bemáth Aurél nemcsak az ecsetnek, hanem a tolinak is kiváló mestere. Bemáth Aurél megyénk fia. Marcaliban született. Serdülő­korú emlékei ehhez a környék­hez fűzik. A polgári ún. kö­zéposztály levegőjében nőtt fel. S ezt a polgári réteget bi­zonyos fokú parlagiasság, vi­dékiesség is jellemezte. Néme­lyik közülük még birtokosnak számított, de többsége már csak hajdan gazdag őseivel di­csekedhetett. Ezeknek az em­bereknek minden igényét ki­elégítette egy-egy lukuhuszi vacsora sok itallal Ezen és a vadászaton kívül más örömet aligha kerestek az életben. Ebből a környezetből indult el Bemáth Aurél tele remény­nyel, vággyal és csalódással. Az apa nemtörődömsége foly­tán szétbomlott családi élet, a ■pályaválasztás nehézségei, az első világháború, a legkedve­sebb testvér elvesztése mind olyan sorscsapás, amelynek súlya alatt egy fiatal élet vagy megtörik vágy megedző­dik egy egész életre. Bernáth Aurél megedződött, ö a kora­beli ifjúságnak ahhoz a réte­géhez tartozott, amelyet már nem kötött le és főleg nem elégített ki apáik semmittevő életmódja. Ahhoz a nemzedék­hez tartozott, amelyik már akart valami lenini. A regényből világot és küz­delmes életű tat megjárt, lehig­gadt, tapasztalt, bölcs ember szól hozzánk, és elgondolkoz- tatóan tárja elénk a század eleji ifjúság életét. A nagysze­rű korfestésen kívül a regény­nek más értékes tulajdonságai is vannak. Különösen nagyra kell értékelnünk ezt a lokál­patriotizmustól mentes művet a somogyi táj irodalom szem­pontjából. Somogyiról, erről a maga nemében páratlan^ or­szágrészről ilyen jellegű írás még nem jelent meg. Gördülé­keny stílusának néhol szomo­rú, másutt vidám hangulatán kívül, számunkra annál is ér­tékesebb és élvezetesebb, mert akármerre visz is bennünket _ a regény szerteágazó cselekmé­nye, az embert mindig össze tudjuk kapcsolná a tájjal, s a többi már a képzelet dolga. Tájleírásai gyönyörűek. Ilyenkor a festő mindig le­győzi az írót, a festőt pedig le­győzi a természetbarát. Ez mu­tatkozik meg a Nagy berek nádrengetegében lefolyó ka­csavadászat alkalmával is. A szerző annyira belemerül a vadvíz apró élőlényei életének szemléletébe, hogy sorban el­szalasztja a lövések zajára fel­repülő vadkacsákat. Vagy festhet-e festő szebb képet, mint ahogy leírja a ba­latoni éjszakában kitörni ké­szülő vihar villámainak elő­játékát. Lenyűgöző a kép. Mennyivel más és mégis mennyire megkapó az a kép, amelyet a homokos medrében csendes méltósággal ballagó Tiszáról fest. Mélabús őszi táj, ködfátyollal borított folyó, raj­ta zakatoló vízimalommal. Szinte idillikus a kép. Mennyi természetszeretet cseng ki ezekből a leírásokból! Ki győz­né mind lejegyezni? B' ernáth Aurél éles festői megfigyelöképessége azonban nemcsak ott remekel, ahol a színek és a táj sokféle­ségét veti papírra, hanem ott is, ahol a társadalom különbö­ző osztályainak embertípusait állítja az olvasó elé. Kifejezé­sekben nem gazdagok, de rea­litásuknál fogva annál hűeb- bek jellemzései. Kort és tár­sadalmat rajzol egészen egy­szerű szavakkal, de annál nagyszerűbben. Milyen egysze­rűen mondja el, és mégis mi­lyen reális erővel hat a járás urainak gyülekezése a marcali állomáson; majd a Bélavárban lefolyt dorbézolásuk. Nem egyénekről, hanem egy egész társadalmi réteg életmódjáról rántotta le a leplet az író ez­zel a kis képpel. Jellemábrázolásainak értékét különösen az adja meg, hogy sohasem csak az egyént, ha­nem az egyént és a környeze­tet együtt, a maga dinamikus összefüggésében ábrázolja. Szinte magunk körül érezzük azt a fojtó légkört, amelyet Festetich Tasziló herceg és családjának megjelenése te­remt a keszthelyi moziban. Nyílt kritikájával csak igen ritka esetben találkozunk, de a sorok között állandóan ott van a szerző leleplező ítélete az Ormódyakról, Steinerekről és Gönczyekről. És ezek a le­leplezések sokszor villámcsa­pásként hatnak. Talán szánal­mat és sajnálatot vált ki ben­nünk Steiner bérlő gyámolta­lansága és műveletlensége, de mindjárt elpárolog sajnálkozá­sunk, mikor megtudjuk, hogy ez az elpuhult alak nem más, mint egy vérszopó pióca, egy a sok más hasonszőrű társai kö­zül, aki parasztjai véréből táp­lálkozik. Ugyanez a regénybeli sorsa Pálfalvynak és Skub- licsnak is. Alakjukban ki ne ismerne rá az úri Magyaror­szág tipikus képviselőire, akik­nek egész élete csak a kártya és a párbaj körül forgott. Nehéz ugyan különbséget tenni, de a polgári osztály jel­legzetes típusainak ábrázolása mégis sikerültebbnek mondha­tó. Valahogy úgy érezzük, mintha a szerző közelebb áll­na ehhez az osztályhoz. A korabeli Kaposvár közis­mert polgári alakjaival szemé­lyes kapcsolata is volt. Mi több, baráti köre csaknem ilyen emberekből tevődött ösz- sze. Az akkor közkedveltség­nek örvendő Rippl-Rónai Ödön bácsi, a nagy festő öccse, a fáradhatatlan műgyűjtő szinte egyedüli és legjobb ba­rátja volt Bernáth Aurélnak, ö látta el tanácsokkal, nevel­te és irányította az akkor már szárnyait bontogató fiatal fes­tőt. A róla szóló fejezetekben a szerző az emberi jellem leg­szebb tulajdonságaiból fon ko­szorút öreg barátja köré. Ödön bácsi mellett azonban helyet követelnek az emlékezés láncolatában a közelebbi is­merősök is. Alakjuk olykor csak egy pillanatra jelenik meg, de ez a pillanat éppen elég ahhoz, hogy sohase felejt­sük el őket. Ki ne ismerte vol­na akkor Kaposvárott Bacs- kayt, a festőt, aki egész életé­ben mást, mint krizantémot nem festett. S mennyi humor­ral és szeretettel van rajzolva Goldner, a csecsebecse-keres­kedő, akinek majd beletörik a nyelve az idegen szavak kiej­tésébe, és szinte beleizzad, mi­kor műveletlenségét próbálja palástolni. Mily emberi érzés­ről tesz tanúságot Hanák asz­talos, és Roboz István, a nagy­apa jellemzése. Viszont újat és a jövő emberét jelenti Ka- jetán, a szocialista cipészsegéd. Az emberek, a társadalom változásán kívül változik a ter­mészet is. Télből tavaszba, nyárból színpompás őszbe öl­töznek a donneri dombok. Szeretetből fakadó és vászonra kívánkozó gyönyörű képekben festi ezt a színpompás válto­zást. S ebbe a lágy, őszies egy­hangúságba komor valóságként tör be a Kapos partján egy­másután felvillanó sortüzek döreje. A mártírhalált halt kommunisták kiömlő vére pi­rosra festi a sárguló őszi avart. A Tanácsköztársaság elbu­kott ... Milyen egyszerű szavak, és mégis mennyit mondanak! * * * M indez már a múlté. Ber­náth Aurél a múltból, Somogy múltjából hozott visz- sza egy kis darabkát. És ez a kis darab múlt nagyon sokat jelent számunkra. Tanít, gyö­nyörködtet és emlékeztet. Em­lékeztet egy olyan korra, ame­lyet nem szabad elfelejtenünk. Tanít, mert a múltra kell épí­tenünk a jövőt S gyönyörköd­tet, mert talán még senki sem írt úgy Somogyról, a somogyi emberekről, mint ő. E művet mind tájirodalmi, mind pedig szépirodalmi szempontból nagyra kell értékelnünk, és meg kell becsülnünk. Marek János Kuniiy Lúijoc; isacjiucict vuyií.. ___ _____ isju-uan festette a somogyi kép­s őművészek legidősebb mestere.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents