Somogyi Néplap, 1958. november (15. évfolyam, 258-283. szám)
1958-11-02 / 259. szám
A SOMOQYI NÉPLAP kulturáUs melUklete ■N»ll!li:a!!!!l!);!lllll!lll!!llllllllllllllllllllllllllillllllllllllllllililllll!lll!llll^ Bátor kezdeményezéssel szegődött a művész-utánpótlás igazi közösséggé váláshoz, ügyének szolgálatába színhó- Aihol az idősebbek, a mester- ziunk vezetősége. Elhatározta sédben mór járatosafobak ugyanis, hogy stúdiószerűen gondjára vannak bízva a fiamegpróbál fiatal, tehetséges falok, ott mindig családibb a színészjelölteket elindítani a hangulat, szabadabb a levegő pályán azzal, hogy foglalkozik a szárnypróbálgatásokhoz. velük, kisebb-nagyobb művészi feladatokkal bízza meg őket. A vállalkozás nem ment a kockázattól, de a cél szép, s kitűzésének létjogosultságát nem tagadhatjuk addig, míg évadról évadra ismétlődő panasz lesz, hogy a Színiház- és Filmművészeti Főiskolát elvégzett fiatal színészek idegenkednek a vidéki szerződé- Sallós Gábor Sallós Gábor főrendező arról beszélt, hogy minden bemutatásra kerülő darab szereposztását úgy készítik el, hogy második, esetleg harmadik szereposztásban jusson minden fiatalnak valami — egyéniségének megfelelő — művészi feladat. — Félő csak az — mondotta sektől, a vidéki színházakban való pályakezdéstől. Hogy mennyire helyes hogy a közönség majd nem veszi jó szívvel kísérleteinket, azt, hogy foglalkoztatjuk a fiatalokat, a színház igazgatóságának kéz- ma még csak színészjelölteket. deményezése, eléggé bizonyítja az évad két bemutató előadása, amelyekben már szót kaptak a fiatalok, azok, akiket mint segédszínészeket másutt talán lenéz, háttérbe szorít a korlátoltság. Vegyük elsőként Nem nyugtattuk meg. De tudjuk, hogy a közönség szívesen vállal részt olyan dolgok véghezvitelében, melyeknek a vége csak jó lehet. A mai színészjelöltek nevelésében a közönségnek is jelentős szerep Remete Hédi alakítását jut. Ahogy jutott a régi idők a Nem élhetek muzsikaszó nél- közönségének is. Lapozzuk kül c. színműben. Remete Hé- csak fel gondolatban a magyar dí meglepő fetezabadultsággal, színjátszás, színházkultúránk emberábrázoló aprólékossággal történelmének megsárgult lapkeltette életre Pepi nénit. Pe- járt! Hány meg hány nagy szí- dig Pepi néni figurája távol áll a színésznő egyéniségétől. De nemcsak ez az egy példa tehet érvünk, amikor helyesel- statisztált. Ma mint állócsilla- jük a színház művészeti veze- gokra tekint emlékezetükre a tőinek abbeli szándékát, hogy felnövekvő és már felnőtt színészünk, színésznőnk kezdte pályafutását úgy, hogy a kórusban énekelt, vagy némán a körülmények kényszerítő hatására maga oldja meg a művész-utánpótlást, amennyire lehetőségei engedik. Vári neszgeneració, a közönség szintúgy. Említsük elsőként a legnagyobb magyar tragika, Jászai Éva első szerepe volt a Mó- Mari nevét a régebbi múltból? ricz-színmű Biliké je. Hasonló- Jászai kóristaként kezdte, s képpen első szöveges szerepe ma példaképe minden fiatal volt másodszereposztásban a Birike Magyar Babinak, pályatársnőjének. Akadt, aki nem bízott benne, amikor kiaki korábban igazán dicsérete- lépett a kórus, a segédszínész- sen alakította a kis ütődött kedés személytelenségéből, s szolgálólányt, Zsuzsit. Ugyan- már mondhatott két szót a így Birikét is. Hogy nem volt színpadon? Bizonyára. Mindig kifogástalan a két színészjelölt vannak, akik hidegen fogad- hárorn alakítása? Mitől lett ják a még ismeretlent. A for- volna az? Hiszen valahányan rongót, aki majd csak lesz! tudjuk, hogy nem elegendő a színészi véna, a tehetséget pallérozni kell. Ismerni kell a színes zroes térségét, tudni kell jól használni a kifejezési eszközöket, a mozgást, a beszédet; szert kell tenni valami játékbeli kulturáltságra, előbb meg keH tanulni élni az adott szerepet, csak azután kísérletezni rutinnal és egyéb olyan jó értelemben vett művészi szemfényvesztéssel, ami gyakorlott színésznél hitelesebbé teszi a megformálandó karaktert. Lehet, hogy bizzarnak hat a nagy név után két közelebbi példát idézni. Itt volt e színházban segédszínész Tordy Géza, itt csillogtatta meg képességeit Lehoczky Zsuzsa, aki — mielőtt Kaposvárra jött volna a szegedi színház tánckarában táncolt, s táncolt volna talán még sok évig, ha nem nyílik alkalma felszínre dobni tehetségét. LUX ÁGNES: Kaposvári tűnődés A barátnőm írt ma egy levelet. »■Három évre Kairóba megyek«. De jó neked, gondoltam hirtelen, utazni a Földközi-tengeren, látni piramist, szfinxet és a távol képét, ahol más nap világol. De jó lenne indulni ifjú hévvel határokon keresztül szabad széllel. Elfelejteni régi otthonunk, ezt a kis várost, hol csak álmodunk. • Kaposvár mindig álmos volt egy kicsit. Téged is csak a főváros vidít, a pezsgő, nyüzsgő, poros unalom. Igaz, nincs nálunk semmi érdekes, nincs patina, dóm, esetleg mecset, de még Mecsek sem, regényes Bakony s a mesés Bükk is messze van nagyon. Nincs más folyónk, mint szegény kis Kapos s a Malomárok cukorrépát mos, De nekem mégis kedves ez a táj, és bárhol vagyok, mindig hazafáj. És hogy fájna a szívem — ismerem —, ha távol élnék, túl a tengeren s eszembe jutna lankás dombokon elnyújtózó, szelíd kis városom. A nyíló kannák aszfalt peremén, a hársfasor, egy egész költemény. Látnám a régi kedves iskolát, előtte a gömb-akácok sorát. A színházpark s a Kossuth-szobor mint délibáb lengne felém sokszor, Itt nőttem fel, itt voltam fiatal. Az otthon ezer kézzel fogva tart. , Itt született négy vidám gyermekem. Itt szeretnék pihenni csendesen. »Azért majd írj egy hosszú levelet és sok szép élményt kívánok Neked.« Pongrácz Vilmos: A mezők felé ménjét*!:! Kék ég felé pacsirta száií, zsong az élet, és zeng a tá.; Magvetőgéppel, emberek, a mezők felé menjetek! Mint hű eb, lohol a traktor, bátorodj a gondolattól, új barázdát szánt neked. A mezők felé menjetek! Kit szó és harc nem lelkesít, mi lesz vele? Itt mindenkit alkotó gondolat vezet. A mezők felé menjetek! Gond gyötör, gyáva vagy talán? Nyújt segítséget hazám, hogy éljen emberibb életet. A mezők felé menjetek! KÉT PO i. A napokban ipari tanulók között jártam; szépen öltözött, jól táplált, boldog, vidám fiúk voitak. Csak láttam, őket, nem beszéltem velük, mégis örült a szívem, mert arra gondoltam, hogy ezek a gyerekek bizony másképpen élnek, mint ahogy én éltem inaskoromban. És ötven év távlatából, fél évszázad ködéből kibontakozott képzeletemben két kép, két epizód. Hogy is történt? Tizenkét éves koromban, amikor a hatodik elemit kijártam, apám inasnak adott. Pedig hogy szerettem iskolába járni! Nagyon kedveltem a történelmet, a nyelvtant, az irodalmat, különösen a verseket. Mégse tanulhattam tovább, kenyeret kellett keresni. De így volt a többi testvérem is, és mind a Kanizsai utcai gyerekek, a friss eszű, egészséges fiúk, lányok valamennyien. A Stern-féle bútorüzemben inaskodtam. Reggelenként úgy nyolc óra tájban, amikor a raktárból a műhelybe cipeltük át a deszkát, mindig találkoztam a nyiszlett Bin Bandival, volt iskolatársammal. Én ilyenkor már néhányszor kiizzadtam, mert hat órakor kezdtük a munkát mi inasok, és este kilenc-tízig dolgoztunk. Bin Bandi nevetgélve, frissen, finoman, szép ruhában ment a gimnáziumba. Pedig az elemiben rosszabb tanuló volt, mint én. Egy ideig fájt nekem ez, de aztán beletörődtem, megtanított a sorsom arra, hogy ez a világ ilyen, mert én szegény gyerek vagyok, ő pedig úri fiú. Míg Bin Bandival a gimnáziumi tanárok szépen, előzékenyen bántak, engem a műhelyben a mester és a segédek inas módra kezeltek: kaptam durva szavakat, ütést, rúgást eleget. Egy alkalommal Adrián úr, az egyik segéd csak úgy, minden ok nélkül pofonütött. Mikor megkérdeztem tőle, hogy ez miért volt, rám mordult: »-Kuss-«! Aztán kioktatott: »Inas vagy, érted? Én is kaptam, mikor inas voltam. Ha felszabadulsz, te is segéd úr leszel, majd visszaadod a pofonokat az inasoknak ...« * Így neveltek engem, így nevelték iparos tanuló társaimat a »régi szép időkben«. IL A rezesbanda zenéjére ütemesen dobbantak a lábak, Kaposvár szervezett munkássága vonult a Korona utcán: kőművesek, lakatosok, asztalosok, szabók és a többiek, lehettek vagy négy-ötszázan. Felemelt fővel, vörös zászlókkal a kézben büszkén, dacosan énekelték: Piros zászló, vörös zászló, Lobogtatja a szellő, Jer alája, jer alája, Te jogtalan szenvedő. Testvérünk vagy, Mért ne tartanál velünk, Ha munkás vagy, Nem lehetsz te ellenünk. Üzemünk előtt kanyargóit a menet,. belátszottak a nők tarka kendői, a verőfényben csillogó rézkürtök. Inas- gyerek voltam, hajtott a kíváncsiság, kifutottam az utcára, megbámultam őket. Tetszett a felvonulás. Vonzott a dal, a színek, a bátor menetelés, akaratlanul velük mentem én is, fel a Fő utcába, a munkásotthonig. Fél óra múlva, amikor visszasiettem a műhelybe, a gazdám már várt. Hát te, hol jártál, te csibész? — fogadott a mester a dühtől vörös arccal. — Velük mentél tüntetni? Te rühes szocialista! Majd adok én neked, kiverem a fejedből — és pofonütött, de úgy, hogy másnap is zúgott tőle a fejem. Eddig nem tudtam, mi az a szocialista. Most érdeklődni kezdtem, megkérdeztem az idősebb inast és az egyik segédet. Ügy-ahogy megmagyarázták. Én pedig a főnöki tilalom ellenére nagy titokban elkezdtem bejárni a munkásotthonba. SOMOGYI PÄL Sorakoztathatnánk a neve két még hosszan. Nem tesszük, mert még az a gyanú ér ben- i Folytathatnánk a felsorolást, nünket, hogy színházunk kéz- i s kiderülne, hogy vezető színé- deményezése, mellyel a mű- ■ szeinken kívül igen sok szí- vészutánpótlás ügyének szolgá- nészjelöltünk akad, akiktől latába állt, népszerűsítésre szo- eddigi szereplésük után joggá1 rul. Ä v án d ortanító várunk sokat, a legtöbbet. Megfiatalodott tőlük telhető A népszerűsítés pedig nem a! mi dolgunk. A stúdió-munkát, < színházunk a színészjélölt-nevelést népsze-i társulata a kezdeményezés rűsítik eléggé az eddigi ered- folytán. S rendkívül rokon- mények és az ezután követke- szenyes a fiatalok nevelését zők, a második, harmadik szeTörök Zsófi: Külföldi utazás előtt Megyek, mert hív az ismeretlen: A dölyfös hegy és cseri es vízesés. Megyek, mert szív a messzi tenger, A röpke csend, a hullám-fecsegés. Megyek, mert vonz már messzi túlra A mennyet tartó kéklő vízi-hát, Megyek, mert vár az új, a furcsa, A tág, a szép, mi bűvöl odaát S jövök, mert hív a domb, a lanka, A dajka-tó, az őrző Badacsony! Jövök, mert int a város arca, A fény-zománc a vásott falakon! Jövök, mert kér a megszokottság, A macskakő az ismert útsoron! Futok, mert vár a cseppnyi ország: Az otthonom! A drága otthonom! Mikor diplomájával a zsebében, kis bőröndjével vonatra ült, hogy elinduljon életútjának nehezebbik szakaszán, olyasféle szorongást érzett, mint amikor az elemi iskolába először elvezette édesanycélzó stúdiórendszer, mely reposztásban való további be-# ja. Nem tudta, hova megy. egyúttal közelebb segíti a szín- mutatkozások. Csupán a címet ismerte, ahcház művészkollektíváját az László Ibolyai1 va kinevezték... De ahogy a vicinális ringatta, maga elé álmodta a falut, az iskolát, a diákokat és a szép kis tanítólakást ... Gondolatban mindent elrendezett. Csak olyankor döbbent meg, ha eszébe jutott a »vándortanító« szócska, amely a kinevezésén szerepelt. Mi az, hogy »vándortanító«? — tűnődött sokáig, amíg a vicinális egykedvűen kotyogott vele a füzes partú, kanyargós Dráva mentén. De a nagy kérdőjel még ott. állt előtte akkor is, amikor már i le kellett szállnia ... ( A kis állomással átellenben f ölelkezik össze a Dráva és a f Mura ezüstös folyása, háta i megett pedig rejtelmesen susogó erdő emelkedik a hegyoldalon. Mintha a manók világába hozta volna a vonat... Az állomás kihalt volt. Egy idős, rőt bajuszú, gyűrött képű, kucsmás parasztember állt csak ott. — Jó napot kívánok — köszönt rá hangosan Mihályhegyü — Adjon az Isten magának is — biccentette meg mutató- ujjával kucsmája szélét amaz, és érdeklődve fürkészte a pelyhes állú fiátalimbert. — Lesz szíves megmondani, bátyám, merre juthatnék be legrövidebb úton a faluba. — A faluba? Ez csak egy nagy szőlőhegy, de beillenék falunak is, hisz elnyúlik vagy tíz kilométer hosszan... — No, és az iskolát hol találhatom meg itt a hegyben? — Itt kérem, sehol... — válaszolt amaz határozottan —, nem volt itt még iskola, mióta én az eszemet tudom... — Hogy-hogy?... — álmél- kodott a fiatalember —, de hiszen engem ide helyeztek tanítónak! ... — Tanítónak?... — csodálkozott is meg örült is a kucsmás ember. — Igen, tanítónak. — Hát mégis igaz lenne, hogy kapunk tanítót? — Úgy bizony, bátyám ... — No, akkor gyűjjék velem, tanító úr. Majd én fölvezetem a hegyre. Ott talán többet tudnak az iskola dolgában. Azzal nekivágtak az agyagos, sáros hegyoldalnak. Lábuk alatt cuppogott az erdei ösvény. Sokáig ballagtak szótlanul a nyálkás szerpentin úton. A fiatal tanító inai már unták az állandó felfelé kapaszkodást. Megkérdezte útitársát: — Messze megyünk még, bátyám? — Még egy ilyen rugaszko- dás, aztán kint vagyunk a tetőn — válaszolta amaz; bár túl volt a hatvanon, de nem zihált úgy, mint a tizenkilenc éves Mihályheayi. Hamarosan fel is értek a hegy élére. A gazdag gyümölcsös és szőlőrengeteg között már fel-fel- bukkant egy-egy fehér házikó. — Látja, tanító úr? — szólalt meg a hegyi ember —, menynyi gyümölcsös __, és nem t udjuk értékesíteni, mert mesz- sze van a város. — Hát igen, ez baj, nagy baj... — válaszolt Mihályhe- gyi elgondolkodva, majd így folytatta: — Mondja, bátyám, innen hova járnak iskolába a gyerekek? — Innen bizony nagyon kevesen járnak iskolába — sóhajtott a kucsmás —, mert öt kilométerre van az iskola. Én se jártam iskolába, meg a gyerekeim se... — És mivel szórakoznak ráérő idejükben? — Az is a magunk módján megy... Esténként összeülünk, és meséket mondunk, meg régi dalokat danolunk... mert itt ugyan új dalt nemigen ismernek az emberek. — Ennyi az egész? lom. A másik dolog azonban jobban aggasztotta. Ennyi analfabéta, és hozzá délszláv anyanyelvűek; hogyan boldogul majd —- ha egyszer nincs is iskola. így tűnődött magában, míg végre felértek a dombtetőre. Megkondult a kopottszürke templom harangja: dél volt, s az emberek ott, a templom előtt mintegy vezényszóra térdre borultak. — Furcsa népség — állapította meg a tanító. Aztán úgy körülrajongták, mintha a megváltót hitték volna eljö- vendni a fiatal tanítóban ... Idősebb asszonyok még köny- nyeztek is, hogy megérhették ... Jobban nem örültek soha talán, még a májusi esőnek vagy a napfénynek sem... Mihályhegyi Ernő azonban csak színleg mutatta, hogy örül a fogadtatásnak. Este, mikor az egyik háznál szállására tért, megkérte a háziakat, hogy hajnalban keltsék fel, mert hazautazik a vonattal. De hiába feküdt le, álom nem jött a szemére. Nem ilyennek képzelte el a tanítói életet. Végtelenül elkeseredett, csak hánykolódott az ágyon, mint Hát igen. No meg a Házi- a lázas beteg. Ügy érezte magát, mint a tőrbe csalt vad, vagy a kalitkába zárt szabad madár. Még a gondolattól is rettegett, hogy ittmaradjon ezen az istenhátamögötti vadonban. Éppen fejére akarta húzni a takarót, hogy álmot erőltessen magára, amikor kopogtak ajtaján. Ijedten összerezzent. — Ki az?... kiáltotta az ajtó felé. — Magát keresik, tanító úri — halatszott kintről. szövés, az is szórakozásnak számít nálunk. Nagyon szép háziszőtteseket készítenek a mi asszonyaink, lányaink. De hímes tojást is olyat föstének, amilyet más vidéken aligha... Csendben ballagtak tovább. Mihályhegyiben vegyes érzések dúltak. Tetszett neki, amiről utóbb beszélt az öreg kucsmás, mert mindig szeretett volna régiségeket összegyűjteni, és lám, itt az alka-
