Somogyi Néplap, 1958. november (15. évfolyam, 258-283. szám)
1958-11-02 / 259. szám
SOMOGYI NÉPLAP 7 Vasárnap, 1958. november 2. dL LíLyk'uebb FIÚ ¥2 cggel fél ötkor a telefon- • *" központ teljesítette a megrendelt ébresztést. Az erős berregés azonnal felébresztette az asszonyt. Különben sem aludt már mélyen. Zavaros álmai voltak. Az utazás tudata bizonyos izgalommal töltötte el. Vajon kap-e megfelelő szobát a fiának? A fiú is felébredt a csengetésre. ö volt a harmadik, az utolsó, aki a családi otthonból kirepült.. i Az egyik bátyja Pesten, a másik Miskolcon. Mindkettő a mérnöki pályát választotta, ö a pécsi orvosira kérte a felvételét. Kitűnő rendű tanuló volt, simán ment minden. Felváltva szaladtak mosakodni a fürdőszobába, ittak egy csésze teát, megkentek vajjal két zsemlét az útra, és már mentek is. — Furcsa, hogy így, együtt utazunk... mondta az asz- szony. — Bátyáid egyedül indultak, csak a kapuból integettem utánuk... A fiú rámosolygott szemüvege mögül. — Legalább tovább látjuk egymást... — Hát ha felvettek volna a diákszállóba, akkor nem is utaznék... De most, hogy szobát kell keresnünk, mégis Jobb, ha átmegyek... A vonatban sietve elhelyezték a bőröndöket és a vívótőrt, melyet a fiú hűségesen cipelt magával. Azután leültek egymással szemben, és újságot vettek elő. Néha cinkosan ösz- szevillantak, mint a jó pajtások. Látszott rajtuk, hogy kevés szóval is megértik egymást. Anya és fia... Pedig külsejükre egyáltalában nem hasonlítottak. Ez a sima-sötétszöke fiú valahogyan kiütött a családból. Mind barnák voltak és göndörhajúak. Eleinte magának a gyereknek is furcsa volt ez a különbség, de azután megszokta. Szeretett volna ő is erősszálú nagy hajat, mely úgy hajlik hullámokba, ahogyan a tulajdonosa akarja, de hát ő más lett... Viszont így is jó. Nem fontos, hogy a nőknél könnyű sikerei legyenek. Úgysem udvari ős természetű. Inkább tanulni és olvasni szeret. 1%/f ikor a Mecsek méltóságteljesen szétterpesztette előttük dús zöld halmait, és feltűnt a Misina kilátó, meg az Üdülő-szálló, no meg az egész város a maga félig hegyre épült, szinte emeletesnek ható panorámájával, az asszony kissé megillető- dött. Végre is ez volt a szülővárosa. Huszonhat évvel ezelőtt ő iratkozott be az egyetemre. De abba kellett hagynia. Igen, a körülmények... Ezért 'kísérte el most olyan büszkén és gőgösen a fiát. Valahogy be akarta mutatni az öreg, kopott épületeknek, az egész városnak. "íme, a fiam, aki tehetségesebb, mint én, akit most magam helyett odaadok, hogy vigye többre az életben!« Valami ilyesmit érzett a lelke mélyén. Egész délelőtt futólépésben járták a szűk utcákat, hogy sorra nézzék a megadott címeket. Az egyetem előtt egymásba karoltak. — Milyen furcsa... ugyanide jártam én is... — mondotta, és kis szomorúság csendült a hangjában. — Menjünk be, nézzük meg a csoportbeosztást! — lelkesedett a gyerek, és már húzta is befelé az anyját. A z asszony kissé zavar- tan követte a széles lépcsőkön fel az emeletre. Fiatal fiúk és lányok sétáltak a folyosókon. Mit is keres ő itt? Nem nevetséges-e egy mama, nem mosolyognak-e rajta, amiért a fiát elkíséri? De nem mosolygott senki. Együtt nézték meg a hirdetést, együtt fedezték fel a fiú nevét az ötödik csoportban. Azután a tanrendnek estek neki. Kémia... Fizika... Anatómia... A gyerek nem győzött betelni vele. Már szeretett volna ott ülni az előadótermekben, hogy lásson, halljon és tanuljon. De sajnos, még várnia kellett néhány napot. Az együttbolyongásnak érdekes íze, zamata volt. Az asz- szony sok régi ismerősre akadt, akik még emlékeztek reá lánykorából. Szinte lépten- nyomon kísértették az emlékek. Végül is a fiú választott ki egy szobát a sok megtekintett közül. Az asszony ugyanis rábízta a döntést. Hiszen ő fog lakni benne. A szoba közel volt az egyetemhez és a menzához. Meg különben is otthonosnak találták a berendezését. — Kérlek, vigyázz a gyerekre, mintha a sajátod lenne! — mondta a lakás tulajdonos nőjének, áki szintén régi ismerőse volt. Kicsit széevellte is magát, hogy ennyire ellágyult, de hát az a másik asszony is megértheti, neki is van fia ... És ez a kicsi igazán minden jóságot megérdemel. Drága, ragaszkodó gyerek... Ez még az utolsó pillanat, hogy kiterjesztheti föléje védőszárnyait, azután úgyis menni fog a maga útján. Hiába is akarna ellenkezni, lassan el fog szakadni. A két nagyobb is elszakadt....-— Még szeretnélek valahova elvinni vizitbe... — révedezett el, mikor a sok mászká- lás után egy kis cukrászdában fagylaltot kanalaztak. — Egy barátnőmhöz, itt laknak a közelben ... Van két leánya... — Ahogy gondolod... — mondotta a fiú udvariasan. — Elmehetünk... Ekkor már késő délután volt. A bejárati ajtónál viharo- san borultak egymás nyakába őszülő barátnőjével, azután diadalmenetben vonultak be a csinosan berendezett lakásba. Vagy tíz éve nem találkoztak. Mikor leültek a díványra, azt sem tudták, hol kezdjék a beszélgetést. Szerettek volna egyszerre mindent elmondani, ami azóta történt velük. A fiú csodálkozva nézte az anyját. Régóta nem látta ilyen élénknek és vidámnak. Arcán elsimultak a ráncok, és mintha kiesett volna az életéből sok-sok esztendő , . Bejöttek a leányok is. Az idősebb mentegette magát, hogy csak néhány percre ül le, mert Pesten tanul, és hajnalban utazik. De a másik, a kisebbik nem sietett... Likőrt ittak, és cigarettára gyújtottak. Csak a két fiatal nem cigarettázott. Az asszony elbűvölten figyelte a kisleányt. Csendes, komoly teremtésnek látszott. Nem lehetett közönségesen szépnek mondani, inkább érdekes volt. Határozottan érdekes, sőt egyéniség. Ültek, ültek, és a témák rajzásában észre sem vették, hogy repültek a percek. Az asszony egyszerre az órájára nézett, és ijedten felállt. Hiszen még meg kell látogatnia Miéi nénit, a nagynénjét. Mert ha Mici néni meghallja, hogy ö Pécsett járt, és feléje sem nézett, akkor soha többé nem lehet kiengesztelni. Sajnálattal, de búcsúzni kezdett. És ekkor váratlanul megszólalt a kisleány. Lágyén suhanlak szavai, ahogy az ő fiához fordult. — Mindjárt felöltözöm — válaszolta, s feltett szándéka volt, hogy már le sem fekszik, hanem ha ezekkel végez, egyenesen az állomásra megy, és ott virraszt a vonatig. Amint kinyitotta a szobaajtót, hirtelen megtorpant. Szembe találta magát az esdeklő, könyörgő tekintetekkel. Csak állt megzavarodottan, mintha az ítélőbíróság nézett volna rá. S a rávetődő tekintetek szinte égették, perzselték lelkét. Mintha mind azt mondta volna: ha ember vagy, és hivatásodnak érzed a tanítást, nem hagysz cserben bennünket, nem futamodsz meg a nehézségek elől. Mutasd meg hát, hogy ember vagy-e, vagy hitvány féreg — most megmutathatod! — Tessék, emberek, mi járatban vannak — nyögte ki. — Ne haragudjon már, édes tanító úr — rebegte egy öreg, ősz férfi, de megkövetjük szépen, ne hagyjon itt bennünket. Nekem hat gyermekem van, és mindet szeretném megtaníttatni az ábécére. Én nem tudok velük foglalkozni, mert magam is írástudatlan vagyok. Gondoljon ezekre a gyerekekre. Segítsen rajtuk, hogy világosabbak legyenek, mint apáik. Ne hagyjon itt bennünket, mint ahogy az elődje tette. Az öreg hangja elcsuklott, és brostás álla úgy elkezdett remegni, mint szélben a falevél. — Nekem három gyerekem van, drága tanító úr — állt fel egy fiatalabb, nyílt tekintetű ember — és azt szeretném, ha ember válna belőlük »- egész ember —, és én is az szeretnék lenni, mert eddig csak félember voltam, mivel nem ismertem a betűvetést. Segítsen nekünk, tanító úr ... — Nézze, tanító úr! Mi tudjuk, hogy nem lesz könnyű dolga itt, de a hegy lakói mindent elkövetnek, hogy könnyit- sünk helyzetén. Amiatt ne aggódjon, hogy nincs iskolánk. Egyelőre az én házamban rendezzük be az iskolát, és reméljük, hogy az állam is segítségünkre lesz hamarosan. Mihályliegyi csak hallgatott, és valami úgy mardosta a bensőjét! Nagyon félt ittmaradni. Emésztette a szégyen, hogy ő, aki állami támogatassál, ösztöndíjjal diplomát kapott. a kezébe, most elfeledkezne hivatásáról, emberségéről. Nem, ez gyalázat lenne. Nem szabad visszafordulnia. Taposni kell az élet útját, akármilyen göröngyös is ... — Jól van, emberek — sóhajtott nagyot — maradok ... Reggel bemegyek a járásra tanszerekért, maguk pedig rendezzék be az iskolát. Másnap délután, mire a tanító visszatért, az iskolában már egy sereg mezítlábas, piros orrú lurkó várta szorongva. Padok híján az egyik sá- medlin, a másik kis széken kuporgott, de volt, akinek csak egy fatuskó akadt ülő alkalmatosságul. Amint belépett a helyiségbe, egyszerre felugrottak a kis apróságok. Vékony madárhangon harsogták: »-Isten hozta, drága jó tanító bácsink«. Mi- hályhegyi végignézett a kedves kis csenevész társaságon, és úgy elszorult a szíve, hogy félre kellett fordulnia, nehogy megszégyenüljön diákjai előtt. Mert nem jó az a gyermeki léleknek, ha felnőttet lát könnyezni... — Szervusztok, édes kis pajtásaim — mondta szorongó torokkal, hát ismerkedjünk meg! — Jó lesz! — zengték a kís csemeték, mintha betanították volna őket. — No, akkor én leszek az első. Engem Mihályhegyi Ernőnek hívnak, és én foglak benneteket tanítani. Most pedig sorban mondjátok meg a neveteket. Mihályhegyi bevezette a naplóba a furcsa hangzású szláv neveket, majd a katedrának szánt tölgyfaasztal elé állva mesélni kezdett a gyerekeknek. Azok elbűvölve, tágra nyílt szemmel figyelték a tanítót. Tetszett az új mese és az énektanulás is. — Majd holnap folytatjuk — mondta jókedvűen a tanító. Most pedig mindenki megkapja a tanfelszerelését és elmegyünk haza. De vigyázzatok a könyvre, meg a füzetekre, el ne piszkítsátok! Holnap reggel nyolc órára legyetek itt mindnyájan... Micsoda örömujjongással vitték haza a kis hegyi csemeték a soha nem látott könyvet, füzetet meg a ceruzát! Nincs olyan finom cukor, amit nagyobb örömmel fogadtak volna, mint ezt a kis csomagot. Gyermeki lelkűk megsejtette, hogy a könyv minden kincsnél többet ér. így kezdődött hát Mihályhegyi Ernő vándortanítói élete. Este többen meghívták vacsorára és beszélgetésre. De hát egyszerre csak egy Szép és veszélyes munka — Te nem maradhatnál még kicsit? . ; ; És a fiú, aki nem volt ud- varlós természetű, és eddig inkább a könyvekkel törődött, mint a lányokkal, azonnal készségesen válaszolt. — De... ha nem zavarok... Az asszony csak nézett meglepetten. — Jól van, maradj... — bólintotta. Azután hosszan megcsókolta a barátnőjét és a kisleányt is. ♦ A lány a fia mellett állt. | Szintén sima szőke haja volt ♦ és magas, nyílt homloka. Á 5 szeme pedig tiszta, mint a Ba-f laton tükre, mikor rásüt a haj- } nali nap... És ekkor valami | különös sejtelem támad benne, | nagyon mélyről jött, egykori 1 fiatal önmagából. Egyszerre ? minden világos és érthető lett. | — Nem vacsoráztok még? — I kérdezte a barátnőjét. \ — Nem, dehogy ... Csak be- | szélgessenek a gyerekek ...« Igazán örülök, hogy eljöttetek!? — mondta még, amikor kikí-1 sérte. j ♦ * L ent az utcán tétován né- ? zett körül. Már feljöt- ? tek a csillagok, és szemben az ♦ öreg Mecsek terpeszkedett sö- ♦ téten és hatalmasan. Hirtelen ? nagyon könnyűnek és súlyta- ? lannak érezte magát, mintha j az évek terhét végleg levetette | volna. Korát meghazudtoló i iramban lépegetett a kopott; házak sorfala között, mint an-' nak idején, egyetemi hallgató: korában. Egy hangot hallott.: ■»Csak beszélgessenek a gye-» rekek..." í Nem, nem a barátnője hang- j ja volt, hanem egy sokkal gebbi. Neki mondták ezt egyszer ugyanígy, ugyanilyen hangsúllyal. Furcsa, mintha semmi sem változott volna ... És mindezen mosolyognia kellett bölcsen és elnézően. Bagrianszkij J. képe aranyérmet nyert a II. Nemzetközi Művészi Fotókiállításon. Balog Gyula: A festő és a költő És az élet romantikája valahogy összekeveredett körülötte a szülőváros romantika jával. Szabó Ibolya Kocsma asztalánál kezdetén a nyárnak Költő és a festő együtt iddogálnak. Szól a festő mélán: fölfelé haladtam, Absztrakt képeimmel sok sikert arattam. Te is nagy lehetnél, hogyha volna merszed, Írj te is, barátom, végre absztrakt verset. Bólintott a költő, hangja szinte rezgeti: Mennyit ér egy modern fe^tmeuy vagy szobor? A velencei Biennalen készített statisztikából kiderül, hogy egy modern festmény vágy szobor átlagosan kb. 300 dollárt ér. A statisztikai jelentés szerint a 4 hónapig tartó művészeti kiállításon 556 műtárgyat adtak el. A képeket és szobrokat összesen 166 ezer dollárért értékesítették, vagyis darabját átlagban mintegy 300 dollárért. <>Gömbölyű kockán táncol a nap, Partra kiülte lomha halak. Zöldben aránylik végtelen ég, Táncol a sziklán két zenegép. Dél van. Az égen izzik a hold, Szellemidézőn éled a holt, Kis csiga surran, lépte merész, Rak passziánszot bús tehenész. Száll repülőraj nesztelenül, Meztelen angyal fesztelen ül, Szegletes almák nászdala száll, Ostoba ülnök állva kaszál. Baldachin-ágyon fekszik az út. Lába levágva: most hova fut? Ócska papucsban hárfa zenél, Érszűkülettől hull a levél. helyre mehetett. Mivel a hat- gyermekes Ivanicsék is meg- j invitálták, úgy döntött, hogy ] először is őket tiszteli meg látogatásával. Mire befejezték volna a va- ( csorát Ivanicséknál, már zsú-\ folásig megtelt a szoba ven- < déggel. Odasereglett az egész ^ környék apraja, nagyja, s a hosszú őszi estében egymást i követték a szebbnél szebb ré- j gi népmesék, népdalok, de, megmutogatták a tanító úr- ( nak. a gyönyörű háziszöttese-, két is. Csakhogy kedvében j járjanak... Mihályhegyi jól érezte ma- ( gát a hegyi nép között. Note- < szébe feljegyzett és felrajzolt I minden érdekeset, amit hal- • lőtt,, látott a régi dolgokból. < Nem unatkozott már az ifjú ( tanító. Nappal és este együtt f élt, együtt érzett a hegyi la- < kokkal, s végérvényesen meg- < kövesült benne, hogy velük ( marad. Azóta tízszer hullott le a' lomb, tízszer fakadt rügy o\ fán, de Mihályhegyi azóta J sem készült más vidékre. \ Megedződött, megemberese- 5 dett, igazi férfi s nagyszerű \ nevelő lett belőle az isten-* hátamögötti településen. A he- ? gyi emberekből egész embert lett, s a szépen berendezett, í két tantermes új iskolában t egész emberré serdülnek fiaik f is. J A hegy népe kilépett a régi ? mesék, a manók birodalmából ? a valóság talajára, mert apró? házikóikból kiűzte a sötétséget ? a szellem napsugara. Ma már\ új dalt zeng a hegyvidék... \ SZŰCS FERENC* Jő csuda-árnyék fényparipán, Átfut a traktor rosta likán, Egy eunuch nemz tíz gyereket, Köpköd az ágyú grízszemeket. Vidra a hídra hint parazsat, Szállnak a kádak, mint darazsak, Pénzt ad a tőkés, szíve nyitott, Látni sem tud már több profitot.-« Felugrott a festő, s lelkesen kiáltott: így kell ábrázolni a való világot! Hanem ... az a tőkés ... papír ízét rejti, Húzd ki, hisz ezt máma nem hiszi el senki. Mihályi Margit: Ml KETTEN Még nem jött elő a hold. Ellopott és elkopott, Szerteszórt és megfogyott, Tekergő és didergő Fénye kísért reszketőn. Pislognak és villognak, Csillagportól csillognak, Ragyognak a csillagok. Temetőn, a dombtetőn, Bús jegenyék tetején, Már sárguló levelén Susog a szél szívverőn. Szomorú koszorúkkal, Lehulló virágokkal, Reszketőn és szédítőn Ölelkezik vakmerőn. Kicsi sün lábunk előtt, Kuckójából előjött. Felébredt és kilépett. Szúrósan és álmosan, Fázósan és morcosán Csak zörög és csak döcög. Fejed nyugszik térdemen. Játékosan, csékosan, Jó puhán és melegen, Hűségesen, kedvesen, Altatón és nyugtatón, Szád megpihen kezemen. Könnyek ülnek szememen. Csendesen, szerelmesen. Álmodozón a valón, Életem és mindenem, Csókjaidból boldogan, Csak nézek rád, kedvesem. Rajztechnika az évszázadok tükrében Az Orangeire múzeumban a napokban nyitották meg Párizs egyik legértékesebb ez évi kiállítását. Címe: «Clouet-töl Matisse-ig", és 224, főleg amerikai gyűjtemény ékből való rajzot mutat be. Clouet, a XVI. század kiváló művésze több képpel szerepel a kiállításon, a többi között Stuart Mária gyászruhás képével és I. Ferenc képmásával trónörökös korából. A XVII. és XVIII. századot Poussin és Claude Lorrain, Boucher, Fragonard, Greuze és Watteau művei képviselik. A XIX. század műremekei közül Corot tájképeikkel, Ingres arcképekkel, David tanulmányokkal találkozunk. Delacroix, Géricault, Degas, Tou- louse-Lautrao, Renoir, Pissaro, Gauguin munkái is e század végének művészetét dicsérik. A kiállítás bemutatja a rajztechnika változását az évszázadok folyamán.
