Somogyi Néplap, 1958. október (15. évfolyam, 231-257. szám)

1958-10-12 / 241. szám

Vasárnap, 1958. október 12.

6

SOMOGYI NÉPLAP

I /gy látszott, hogy a

^ legsaryanyúbbak szája köré is mosolygást csaló csúfnév, a Papucs Jóska rajta maradt idős Balogh Józsefen koporsója zártáig. Bizony ez egyszer csalódott a falu közvéleménye, mert ha félig-meddig a koporsó bezárta körül volt is némi igaz sejtésük, férfi becsületét csak az öreg Balogh szerezte vissza azzal, hogy amikor már illőiképpen meggyászolta az őszön temetőbe költözött élete párját, a Namicát, belépett a termelőszövetkezetbe. Csák azért is! Furdalta is a lelkiismeret, minden szabad idejében ott ténfergett a szo- morúfűzfás, fenyőfás temetőben. Valahányszor ott látták a falubeliek, elcsendesedve súgtak össze: — Mindennap elmegy megkövetni a Napit.

— No, én nem mennék, menne az a hédervári nyavalya! — vélekedtek némelyek, akik még jól emlékeztek arra, hogy a derék öregembert mint tette csúffá Nanica néni, a kalapos asszony két esztendővel ellőtt. Idős Baloghot addig is Papucs Jóskának titulálták: volt, aki csiak ezen a néven ismerte, de persze suttyomban. A két évvel azelőtti eset aztán nyílt színvallomásra késztette a falut. Még a legkisebb gyerek is azt kiabálta Jóska bácsi után:

— Papucs az ágy alá!

— Mindenki az én vendégem, emberek!

A kocsmáros bizalmatlanul sündörgött oda az öreghez, de mivel az kiszórta az asztalra a piro&hasúakat, megnyugodva ment vissza a söntés mögé, és mint a villám, egymásután adogatta a keverteket, a bort, a rumot, ki mit kért... A potya- lesők hada bizalmaskodóan veregette az öreg vállát:

— Derék ember maga, pallet. Már most ő akkor elindulhat gyalog, mert ha reggelre haza nem ér, Nani a rendőrséget küldi a nyomába.

E

bben a pillanatban három taxi kanyarodott a kocsma elé, de alig lassított az első vezetője, megláthatta, hogy már zárva van.

— Hé, héé! Jó emberek, vigyenek engem haza!

— Vigyük, papám? — ka▼▼TTTTTTTT

c

s úfn é

v

pa! Majd adunk mi annak a nyarodott elé a vezérkocsi, és Maminak! megállt. Utána a többi. — Elég

— Nem Mami, Nanica — leszek én, vagy jöjjön a má- javította ki az öreg akadozva, sík kettő is? — kötődött vele inkább csak magának, és a ré- a fiatal gépkocsivezető, látva,

szegek akkurátusságával egyre csak hajtogatta:

— Nesze neked, Nanica! Nincs szövetkezet, nincs üsző, ára sincs! Megiszom az üszőt, enné meg a rosseb, még ha beledöglöm is!

És nőtt, növekedett a kontó. Aki elment, új vendégeket küldött. Egy arra ácsingózó cigány is betévedt a

hogy az öreg alig áll a lábán.

— Hát persze! Mind! — intézkedett keményen, de ha el nem kapja a karját a sofőr, végig vágódik az úton.

— Ne hülyéskedj, Rudi! — kérlelte az első kocsi vezetőjét az egyik fiatalember. De a Rudinak nevezett leintette.

— Hagyd csak! Elvisszük!

Józsi bácsi kinyitotta az első kocsi ajtaját, és belökte kaji

sűrűn teJefüstölt helyiségbe, és falapját a hátsó ülésre:

H

a pénz szagára megszakítás nélkül húzta Balogh József az fülébe, hogy azt mondja: »Kis- kereki betyár csárda ..meg a haogy is volt csak? Úgy

esett a dolog, hogy akikoriban alakulgató szövetkezet igen-igen csábítgatta volt hogy »Deres mar Balogh Jóska bácsit is. Szíves- tár. ■ -M ...

örömest ment volna a maga Zaróra fele mar jónak latta kis juttatott földjével a közös- a csapos megcsinálni a számbe, de hát valahol, még fiatal lát. Senki nem nézett őkeházas korában nagyon elvétet- gyeimé körmére, nem csoda, te a politikát: az .asszony fe- ha igen-igen vastagon fogott a jére került a kalap, az övére ceruzája. Józsi bácsi fizetett pedig képletesen a kendő, mint mondani szokás úgy ,

Hasztalan bizonygatta, hogy elöregedtek már a kilenc holdhoz, dédelgette legédesebb álmát, hogy állatneveléssel fog- lalkozhassék végre. Nanica néni ragaszkodott a tulajdonához. Hallani sem akart arról, hogy más földjére állítsák őt kapálni. Minden meggyőző érvre százat szórt vissza az asz- szony, és asszonymódra: megfellebbezhetetlenül. Huszon- iSíSlÉy éves házasságuk alatt ekkor lázadt fel először az öreg Balogh.

— Jól van, Nani! Nem lépek be a csoportba, de istök- úgyse olyat teszek, hogy meg- enüegeti a vidék! — fogadko- zott magában, amikor már szómint valami katonatiszt, Aztán, amikor látta, hogy ivó cimborái köszönés nélkül hagyták faképnél, dülledő szemekkel, mint valami megbűvölt meredt az asztalon maradt két százasra, melyek ázottan bújtak meg egy üres borosüveg alatt.

Feje elnehezültem koppant az asztal lapjára.

— Hallja, el ne aludjon! — rivallt rá a kocsmáros.

Igen nagy erőlködéssel felemelte a fejét. Csak a cigány állt a sarokban, piszkos ujjaival simogatva, vasalgatva a gyűrött pénzdarabokat. Közöttük három százast is.

— No, öreg, záróra! — tusz— No, te úr leszól máma! Nem mégy gyalog.

A három sofőr kuncogott. Tetszett nekik a kínálkozó kaland. Kedvtelve nézték az in- tézkedőt.

A második kocsiba a viseltes mi,kádó került, a harmadikban maga idős Balogh foglalt helyet.

— Mehetünk!

A sofőr hátra fordult:

— Pénz van-e. papám?

— Van-e? Ez csak elég?! — dobta a sofőrülésre a megmaradt két százast, s hanyatt vetette magát.

Elindultak. Három negyedóra sem telt belé, ott álltaik a Balogh-porta sötéten hallgató ablakai előtt.

— Naná, Nanicám — kezdett csukládozni az öreg a hirtelen rátört ijedelemtől, no meg az ördög tudja, mennyi bor csiklandozta a torkát. — Elaludtál, Nani, nem vársz rám... Nani.. .! — aztán fohászkodott ©gyet, 'kilépve a kocsiból:

— Dudáljanak a szerelmes mindenit ennek a cifraszűrös

világnak! Mind dudáljatok fia-*» im, alszik az asszony! }

A kapufélfának dőlve gyö-J nyörködött az istentelen* éjszakai szerenádban, aminek! hallatára mind megvadultak aí környék kutyái. Józsi bácsi ép-} pen zörgetésre emelte öklét, | amikor nyikorgás nélkül ki-S nyílt a kiskapu, és Nanica néni } erős, pendelyes alakjához szo-f ritotta az emberét.

— Elkotródjanák, hallják-e, I mert mindjárt nem tudom,} mit csinálok! — rivallt nagy* hangon a három gzájtátó sofőr-1 re, akik nem sokáig bámultak} ezután az er<íyes felszólítás ; után. Úgy elparoztak. mintha* ott se lettek volna.

— Adok én neked dudaszót,} vásárt, bort, mindent. gyere ♦ csak beljebb, vén csömörlet,* vén teszetosza! — tapogatta | végig az ember zsebeit az asz-} szony, de nem talált bizony an-1 nál egy fia forintot sem.

Józsi bácsit ezután érte éle-} te legnagyobb szégyene. Vitte,* támogatta és püfölte az asz-| szony egészen a pincelejáróig.} Ott belökte az ajtón, és sírva ♦ zárta rá az ajtót. ;

— Itten belefulladhatsz a borba, istentelen! — replikázta| könnyes-dühös hangon. ♦

A szomszédok, akiket az au-* tótülkölés vert fel legszebb ál-; műkből, elhúzódtak a kerfté-| sek mellől, de Nanica néni sas-* szeme felfedezte a hallgatózó-1 kát. Mielőtt magára csapta} volna az üveges konyhaajtót, j csípőre tett kézzel jól elkerí-} tette a hallgatók minden ro- ♦ konságát, pazarlón emlegetve ♦ istent, ördögöt, mindent. }

Felesleges volt. Másnap kora } reggel már mindenki tudta a ♦ faluban, hogy mi történt Ba- ♦ logh Jóskáéknál. Nem is ne-♦ vezték már ezután másként, } még a tanácsházán sem, csak ♦ Papucs Jóskának. Méghozzá ♦ sok-mr a füle hallatára. } /S sszel Nanica nénit el- } ^ vitte a tüdőgyulladás. | Akkor feküdt már le a rabiá- } tus asszony, amikor nem orvost, hanem papot kellett volna inkább hívni. Jóska bácsi ♦ elözvegyült, s a gyász észtén- } deje után visszakerült fejére a } kalap. Belépett a szövetkezet- ♦ be, és lassan-lassan lekopott ♦ neve mellől az a szégyenletes} ragadványnév, amelyet hordott} huszonnégy évig szerető tűre- * lemmel. Most arról nevezetes,} hogy ő a szövetkezet legjobb ♦ állatgondozója. |

László Ibolya ♦

H

EGY RINYAMENTI

KIS FALU

A Rinya fölé őszi pompával von sátort a partját szegélyező fák. sora. Egy-egy összeaszott, rozsdás levél zizzenve hull a sima víztükörbe, hogy ott kényelmes lassúsággal lebegjen. A Rinya útja sok falum visz keresztül, melyek évtizedek óta békésen húzódnak meg a patak partján. S ha tudnának beszélni a habok, sok érdekeset suttognának ezekről a helyekről. Mesélnének Péterhidáról, erről a kedves, kiesi faluról.

Több mint fél évszázada történt, 1890-ben, hogy majdnem az egész falu porig égett. A hatalmas tűzi után mérhetetlen nyomorúság és szenvedés szakadt a falu lakóira. S ma, amikor elgondolkozva sétálok a község egyetlen utcáján, és gyönyörködöm a modern, új épületek sorában, boldog megelégedéssel állapítom meg: mindennek már nyoma veszett. Katonás rendben sorakoznak egymás mellett a házak, s ami megragadta figyelmem, mindenütt példás rend és tisztaság van. De ni, itt egy zsúptetős ház, kicsike ablakokkal és gyönyörűen faragott oszlopaival. Úgy áll itt, mint maga a megtestesült Múlt. Belépek a kapun, egy öreg néni jön elém, néhány szót váltok- vele. Nem csalódtam, ez a falu legrégibb épülete, s milyen érdekes ellentmondás: a parányi ablaliokból zene szűrődik ki, szól a rádió. A jelen és a múlt találkozott ebben a házban.

A z úttesten egy csoport liba kényelmesen sétál keresztül. A járda szélén apró gyerekek játszanak, amint elmegyek mellettük, nagyot köszönnek. Felnőtt embert nem nagyon látni, ilyenkor délután mindenki dolgozik, sietve végzik az őszi betakarítást. Megkeresem a tanítót. Márton György, aki igazgatója is az iskolának, kissé meglepődve, de nagyon kedvesen fogadja váratlan érkezésemet. Megkérem, mondjon tutiamit a falu életéről.

Három éve vagyok itt — kezdi —, és nagyon megszerettem ezt a kis helyet. Az emberek mind a legnagyobb egyetértésben, békességben élnek, úgy vagyunk, mint egy nagy család.

Az udvarról zaj hallatszik, kérdőn nézek rá, ő rögtön válaszol: — A gyerekek. Éppen most van szünetük, ilyenkor délután az alsó-tagozat van itt.

Kimegyünk közéjük. Kíváncsian dugják össze fejüket, »Vajon ki lehet ez a néni?-« Egy kislány szalad el mellettem, megállítom, kérdem a nevét.

— Békefi Piroska.

— Ö a legjobb tanuló a másodikban — szól közbe egy kisfiú.

Kérdéseimre sietve válaszol, s máris továbbszalad. Kell neki a tízperc.

Sétálni indulunk Márton György igazgatóval.

— Ez itt a kültúrház — mutat egy épületre. — A faluban élénk az érdeklődés minden kulturális rendezvény iránt. A múlt évben tartattunk hét ismeretterjesztő, öt színelőadást és tíz műsoros estet. Jelenleg a választásokra készülünk. Sásdi Sándor: Nyolc hold föld című színművet tanuljuk. Ezenkívül tervbe vettük Móricz: Aranyos öregek, Bartha Lajos: Zsuzsi, és a tanácskoztam saság 40. évfordulójára Gorkij: Anya című színművének bemutatását.

Szépek e tervek. Milyen nagyot alkothat egy ilyen kicsi falu! Mennyi akarat, tettrekészség és vágy él itt a művelődés iránt!

A‘

val nem győzte. Nanica néni kolta az ajtó felé Józsi bácsit a

csak nevetett, de hiszen nem nevetett volna, ha tudja, hogy miit főzött ki az öreg ősz, bozontos üstökében. Mert az ugyan nagy betyárságra készült. Derék asszonya — mert derék asszony volt káplár természete ellenére is Nanica —, hogy

kocsmáros, aztán amikor a megkopott küszöbön kívül tudta utolsó vendégét, sietve csapta be az ajtót.

Az öreg sokáig állongált. a vásártéri kocsma falának dőlve. Ködös fejjel is világosan _ _ .. sejtette a rá várakozó veszeis sejthette volna, hogy az öreg beimet. Hirtelen hasított az a vasár napjara tette a bosszú- agyába, hogy a szomszéd, akiMegtalálták Hadzsi Murat sírját

lás időpontját. Józsi bácsi jókor reggel talpon volt, sürgette a szomszédot, aztán amikor felkászálódott a koma, odakötötte ő is a jóformájú üszőcs- kéjét a saroglyához, s Ibele- egyezően bólintott vissza Nanica néninek, aiki az út közepéről sokéig kiabálta utánuk okos intelmeit a vásárkötésnel vonatkozóan.

A. lényegtelenről, hogyan ' ' ért a szomszéd meg Józsi bácsi a városba, nem szól a krónika. Eigy tény, amint a vásártérre értek, elváltak. S az öreg Baloghnak nem kellett sokáig ácsorognia, hamar új gazdát talált az üszőcske. Örült neki, mert így volt ideje végrehajtani a kifőzött Ibosszútervet. Amint megtörtént a parolázós, átíratás, meg egyéb, betért a vevővel a vásártéri kocsmába meginni az áldomást

Itt aztán addig üngefete-for- gatta az áldomás poharait, hogy már déltójban igen tótágast állott fejében a világ. A vásáron szerzett koma is odábbállott. Jóska bácsi meg maga elé dudorászva könyökölte az időt, szolba elegyedett mindenkivel, aki csak betért egy fröccsre, ivott, evett, majd megint csak dudorászott. A mindemben cirkuszit sejtő vásári nép odatelepedett köréje, ki távolabb, ki meg az asztalához. S hallgatták valószínűtlennek ható meséit egy rettenetes asszonyról. Nevették, ugratták. Vártak. S nemhiába. Józsi bácsi a jófajta bortól hamar visszanyerte töretlen legénykori kurázsiját, hogy, hogy nem, a szájtátók örömére egyszer csak elrikkantotta magát mámorosán a bátorságától:

vei jött, már régen otthon leAz Azerbajdzsán Tudományos Akadémia tudósai a kaukázusi hegyek között történelmi emlékeket kutatva, rábukkantak a dagesztáni hegylakók nemzeti hőse, Hadzsi Murat sírjára. Mint ismeretes, Hadzsi Murat alakját Tolsztoj örökítette meg hasonló című regényében.

A nemzeti hős sírja az azer- | bajdzsáni Kincsah község kö- } zelében van. A sír feltárásakor } egy 1852-ből (arab időszámítás ♦ szerint 1268-ból) származó | arab nyelvű feliratot találtak, | amely tanúsítja, hogy ebben a I sírban valóban Hadzsi Murat | nyugszik. |

z emberek lassan szállingóznak haza a mezőről. Szekereken csutaszárat hordanak, a szorgalmas munka itt, a faluban folytatódik. Mindenki igyekszik, hogy mielőtt megjön az esős ősz, rendben legyen a háza tája. A gyerekek is kijöttek az iskolából, és felszabadult jókedvvel igyekeznek hazafelé. Az öregek kiállnak a kapuba, nézik a járókelőket, köszöngetnek jobbra-balra, hiszen itt mindenki ismeri a másikat.

Aztán homályba burkolózik a falu, otthonukba térnek az emberek. A világos ablakokon kihallatszik a zeneszó és az edények csörömpölése. Vacsoráznak. Itt-att felugat egy kutya.

A Rinya vizén millió karika táncol, megered az eső, s lassan ráborul a kis Péterhidára a békés, nyugodt, néma éjszaka.

VÖRÖS MÁRTA

//

Kölcsön kenyér visszajár"

— Tudja — mondta a sápadt asszonyka —, ezzel az esettel mindig ez a gyerekkorban használatos játékos célzás jut eszembe, bár sokkal komolyabb dolog volt ez annál, semhogy játéknak vegye az ember. A véletlenek mégis adtak ilyen játékos jelleget neki. Hallgassa csak...

Akkor, negyvenötben a községi tanácsnak voltam írnokféléje, és jól emlékszem rá, bejött valamelyik délelőtt egy hosszú ember. Nem voltunk az irodában sokan, akik voltunk, mind csináltunk valamit, illetve mindegyikünk mindenfélét, mert a kezdet kezdetén annyi minden feladat akadt, s a régi szerint már nem is tudtunk volna dolgozni, az új szerint meg még semmi gyakorlattal nem bírtunk. Hát bejött az az ember, megállt az ajtótól nem mesz- sze, tétovázott, melyikünkhöz induljon. Nem tartott ez hosz- szú ideig, de addig igen, hogy jól megnézhettem. Szőrös, ápolatlan volt az arca, de azért azonnal megismertem. Hosszú lábak, keskeny csípő, ideges, hosszú ujjak, vértelen ajkak, szőke haj. Igen, csak ő lehet, mondtam magamnak. Birgerli csizmában volt, keményített gall ér ú fehér ingén kívül a nyakában aranyláncon lógott egy kis kereszt. Mikor kezével

tétován végigsimított az arcán, megláttam a pecsétgyűrűt az ujján. Igen, csak ő lehet. De mit akar? Felém tartott, tehát engem tartott a legmegfelelőbbnek. Nem néztem rá, írtam.

— Kérem — szólt akkor. Én még mindig nem néztem oda. Akkor észrevette magát. Köszönt és folytatta:

— Kérem, úgy látom, ön itt a legintelligensebb. Földügyben jöttem. Elmondhatom magának is?

— Tessék — mondtam, és még mindig nem néztem rá, de visszacsíptem neki. — Különben a többi is ember,..

— Hát persze — sietett visz- szakozni —, de ugyebár, mi értelmesebb emberek gyorsabban megértjük egymást, hiszen rövid az időnk, gyorsan kell cselekedni, nem igaz?

Engem ez szövetségesének tart, gondoltam. Ezért, hogy értsen, nyersen rászóltam: »Sok a dolgom, mit akar?«

— Oppardon — húzta fel szemöldökét, hogy kilátszott szemefehérje. — Oppardon, bocsánat ... Arról van szó, kérem, hogy én arra kérem magukat, írassák nevemre az uradalmi lucernás földet. Azt a húsz holdat, amely a Feketedűlőben van...

— ügy —mondom —csak ennyit kér?

— Csak ennyit... — Elégedett volt, hogy nem kap azonnali visszautasítást.

Én meg ugrattam.

— Mást nem kér?

— Most még nem. Elég eny- nyi is.

— Aztán megbír vele?

— Majd csak valahogy megbirkózunk, közösen, nem igaz?

— Nevetett. — Jól művelt föld az, kérem.

— Hát akkor a nevét kérem.

— Úgy tettem, mintha megadtam volna magam.

ö egyből, diadallal rávágta:

— Teghe Béla, kérem.

írtam. Éreztem, hogy néz,

így jó nagy betűket kanyarí- tottam, lássa ő is: »Báró Teghe Béla«. Mikor végigírtam a nevét, akkor felnéztem. Sápadt volt, mint az éi.ieli hold.

— No de honnan tudja, kérem? Honnan ismer engem?

— Honnan? — Elnevettem magam, de aztán eszembe jutottak a dolgok, és elkonio- lyodtam. — Hát onnan tudom, hogy férjem öt évig tanított a maguk uradalmán. Hát hogyne ismerném...

— Nahát! Ezt a kellemes meglepetést! — Jó képet vágott az esethez, de én könyörtelenül folytattam, mert azok az évek nagyon keservesek voltak, ott lettem beteg.

— Miért ne emlékeznék magára? Arra az emberre, akitől

soha nem kapott semmit az iskola, akinek mindegy volt, hogy tanulnak-e a cselédek gyerekei? És mi? Mit gondol, hányszor foglaltam imába a nevét, amikor megtudtam férjemtől, hogy magától megint nem kapta meg az uradalomtól járó fizetésrészt? Csak arra a csekély állami fizetésre támaszkodhattunk! Ugye, megérti, hogy ilyen okok miatt csak -kell hogy ne feledjem?!

— Hát, hát — csak hebegett. Én meg befejeztem.

— Azt hiszi, nem tudom, most mit akar? Elmegy néhány faluba, ahol nem ismerik, és próbálkozik visszESzcd- ni valamennyit a szétosztott földjeiből! Hát én meg azt mondom magának, felírtam a nevét, s én ugyan nem döntök, de megmondom, kicsoda maga.

— Én meg már most azt mondom — szóltak oda a hátam mögül —, hogy egy barázdát sem kap az úr. Hanem elmenni azt elmehet.

Az új bíró volt, aki a kastélyból lett községháza másik ajtaján, azaz egy üveg nélküli ablakon át hallotta a szóváltást. A határozott felszólítás után a báró úr gyors léptekkel a távozás mezejére lépett, de jól emlékszem, előbb alaposan, szúrós szemmel megnézeti; engem.

Eredj, amerre látsz, gondoltam, akkor lássalak, amikor a hátam közepét. Hanem )dde- rült ám, hogy annál jóval előbb volt szerencsénk egymáshoz.

Ez akkoriban történt, amikor

az ellenforradalom után problémák voltak a tüzelőellátásban. Tudja, sorba kellett állni érte. Korán mentem oda, de már sokan voltak előttem. Topogtunk, halkan beszélgettünk a szürkületben. Úgy hat óra után egy hosszú ember sietett el a sor mellett. Én csak hátulról láttam, mert valaki későn figyelmeztetett rá.

— Ez a vezető itt, jó lesz vele kedvesen beszélni Nagyon harapós híre van.

Hát ez nem kerül sokba* gondoltam, és topogtam tovább. Pár óra múlva odaértem elé. Mit gondol, ki volt? A báró. Báró Teghe Béla, pufajkában, kék simléderes sapkában, ösz- szevillant a szemünk. Megismert, éreztem. Egy darabig farkasszemet néztünk, aztán nyers, italtól fűrészelő hangon azt mondta nekem:

— Nincs. Magának nincs tüzelő, megértette? — A nagyobb nyomaték kedvéért még lépett is felém egyet.

Tudja, én beteg vagyok, ezenkívül igen dacos természetű is. Egy szót se szóltam, megfordultam. Én ennek nem könyörgök, inkább nem fűtök ma be, az ágyban leszünk, gondoltam. így is cselekedtünk. Férjem szerzett másnap máshol tüzelőt.

Hát csak ezt akartam elmondani magának. Ugye, érdekes? Ezek, ha már harapni nem tudnak, legalább csipkednek, ahol érnek. Vagy ahol hagyjuk őket. De mi mást is tehetnének?

CSÄKVÄRI JANOS