Somogyi Néplap, 1958. szeptember (15. évfolyam, 206-230. szám)
1958-09-14 / 217. szám
Vasárnap, »S8. mepteuAer ft 6 SOMOGYI NÉPLAP Akkor Párizsban Nehéz volt az élet akikor Párizsban. 1944 nyarán Párizs népe, a megszállt francia főváros lakói a felszabadulást vártáik, és a legjobbak, a legbátrabbak nem voltaik tétlenek, hanem harcoltak is érte. Ezekről a bátor emberekről, a francia ellenállókról szól az Akkor Párizsban című német film. Érdeme — amiért érdemes megnézni és az emlékezésnek szentelni a mozielóadás másfél óráját — az, hogy hősei élő, hús-vér alakok, a maguk egyéni szenvedélyekkel teli életüket élik, s ezáltal férkőznek közel a néző szivéhez. Genevie, a nagynevű párizsi színésznő áll a történet középpontjában. Ez a szerelmes asszony rajon1 gásig szereti férjét, Renét. Eleinte aggódva, zaklatott idegállapotban veszi tudomásul férje illegális tevékenységét, de mivel mélyen a francia hazafiakkal érez, egy-egy kisebb akcióban maga is részt vesz, de a nagyobb tettektől fél, valami visszatartja. S az asszony egyszer olyan helyzetbe kerül, hogy döntenie kell: a nála rejtőzködő Loui- set, az ellenálló csoport egyik tagját menti-e meg vagy a saját életét. És Genevie ekkor fegyverrel ad választ a házkutatást végző Gestaiponak. A varos peremen A film forgatókönyvírója. Herman Rodigast és Carl Bal haus rendező igen jól ábrázolják a párizsi asszony egyéniségét, jellemének alakulását. A Genevjet alakító Gisélla Trowe egyformán jól alakítja a szerelmes, szép fiatalasz- szonyt, s a hősnőt, akit nem törnek meg a Gestapo ki sózásai, a közelgő halál gondolata. Testileg meggyötörhetik az ilyenfajta hősöket, amilyenné ő is lesz, de lelkében erős marad, az ellenállókhoz tartozó René felesége. Játssza a filmszínház. Vörös Csillag a h o t'h éljj. meg a nászinduló A Időit jó ember volt sze- gény, istenben boldogult Sztankó Albert tisztelendő úr. Jó tulajdonságait röviden így lehetne összefoglalni: szerette az embereket, a bort, meg a kuglit. E jó tulajdonságai miatt nem is vitte magasabbra egész életében a káp- lánságnál. Pedig volt neki esze, püspökségre való is. Csak hát az olyan földi hiúságok, mint hogy egyházi rangot kapjon, magasabbra emelkedjék, őt nem érdekelte. De az sem izgatta, mi vár rá a másvilágon. Élt a mának, élvezte azokat az örömöket, amelyeket az élet az ő számára is nyújtott..j A háborúból hozta magúval ezt az életbölcsességei, ő is ott állt tábori lelkészként 1914- ben a lövészárkokban, s áldotta meg a vágóhídra szánt emberek ezreit. Hőstettekre buzdította őket, majd keresztet hintett sírjaik fölé. Sztan- kó Albert tisztelendő úr miamikor misszionáriusnak készült, bennszülötteket akart téríteni, megnyerni a civilizáció számára, s ott, a háború borzalmai közben döbbent rá, mennyi hazugság van az életben, hogy a magukat civilizált embernek tartók közül sokan rosszabbak a vadaknál is . Idegösszeroppanást kapott, hónapokig kórházban ápolták élet és halál között. Nem halt meg, de idegroncs maradt. Hogy feledni tudjon, s ne emlékezzék a haldoklók, a testvéreik, gyermekeik, feleségük, szüleik után kiáltozok halál- hörgéseire, inni kezdett. Felettese, dr. Pál Antal esperesplébános tiltotta alárendeltjét az italtól, de hát aki az italt szereti, az megtalálja a módját az ivásnak. Sztankó tisztelendő úr esténként civilruhába öltözött, s hosszas »egészségügyi« sétára indult. Útja azonban mindig a szomszédos falu kis kocsmájába vezetett. Itt lett rabja a kuglinak is. Először csak nézegette, majd ő is beállt a falusi legények közé, s gurította a fekete fagolyót, döntötte a bábukat, s itta vagy fizette az utána járó fröccsöt, ahogy szerencséje hozta... Csak a telet nem szerette, mert akkor véget kellett vetnie a nyári »egészségügyi« sétáknak. Ilyenkor meg kellett elégednie a csekélyke miseborral. A miséhez szükséges bor ott ál- loM taz oltár mellett kicsiny kancsóban. Jófajta bor volt, a püspöki pincéből való, s a harangozó naponta feltöltötte a kicsiny, másfél-két decis üveg- kancsót. Amikor a minlszt- ránsnak töltenie kellett belőkán hófehér ruha, fején mirtuszkoszorú. Mellette feketében a fiatal orvos ... Felbúgott az orgona, s a tisztelendő úr bot ízű hangon belekezdett az énekbe. De a nászirt dűlőből majdnem gyászinduló lett. Azt énekelte, hogy: »Ments meg engem, uram, az örök haláltól...« Szerencsére a körülötte állók gyorsan be- lezendítettek a nászindulóba, s így nem lett nagyobb botrány, csak az hallotta meg Sztankó tisztelendő úr énekét, aki éppen akarta... lYío de az esperes meghal1" lotta, s azonnal intézkedett is a káplán nyugdíjaztatása végett. Csak addig maradhatott ott, amíg utódja megérkezett. SZALAI LÁSZLÓ le a kehelybe, a tisztelendő úr a kelyhet majd a földig eresztette, hogy a bor utolsó csepp- jéig kdcsurogjon a kanosából. Ha a minisztráns járatlan volt, és vizet is akart önteni a borba, szinte durván lökte él kezét, mert ő a vizet ki nem állotta. Meg is tanultuk a módját: a bort az utolsó cseppig kiönteni, a vizes kanosát meg a látszat kedvéért éppen csak odaérinteni a kehely oldalához. De mi volt az az egy-ltét korty szeretett káplánunk szomjas torkának? Mint a kiszáradt földnek a néhány csepp eső... fokáig törte a fejét, míg egyszer ragyogó ötlete támadt. A falu egyetlen borbélyát, aki a falu egyik vendéglősét apósaként tisztelte, hívta el szövetségesnek. S az. úgy latszik, ráállt az alkura mert ettől kezdve gyakran * küldözgetett bennünket a tisz-\ telendő úr Trauppert Jánosi ÁT’—. ' ■ borbélymesterhez ilyen üze-\ V dSdlIlCljpl nettel: »Jöjjön át teljes felsze-i reléssel«. S ilyenkor a mesteri fogott egy másfélliteres csatos 1 üveget, apósánál megtöltötte i jófajta borral, betette kicsiny 1 A telefon előtt ülök türel- táskájába, s ment megborot-i metlenül már jó órája, mert válni a lelkiatyát... E nap- } nem búg, vagy foglalt a mától kezdve nem fogyott ki a } sík város vonala; s eközben a borból a tisztelendő úr, s ta-} nagy, szívemhez közeli költő Ián ez hozta közelebb a vég- } fenti verssora jut eszembe. zetét, nyugdíjaztatását. } Mormolom, mormolgatom Tudni kell azt is, hogy két f magamban, mert jó ez, vala- papja volt a falunak, kántora} hogyan idegnyugtatásként azonban csak egy. Az is egy j hat. Ég az arcom, szinte szé- tdosebb, beteges ember, akii gyellenék valamit, bár nem gyakran hagyta magára a ki-} én hibáztam. csíny orgonát. Ilyenkor Sztan-} és mégis. Szinte csodálkozó tisztelendő úr éneke It a} zom, de haragszom is egyút- miséken, s válaszolhatott az} tál. Egy ilyen ügyért kell Rt esperes szavaira... } ülnöm? Tizenhárom évvel a Nagy napra virradt a falu.} munkásosztály győzelme Az esperes egyetlen húgocská-} után, annak hatalmát képvi- ja, Klárika tartotta esküvőjét é sei ve? Hogyan lehetséges ez? a falu fiatal orvosával. Igaz, a” rossz nyelvek azt beszélték, »A város peremén, ahol élek, beomló alkonyokon, mint pici denevérek, puha szárnyakon száll a korom, s lerakódik, mint a guano, keményen, vastagon. Emeljétek föl szívünket! Azé, aki fölemeli». (József Attila) BEOMLÚ ALKONYON indultam én is útnak, hogy a mai város pereméről vagy a város mai pereméről írjak. Az emberekről, akik a gyár szirénájának hangja után pihenni teszik szerszámukat, S pihenni, szórakozni indulnak maguk is. »A város peremén« huszonöt éve József Attila még így kiáltott: »Emeljétek föl szívünket! Azé, aki fölemeli«. S alig tizenhárom éve, hogy a korom nem rakódik vastagon és keményen a homlokok gond-barázdáiba, a szívek jóságát, szépre törekvését fásult, fáradt páncéljába szorítani. Tizenhárom évvel ezelőtt feszes egyenruhában, fényes kardjaikat csörtetve még előkelő tiszt urak jártak ebben az épületben, melynek homlokán ma ez a felirat olvasható: »ÉDOSZ Művelődési Otthon«. Fent díszes csillárok fényénél koccantak a kristály- poharak, s az alagsor füstös helyiségeiben itta sörét vagy féldecijét a munkás. Még zúgnak, zakatolnak bennem a verssorok, mint gépek fogaskerekei, amikor magam mögött hagyom a bejáratot, s a klubterembe érek. Az asztalok mellett egyszerű ruhás munkásembsrek. Lakkcsiz- mák, fényes tiszti vállbojtok — rossz álomnak tűnnek már. A valóság: »Im, itt vagyunk..., az anyag gyermekei«. JEZERI ZOLTÁNNAL, a művelődési otthon igazgatójával a könyvtárhelyiség egyik asztalához ülünk. Terveikről, az intézmény munkájáról beszél, közben az elmondottak illusztrációjaként, részben bizonyításaként fiatalok, idősebbel-e és még idősebbek jönnek. Kezükben könyvet szorongatnak. Bcle-belelapoznak egyik- be-másikba, aztán átadják helyüket másoknak a kölcsönző- asztalnál. — Körülbelül 2000 kötet állományú a könyvtárunk — mondja a művelődési otthon igazgatója. — Munkásokon, tanulókon kívül a környék lakói közül is sokan tagjai a könyvtárnak, pontosan 133 olvasónk van. A tavalyi ezer kötet kölcsönzéssel szembenéz évben már kétezer könyvet kölcsönöztünk. Ötezer forintot szántunk könyvvásárlásra az i letve egy szőke, hullámos fiaidén, s a már részben megva- j jú fiatalember. lósított terveink szerint ez j összegből sok értékes szakkönyvet vásárolunk. Bánki Gyula, a Megyei Könyvtár dolgozója munkaideje után itt adja a könyvet az emberek kezébe, akik nem ki— Klubtermünk számára több mint negyvenféle napilap, folyóirat, hetilap és szaklap jár, még idegen nyelvűek is: kínai, szovjét, német és bolgár lapok. A sportteremnek nevezett helyiségben pingponsebb elégedettséggel távoznak, gozni, rexezni lehet, ötvenezer forint értékben tataroztaittuk, fejlesztettük az épületet. Átalakítják a színpadot, beépített vászon lesz a jövőben, előtte elektromos árammal nyitódó, záródó függöny. A heti kétszeri moziplőadás vetítése két géppel folyamatosan, a már átépített gépházból történik. A játékban, olvasásban elfáradt, megszomjazott emberek a büfé palackozott árui, mint amilyen elégedett könyvtárosuk. Ezt mondja: — Szeretem a könyvet, s boldog vagyok, ha másokkal is megszerettetem. A színjátszó csoportra terelődik a szó. — SZÍNJÁTSZÓINK ZÖME az élelmiszeripari dolgozók közül tevődik, de vannak tagjai a környék lakóiból is — mondja Jezeri elvtárs. — Az elmúlt negyedben itthon két előadást fagylaltja, feketéje között vá- tartottak, s jól sikerült vidám lógathatnak, estet rendeztünk • Nagyberki-; — jövő héten szerelik be a ben. 14-én, a Szakszervezeti művelődési otthonba a televí- Napon közösen szerepelünk a : zíós vevőkészüléket s ez biz- Textilművek népi tánccsoport- ; tosan sok ember érdeklődésére jával és az Építők színjátszói- j tarthat számot, val. 27-én pedig a Cukorgyár, A SZÓRAKOZÁSON KÍVÜL ünnepi üzemnyitójakor adunk persze mással is foglalkozunk műsort, ősszel szeretnénk fel- _ tájékoztat az otthon igazéleszteni a már bizony elég, gatója. — Ismeretterjesztő, fő- régóta nem működő népi tánc- j leg műszaki előadásokat szercsoportunkat és énekkarunkat j veztünk, igaz, eddig eléggé ■s- .... ... . rendszertelenül. Az ősszel a — A bábjátszok legutóbbi j flT-tel közösen előadássoro- gyermeknapi — műsorát j indítunk. Régebben a körülbelül ötezer gyermek nézte végig, akiket ekkor fagylalttal, a kisebbeket babapisMezőgazdasági Ipari Tudományos Egyesülettel közösen rendeztünk előadásokat, ezek kólával vendégeltünk meg. A j azonban az utóbbi időben elakadtak. Most egy függetlenített MITE-titkár fog dolgozni a művelődési otthon keretében, így ez a kapcsolat is szorosabbra fűződik, s eredményesebb, hasznosabb lesz. — Szeretnénk, ha több élelmiszeripari tárgyú filmet kaphatnánk a meglévő egyetlen darab mellé. — Sok irodalmi estet rendeztünk az elmúlt télen, tavasszal, nagy érdéklődés fogadta valamennyit. Lassan kifogyunk a szóból, későre jár az óramutató is. A mellettünk lévő asztalnál még fejtörést okoz a partnernek egy-egy jó lépés, s néhány érdeklődő hangtalanul figyeli a játékot. Elteszem a ceruzámat. Búcsúzom. A klubteremben még olvasnak néhányan, s amint elmegyek köztük, megint József Attila jut eszembe, a sörök dallama diadalmas fortisszimóba csap: jövőben havonként két vasárnapon gyermekmatinék előadását tervezik. — Nagyon szeretnek a kicsinyek a gyermekszínjátszócsoport előadásain szerepelni, legalább harminc szereplőt igénylő darabot kell választanunk. Tavaly ősszel a Hófehérke című mesejátékot adták elő zsúfolt »ház« előtt, s közkívánatra meg is kellett ismételni az előadást. — 1956 elején alakult meg a fotokör. Harminc tagja a Cukorgyárban felszerelt laboratóriumban dolgozik, mivel ebben az épületben nem találtunk számukra megfelelő helyiséget. Egy bíráló bizottság havonként a »hónap legszebb képe« minősítéssel kiválaszt három képet, s ezek közül a három legszebbet az év végén díjazzák. — Sakkversenyt rendeztünk az élelmiszeripari üzemek között, első helyezettek a malomipariak lettek. Most a Cukorgyárban folyik egy bajnokság. — Éppen a mellettünk lévő asztalnál rohamoz a világos csikó meg a királynő, il»... a való anyag teremtett minket, hogy helytálljunk az emberiségért«. Virányi Pál tárca „•..Sej, harc a% élei, ne csüggedjelek proletárok!...“ hogy Klárika nem is húga,] hanem tulajdon véréből szár-: mázott leánya az esperesnek,: de erre nem lehet adni. Mert1 igaz, hogy szeme az esperesre alakja meg a gömbölyded ház-J vezetőnőre hasonlított, de hátJ ez lehet merő véletlen is... Qok nép összegyűlt a *-* templomban azon a vasárnap délelőttön. A kántor betegen nyomta otthon az ágyat, s így a káplánnak kellett az orgonánál szerepelni. Meg is érkezett időben. Tántorgó lépteivel bizonyította, hogy a borbélymester ma korán meglátogatta őt teljes felszerelésével. Éreztük, hogy baj lesz, mert Sztankó tisztelendő úr a kórus helyett egyre a toronyba vezető lépcsőt nézegette, s alig bírtuk az orgona mellé ültetni... Vonult a sok nép a temp3 Tudom, jó ügyet képviselek, helyes és igazságos dolog megvalósításáért harcolunk ez esetben is... De mégis háborgók miatta... íme, az előzmények ... Egy városi iskolában ültünk hárman, mikor az igazgatót kihívták pár pillanatra... Rövidesen visszatért, és hozzám fordult: — Kérlek, egy érdekes eset... Ha tudnál segíteni... Legrendesebb tanítványom volt... Az ifjúsági szervezet titkára... — Igazán? — Rögtön emlékszem a névre, sokszor hallottam róla. — Jöjjön he. mondja el... Ha lehet, miért ne segítsünk? .,. Alakra is kislány még, mintha el se végezte volna az érettségit. Tiszta, az értelemtől egyre világosodó, fénylő, kerek arcocska, kék szemekkel, melyeket beárnyékolnak lomba, élén az ifjú pár. Klári-1 az időnként előrehulló aranyszőke hajhullámok. — Sok jót hallottam magáról — mondtam bemutatkozásképpen. — Hírből ismerem ... — Én meg magát az újságból — válaszolta gyorsan, mire mindnyájan elnevettük magunkat. Az igazgató vette át a szót. — Tudod, kérlek, arról van szó, hogy a kislány jelesen érett, kiválóan megfelelt az egyetemi felvételi vizsgán, a legmagasabb pontszámot érte el... Oda fel is vették ... De a kollégiumba nem ... Mindnyájan meglepődtünk. A kislányra néztünk. Ö riadtan vissza. — Hogyhogy?... — Nem tudom... Csak mondták, hogy nincs hely. — Ismerték az adatait? ... — Természetesen ... Egy ívet kellett kitöltenünk ... — Azt is tudták, hogy itt ifjúsági titkár volt? — Azt is... Mert a központból is volt lent valaki, aki kettőnkkel külön beszélt, akik az ifjúsági mozgalomban dolgoztunk... ö mondta, hogy lesz itt is dolgunk.. Összenéztünk ... Azt hiszem egyet gondoltunk: akkor talán éppen ezért nem kívánatos ott. Ismét az igazgató szólt: — Tudod, ha nem veszik fel oda, az gyakorlatilag azt jelenti, hogy nem járhat egyáltalán egyetemre ... Nem bírják itthon az esetleges albérletet ... — Miért, mivel foglalkozik az édesapja? — fordultam » Fejét lehajtotta, kislányhoz, úgy felelt: — Segédmunkás... És akiket felvettek, módos gyerekek ... És mit végeztek itt, a mozgalomban? ... Semmit... Ismerem jól mind... Egy pillanatra láttam szemeit. Nedvesek voltak. Elővette zsebkendőjét. Mi meg néztük a lehajtott fejét, az aranysárga hajsátort, a kislányt, aki először kerül szembe az élet valódiságaival. Bir- ja-e majd tovább a harcot, kérdeztem magamtól. Hallgattunk egy darabig, aztán megkérdeztem: — De azért nem csügged el? Nagyon gyorsan jött a válasz. Szinte élesen, kicsit talán felháborodva is. Legalábbis arra mutatott a lej azonnali felvetése és büszke tartása, a szemek, amelyekből a tűz mintha felszívta volna a könnyeket. — Nem... Éppen ellenkezőleg ... tudom, kinek mivel tartozom... Mikor elment, azt mondta még az igazgató: — Nagyszerű gyerek... Micsoda küzdelmei voltak akkoriban, október után... És nem tágított... Nem is tudom, lesz-e hamarjában Ilyen KISZ-titkárom... A telefon előtt még egyszer elvonul előttem az esemény. Végre van vonal. Kapcsolnak, és közük velem az elvtársak, el van intézve a dolog, mehet a kislány a kollégiumba is. Örültem, de gondolkodtam is. Miért kellett itt beleavatkozni? Ilyen világos esetben? A legrátermettebbnél, a leg- rászorultabbnál? Vannak még nálunk, akik tagadják az osztályharcot és elméletét, annak jelenlétét a társadalomban, a mienkben, a szocialistában különösen. Teszik ezt azért, hogy maguk művelhessék mi ellenünk, mondják, hogy leszereljenek bennünket. Mi azért éberek vagyunk, tudjuk, hogy az osztályharc objektíve létezik, tudjuk, hogy nem az az elmélet csinálja az osztályharcot, hanem a történelem bizonyította és alakította ki az elméletet az osztályharcról. Fanyalgó volt uraink, amikor azon panaszkodnak, hogy az osztályharc sok értéket pusztít, sok áldozatot követel, elfelejtik vagy leplezni akarják a tényeket a múltban és a jelenben. Például ez esetben: itt nem a szülők harca domborodik ki gyermekeik érvényesüléséért, hanem olyan politika az iskolában, amely előnyben részesíti azokat, akik kevésbé tudatos harcosai az új életnek, s elnyom, háttérbe szorít másokat, akik ezért mindenre készek. Mindenki tudja meg: ezért jobban becsüljük őket, s megteszünk mindent értük, mert »hű meghallói a törvényeknek«, mert hű proletárként nem csüggednek a harcban, amelynek gyümölcse, tudják, nemcsak az övék lesz egykor, hanem az egész emberiségé. CSÁKVÁRI JÁNOS
