Somogyi Néplap, 1958. szeptember (15. évfolyam, 206-230. szám)
1958-09-21 / 223. szám
A SOMOQYI NÉPLAP kulturális melléklete T ké^l&gAj rtlajdcmhépperi úgy kez- -* dödött, ahogy véget is irt az ügy: kézfogással és csókkal. A két egyforma aktus között azonban jó néhány hónap telt el, eseményekben ugyan nem túlságosan dúsan, de azért annyira mégis jelentékenyen, hogy bennem, akár Helénában, eléggé mély nyomokat hagyhasson* Hagyott is. Visszagondolva arra az estére, amikor hosszú évek elmúltával ismét találkoztunk, amikor mint martinkemencé- ben a jéghideg vaskokilla, keze kezembe forrósodott és szája számra tapadt «=» kishija elérzé kenyedem. Pedig ha jól megfigyelem, már akkor megérezhetem kapcsolatunk végzetszerűségét. Ha esek egy kicsit is látóbb szemmel nézek Helénára és magamba, a minket körülvevő világra, másként alakul a dolog. Lehetett volna szemem, de nem volt. Egészen mást láttam, mint amit a rideg valóság mutatott. Feleségül akarsz venni? Töl gondold meg, mit csinálszi Én csak teher leszek neked, aki munkád menetében megakaszt, és rengeteg gondot okoz. így riasztgatott, mégsem hittem. Minden idegszálam tiltakozott, mintha valahol a tudatalattiban mégiscsak neki adtam volna igazat. Jövendölése a szó szoros értelmében nem teljesült. Hivatásom gyakorlásában soha nem akasztott meg, romlásba sem döntött. Amíg nyűg volt a nyakamon, az a rövid idő édes teherként hozta meg a változatosságot vágyódásokkal teli hétköznapjaim után. WMeléna egy messzi városban lakott. A belváros széles útjaira úgy ült rá a környező gyárkémények füstje, mint finom étellel rakott lábas tetejére a fedél. Ez a kettősség megvolt a lányban, is: a lélek rezdülései csak befelé örvénylettek, s kívülről legszívesebben a megszokás uniformisába takarózott. És ez izgató volt. Amikor időnként elutaztam hozzá, együtt róttuk a kerület keskeny szűk utcáit, melyekben mindegyik ház külön egyéniséget alkotva álldogált. Némelyik proletárként viselte elnyűtt rongyait, vagy öntudatosan emelte fejét a szomszédos tetők fölé. Volt közöttük kérkedő sznob és félszeg kispolgár, mely a házsor mögé húzódott félre, hogy csak benn, a sötét szobák mélyén élje egyhangú napjait. Úgy jártuk ezeket az utcákat, hogy nemcsak őt éreztem öröktől fogva odavalónak, hanem szinte magamat is, és elcsodálkoztam, ha a fényesen kivilágított, nagyhangú belvárosba vitt el rakoncátlankodő lábunk. Nemsokára, első találkozásunktól számítva a tizenharmadik alkalmával pedig elvitt az anyakönyvvezető elé is. Csuda nap volt! Mintha az egész város összebeszélt volna, hogy nem engedi elszakadni Helénát, mert Heléna eIidegeníthetetlenül, egyedül az övé. Reggel kezdődött a rohanás, STENFAI SÁNDOR! Őszi kép tűvösen fű az őszi szellő, ezörög lassan a sárga tevő, Közéig a ítél. tervad a rétek virága, Lélyül a vén berek akna; Csillog a déa. Emberek Esteledik. Ti fáradt emberek: pihenjetek, Pihenni kell. Efélre jár. Ti alvó emberek: álmodjatok, Álmodni jó, Hajnalodik. Ti álmos emberek: ébredjetek,,) SDpedni szép. és csak a nappal nyugodott el végképp, amikor tíz igéző, lázadozó házak a sötétségbe vesztek. Majdnem elkéstünk az esküvőről, mert míg ő fodrásznál járt, engem üzletről üzletre szaladgálva késleltetett a város. Jóval elmúlt déli tizenkét óra — akkorra volt kitűzve a házasságkötés ideje —, mikor a tanúkkal megérkeztünk. Csak a szemfüles fotoriporter által készített tízféle fénykép tudja igazolni, milyen állapotban mondtuk ki a boldogító igent. Torz arcok, suta mozdulatok. De kimondtuk e varázsszót, s most már igazán lényegtelen, hogy nem szmokingba öltözötten és menyasszonyi fátyollal övezve vette ki-ki kézbe a tinta- fröccsentő tollat, hogy a szerződés alá odabiggyessze nevét. A z egy után tíz még fur** csább nap következett. Normális házasoknál mézesheteknek nevezik az ehhez hasonló időszakot, hiszen édes, akár a méz, s néha oly émelyítő is. A mi tíz napunkban nem volt semmi, ami émelygést okozhatott, felrázta volna a lélek tompultságát. >— Ha ez nem mint asszony történik velem, úgy itt hagynálak, hogy a nyomomba se érnél r— suttogta a nászéjszakán, miközben karjának meleg húsa átölelte váltamat, és feje a párnáról felemelkedve groteszk árnyékot vetett a falra. Nem lett közöttünk harag, mint ahogy később sem támadt fel bennünk soha. Néhány napra elszöktünk az emberek elől egy eldugott kis házikóba, gyönyörködni a nyárutó egyre tompuló színeiben, élvezni még a nap szelíden simogató melegét. Robin- son-mód éldegéltünk, a lehető legnagyobb csendben és nyugalomban, sőt bátran mondhatom, hogy egyetértésben is. Lustálkodtunk, amúgy ifjú házasok szokása szerint, sétálgattunk, fürödtünk, míg el nem érkezett az üdülés utolsó napja. Este Heléna vonatra szállt és elutazott. Természetesen nem ok nélkül indult útnak: számtalan elintéznivalója maradt még a házasságkötés utánra. Egész délután szomorú, borongás hangulatban vizsgál- gatta arcomat, kedvembe járt szavaival, gyengédségével egyaránt. Fájdalmat vettem észre szemében, ahol még a fáradtság és a fásult beletörődés is elüli ezekre az órákra, s melynek tekintetétől egészen megrémültem: hirtelen támadt aggodalomban azt képzeltem, hogy talán beteg. Valóban, gyakran belső remegés futott rajta végig, és ilyenkor olyan kis gombóccá húzódott össze, mint egy verésre váró cica. Szaporíthatnám még az emlékezés villanásait. De minek? Tény az, hogy nagyon nehezen ment a búcsúzás. — Úgy szeretném, ha már ismét melletted lehetnék. Ezek a szavak maradtak meg az utolsó percek kábulatából. Hangja mind jobban szürkülő színétől elszorult a torkom, és feldobogott a szívem. Azután jött a forgalmista, kigyúlt a zöld fény, és kattogni kezdtek a vonatkerekek. Már ferm állt a lépcsőn, amikor összefonódott a kezünk, és összeért a szánk. Egyre gyorsabb ütemben kattogtak a kerekek, eltávolodtunk egymástól,_s végül elmosta előlem Helénát a mind sűrűbben sorakozó távíróoszlopok fátyola. ff a jól számolom, tizenkét ■“ napig éltünk együtt a szent házasság kötelékében. Tizenkét napig. Bár nem is ennek van valójában jelentősége: az első és az utolsó kézfogás az, amit soha-soha nem lehet elfelejteni. Az elsőnél fogalmam sem volt még, hogy azzal — mint mondani szokás — viharvert hajóm a házasság kikötőjébe evez, és az utolsónál sem sejtettem, hogy általa elindulok ismét a nyílt, szabad vizek végtelenségébe. FEHÉR KALMAN Huniiinriiiii ........................... |||||||||1IIIIIIIIII!UIIIIIIIIHIIIIÍWIIIHII!1IIIL s z a j r ól száj ra N emrégiben azt mondta nekem valaki, hogy az emberék általában szeretnek rosszat mondani, még inkább valamit rosszmájúan továbbadni. Hát tessék idefigyelni. Az ifjúság egy előadása után felkeresett az idősebb korosztály képviseletében Kasza János, miszerint ők is szívesen játszanának valamit, és igazán nem szép, hogy csak az ifjúsággal törődünk, majd megmutatják, hogy ők is tudnak valamit, hiszen náluk már a józan ész is sokat számít, no meg a fegyelem, amiről a mostani süvölvényeknek vajmi kevés fogalmuk van, különben is ő világot látott ember, tudja, amit tud, én csak mondjam meg, mit gondolok és hogyan, ő összeverbuválja a csoportot, táncolnak és énekelnek, ha kell, lesz pontos megjelenés, csend, rend és fegyelem. Lehet ekkora lelkesedést kiaknázatlanul hagyni? El is kezdtük. Az «Erős János» c. népmese feldolgozást tartottam a legmegfelelőbbnek. Menték a próbák, mint a karikacsapás. Olyan lelkesen, szívesen csináltak mindent, hogy öröm volt velük dolgozni és meg voltam elégedve. Végre eljött az előadás napja. Minden jegy elkelt jóformán elővételben, és a környékről is nagyon sokan jöttek be nemcsak vonaton, hanem szekereken is. Öltöztetés és sminkelés közben észreveszem, hogy Kasza János, a Nekeresd király, teljes királyi adjusztrungban, koronájával kezében, szétterpesztett lábakkal és hátravetett nyakkal hangosan kor- tyogtat egy pintes üvegből. — Hát ez mi? — kérdem megrökönyödve. Szelíden felvilágosít, hogy ez semmi, azaz egy kis borocska, a szokásos pár korty vacsora Után, enélkül ő nem Kasza János, de még csak nem is Nekeresd király, és megtörülve száját, hosszú bajuszát útba igazítván kezével, a kályha mögé teszi az üveget, majd a tükör előtt fejére nyomja koronáját, és rám kacsint engesztelve. Még bele sem nyugodtam, mikor Rezi Jóska, úgy is, mint ^ Erős János, a csoport legha-1 talmasabb, tagbaszakadt em- f bere, igazi népmeséi alak, be-5 nyúl az előbbi pintes üvegért, j és most ő kezd kortyolgatni | csuda jóízűen. De ő is hamar | megnyugtat, láthattam, most J vacsorázott. Valóban, az édesanyja előttem szórta a kályhába egy töltött tyúk csontjait. Azután még előkerült egy-két pintes üveg a szekrényekből meg a szenesládából, és velem is kortyoltattak mondván, hogy jó ez, nyu- godtatob tőle az ember, meg bölcsebb, meg igazán rám fér, hiszen látszik rajtam, milyen ideges vagyok. — No, jól van — mondom —, de azután ezzel be legyen fejezve minden bátorítás. A második felvonás is vége felé közeledett, mikor figyelmeztettek, hogy az öltözőben ugyancsak jó a hangulat, már kívülről is kaptak egy kis erősítést, hogy csak így tovább. Ahogy belépek, megint Kasza Jánost, a királyt csípem nyakon az üveggel, az utolsó cset»peket eregeti. De szépren; kivágja magát, hát hogyan ♦ képzelem ezt el egypár korty | bor nélkül, mikor lent ott ül f az asszony az első sorban, mél-1 lette az anyós, az após, a nász-1 uram ipeg a nászasszony, szám. * tálán ángyi, szóval az egész ro-1 konsátg, itt ki kell vágni a re-j zet, kérem. Látom, hogy Rezi J Jóska nyaka már nem tűri az* ingnyakat, az egész melle sza-j badon feszül neki a zsarnokság | szelének, és leszegett fejjel dü-| börög fel a színpadra, miután | ő is kiitta a pintes üvegét. Szidom a még benttalálha- tókat Kasza Jánossal együtt, hét ez az ígért fegyelem, rend és csend, ide józan fő kell, nem pintes üveg. Ejnye, ejnye csóválja fejét az öreg, de szívre veszem ezt a pár korty bort, menjek csak súgni vagy rendelkezni, vagy ami jólesik, ezit csak bízzam | rá, hiszen akkora a siker, hogy ♦ rezegnek az ablakok, ilyen még nem volt. Hát ül Nekeresd király a trónján a harmadik felvonás vége felé, egész keszeg mivoltában, de 'bősz felfuvaiko- dottságában, hatalma teljében. Szépien verselő ábrázattal ül, és hallgat. A súgó derékig a színpadon, szinte üvölti a szerepét. Nekeresd rápislant úgy oldalvást, és odamordul figyelmeztetően, mint egy oroszlán. — Hagyjon már békén a mester úr — és. felordít. — Udvarmester... udvarmester. Olyan rémület kerít hatalmába, hogy megbénulok tőle, és innen kezdve nincs szükségük tovább a megírt szövegre. Bejön az udvarmester, be kell neki jönni, ha akar, ha nem, mert a király szeme már veiben forog. A közönség tapsol elragadtatásában és gya- nútlanságában. Engem lassan kiver a veríték, és a súgó, Seregélyes tanító úr szájtáiva bámul a színpadra. Az udvarmester belép, és fogai közt odasziszegi: — Te marha, mondd a szerepedet ... Én Nekeresd király ... érted? ... Én Neke- keresd király ... Én Neke.. Nekeresdnek felforr minden királyi gőgje: — Hogy állsz előttem, Kovács György, te udvarmesterek szamara?! Még ezt sem tudod, hiszen velem voltál katona! Kovács György elhűl, és tanácstalanul pislog felénk. — Hajolj meg, ha meglátsz engem, a nemjóját annak a jefoezeus px>fádnak, te! (Ez predig jóformán lehetetlenség, mert övé a legszűkebb udvarmesteri nadrág.) Dehogy mozdul. Nekeresd felugrik, és lenyomja a félhalott udvarmester fejét, mélyen a térdéig, de annak már szét is repedt félúton a nadrágja. Szegény pára erre őrültként perdül, hátat fordítva a királynak. hogy ne lássák pórul járt nadrágját. De ettől bőszül csak meg igazán Nekeresd király. — Hátat fordítasz nekem. Nekeresd királynak? — Megmarkolja a zekéjét, és megrázza, de úgy, hogy lepotyognak a gombok, és szétnyílva megmutatja a patiikusné lepkét kergető, 'kék szemű, fehér macskás diványpámáját a hasán, mely tekintélynövelés célzat- jából volt neki odakötözve. A közönség tombol a nevetéstől, cs a szegény udvarmester Ián még most is fut, ha azóta meg nem állt. Azután belép Erős János összekötözve és hajdúkkal körülvéve. A király csak szöcske mellette, ahogy körbeugrálja, hörögve a dühtől, mivel az sem akar meghajolni előtte. Mi pedig súgunk, de csak szokásból, mert már nem figyel ránk senki. — Hogy állsz előttem, te akasztóiáravaló ? — Én? — mordul fel Rezi Jóska. — Te hát! — rikácsolja a király. — Hát mi baja velem, Kasza János bátyám? — Nekem csak annyi, ha egy ilyen paraszt meglát engem, az essen hasra előttem, mert én vagyok a király! — Pojáca maga, Kasza János bátyám, de nem kiri'y. — Hű, az árgyélusát annak a jebezeus... — Tartsa a száját, János bátyám, mert ha én odaütök, palacsintának sem használhatja Tera néném. — Nem-e? — De nem ám! Érre a király nekiugrik, mint egy hörcsög. Erős János, még inkább Rezi Jóska leszedi a köteléket magáról egy rándí- t.tesal (úgy van az megcsinálva, és most jönne a királykisasszony szívszakasztó könyörgése János életéért), és kétszeresen marokra fogva úgy cdasuhint, hogy mire ószreté- riink, kiveri vele a színpadról az egész szájtáitó és megrémült udvart, királyostul, hajdústul, szolgástul, kiráiykis- asszonyostul. Hogy egyedül marad, miég egyszer körülnéz, hogy hol akad még üiavivaló. és diadalmától, erejétől eltelve, gőgösen odabiccent a tomboió nézőseregnek. S IÓFOKON* VOLTAM benn szakmai értekezleten; a végén, mikor szétoszlott a társaság, odalép hozzám az örökké jókedvű, hatalmas, kőér, Ferci bácsi, és szokásos kedélyességével vállon vereget. — Te, édes gyerekem (mert így beszél ő mindenkivel), játszottatok ti valami Erős Jánost, hallottam sikerrel. Ott voltak tőlünk is a népek, de azóta eszik mag az életem, hogy azt ok is előadják, úgy, mint ti, mert az olyan csuda nagyhírű volt. A kétségbeeséstől rákancsa- lítottam, hát ez ilyen pogány, hogy képes lesz rámpifítani ennyi ember előtt, örökös tréfagyártó kedvében. — Átküldőn a Jani gyereket a szövegért, és isiten neki, én is megcsinálom velük. Kutatom az arcát, de nem láttam azon semmi kötekedést, és kissé szédelegve szálltam vonatra, hogy lehetséges volna ez? Nem bukás, hanem siker? Ej, pogány ember ez, most nevet rajtam a hátam megett K aposvárott jártam a megyei művelődésügyi osztályon. Mindenka ismeri azt a labirintust. Az értekezlet végén odajön hozzám az egyik fömuftd, és ezt zengi. — Hallottuk, milyen derék munkát végez. És hogy micsoda sikerrel adták elő az Erős Jánost. Gratulálok, csak így tovább, csak így tovább. Jaj, nem is mertem ránézni. Ki lehet az, aki előttem jár, és ezt csinálja? Mert hogy ez kegyetlen tréfa, az biztos, de az is biztos, hogy megjárja, ha rajtacsíprem. * • • B udapesten részt veltitem a Népművészeti Intézet kétnapos konferenciáján. Végighallgattam a két na. px>t sikeresen. A végén az egész tiszteletre méltó gyülekezet előtt az aranyos Elemér bácsi gratulált nekem az Erős János nagyszerű és emlékezetes előadásához, és csak így tovább, csak így tovább. Ahogy jöttem lefelé a széles lépcsőkön, megálltam egy pillanatra, és azt üzentem a Corvin térről a világnak: — Most azután elég legyen, egy dicséretet se tovább, mert még egy szó, és fejembe talál szállni a dicsőség. Mihályi Margit Két marok lucerna Elbeszélés Tanyán laktunk, messze a falutól. A tanya nem volt más, mint az uraság gazdaságához tartozó rozzant épület, amely valamikor istállóul, présházul és vincellérlakásul szolgált. Csakhogy szépen eljárt fölötte az idő, mert kikezdte a falakat. Ugyanis az történt, hogy a szőlő megöregedvén nem hozott termést, a vincellér megvénülvén megunta az életet, és egy szép napon megszűnt a vincel- lérsége. A szőlőt kivágták, másikat nem ültettek, a megboldogult vincellér helyét sem foglalta el senki, így a szóban forgó lakás ~>lyan árva maradt, mint az ujjam. Nem volt nehéz az Időnek, hogy miképpen rágogassa az öreg tömésfalakat, hiszen évekig moshatta az eső, fújhatta a szél, nem védte senki és semmi. A méltóságos sem jött azért haza valahonnan Becsből, hogy a rothadó szalmatetőt valamiképpen rendbehozza. Így aztán a szegény épület is arra várt türelmetlenül, hogy mielőbb összeroskadhasson. Apám pedig megunván a cselédséget, elhatározta, hogy ezután már napszámos lesz, és árendás ház után nézett. És éppen ezt a házat vette ki árendába. Innen járt anyámmal napszámba hol ide, hol oda, ahol éppen volt munka. Mindig attól féltünk, hogy az egész tákolmány egyszer összeroskad, mint a kártyavár, s minket maga alá temet. Hiába támogatta meg apám a falakat vastag rudakkal, egyre jobban mállottak azok, mint a sár. Éjjelente, ha fújt a szél, és rikoltoztak kinn a fák, anyám remegő hangját sokszor hallottam: »Nem érjük meg a reggelt, mind itt pusztulunk ez alatt az átkozott viskó alatt-». Ezt mindig olyan félve mondta, hogy mi gyerekek valósággal azt hittük néha, már dőlnek is a falak. De szerencsénkre nem dőltek. Vagy nem akartak, vagy nem volt annyi erejük, hogy kidőljenek, nem tudom, elég annyi, hogy állták még a sarat egy ideig; igaz, hogy roggyant térden, mint az aggastyánok, de álltak. S mi éltünk benne, mint a mesebeli kastélyban. Pedig de messze volt az a mesebeli fényes kastélyhoz! Nekünk* gyerekeknek mégis az volt, mert valahogyan a sajátunknak képzeltük el. Az egyik nyáron apámék részesaratni voltak az uraság mezejére, mert kellett a kenyér. Korán távoztak, és későn jöttek. Mi gyerekek egész nap urai voltunk a háznak. Igaz, nem ettünk jó ideig főttet, kenyér is kevés volt, de szerencsénkre bő termést hozott az udvarunkon álló eperfa, és szemezgethettük a finom csemegét, mint mások a még finomabbat. Nagy szemű, édes eper volt a fán, bárki megirigyelhette volna. Felmásztam — mert én voltam a legidősebb —, megráztam néhány ágat, testvéreim meg szedhették a lábosba, aztán lakomáztunk amúgy szegényesen. Elneveztük az epret különféle étkeknek, melyeknek csak a nevét hallottuk, de még álmunkban se láttunk sohasem, nemhogy ettünk volna belőlük. Ezen a nyáron egyszer egy délután rettenetes vihar támadt a Balaton felől. Az égzengésbe belerengett a föld is, a villámok úgy szóródtak mindenfelől, mintha fel akarták volna gyújtani a világot. Beázott a tető, mert az eső úgy esett, mintha a Balaton zúdult volna a házunkra. Szinte tengerré változott a konyha, a szoba, úszott a kis ágy is, amelyen tanyáztunk. Egyre lestük az ajtót, hogy mikor jönnek már apáék. Egyszer aztán betoppantak. Olyan vizesek voltak, mintha folyóba estek volna. Apám a tarisznya után nyúlt. Már tudtuk, hogy hozott valamit. Mily nagy volt az örömünk, amikor a tarisznyából előkerült egy szürke tapsifüles. Simogattuk, babusgattuk, mint egy kis gyereket. Ágyba fektettük, és úgy melengettük fel szegényt, mert el volt ázva a bundája, mint egy kis ürgének. Közben az ég is kiderült, elszaladtak a felhők, nemhiába, hiszen kidobálták a terhüket, köny- nyű volt nekik. Anyánk meg éppen vacsorát készített. Krumplit főzött, ha jól emlékszem, de csak úgy a bőrében, az ilyen fajta főztet náltünk héjasfőttnek nevezték. Zsír persze nem volt hozzá, mégis úgy majszoltuk, mintha a legfinomabb csirkepörkölt lett volna. Mi gyerekek nem is vettük ezt tragikusan, hiszen örültünk, hogy végre főtt krumplit ehetünk. Csak apánk káromkodott valami cifrát, szidta a világot meg az istent, hogy ilyen nagy dologidőben így kell élni. Nem is igen figyeltünk rá, az evéssel voltunk elfoglalva meg a nyúltál. Mindenáron szerettük volna, ha a nyúlunk is eszik a krumpliból, de csak megszagolta nem evett belőle, Agám ]áfvt ^
