Somogyi Néplap, 1958. augusztus (15. évfolyam, 180-205. szám)

1958-08-08 / 186. szám

SOMOGYI NÉPLAP

3

Péntek, 1958. augusztus 8.

Különös pályázat

Nyitva vannak a kapuk Ráksiban

Nyolvanezer forint? Állapjában véve nem is olyan rengeteg pénz. Még egy olyan vidéki üzem életében sem, mint a mi cukorgyárunk, hiszen itt is milliós számokban »beszélnek« a könyvelőik, és igazán nem okozott volna különösebb gondot most sem, íra nyolcvanezer forintot egyszeriben leírnak a gyár tulajdonéból azon a címen, hogy »selejt«. Az ^bben kétkedők lel kiismeretének megnyugtatására esetleg még megjegyezték volna, hogy a nyolcvanezer forint értékű, külföldről behozott acélcsap- véges lánc azért jutott erre a nem éppen megtisztelő se- lejt-sorsra, mert annak idején. (1954-ben) a gyár pontatlan megrendelésére nem a megfelelő méretű acéü- esapvéges láncot küldte a külföldi cég, és nem lehetett vele a nyersrépa-szállítás-t megoldani. Az akkori derék műszaki gárda — jobb ötlét híján — csendben elfektette a nehezen beszerezhető értékes alkatrészt, mondván ...

No, de, hogy mit mondtak akkor, mivel mentegetőztek a felelősök, nem is annyira lényeges. Történeti tény, hogy az acélcsapvéges lánc ma is az elfekvő anyagok raktárának szomorú lakója. De csak eddig volt! És nem tovább. A minap ugyanis egy szembetűnő falragaszt olvastam a gyár udvarán: »Pályázat! A gyár vezetősége pályázatot hirdet az üzem dolgozói között a hosszú idő óta kihasználatlanul elfekvő acélcsapvéges lánc célszerű felhasználására. A legjobb ötletet jutalmazzuk. A pályázaton részt vehet mindenki... A javaslatokat elbírálás végett küldjék a... stb. sitb.«

... És csakhamar megérkezett az első javaslat a gyár igazgatójához. Nem is egy, hanem három ötletet boncolgat a láne felhasználásával kapcsolatban Kiss Dániel, az első kezdeménye- 'ZŐ. Most aztán törje a fejét a gyár vezetősége, hogy az eddig semmittevésre kárhoztatott acélcsapvéges

lánccal a régi, elavult ka- zánház-pincéböl szállítsa-e napvilágra egy salak-kotró közbeiktatásával a mérges gázos salakot (mentesítve egy tucat dolgozót a nehéz testi munkától), vagy a cukorgyártásihoz szükséges mészkövet rakja-e fel vele könnyen és gyorsan az azt szállító dömperre, vagy éppen a gyártásnál keletkező, talajjavításra kiválóan alkalmas mésziszap rakodását oldja-e meg, megkímélve a Talajjavító Vállalatot az oly körülményes mésziszap-lbe- rakástóL Kiss Dániel mindegyiket javasolja, ésszerűen megindokolva a célt. Az máris eldőlt, hogy mindhárom javaslat életrevaló. A fontossági sorrend szabja majd meg, melyik ötletet koronázza megvalósulás.

Több Somogy megyei iparvállalatnál számottevő

mennyiségű elfekvő anyagkészlet, alkatrész várja sorsa jobbrafordulásét. Tízezreket kötnek le az üzem pénz- forgalmából ezek az alkatrészek. És legjobb esetiben is majd valamikor »értékesíti« őket a MÉH. Ez is valami. Csak éppen az valószínűtlen, hogy az ilyen üzemi veszteségeken könnyedén itúlten- nék magukat a vállalatok. Mert hány ember nyereség- részesedését lehet például ennek az acélcáápvéges láncnak nyolcvanezer forintnyi értékéből fedezni vagy növelni. És hányán szabadulnak meg a nehéz testi munkától? Azt nem is számítva, hogy mennyivel gyorsítja meg a munkát a lánc új felhasználási módja.

Mennyi pénz is hát az a nyolcvanezer forint? Rengeteg. Azzá lesz. Mert ahol a tízezreket megbecsülik, száz- ezréket nyernek.

Mindössze egy szerény plakát az üzem falán, amely bátran, közvetlenül szól olvasóihoz, a munkásokhoz. És a munkáskoponyálkiban elindul a gondolat. Bizsereg, lángol a képzelet, és itt van ni, néhány nap alatt megoldódik az évekig húzódó gond.

Igaz, mérnökember öntötte szavakba a javaslatot, övé is a kezdeményezés dicsősége, de mit is mondott Kiss Dániel, a fiatal mérnök? Mielőtt a javaslatokat megfogalmazta volna, sok emberrel, fiatallal és öreggel beszélt.

A pályázat még nem zárult le. Várható, hogy több ötlet, kezdeményezés jut még el a gyár vezetőségéhez. Kié lesz a legjobb? Majd eldől

Hogy miért tartjuk ezt a pályázatot újszerűnek, különösnek, eredményesnek és követésre méltónak?

Ezért...

A ráksi Uj Élet Tsz legutóbbi közgyűlésén ismerős, de akkor még a szövetkezet kollektívájába nem tartozó emberek is szorongtak. Csöndben várták a döntést: az igent vagy a nemet. Tóth István (alsó), Törzsök Ferenc, Sándor István, Pecz András ráksi, Pintér Lajos, Sipos János, Kecinger György, Balogh Pál, Kontli József magyaratádi parasztok kérték felvételüket. A tagság mérlegelt, s a »helyet a közénk való, jó szándékú, velünk dolgozni akaró be(Szegedi)

A j egyhiadó őr

A takaros kis megillóépü- letet lassan feketére ^ festi az est. Kihalt a környék, I csak a talpam. alatt csikorgó i kavics zavarja a nyáralkonyi i csendet. Az épület egyik abla- i kából halvány világosság ve- i tődik ki. Az ajtón felirat: i »Szolgálati helyiség« — betű- I zöm erőltetve a szememet.

— Jó lenne bemenni — öt- > tik fel bennem. Megkérdezem, igaz-e egyik ismerősöm véle- i ménye, aki a múltkor erre utaztunkkor azt mondta:

— Te, ilyen foglalkozást szedetnék. Ha jön a vonat, csak I kiáll a piros zászlóval, tiszte- i leg és kész.

No, van egy fél órám a vonat indulásáig, megtudakolom, I így van-e. Kopogok.

— Igen — hallatszik. Belépek, ötven év körüli ma- 1 gas, szikár, szürkülő hajú em- * bér ül az asztalnál fakult 1 egyenruhában. Előtte vastag * keménytáblás könyv, amellett | sötétsárgás világító lámpa.

— Hát kérem, nem olyan ' egyszerű ez — kezdi a felvilágosítást, miután előadtam kór- ! désemet. — Mert ugye, jegy- 1 kiadás, elszámolás, vonatok je- 1 lentése, fogadása, meg a teher- • vonatokkal is sok a munka a i nagy erdészeti rakodó miatt. i Huszonnégy óra hosszat, amíg I a szolgálat le nem jár, külön- i ben sem szabad elmozdulni i innen. Még ha nincs is semmi i dolgom.

— Hány személyvonat halad 1 át naponta?

— Tizenkettő. Az első 4.04- 1 kor, az utolsó 23.30-kor.

— Sose késte le a hajnalit? #

— Ha miniszter lennék.i

Mert akkor nem kéne fogadni # a vonatokat. De így bizony, # igaz, nagy ritkán, de előfordult# már. #

— Ilyenkor mi történik? #

— Figyelmeztetés, később? fegyelmi, De ilyet még nemj kaptam.

t— Mióta van a vasútnál?

— Huszonnégy év óta. Itt,# Bizén, 1946 óta.

!— Mennyi az utasforgalom?#

— így, jó időben nem sok,1 napi 15—20. Vasárnap, amikor ? a Balatonra mennek, ennek* a többszöröse.

Kopognak a váróterem felő-J li ablakon.

— Marcaliig kérek kettőt néz be egy fejkendős asszony.)

Alig kiadja a jegyet, éles# berregés csörgése tölti be a kis# helyiséget. Az őr feláll, felcsa-# tolja övét a kis bádogdobozzal,# és kezébe veszi a piros zászlót. Készül a motoros fogadá-# sára.

— Még csak azt mondja meg? — kérdem már kint a szú-# nyogdöngéses estében —, mit# tanulmányozott? Valami szolgálati könyvet?

— Nem. Egy regényt olvas-# tam, az a címe: Elmúlt időkből. A könyvtárból hoztam ki.# Nem ismeri? Arról szól, hogy...# No de itt is van már a vonat,? nem érdemes elkezdeni. Olvas-# sa el maga is —• szól utánam,1 és mereven tiszteleg a tovább-# induló szerelvénynek.

—- Pl —^

csületes parasztoknak, agrárproletároknak« — elv alapján határozott, s elfogadta a jelentkezéseket. Kilenc család, 18 tag, s kereken hatvan hold föld! A szélesre tárt kapuk előtt még várnak, több láb lépésre lendült... Magyaratádon öt család érdeklődik.

A ráksiak nemcsak maguknak akarnak jót, de nem emelnek falat a közéjük kí- vánkozók elé sem. Azonban nem is könyörögnek. Az új tagok önként, meggyőződésből választották ezt az utat. A számvetésnél kiugrott a különbség. Vitathatatlanul több a haszon a közösben. Törzsök Ferenc már a tavasszal meggyőződött erről.

— Én már akkor jobbnak láttam — mondja, s közben az idei gyenge búzatermésére panaszkodik. — Hiába, ott van gép, a föld megkapja a műtrágyát —, szóval mi lemaradtunk, nem bírjuk a versenyt, ezt el kell ismerni. Jobb lett volna már előbb beállni. Szerintem elhamarkodtak a dolgot azok, akik ötvenhatban hátat fordítottak a szövetkezetnek. Bár én még nem dolgoztam soha tsz-ben, de azt tudom, hogy mit vittek ők haza, és mennyivel zártam én az évet.

— No, azért nem ment rosszul — vág közbe a felesége. — A napszám is szépen hozott a házhoz.

— Nem ment rosszul, nem ment rosszul, de én még soha nem kaptam kézhez egyszerre 10 000 forintot. Ott meg!...

— Az igaz — helyesel az asszony.

Cséplőgép mellé járnak mind a ketten. Kevés búza termett, pótolni kell. A nyolc hold jövedelméből nem jut mindenre. Napszámba is el-eljártak. Jövőre már nem.

Papp József, Sándor István veje megunta a csavargást.

— Haza! Itthon a családnál nyugalmasabb az élet. Elég volt a vándorlásból. Nyolc évig dolgoztam különböző vállalatoknál. Hazajöttem, bár nem kerestem ott sem rosszul, megvolt az ezerötszáz, de mégis ... Feleségem, apósom meg én jelentkeztünk az Uj Életbe.

A mama meg csak főz, nem lesz más gondja. így határoztunk.

De kérdezzük meg Pista bácsit is, elvégre övé a hat hold.

— Gondoltam, fordítok a sorsomon. 66 évet tartok számon, és már úgy van, hogy én és nem a lovak fáradnak el a barázdában. Sokat számítgattam, de mindenhogyan oda billent a mérleg. — És bizonyításul Kiss Istvánnak, sógorának a sorsát említi, akinek jóformán semmije sem volt, most meg pucoltatja a házát, bőségben él, és szép ruhában jár.

— Jobb jövő vár rám ott és nyugodt öregkor — így mondja. — Persze nem tétlenkedni megyek oda. Még legalább tíz évig dolgozni akarok, s ami rám való, azt el is végzem.

Pecz András nem visz be földet. Neki nincs egy hant- nyi sem. Jószág sem áll az istállóban, feles- és bérföldeket művelt. Már ment volna a tavasszal, de hát néni akarták felbontani a Hőgye Györgynével kötött megállapodást.

— Jobb lesz így — csak ennyit szól a felesége. A gazdasági év befejeztével már »ott« állnak helyt. De ha kell, már előbb is. Nem rajtuk múlik, ha szólnak, mennek mind a ketten. Nem kell többé fuvaros után futkosni, megszűnik a bizonytalanság, a feles munka.

— Mi már dolgoztunk a szövetkezetben — mondja Tóth Istvánná. — Ötvenhatban sodródtunk ki onnét. Kár volt. 20 mázsa búzánk, 13 mázsa őszi árpánk termett. Azoknak több volt —1 teszi hozzá. •— Betakarodunk, és pont kerül az egyéni gazdálkodás végére. így láttak helyesnek.

Akikkel csak beszélgettünk a közgyűlést követő napokban, valamennyien szinte megújhodottan néznek 1959 elé. Szándékuk határozott és meggondolt. Lezárták a vitát önmagukkal, döntöttek, és készülődnek a jövőre. Még a 66 éves Sándor István is fiatalos kedvvel néz a holnap, az ő más, jobb sorsa elé...

GÖBÖLÖS SÄNDOR

Igen, az őrnagy mindenre emlékezett, s most a hangulata is derűsebb, mint először. »Jó lenne kivenni belőle, mi az oka« — villant át Gyemen- tyev agyán, s fáradtnak, leverőnek talqtte magát.

— Tehát ha jól értettem, már van lakása? — kérdezte az őrnagy.

— Igen, találtam egy megfelelőt. Együtt lakom a családdal. Hányingerem van tőlük. Megérdemelnének egy golyót a homlokukba.

— Hogy-hogy?

Gyementyev értetlenül csóválta fejét.

— Nem hittem volna, hogy még léteznek családok a mai nehéz időkben, akik reggel kávéznak, este vacsoráznak, könyvet olvasnak, eddig ilyet csak álmomban láttam.

— Néhámy nap alatt nagyon pesszimista lett...

— S önnek miért van ilyen jó kedve? Talán biztosította önt valaki, hogy az oroszok nem mészárolnak le bennünket egy szálig? — kérdezte Gyementyev gúnyosan.

— Rossz tréfát űz velem, Ruckert — szólalt meg Sandel rövid szünet után —, levelet kaptam otthonról. A család elutazott a bátyámhoz, a Hardt-hegységbe. Ott legalább csend van. Ezért van jó kedvem.

— Nem kell tehát más magának sem, csak kijutni ebből a városból, s utánunk az özönvíz. A család az én birodalmam

— ahogy tanították valamikor.

— Nem értem, mi van magával, Ruckert. — Sandel hangjából őszinte fájdalom érződött a kapitány elkeseredése miatt.

— Hogy? Ne is gondoljak szeretett hadosztályomra, amikor erről az átkozott helyről továbbhajózunk? Ebben a földben nyugosznak már örökre. Valamikor együtt masíroztam velük Párizs diadalívei alatt. A Führer személyesen üdvözöli bennünket. .Miért is maradtam életben, ■Őrnagyom? Most aztán talpalhatok az irodákban, ahol bizonygatnom kell ezeknek a fafejű katonaruhás firkászok- nak, hogy élek, cselekedni akarok. Rám meresztik ónos szemüket, keresztülnéznek rajtam, mintha csak levegő volnék, mintha nem léteznék, akárcsak a hadosztályom. A frontra meg nem akarnak kiküldeni. »Nem érdemes kihívni a sors haragját« — mondja nekem az együk ilyen körmönc. De semmi jó tanácsot nem ad a többi sem. Folyton azt hajtogatják, hogy pihenjek, húzzam meg magam, hisz eleget szenvedtem már. Én azonban nem akarok pihenni! Nem akarok! — Gyementyev akkorát csapott az asztalra, hogy a tányérok a levegőbe ugrottak.

— Csendesebben, Ruckert. ■— Sandel óvatosan körülnézett.

— Amíg maga eltűnt, mint szürke szamár a ködben, teljesen megfeledkezve rólam, addig én találtam magának elfoglaltságot — Gyementyev ür- ca felragyogott, de kissé még kételkedett. — Igen, találtam valamit, nem olyan nagy dolog, de azért mégis munka. A hátország polgári ügyeivel foglalkozó osztályon dolgozom. Mi intézzük az értékek kivitelét a birodalomba... a polgári értékek kivitelét. Azt hiszem, nem szükséges bővebbet mondanom, a többit már érti.

— Hogyne érteném. Csak azt nem foghatom fel, mi szüksége van Németországnak ezekre az értékekre?

— Ezt ne firtassuk — mondta Sandel szigorúan —■, azt tudom ajánlani, ne sokat törje ezen a fejét. A Gestapo épp két nappal ezelőtt vitt el egy tisztet az osztályunkról.

— Miért? — kérdezte azonnal Gyementyev.

— Megtagadta a parancs teljesítését. Különben egy hisztériás alak volt. Mondott is valami feleslegeset a parancsnoknak. .. Na de isten belé.

Meséltem magáról a parancsnokunknak. Beleegyezett abba, hogy felvegyük az előbb említett tiszt helyére, először azonban szeretne magával beszélni. Azonnal odamegyünk... El is felejtettem mondani, Melchnek hívják.

Gyementyev majdnem elmosolyodott, hogy ismét ebbe a Melchbe ütközik.

— Szörnyen bonyolult ember — folytatta Sandel, régóta ismerem, a tisztii&kolába is

A szállóban odament a portáshoz.

— Kérem, húzza ki a nevemet a vendégkönyvből, a 35-ös szoba volt az enyém, sikerült lakást találnom. Sandel őrnagy nem költözött még el?

— Épp most ment le az étterembe, ha jól emlékszem.

Gyementyev beadta köpenyét a ruhatárba, s bement az étterembe. Azonnal észrevette, Sandel őrnagy ott ült a kirakati ablak mellett, szokott helyén. Gyementyev azonban úgy tett, mintha nem venné észre, s épp a másik oldalt figyelve sétált végig a termen.

— Ruckert, jöjjön ide — kiáltotta oda neki Sandel.

»Nagyszerű, a nevemet megjegyezte, akkor talán a többit sem felejtette el/« — erre gondolt Gyementyev, míg odaért az őrnagy asztalához.

Úgy üdvözölték egymást, mint régi jó barátok. Sandel hívta a pincért, s Gyementyev- nek is megrendelte a reggelit.

«— Ma rajtam a sor...

együtt jártunk. Amikor megkezdődött a háború, gyors karriert csinált, bár a frontnak színét sem látta, folyton a hátországi ügyekkel foglalkozott. Azt beszélik a rossz nyelvek, hogy vagyont szerzett így. Ez persze nem biztos, s különben is az ő személyes ügye. Óriási összeköttetése var).. Az egyik fényképen Bor- mann áll mellette. Egy levelet is mutatott nekem a múltkor, amit Rosenberg írt neki. Nagyon szeret hencegni. Különben nagy koponya. Meg kell adni, nagyon tud dolgozni, Nála jobb szervező nemigen akad...

Gyementyev egy óra múlva ott ült Melch irodájában San- dellel együtt.

A tágas helyiségben középen hatalmas íróasztal állt. Mögötte apró emberke ült. A feje, mint valami dudor, ingott az asztal politúrozott teteje felett. Amikor Sandel és Gyementyev belépett, a dudor megrezdiUt. Melch felpattant az íróasztal mellől. Hajába már ősz szálak vegyültek, mégis olyan volt, mint egy kamasz. Arca gyerekes volt, sima és pirospozsgás, a szája különös alakú. Nagy sötét szeme volt.

Melch bemutatkozott Gye- mentyevnek. S acélosan megszorította a kapitány kezét. Az iroda sarkában kis asztal állt, körötte néhány fotel. Melch odavezette a tiszteket. Amikor már helyet foglaltak, Sáridéi így szólt:

■— Ez Ruckert kapitány, akiről már beszéltem.

Melch kíváncsian méregette egy darabig Gyementyevet. Mindketten szótlanul nézték egymást.

— Sandel biztosan közölte már a feladatunkat — mondta Melch.

— Igen, bár a részletekről nem beszélt — válaszolt Gyementyev készségesen.

— Remélem, nem kételkedik abban, hogy Németországnak feltétlen szüksége van a munkánkra?

Gyementyev önkéntelenül Sandelre pislantott:»Csak nem szólt Melchnek az előbbi beszélgetésünkről?« Melch, aki elkapta Gyementyev pillantását, másra gondolt.

— Látom, hogy nem értette a kérdést. Igyekszem megmagyarázni, miről van szó. Az az állás, amit be fog nálunk tölteni, azért üresedett meg, m,ert az ide beosztott tiszt arra a következtetésre jutott, hogy saját személye az egyetlen nemzeti érték, amit innen minél előbb el kell szállítania Németországba — Melch teli szájjal nevetett, és Sandelra kacsintott, aki alázatosan visszavi- gyorgott. Végre abbahagyta a nevetést, s újra Gyementyev- hez fordult. — Ismeri valaki magát, van ajánlója?

Gyementyev szomorúan mosolygott.

— A katonát sose ismerik. Ha a parancsnokomnak is sikerül, mint nekem, kimenekülnie abból a pokolból, akkor most megmondaná, hogy nem vagyok más, csak »igazi katona«. Ennél nagyobb dicséretet pedig senki sem kaphatott Feildmeier tábornoktól.

— Úgy, hát ennek a régimódi csodabogárnak a hadosztályában szolgált?

Gyementyev hangja élesen felcsattant.

— Melch úr! Bárhol szolgáltam, bárki volt a parancsnokom, szent volt előttem a neve, a parancsa pedig törvény. Nem engedhetem meg, hogy ilyen hangon szóljanak parancsnokomról, akiért az életemet is kész voltam feláldozni.

Gyementyev sértődötten meredt Melchre bátor kitörésa után.

(Folytatjuk.)