Somogyi Néplap, 1958. augusztus (15. évfolyam, 180-205. szám)

1958-08-05 / 183. szám

Kedd, 1358, augusztus 5. 6 SOMOGYI NÉPLAP ,, DCäny.&i'g.ö tn, ujto&ffék &L, kag,y, ii&k... Bonyodalmak egy nemlétező személyazonossági igazolvány körül (( Úgy kezdődött, hogy Hor­váth Gyuri és Hajcsár Té­riké igen megszerették egy­mást. Rég volt, nagyon rég, de akkor is élt már a szokás, hogy ilyenkor a legény meg­kéri a lányt, s hogy ne tart­son túl soká a fene nagy szerelem, hát házasságot kötnek. Igen ám, csakhogy a cselédsorban lévő szerelme­sek alig kerestek valamics­két ruhára, ennivalóra, nem­I hogy még lagzit is csapja­nak. Nem volt pénz papra, ceremóniára. Elmaradt az ♦ orgonaszó, az áldás is; csak I úgy szenteltvíz meg anya- | könyvi bejegyzés nélkül let- ♦ tek egymásé. De azért na- * gyón boldogok voltak, és 1 szerelmük, együttélésük el- I ső közös szerzeménye a kis | Horváth Pista személyében i testesült meg. Azaz, hogy í másként hívták a gyereket, { mert az akkori törvények ♦ ilyen körülmények között I sehogy sem akarták elismer- í ni az apát apának. így i tör- | tént, hogy Pista a születési ♦ anyakönyvi kivonatban any­ja nevére íratott, és Hajcsár Istvánnak neveztetett. — Ezen már ne múljék — mondták akkoriban a szü­lök. Horváth Györgynek, az apának is csak akkor ütött szöget a fejébe a dolog, ami­kor a Pista gyereket 12 éves korában cselédnek adta. Szégyellte-e vagy önérzetét sértette, hogy fia nem viseli az ő nevét, ma már nem tudni. De egy szó, mint száz: Horváth Pistának adta t>e, ez a név került a cselédköny­vébe, s a gyerek — mivel nem taníttathatták írni, olvasni — sohasem tudta meg, hogy valamikor más nevet osztot­tak rá.., Azóta sok idő eltelt. Hor­váth Gyuri és Hajcsár Téri­ké már unokáival játszado­zik, s a Pista gyerek is férj­hez adta nagyobbik lányát. Országunk felszabadult, s befellegzett a cselédéletnek. Horváth István földet ka­pott, nevére írták, öt sem érdekelte, de a mernyeiek sem emlékeztek rá, hogy valamikor nem Horváth, ha­nem Hajcsár Istvánnak hív­ták. Nem is lett volna semmi baj ebből az ártatlan név­cseréből, ha egyszer ki nem találják a személyazonossá­gi igazolványt. De kitalál­ták. És azóta nincs nyugvá­sa a Horváth-családnak... Négy évvel ezelőtt, ami­kor érvénybe lépett az új igazolvány, kiderült, hogy Horváth István nem is Hor­váth, hanem Hajcsár. »Pa­pír beszél...« — mondja a közmondás (kissé módosít­va), és hiába, az anyakönyvi kivonat a Hajcsár névről ta­núskodott. Már pedig, ha Hajcsár a Horváth, nincs joga olyan személyazonossági igazol­ványhoz, mely Horváth Ist­ván névre szól. Kérje Haj­csárra kiállíttatni? Abból meg olyan bonyodalom lesz, amilyet még nem látott a vi­lág. Mert először is át kéne íratni a földeket, az állato­kat. Uj nevet kapna a két gyerek, s a falu, ahol leélte élete javát, egyszeriben is­meretlenként kezelné. Vala­hogy szégyenletes is lenne, meg bosszantó ... Nem kapott igazolványt. Azt mondták, ha az öreg Horváth (aki valamikor igen megszerette Hajcsár Teri­két) az anyakönyvvezető és tanúk előtt elvállalja, hogy Horváth István az ő fia. ak­kor talán lehet segíteni a dolgon. Elvállalta. már hogyne vállalta volna el. Mégsem íródott meg a doku- ment. Négy év telt el. Négy év keserűségben, sok-sok bosz- szúsággal. Mert mentek ám a személyi igazolvány után annyit, hogy majd térdig ko­pott a lábuk. Kezdték Tabon a Járási rendőrkapitánysá­gon; megkövették szépen a bálványosi meg a siófoki ta­nácsot; jöttek Kaposvárra a járási és a megyei kapitány­ságra; a megyei pártbizott­ságra, hogy talán majd a párt szavára hajlanak a bü­rokraták. Az otthoni tanács­elnök még a minisztérium­ban is eljárt, azaz eljárt volna, de csak ott volt, merthogy nemigen adtak a szavára. Csak nem készült el az igazolvány. És hogy mennyi baja, ká­ra származott már ebből a Horváth-családnak! A ki­adásból (alán egy megye összes személyazonossági igazolványára futná, kezelé­si költséggel együtt, hozzá­számítva az igen nagy nép­szerűségnek örvendő fény­képeket is. Mert hiába, az ide-oda utazgatás pénzbe kerül még Horváthéknak is. Két éve nem csépelték el a gaboná­jukat — csak csalással —, mert nem volt igazolvány. A gyerekek is dokument nélkül szaladgálnak, a Kar­csi gyerek nem tud elhe­lyezkedni emiatt. Arról ne is beszéljünk, hogy állatai­kat sem adhatják el igazol­ványszám nélkül. Amikor már vagy hatvanadszor je­lentkeztek, hogy »az isten szerelmére, hát állítsák már ki«, még meg is fenyegették az asszonyt; Nem gondolja, hogy ezért öt-hat évre le­csukhatják az urát? No tessék, hát ki látott ilyet — zsörtölődtek odaha­za. Még hogy lecsukják azért, mert másoknak rövid a négy esztendő néhány toll­vonásra. És aztán a razziák! Arról ne is beszéljünk. Igazolta­tásnál már többször meg­büntették őket, mert »hibá­zott« a kis könyvecske. Leg­utóbb — mivelhogy igen csak ismerik az egész csalá­dot a rendőrségen — azt mondta egy igen tiszteletre méltó ember: — No, nem bánom, most csak húsz forintra bünte­tem, de csak azért, hogy még jobban utánajárjanak. Milyen megnyugtató ... Horváth István lánya a napokban éppen a járási meg a megyei rendőrkapi­tányság között végez ingajá­ratot. Minden hiába. Azaz, hogy mindent megígérnek. Egyszer már azt is mondta valaki, hogy egy évvel ez­előtt kiállították ám, csak eltűnt valamelyik fiókban. Ki tudja? Hanem az öreg Horváth Gyuri bácsi (aki valamikor igen megszerette Hajcsár Terikét) a minap elkárom- kodta ám magát csúnyán, úgy istenigazábul. Nem írom ide a részlete­ket, csak annyit, hogy... No, hogy is mondjam. Szó­val, amikor kifújta mérgét, lemondó legyintés közepet­te fűzte a kacskaringó végé­re: »Könyörgöm, ismerjék el, hogy élek, meg hogy a fiam, az én gyerekem, mert...« No nem, nem hiszem, hogy az odacsördítésre szük­ség lenne... JÁVORI BÉLA 'GYSZER VOLT, HOL NEM VOLT... j A karádi ovodá­* sok a meleg nyá- j ri napokon is szí- i vesen hallgatják ♦ az óvó néni me­• séit a szép karádi '■porttelepen. I „Csalódtunk“ ♦ Valaki megkongatta a vész- J harangot. Úgy, mondták neki is ♦ a vendéglőben. Jóhiszeműen szólt az újságírónak. Az egyik munkásfiú híresztelte azok kö­zül, akikkel mindez megtörté­nik december óta. így mondta: »December óta nem cserélik a lepedőket a Húsipari Vállalat munkásszállásán..;« A városban pedig elindul az a bizonyos susmus. És ki ne borzadna el a földfekete le­pedők hírére? Ki ne szánná ♦ az elárvult, »koszban hagyott« 1legényeket. Hát ki ne?... Ma­♦ gam is a szánakozók közé ♦ tartoztam, de tovább mentem Jegy lépéssel, s az egyik reg- jgel váratlanul »lecsaptam« a ♦ piszok-fészeknek kikiáltott J munkásszállásra. Az éppen ott J tartózkodó két munkásfiatal ♦ meglepődve mért végig. De j mielőtt érdemben valamit is J mondhattam volna, az ágyak­éra rendben lerakott, tisztára ♦ mosott, »négyszögre« vasalt ♦ lepedők és párnahuzatok (hét- Jfő volt) belém szorították a ♦ szót. Ugyan? Megszimatoltak | volna? í — így van ez, kérem, min­♦ den hétfőn... ♦ — Minden hétfőn? Itt va­♦ lami tévedés lesz... ♦ — Nem, kérem — mondta | Karsai Endre. — Itt ez a szo­♦ kás: minden héten tisztát és | frisset kapunk. Egyetlen egy­♦ szer maradt két hétig ágyon Ja lepedő, akkor is a Patyolat I késlekedéséből... Különben ♦ tessék körülnézni: tiszták a J falak, a padló, jók a szekré- Jnyek. A legyeket Matadorral | irtjuk, és a nyitott ablakra fel- | szereltük a szúnyoghálót. De ki J hazudott ilyesmit a mi szál­lásunkról? ♦ — Fő, hogy kellemesen csa­♦ lódtam — mortdtam. — Lénye- Jges a hírforrás? — Elfordul- |tam, és amikor visszapillantot­♦ tam rá, becsületes, nyílt te- Jkintetével maga elé meredt, j s gondolataiba talán a becste­♦ lent kereste, aki... ♦ — Maguk közül való... De |hagyjuk a nevét! — mondtam, i Egyszer ők maguk is rájön- Jnek, ki az, aki minden hétfőn I belefekszik a friss ágyba, a {tiszta lepedőre, de a kocsmák­éban félrészegen, vaev józanul ♦ huligánkodva, az »elárvultak« ! sírva vigadó panaszával na­ponként üti arcul az igazsá­♦ got. Szándékos hangulatkel- Jtés? Vagy csak üres, nagyképű jvagánykodás? Mindegy, hogy ♦ minek nevezzük. De mi lesz, íha egyszer rádöbben a mun- íkásszállás kollektívája, ki ter­jeszti rólük a valótlan híre­iket? Azt hiszem, erre az alka­tiamra nem kell külön tanácso- jkat adni a fiúknak. ♦ És vajha, addig is belátná ,a ♦ rémhírterjesztő, nem méltó ar­ra, hogy lehajtsa fejét a mun­kásszállás tiszta párnájára. (SZEGEDI) SZOKATLAN DEMOKRÁ­CIA A hollandiai Naarden vá­roska egyik iskolájában há­rom tanító pályázott meg egy megüresedett állást. A három pályázónak egymás után, ugyanabban az osztály­ban kellett próbatanítással bebizonyítania pedagógus­képességeit. Mivel mindhá­rom jelentkező egyformán megfelelt, az iskola igazga­tója úgy döntött, hogy a há­rom közül az osztály növen­dékei válasszák ki titkos sza­vazással leendő tanítójukat B ESZÉLGETÉS .. // ,, KW mellett A minap az állomáson talál­koztam egyik barátommal: szép arcú feleségét kísérte ki, aki életében először ment üdülni. A Mátrába kapott szakszervezeti jegyet. Elment a vonat zsúfolva ví- kendezőkkel, és mi crtt álltunk a tűző, kora délutáni napon, Mi tagadás, egy kicsit irigy­kedve néztünk a Balaton irá­nyába távozó kocsisor után. — Gyere, megiszunk egy po­hár sört — indítványozta szal­maözvegy barátom. A közeli vendéglőben gyér volt a forga­lom, álmos a hangulat. Még az egyik zenész is hóna alá kapta hegedűjét és eltávo­zott. Leültünk. Két pohár — szól oda a pin­cérnek, aztán, hogy valamivel megkezdje a beszélgetést, megkérdezte: — Te nem mégy az idén valami üdülőbe? — Nem. — Tanfolyamra sem? — De három hétre, még­pedig a Balaton mellé. Hozzák a sört, iszunk. — Az jó — mondja —, mi­után zsebkendőjével gondosan !'eitatta a szája környékére ta­padt habot. — Tudod, ott van­nak ám csak jó nők, ilyen helyeken, amilyent csak akarsz. Bőven van választék, csak nem kell szívbajosnak lenni. Egyet ajánlhatok: már az első nap meg kell kezdeni a kapcsolatok kiépítését, mert úgyis rövid az idő, a napok gyorsan repülnek. Ha nem igyekszel, úgy jársz, mint én tavalyelőtt Lillafüreden. Egy­szer csak azt vettem észre, hogy csomagolni kell haza, még jóformán alig jutottam valameddig. Tavaly okosabb voltam: már az első nap ki­néztem magamnak egy villogó szemű kis tanító nénit, s jól össze is melegedtünk. Pedig férjnél volt. Szóval, mondom, okosnak kell lenni, s már az első nap meg kell kezdeni a »kartársi barátság« szálainak szövögetését. Na, igyunk, mert megmelegszik — emeli fel po­harát. — Aztán könnyen megy? — kérdem. — Mi? A szövögetés? Hát. kérlek szépen, annak is meg­van a sajátos módja, mint mondjuk az ábécé tanításának. Elsősorban óriási előnnyel in­dul mindkét fél: távol van a mindennapok gondjaitól, no meg élettársától. Először csak az ebédnél vagy a közös ki­ránduláson beszélget az em­ber kiválasztottjával, aztán fürdőben; úszólecke, tánc, majd séta az alkonyaiban, később naplemente után az erdőben. Tudod, a leg­érdekesebb a dologban, hogy a férjes nők nagy része azzal a szent szándékkal indul el hazulról, hogy szóba sem áll a férfiakkal. De hát, ugye, olyanok a körülmények, hogy a kísértésnek nehéz ellenállni. Emlékszem, hároméves házas voltam, amikor először men­tem üdülni. Én is megfogad­tam nemcsak a feleségemnek, de magamnak is, hogy hű le­szek. De találkoztam egy régi szerelmemmel, és oda az eskü! Hiába, gyenge az ember aka­rata. És ha már egyszer át­lépte azt a bizonyos küszöböt, a házban jól érzi magát, elfe­lejti a külvilágot, és nehezen teszi be kívülről az ajtót. Hiá­ba, gyenge az ember — ismét­li' —, aztán odaszól a pincér­nek: — repeta! —, és fejével az üres poharakra mutat. — No és a feleséged? Mit szól mindehhez? — kérdem, mivel úgy tudom, példás csa­ládi életet élnek. — Piroska? Még csak az lenne szép, ha megtudná! Mit gondolsz? Nemigen maradhat­nék meg a házban. — Sose jutott a fülébe? — Egyszer majdnem kitört a háborúság. De tudod, a féle­ségem nem hisz el rólam sem­mit. Itthon ugyanis nagyon rendesen viselkedem, mert szeretem a feleségemet meg a családi békességet. De mon­dom, tavaly majdnem meg­jártam azzal a tanítónővel, akiről már beszéltem. A sze­rencsétlen nő ugyanis belém habarodott. (Még csak hagyján, hogy a nyakamba ugrott. De hogy a nyakamon is marad­jon?) Ezt aztán már nem sze­retem, mert a szerelmes nők nem nagyon használják gon­dolkodásra agytekervényeiket. ő sem. Mindenáron el akart válni építészmérnök férjétől, és engem rá akart venni erre a bolondságra. Hát ekkora tökkelütött azért mégse vagyok. Hogy én otthagyjam két szép fiamat meg a feleségemet, akivel a legnagyobb egyetér­tésben élünk? Persze, erre 6 durcáskodott, hogy nem sze­retem igazán, úgyhogy alig tudtam meggyőzni az ellenke­zőjéről. Hát szóval valahogy elbúcsúztunk az üdülés végén, és én egy hét múlva el is fe­lejtettem. Nem úgy ő! Egyre írta a leveleket! (Szerencsémre a munkahelyem címét adtam meg neki.) De én csak az első­re válaszoltam. Megnyugtat­tam, hogy jövőre majd talál­kozunk, de addig nem javas­lom a levelezgetést. De ő íro­gatott rendületlenül. A negye­dik levél aztán valahogy a fe­leségem kezébe került. De nem szólt mindjárt, hanem két hét múlva egyszer csak elkap: »Na, gyere, üljünk le szépen, mondj el mindent úgy, ahogy volt.« Egy pillanatra ugyan­csak elvörösödtem, a szavak is döcögve jöttek ki a számon, de csak kivágtam magam a veszedelemből. »Biztosan egy barátom írt, tréfából persze, az a vakarcs Bötyök, az volt olyan csibész. Na, megállj ta­lálkozunk még!« — fenyeget­tem meg felháborodva a nem létező havert. . — És elhitte? — El. Az volt a szerencsém, hogy az előbbi évben ugyan­csak üdülés u/tán valóban küldtek egy lapot tréfából a barátaim. Ezzel az ügy le is zárult, a levelek elmaradták, az idén pedig orvosi javaslatra a feleségem megij el üdülni. Na, szervusz! — dönti meg poharát az enyém felé, aztán kiissza a sört. — Tudod, most hazamegyek, kifekszem a nyugágyba, és öt­kor baromfi-, utána disznóete­tés, a gyerekek megvacsorázta- táisa, aztán este jön az anyó­som: ő lesz itt addig, amíg a feleségem üdül. Na, minden jót. Ne felejtsd el a taná­csomat: már az első nap meg­kezdeni a szálak szövögetésért! — Szervusz... Te, és a fe­leségedet nem félted3 — Mit gondolsz? Nem olyan asszony az! Még ha mondanák, se tudnám elhinni róla — mél­tatlankodik őszintén, és haza­felé indul. — pl —. ÉRDEKESSÉGEK ^URCSRSÁGOK A CET-FÉRJ ÖNFELÁLDO­ZÓ SZERELME Két isztriai halász Umag falucska partja előtt vetette ki hálóját. Egyszer csak észrevették, hogy a háló szo­katlanul nehéz, és majdnem berántja őket is a vízbe. Ketten nagy nehezen félig kiemelték a vízből. Két és félméteres cethal nőstény volt a zsákmány. Amikor megkísérelték beemelni a bárkába viharos lökéseket éreztek és majd felborultak. Egy 5 méter hosszú hím cet érkezett ugyanis szeretett nősténye megmentésére. A halászok a legnagyobb ne­hézségek árán tudtak meg­menekülni a hímtől, de végre mégis partot értek, és a nős­tényt is magukkal hozták a bárkában. Amikor fölvágták, testében 39 élő kis cetfiat találtak. EGY ILLÚZIÓVAL KEVE­SEBB Az ismert párizsi cirkusz névadójának, a Meörano- családnak egyik tagja nem­rég kijelentette: »Az idomí­tott lovak valójában, nem al­kalmazkodnak a zene ütemé­hez, hanem a zenekar veze­tője alkalmazkodik a lovak tánclépéseihez«. ÖNKÉNTESEK A pittsburghi rendőrség tíz önkéntest keresett egy új alkoholmérő kipróbálásához: 115-en jelentkeztek. A MODERN DADA Egy floridai szállodában újítást vezettek be: egy egész sor televíziós vevőkészülék előtt ül a csecsemőgondozó­nő, és az ernyőn látható, hogy meljik szállcdaszofoá- ban hogyan viselkednek a rábízott kisbabák. SALAMONI ÍTÉLET Két hindu paraszt össze­veszett egy tehén miatt: mindegyik magának köve­telte az állatot. A falu bírá­ja salamoni bölcsességgel oldotta meg a problémát. A bíró azzal fordult a hango­sabb félhez, hogy meggyőző módon bizonyítsa tulajdon­jogát. Ezért egy csomó füvet nyomott a követelőző paraszx kezébe, hogy etesse meg a tehenet. Az ember hívta az állatot, és kínálga,tta a fűvel. A tehén azonban rá se hede­rített. Ekkor a másik félre került sor. A gazda szólította a te­henet, az rögtön odadörgö- lőzött a férfihez, és elfogad­ta tőle a füvet. A bíró pedig ünnepélyesen kijelentette, hogy a tehén ezé a férfié. Az összegyűlt falusiak nagy tetszéssel fo­gadták a bíró döntését. (A Hindustan Times-ből.) EGY-KÉT SZÓ AZ 1959-ES TÉLI DIVATRÓL A világ egyik legszebb és legismertebb manekenje az első zsákruha láttára így kiálltott fel: »Amíg jó ala­kom van, bizony mutogatni akarom...« A világhírű pá­rizsi szalonokban a női di­vat egyeduralkodói nyilván ugyancsak jói tudják, hogy a nők szívesebben viselnek övét, amely szebben hang­súlyozza alakjukat. Nos, a kulisszák mögött a legna­gyobb titokban készül a téli divat, és egycsapásra eltűnik a zsákruha. A szoknya álta­lában szűk lesz, az estélyekre pedig visszatér a hosszú ru­ha. Ami a színeket illeti, ke­vés fekete, de annál több zöld, ibolyaszín, sárga, bar­na, kék, rózsaszín, sőt piros is. A kosztümkabát rövid, sőt nagyon rövid lesz, a trapéz forma pedig a szoknya alá kerül.;. alsószoknyának. Olaszországban a divat­ban ugyanez az irányzat mu­tatkozik. Az új fazonok elta­karják a nők térdét, hogy an­nál többet mutassanak fenn, a kivágásnál. Az estélyi ru­hákon ismét megjelenik a gazdag hímzés. Az esti öl­tözéket lefelé szélesedő sza­ténból vagy egyéb anyagból készült kabát egészíti ki. Az új fazonokhoz hosszú tás­ka és csengőkkel vagy kö­vekkel díszített öv jár. Az új divatú köt-szövött árut szür­realista minták díszítik. Londoni hírek szerint az angol téli divat újdonsága a fátyollal gazdagon díszített női kalap.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents