Somogyi Néplap, 1958. augusztus (15. évfolyam, 180-205. szám)

1958-08-31 / 205. szám

SOMOGYI NÉPLAP

7

Vasárnap, 1958. augusztus 31.

S

zerényen húzódik meg a kis zalai falu a domhhajlat.ok között Mint korbácsütés nyoma a ló vékonyán, úgy kígyózik feléje a fátlan mezőkön át az országút keskeny csikja.

Gépkocsink rohan a lejtön a parányi játékszernek tűnő házsorok felé.

A kocsi egyik oldalán felirat hirdeti, hogy »Különjárat«. A másik oldalon a cégjelzés olvasható: »A Népművelési Minisztérium Nemzetiségi Népi Együttese«. A vezetőülés felett hangszórótölcsér ásít a menetirány felé. A kocsiban harminc utas, fiúk és lányok vegyest. Kellemes meleg van idebent, vidám hangulat és harsogó énekszó.

... Csuda kényelmes az ülés a párnázott széken. Mintha nem is a kocsi gurulna a völgy felé... Egy láthatatlan motor — óriási futószalagként — húzza alattunk az országutat... Az is lehet, hogy moziban ülünk és a falu közeledik felénk... A gyufásdoboznyi házak egyre nőnek, már felismerhető az ajtók, ablakok körvonala.

A szélső háznál kinyílik a kisajtó s gyerekhad özönlik az utcára. Szájuk mozgása üdvrivalgásra enged következtetni, s ütemes testmozgásuk alighanem a bennszülöttek üdvözlő harci tánca lehet.

Egy beszélgető csoportból idős ember válik ki és az út közepén állj-t lenget a kalapjával. Megállunk.

— Szeretettel köszöntelek benneteket! — mondja a kalapos ember és bemutatkozik: — Én vagyok az iskolaigazgató.

Sorban kezebrázunk.

A harci táncot járó apróságok megszállják a társasgépkocsit. Valahonnan ibolyacsokrok kerülnek elő, néhol egy csók cuppan. Ezzel vége a fogadtatási szertartásnak, megérkeztünk.

— Merre van a művelődési otthon?

Az igazgató a vezető mellé telepszik:

— Mehetünk!

A kocsi lépésiben halad tovább. Az ajtó szabálytalanul nyitva marad, s fürtökben csüngnek kifelé az utasok.

A falu szélén új házsor áll: a változó világ ismerős és jellegzetes képe. Beljebb még akad egy-két félrebillent zsúptető, itt annál több vasredőnyös nagyablak kacsint a tavaszi égre.

Az országút menti oszlopsor árulkodóan új.

— Mikor vezették be a villanyt?

— Fél éve! — válaszol idegenvezetőnk.

Akárcsak nálunk...

A tanácsháza tetején hangszórótölcsér. Valami induló üteme harsog, de olyan nagy a zsivaj a kocsiban, hogy akkor vesszük észre, amikor megállunk az épület előtt. Az ismerős kattanás hallatszik: átkapcsolták mikrofonra. Az izgatott alkalmi bemondó ráfúj a készülékre, s kissé megilletődótt hangon üdvözli a vendégszereplésre érkezett népi együttest.

Tíz óra (a Kossutih-rádió híreket mond); ind' junk tovább A hangszóró egyre halkul, már a falu másik végén járunk. (Itt is új házsor.)

Egy kanyaron túl — vasráccsal övezett park közepén — kastély bukkan elő. Helyben vagyunk: a fele iskola, másik fele a művelődési otthon. >

)

m

bőrrel összetartott csontváz, már legénykorában kappanhangé koravén gúnár. Mindig fázott. Talán azért sem házasodott meg, mert csak pénze lett volna a nősüléshez. Hallatlan előkelőséggel örökké krákogott, állandó bacilus- és emberiszonya volt, s egy bizonyos távolságnál közelebb — az inasán kívül — senkit nem engedett magához.

Ketten lakták a kastélyt: p meg a vadászkutyája.

Én öt évvel azelőtt kerültem ide a faluba. Egy parányi ablaké, zsűptetős vályogépület volt az iskola. Egyetlen tantermében nyolcvan gyerek szorongott egymás hegyén-hátán, pedig kevesen járták végig a hat osztályt! Magam voltam a tanító.

A lehetetlen állapotot a szülők se nézhették tovább. Felajánlották, hogy maguk erejéből megnagyobbítják az iskolát: vályogot vetnek, falat raknak, kifaragják a gerendákat, elvégzik a napszámos munkát, a fuvart. Ha kell, még a gerendának valót is összeadják, a zsúptfető már a legkisebb gond.

Csak a gróf úr nyújtsa meg a telket, övé az iskolaudvar mögötti kivénült gyümölcsös, amely inkább gond, mint haszon. Külön cseléddel őrizteti a sovány termésű fákat, nehogy a gyerekek esetleg kárt tegyenek bennük.

A falu népe úgy határozott, hogy küldöttséget meneszt a grófhoz. A küldöttség vezetője ki más lehetne, mint a tanító.

jooocrxaoooooooexxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx:

z esti előadáson zsúfolt a nézőtér. Somogy egyik kulturális színfoltja pompázik a színpadon, s Zala népe lelkesen tapsol a műsornak.

Előadás után mindenki táncraperdül. Vendégek és vendéglátók — óriási körbe ö6szefogózva a nagy színházteremben — figurázzák a kóló hetyke, legényes és kacér lépéseit.

Ketten ülünk az igazgatóval egy sarokasztal mellett és beszélgetünk. Előttünk poharakban könnyű zalai bor.

Egy csinos kislány furakodik hozzánk, s valamit sugdos az igazgatónak. Kiderül, hogy tőlem kérne valamit, de nem volt bátorsága egyenesen hozzám fordulni. (Úgy látszik, túl komoly arcot vághatok ...)

— Nagyon szépen megkérjük <(ezek szerint többen vannak! ...), írja le annak a népdalnak a szövegét, amit először énekeltek a színpadon. Szép volt — teszi hozzá magyarázatképpen —, és mi is megtanulnánk.

Körülnézek, keresem együttesünk főkolomposát, a postás Karcsit. Könnyű megtalálni, hórihorgas alakja kimagaslik a tömegből. Mutatom a kislánynak, hogy hozzá forduljon.

— Már szóltunk neki — pironkodik —, de azt mondta, hogy ő most nem ér rá ilyesmire, mert valami táncot tanul a mieinktől.

Nem merem bevallani, hogy nem ismerem a pontos szöveget, inkább előkerítem Karcsit. Oda is jön, nem is egyedül, hanem egy másik copfossal. (így már értem ...)

— Csak nem tagadod meg ilyen szép kislány kérését? — próbálom ugratni a hosszú legényt.

Dehogy tagadja meg, kézenfosja a két lányt és a terem közepéire viszi őket. Ott két ujját a szájába dugja, s egy mindent túlharsogó füttyszó szinte elvágja a terem zsivaját, csend lesz.

— Most figyelj! — szólok az igazgatónak.

Ez a füttyszó a mi együttesünknél olyan riadó-féle. (Kicsit hangos és falusi, de nekünk jó ...) Mint kotlós köré a csirkék, mind összecsődül a terem közepén, zenészeink is felveszik hangszereiket.

i— Álljatok oda közéjük! — szól Karcsi a két lányhoz, aztán harsány hangon kihirdeti: — Tíz perc szünet, mindenki üljön le, énekórát tartok. Papír, ceruza nem kell, csak a füleket hegyezzék, ahogy én csinálom ...

Fura grimaszoknál ráncolgatja homlokát, mire nagy lapátfülei meghökkentő mozgásba kezdenek. Kipukkad a nevetés. Szigorú tekintetét körülhordozza a tömegen, megvárja, amíg ismét csend lesz, s beinti az énekkart.

Tíz percbe se telik, az egész terem fújja. j>

Valaki egy pohár bort nyom a karmester kezébe, s anél- f

...........................

.. ' ' .i-L *----ÍJ.jg \

V

ÉRTES GYÖRGY:

Iskola

akmtÁLijban

OOOOOOOOOCOOOGOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOCXXX^

Nekem is szivügyem volt, vállaltam.

Egy szombat délután elindult a küldöttség. Az inas igazított útba, hogy dolgozószobájában találjuk a méltóságos urat.

Bekopogok — semmi válasz. Újra kopogok, hangosabban: senki! Két társam félszegen toporog mellettem, az egyik már tanácsolja, hogy forduljunk vissza, eljövünk máskor. Én azonban még egyszer kopogok és benyitom az ajtót.

A gróf ott ül az íróasztal mögött, magas támlájú, párnás székben és félrebillent fejjel — alszik. Kutyája az íróasztal előtti perzsaszőnyegen ül, s ugrásra készen lesi az ajtót. Amint belépek, a kutya hangosat vakkant, mire felébred a gazdija, gépiesen maga elé emeli kezét, tiltóan, hogy -ne tovább!« s ő is vakkant egyet:

— Mit akarnak’

Két kísérőm megreked az ajtónál, én elszántan közeledem az íróasztal felé. Alighanem elérhettem a bacilus-övezet határát, mert a gróf is felállt s tiltó karját továbbra maga e’é tartva, hátrálni kezdett. A másodszori felszólítást már személyemhez címezte:

— Mit akar?

Az ügy érdekében a tőlem telhető legalázatosabb módon szikár-magas személye elé terjesztettem jövetelünk célját. Lefestettem előtte iskolánk állapotát, beszámoltam a szülök lelkes elhatározásáról s biztosítottam róla, hogy nemes cselekedetéért a falu lakossága méginkább szívébe zárja majd jószívű földesurát.

Arcrándulós nélkül hallgatta végig, csak hosszú, csontos karja rezdült meg néha.

— Hány gyerek jár abba az iskolába? — kérdezte végül.

— Nyolcvan, méltóságos uram! — válaszoltam készségesen. Majd célzatosan hozzáfűztem, hogy ebből közel hatvan az uradalmi cselédek porontya.

Idegesen leintett, hogy elég volt az installációból, s megvetően arcomba rikácsolta a mi nagy problémánkról a maga véleményét:

— Minek csinálnak annyi gyereket azok a cselédek, ha kicsi az iskola?

Nem tudtam válaszolni, csak néztem rá csodálkozva, mig rámförmedt:

— Mire vár? Elmehetnek!

Sarkonfordultam.

— Majd intézkedem! — károgta még utánam.

... — Mindez a harmincas évek elején történt. Ennek az évnek Szent Gvörgy-napján, az iskolaév befejezése előtt, a nemes szívű méltósáscs gróf úr valóban intézkedett: a nagy családos cselédeinek felmondott és gyermekteleneket szerződtetett. Politikusán megoldotta az iskola problémáját. A nyolcvanas létszám felére csökkent, kényelmesen megfértünk ...

E

el körül járt az idő. Hallgatott a zene (észre se vettem, mióta), s a falusi bálok kurjongatásotokal tarkított ismerős zsivaja töltötte meg a termet.

Az igazgató bort töltött a poharakba, koccintott, ittunk, s az asztalra könyökölve folytatta:

— Jártam én e b b e n a szobában máskor is. De akkor e z már nem volt az a szoba...

kül, hogy egy pillanatra is abbahagyná a vezénylést, fenékig üríti, majd végül azzal 'adja vissza:

— No most hadd lássuk azt az idevalósi táncot... Nehogy azt higgyék, hogy ingyen tanítom magukat!...És folytatódik a tánc.

Bort töltök a poharakba, koccintok az igazgatóval:

— A jó vásár örömére: eladtunk nektek egy népdalt, vettünk helyette egy táncot.

A terem közepén egyetlen pár táncol. A mieink kórül- állják őket és figyelnek. Karcsinak is majd kiesik a szeme, pedig ez egyszer nem is a kis copfos formás bokáját lesi, hanem a lépések figuráit, a sarok koppanását.

— Nézd csak — mondom —, lassan ez mái nem is bál, hanem valami tanfolyam.

Motyogva válaszol:

— Tanfolyam, igen... Maholnap az egész ország egyetlen tanterem lesz... Valaki megjósolta nekem, de én akkor nem hittem ...

Megjósolta valaki?!

— Ki volt az?

Mesélni kezd. Először azt hittem, hogy egészen másról beszél, de mondatonként világosabb lett, hogy mégiscsak a kérdésre válaszol.

ÉRTÉKES MŰVEK

látnak napvilágot a Magvető kiadásában

táncolok felé int: — Ahol most a ti Karcsitok táncol, egy évtizede sincs még, azon a helyen állt gróf Batthyány földesúr dolgozószobájának íróasztala. Húsz éve jártam abban a szobában először és utoljára, küldöttségben a méltóságos úrnál... t

Batthyány gróf volt itt az uraság. Övé volt ez a kastély. * De az iskola is, a templom is, meg az egész falu, mezőstől, 4 emberestől. Száraz, vékonylábú, nyurga agglegény volt, egy i

) A Magvető Könyvkiadó a ^közeli hetekben és hónapokban ^több olyan müvet ad közre, v amelyeket vagy amilyeneket { régen várnak az olvasók. A ’máról és a mának szóló kényig vek között van Hegedűs Zoliján kisregénye, amely öt fiatal tlány történetét mondja el. Ur- i bán Ernő Szamba hercegnő cí- ' mű könyvében egy dizőz tün- Jdök'ésének és bukásának mu- f latságos históriáját meséli el. \ Kádár Karr Erzsébet az 1918- f as őszirózsás forradalom napÍ

’ jait idézi fel Gyönyörű ősz jött című könyvében. . Megjelenik iDallos Sándor Munkácsy regényének második kötete.

Könyvkiadásunk jelentős eseménye lesz Tersánszky J. Jenő összegyűjtött novelláinak ^kétkötetes gyűjteménye. Sza- J bó Pál könyva’akban meg nem ^jelent novelláit gyűjtötte ösz- sze így egész a világ címmel.

Második kiadásban lát napvilágot Szabó Lőrinc szonettciklusa, A 26. év.A világirodalom költőinek műveiből ad ízelítőt a Szélrózsa című gyűjtemény, Somlyó György műfordításkötete.

Kiss Lajosnak, a magyar néprajztudomány egyik legnagyobb mesterének könyve, A vásárhelyi hétköznapok jelentős tudományos eseménynek ígérkezik. Pogány Mária Malteros lányok című szociográfiájában húszegynéhány faluról Pestre került lány és asszony mondja el életét, hétköznapjait, Péchy Blanka könyvében Jászai Mari alakját idézi fel.

Több klasszikus mű új kiadásiban jelenik meg. A magyar reformáció nagy alakjának, Károli Gáspárnak válogatott írásaiból gyűjteményt adnak ki. A XX. század magyar irodalmának klasszikusait Bródy Sándor, Cholnoky László képviseli. Napok, holdak, elnémult csillagok címmel jelenik meg a Móra-sorozat harmadik kötete.

1945 tavaszán észrevétlenül vonult át rajtunk a front. Műút se vezetett még ide, amolyan igazi istemhátamögötti sárfészek volt a falu. A télen néha idehozta a szél a somogyi harcok háborús moraját, de akkor már napok óta csend volt körös-körül. A házaknál katonaszökevények bujkáltak (többek között a fiam is

__).

A

z iskolában zavartalanul folyt a tanítás.

Úgy emlékszem mindenre, mintha tegnap történt volna. Hétfői nap volt, délelőtt 10 és 11 óra között: földrajzóra a hatodikosoknak. Valahol Indiában csavarogtunk képzeletben, amikor szavaimat udvarias kopogás szakította félbe.

...A gyerekek gépiesen felállnak, s már nyitják szájukat a szokásos üdvözlésre — kinyílik az ajtó: a küszöbön ott áll egy szovjet tiszt. A gyerekekben bentreked a köszönés, pillantásuk ijedten nepdes a tisztről rám és vissza. Én is csak állok, földbegyökerezett lábakkal, a közihely szerinti szívdobogással a torkomban.

Féltem-e? vagy örültem?

Ahogy eddig volt, azt tudom, átéltem. Ebben a percben a jelen történelem toppant be a tanterembe. E z- u t á n mi következik — ki tudná azt megmondani?

A katona is mintha sejtené a pillanat nagyságát. Belép, leveszi sapkáját, felmegy a katedrára, sorraveszi a bámész gyermekarcot, s halkan köszön:

— Jó napot!

Int, hogy üljenek le, s odafordul hozzám.

Még mindig a térkép előtt állok, kezemben a rongyba bugyolált végű bot, amellyel a helységneveket mutogatjuk a térképen s várom, hogy mi lesz. ö is néz rám hosszan, szótlanul, különös fénnyel a szemében... aztán felém indul, kezet nyújt, s egyszer csak váratlan mozdulattal átölel és megcsókol.

Valami ragadt rám a szláv nyelvből a néhány év alatt, amióta itt tanítok ebben a faluban, megértem a szavait: »0 is tanító« — magyarázza nagy igyekezettel; kezemből kiveszi a botot, s mutatja a térképen: Kijev. Előkerül egy fénykép: emeletes épület, gyereksereg, köztük egy »civil« felnőtt: ő az! S egy másik fénykép: komoly tekintetű fiatalasszony, mellette két pufók gyermekarc: »A családom!« — mondja.

Visszaadja a botot, hogy folytassam a tanítást, s elindul hátra a padok között. Próbálom is folytatni, de nem figyel rám senki. Mint a mágnes, húzza maga után a sok szempárt.

A terem végén, a padsorok mögött, téglákra fektetett deszkán ül az V—VI. osztály.

— Hány gyerek jár ide az iskolába? — kérdi oroszul.

— Hatvannyolc.

— Ti hányadikosok vagytok? — mutat a pótülésen szo- rongókra.

— Ötödikesek! Hatodikasok!

Amint sétál vissza a katedra felé, az osztályok sorban »bemutatkoznak«.

— Egyedül tanítasz? — fordul hozzám —, több tanító nincs is a faluban?

Elsápadok... agyamon átcikázik a gondolat: a fiam!..; Talán tudja is, hogy itthon van és bujkál, katonaszökevény... Miközben nekem itt ravaszul szerepet játszik, katonái átkutatják a lakást... »Magam vagyok ... nincs más!... « — ezt kellene válaszolni, de míg tétovázom, keresem a szavakat, a harmadik padban ujját nyújtogatja egy gyerek, mint aki felelésre jelentkezik (a szomszédék kislánva).

Magamon kívül, indulatosan rákiáltok:

— Hallgass! Ne szólj róla!...

A tiszt értetlenül néz ránk.

— Mit akartál mondani, kislány?

Mindennek vége ...

— Az igazgató bácsinak van egy fia. rek —, az is tanító ...

Hátha nem értette meg ..:

— Hol a fiad?

Mit mondhatok? Úgyis tud mindent..;

— Bent a — lakásban ...

— Hívd ide!

Mint az alvajáró botorkálok kifelé..:

Mit csináljak? Mondjam azt, hogy meneküljön?! Hova?... a mieinkhez?? ... Hiszen azok elől bujkált hetek óta ... Talán még jobb is, hogy ez az idegen talált rá, nem pedig a mieink... Azok másképpen búcsúztak tőlünk, mint ahogy ez beköszöntött ...

Milyen bizarr párhuzam a mieink és az idegen között, most eszmé’ek rá ... S elgondolkoztató..,

Hívom a fiamat.

ö elibénk jön, kézfogásra nyújtott kézzel.

— Te tanító vagy? Én is! A te apád is az, az enyém is..; Bemutatkozik: Nyikoláj Szergejevics Karpikov. So6e felejtem el azóta a nevét.

Belénk karol és úgy cipel vissza a tanterembe.

— Ide hallgassatok: nem jól van ez így, ahogy van. Hogyan tud tanítani egyetlen ember ennyi gyereket? Sehogyan! Holnaptól te is tanítasz! — mutat a fiamra, aki egyébként egy szót sem ért az egészből, nekem pedig nincs időm tolmácsolni, mert Nyikolájból ömlik a szó.

.— Nálatok is több tanító lesz majd... Hat osztály helyett pedig nyolc, mint nálunk ... Ezt a vityillót meg romboljátok le, szégyen egy ilyen iskola!...

— Egyelőre nincs másik! — szólok közbe.

— Nincs másik? — Elkomolyodik. — Kell lenni másiknak! No, küldd haza a gyerekeket.

És idehozott bennünket a kastélyba

A krákogó csontváz már heteikkel előbb elutazott. Csak az inas lakott a nagy épületben.

Nyikoláj végigjárta velünk a szobákat, s a déli fekvésuek- ből tizet — az épület felét — iskolának nevezte ki.

— Elég lesz?

Az inas ijedten toporog körülöttünk, tőlem érdeklődik, hol lakjon a gazdája, ha majd hazajön’!

Nyikoláj a grófi íróasztal sarkán ül, s farkasszemet néz a tulajdonos falon függő, monoklis, lovaglónadrágos portréjával. Amikor tolmácsolom számára az inas aggályait, a kép alá áll és onnan válaszol:

— Eleget lakott a gazdád a tizennyolc szobában, az a serit iskolás gyerek meg egyetlen teremben szorongott. Hát most helyet cserélünk..; A gróf úr tisztességgel megfér egyedül

ott is! , ...

Felnézett a festményre, s a francia négyesből kölcsönzött meghajlással széles bókot csinált az ösztövér képmás előtt:

— Uraságod is jobban érzi ott magát, meglássa... Alacsony a mennyezet, legalább nem szédül ilyen magasban!.;;

Az inas szolgálatkészen és bárgyún vigyorgott.

... Másnap reggel szovjet katonák zörgetik az ablakomat: nyissak ki, átpakolnak az új iskolába. Kimegyek, tehergépkocsi áll az udvaron...

... Május végén történt, hogy még egyszer meglátogatott bennünket, de már az új tantermekben. Kettőt használtunk a tízből, a többivel nem tudtunk mit kezdeni, felesleges volt. Amikor szóba hoztam előtte, leintett:

— Te idős ember vagy, a fiad lehetnék. Nem illik, hogy oktassalak. Hidd el nekem, én tudom: kell az még nektek. Eljön az idő, hogy iskola lesz itt is az egész ország!

És elment...

rebegi a gyeH

m

| ajnali kettő volt már. Hazafelé szótlanul lépkedtünk egymás mellett. Ezen az első tavaszi éjszakán fényesen ragyogtak a csillagok.

Valahol messze a faluvégen az új népdalt énekelte két kristálytiszta leányhang; az egyik a melódiát, a másik a kíséretet hozzá.

Lehet, hogy a kis copfotok voltak.,,