Somogyi Néplap, 1958. augusztus (15. évfolyam, 180-205. szám)
1958-08-24 / 199. szám
Vasárnap, 1958. augusztus 24. 2 SOMOGYI NÉPLAP A MÁSODIK KITÜNTETÉS n Kiváló Földművesszövetkezet // hagyománya van itt a jó munkának. lett ismét a toponári »A Toponár és Vidéke Körzeti F didim ű vess?« vetkezet dolgozóinak, akik a falu szocialista fejlődéséért, a mezőgazdasági termelés fellendítéséért, a kulturált szocialista kereskedelem megvalósításáért, a jövedelmező gazdálkodás megteremtéséért folyó munkaversenyben példát mutattak, és 1958 első félévében elnyerték a »-Kiváló Földművesszövetkezet-« címet.« — Ez áll azon az oklevélen, amelyet Horváth János, a MÉSZÖV elnöke a pénteken tartott ünnepi termelési értekezleten átadott a tOiponáriáknak. Nem ez az első elismerés: 1957 második félévében végzett munkájúikért is »-Kiváló Földműves- Szövetkezet« címet kaptak, sőt a SZÖVOSZ és a KPVDSZ elnökségének vándor zászlaját is ők őrizték. Immár másodszor lett kiváló ez a szövetkezet. Szinte nél 40 000 forinttal szemben 44 ezer, a vendéglátóiparnál 16 ezerrel szemben 17 500 forint. Saját erő növelése a negyedévre előirányzottnál 2,6 százalékkal több. összegezve: eredménytervét a szövetkezet 116,2 százalékra teljesítette. Még a veszteségesnek vént mezőgazdasági üzemág is haszonnal zárta az év első felét: négyezer forint deficit helyett 6400 forintot mutatnak a könyvek, de plusz előjellel. .Nem bevonni a vitorlákat!“ Mindenki megtette a magáét Az irodák falán dicsérő oklevelek, elismerések bizonykodnak erről. 1948-ban például második és harmadik helyezést értek el az akkor meghirdetett országos versenyben. De nézzük a jelent. Igaz, hogy a vándor zászlót elhódította egy Baranya megyei föddművesszövetkiezet — árnyalati különbségen múlott csupán —, de lényegében ez a tény nem kisebbíti a topo- náriak eredményeit. Az ünnepi értekezleten igencsak fo- gadkozatt a 27 dolgozó, s lehet, hogy év végén már az ő, és nem a bólydak asztalát díszíti a zászló. A feltételeknek megfelelően minden üzemág túlteljesítette tervét. Csak példának említjük: a kiskereskedelem kétmillió-harmincezer helyett kétmilldó-százhuszonhét- ezer, a felvásárlási üzemág a tervezett 165 000-es forgalom helyett 752 0Ó0 forintos forgalmat bonyolított le. Ez 104,7, illetve 455 százalék teljesítésének felel meg. Az egy főre eső forgalom a kiskereskedelemebben a szövetkezetiben. Az összefogás, a lelkes és közös munka példáját adták az itt dolgozók. Egymást megkérdezve, egymás kezét fogva vették az akadályokat. Az eredmény: a pénteki ünnep, az egy családba tartozók bensőséges találkozója volt. A virággal díszített teremben nemcsak a külsőségek sugároztak ünnepi hangulatot. Az arcok is kifejezték: nem mindennapi sikerről van itt szó. Könnyebb valamit elérni, mint a birtokba vettet megtartani. A toponári földművesszövetkezet kiváló volt tavaly, most is az. Munkájukért az anyagi megbecsülést is megkapták. A címmel járó ötezer forintból érdem szerint részesültek a dolgozók. Kiváló dolgozó oklevelet és jelvényt nyújtott át a MÉSZÖV elnöke Pozsgai János igazgató-elnöknek, Török Dé- ne&né főkönyvelőnek, Károlyi Aladár szakszervezeti bizottsági elnöknek, és borítékban hat-, öt-, illetve négyszáz forintot. Kiváló dolgozó oklevelet és négyszáz-négyszáz forintot kaptak: Halasi Károly, Szántó László, Kovács József. A szövetkezet 27 dolgozója közül összesen huszonketten részesültek pénzjutalomban.' Elégedettek a toponáriak, elégedettek a járási és a megyei vezetőik. De a pénteki nap nem pont a munka végén. — ez a jelzés. Van pótolnivaló, kell és lehet is csiszolni az eredményeken-. A mumkaver- senyt irányító szakszervezet élén, a szakmai frontokon — minden üzemágban — kipróbált emberek vannak, akik öregbítették a szövetkezeti mozgalom hímevét. Ok is tudják, hogy többre képesek, s hangot, kifejezést is adtak ennek a felismerésnek. Nemcsak remény, cél, hanem határozott törekvés is a vándorzászló vifiszahódítása. Boly és Toponár között nagy a távolság, viszont a kőt szövetkezet eredménye között nincs kiugró különbség, s idő van még év végéig. Akarat, kedv sem hiányzik. Baranyában talán nem is sejtik, hogy a toponáriak elindultak a Vörös Vándorzász- ioert. Elvégre az övék volt még nem olyan régen. Persze, más somogyi földművesszövet- kezetek is csatasorba léptek. Örvendetes ez a jelenség. Csak jó és haszon származik ebből a vetélkedésből. Nagyobb nyereséggel zárják az évet a földművesszövetkezetek, javul a munkafegyelem, kevesebb áru romlik el — még udvariasabban fogadják a vevőket a boltokban, ezt is tegyük hozzá. Summázva: gyarapodik az fmsz-ek vagyona, gazdagabb lesz az állam, s nem utolsósorban a fizetésükön kívül is kapnak pénzt a dolgozók. A versenyben az a földműves- szövetkezet is nyer, amely elveszíti, vagv éppen nem kapja meg az elsőnek járó vándorzászlót. Nem munkásthajszoió törekvést takar a verseny. Értelme, hibákat eltüntető célja van. Jó helvett jobbra ösztönöz, 'its ak1 ilyenért folytatott mozgalomban — mindegy minek nevezzük — első vagy példamutató, annak dukál az elismerő szó, az erkölcsi és anyagi megbecsülés. G. S PillanaFfelvéhel I. A bolt előtt kisebb csoport derül valamin. Kíváncsiságom odacipel engem is. A kirakatra belülről egy csomagolópapírt ragasztottak, amire ceruzával a következő szöveget firkálták: »Friss kenyér és sütemény van«. Kiszalad belőlem is a jókedv. Meg kell adni, humoros emberek ezek a boltosok. Kár, hogy azt nem írják ki, >*ű tejet nem stanic- liban mérjük«. Pedig ugyanazt a sikert érnék el, mint ezzel a mostani lenyűgöző kiírással. Azonban érdemes kicsit gondolkozni azon, mi vonható le tanulságként ebből az esetből. Hiányzik az őszinteség. Még csak ott tartunk, hogy azt merik kiírni csupán: »Friss kenyér és sütemény van.« A boldog kor szerintem akkor köszönt be, amikor ilyen feliratok olvashatók majd az élelmiszerbolt kirakatában: «Ma csak tizenkilenc és fél napos zsemle és kifli kapható. A kőkemény hónapos kenyerünkbe három vevőnk foga beletörött. Nem érdemes venni egyikből sem/« Hja, ettől a bátorságtól még messze járunk, ma csak eladják egyikmásik boltban a száraz süteményt és kenyeret, amit a kirakatban frissnek hirdetnek. 2. A színház előtt borzas hajú férfi áll áhítattal a festőállvány mögött, szemét a házakba fúrja, ecsete vad színeket kever a palettán. Két cowboy- nadrágos fiatalember áll meg közelében. — Jól fest, mi? — dörmögi a tornyos »hárés« a mellette ámuldozó leffedi szájú havernak. — Ühüm — siet az a válasz- szal, pedig sehogy se fér fejébe, mióta foglalkozik a gyár legjobb csurglisa festészettel is. A másik azonban elmélyül- ten néz, belemered a festménybe, legalábbis a leffedt szájú azt hiszi. — Mi a frászkarikát tudsz annyit bámulni ezen a tirpá- hon, aki összepamacsolja azt a darab rongyot? — hörög elkeseredetten. — S honnan tudod, hogy jól fest a pacák? — Nem ő, kisapám, hanem mellette az a kis tyúk abban a feszes pulóverban ..« 3. Két nő baktat előttem. Az egyik azt mondja a másiknak: — Képzeld, drágám, tegnap elmentem a Rózsihoz, s még volt két feje. »Jóságos ép! — bávulok bele a hallottakba. — Csak nem? Azelőtt egy tucat volt talán raktáron, csak kiárusította? Itt valami rejtély lappang. Ha ez a Rózsi nagyon kapzsi természetű, talán még az utolsó fejét is elkótyavetyéli, aztán mehet fejetlenül koldulni.« — Jó fél óra beletelt, mire elfogyott a feje — hallom a hölgy szavait. »Na, mit mondtam, ez egy könnyelmű teremtés, aki fél óra alatt képes két fejen túladni. Már csak az hiányzik, hogy kijelentse ez a hölgy: a Rózsi az ő fejét kérte kölcsön, míg elmegy a nagymamája temetésére.« — Olyan jól megcsinálta a frizurámat, hiába, isteni fodrásznő ... — hallom a mese végét, amit én csak a közepétől kaptam el. »Becsaptak. Ezek a fodrásznőről beszéltek. Csak tudnám, miért nem magyarul?« L. G. Űíate.L élmény. Különleges zenei élményben volt része a minap a ba- latonboglári járási művelődési ház közönségének. A nívódíjas budapesti Bartók Béla ifjúsági zenekar hangversenyének Bachtól Bartókig terjedő, igen széles skálájú műsora is komoly igényre engedett következtetni. De a vártnál sokkal többet kaptunk. Ha nem volna tudomásunk arról a céltudatos, szakszerű nevelőmunkáról amely- lyel a 35 tagú — 12—17 éves budapesti diákokból, rövid nadrágos kisfiúkból és copfos kislányokból álló együttest — a zenekar fiatal, csupaszív vezetője és karmestere, Fischoff Walter neveli, akkor csodálkoznánk. Csodálkoznánk a zenekar igényes, a legkényesebb ízlésű hallgatót is kielégítő műsorán, a telt hangzáson, a kifogástalan kidolgozáson és kiforrott művészeket és együtteseket is megszégyenítő stílusérzékről, amellyel a legkülönbözőbb korok szerzőinek műveit megszólaltatták. Az ún. nehéz zenei számok ismételtetése pedig azt bizonyítja, hogy a jóra, a művészire, az igényesre igenis reagál — mégpedig lelkesedéssel — a »nyári« közönség is. Tehetséges szólistákat ismertünk meg a zenekar tagjai között Körmendy Klára személyében, aki Bach zongora- versenyének kiforrott, remek pergőtechnikával történt előadásával igen komoly pianista erényekről tett tf ibizonysá- got. Soltész Istvánt a Dvor- zsák-muzsika hegedűszólójának szép tónusú, lírai tolmácsolása emeli ki. Cser László igényes, művészi harmonikaszámait is nagy tetszéssel fogadta a hallgatóság. Az esten közreműködött Kishegyi Árpád, az Operaház magánénekese dalokkal és áriákkal, valamint Zempléni Kornél Liszt - díjas zongoraművész. A két »felnőtt« művész a tőlük megszokott virtuozitással előadott műsorszámai kitűnően illeszkedtek az ifjúsági zenekar hangversenyébe. Szeretnénk, hogyha — fiatalságunk zenei érdeklődésének felkeltése, illetve továbbfejlesztése érdekében — követendő példaként megyénkben több helyen, főként a megyei székhelyen bemutatkozhatna a lelkes, és tegyük hozzá, igen komoly képességű, nagyszerű ifjúsági zenekar. Hock János VASÁRNAPI tArca Húszéves voltam és olyan érzékeny, amilyen csak abban a korban lehet az ember. Az a tavasz pedig szintén csodálatos volt, olyan, amilyen csak egy háború utáni tavasz lehet... Mindenki felejtett akkor, és mindenki készült az új életre. Mindenki? ... Csak később értettem meg, hogy sokan kimaradtak belőle. Először csak a helyet ismertem meg, ahol a borzasztó esemény történt. Szikrázó napsütésben, vakító világosban gyalogoltunk a kocsi mögött, az országút krétafehérnek tűnő porában, a gyönyörűen kékló égbolt alatt. Nagyapám rendszerint a valószí- nűtlenül sovány lova mellett bandukolt. Ajándékba kapta az orosz katonáktól, akik hosszú ideig kvártélyoztak nálunk, mert ezen a Duna vidéki tájon ismételték meg utoljára a németek az ellentámadást, mielőtt kitakarodtak Magyarországról. Az öreg nyugdíjas egy kocsit eszkábált a gebéhez, és azon járt Pestre, hozzánk látogatóba, mert arra még a vonat sem járt, végigrobbantgatták a katonai »zsenik«. Ezen az útján visszafelé már ketten kísértük, nagybátyámmal. Mi hátul haladtunk, sokszor gyalogolva, hogy kíméljük a kifakult szőrű, elgyengfilt állatot. Tréfálkoztunk, nevetgéltünk, nagybátyám meg — géplakatos és gyűjtögető szenvedélyű lévén — mindenért lehajolt, minden kiégett autót és repülőroncsot megvizsgált, s ha talált valamit, bedobta a kocsiderékba. Talán majd egyszer még használhatja valamire őket. Már délfelé járt, elhagytuk Adonyt, mikor nagyapám lekanyarodott az útról. Itatott. Amíg a ló jóleső fújtatással kortyolta a kút vizét, mi leültünk egy mohos fatörzsre, és néztük a lerombolt házat, a fogadót. Jóformán semmi se maradt meg belőle; a szoba egyik oldalfala állt még világoskék alapon sötétkék virág-mintákkal, és egy kis kamrácska sötétült folytatásaként hozzáragadva, félig leszakadva az ajtaja. Itt történt az eset a háború utolsó hónapjaiban. Mondják, a kocsmáros békésen éldegélt, csak a családját szerette, a halk szavú, ibolya szemű feleségét meg a gyereket. Nem volt szenvedélye, ha csak a vadászatot nem számi tjük, bár annak is megvolt az alapos oka: hozott valamit a vendéglő konyhájára, tehát a vendégeknek is jutott a fogásból. S akkor jött a háború. Még fiatal házasok voltak, a gyerek akkor ment első elemibe, mikor behívták először katonának. Később újra; majd megjárta a frontokat, és egy sebesüléssel végleg hazajött. Addig az asszony végzett el mindent, s becsülettel, hűséggel megvárta az urát. Igaz, kezdetben próbálkoztak vele, később csak tisztelték az itthon magadottak, még meg Is védték, ha kellett. Mikor az első német betette lábát az ajtón, Ä kísértetek még nem tudták, hogy ez lesz a végzetük. Hermannak hívták, páncéloson érkezett, és hatalmas volt, elérhetetlen, mint az ógermán istenek. Kedvesen fogadták, kiszolgálták, mint aztán a többit. De ő sűrűbben járt ide. Természetesen hiába. Meg kellett értenie, tévedett. Később a front valahogy cseppfolyóssá vált. Megjöttek a szovjet katonák, oldalzsákokkal, harmonikával, négyszögletes kenyerükkel és nagy gyerekszeretetükkel. Jóskának, a fiúcskának több barátja akadt egyszerre, velük ment gombászni az erdőre, hallgatta dalaikat, a zenét, melyet annyira szeretett. De valahogy ők is el-eltünedeztek, sokszor napokra, éjszakákra nem jöttek vissza. Egy nap aztán újra megjött Hermann a páncélosával. Ha lehet, még fensőségesebb volt, mint valaha. És erőszakosabb az asszonynyal szemben. — Meine Kuckuck — mondta neki, és ölelni próbálta. Az kerülte, mindig csak a férjével mutatkozott. így jött el az a nap. A németek fölkerekedtek, és visszafelé indultak. Senki sem tudta, mit akarnak, bár nyugodtaknak egyáltalán nem látszottak. Hermann sápadt volt, és úgy nézte az asszonyt, hogy annak el kellett fordulnia. — Ich komme zurück — mondta neki végül jelentőségteljesen. Egyikük sem tudta, hogy szavát ennyire gyorsan tartja meg. Néhány óra múlva, mikor Iván,- a felderítő már a konyhában tartózkodott, valami csörömpölt odakinn. A katona kiugrott, hogy megnézze, mi az. Hermáim volt. Mit akart? Bosszút állni, vagy csak az asszonyért, mindenáron? Utoljára? Hisz tudnia kellett, hogy a halál torkába jön?!... Úgy látszik, eltökélte magát valamire. Egy lövéssel leterítette a szovjet harcost, aztán leszállt katonáival a páncélosról... Egykedvű volt, de haragosnak tette magát. — Spion — mondta a házaspárnak, aztán a ház elé vitette, hátraköttette kezüket, lábukat, és szembeállította őket a házzal. Maga pedig beült a gépbe, és nekivezette a háznak. Mint a kártyavár, dőlt össze minden. 4 Az asszony velőtrázóan sikoltott, a férfi hörgőt*. — Józsikám, Józsikám! — De a gép könyörvisszajárnak telenül elvégezte a magáét. A gyerek bent maradt a házban. Ekkor Hermann elégedetten lelépett a páncélosról, hátukba került, és egy-egy pisztoly- lövéssel agyonlőtte őket. így mondta el nagyapám a hely történetét. Emlékszem, szinte bénultan ültem a fán. — És a gyerek? — nyögtem végül. — Ott, abban a kamrában megmaradt... Végignézte az egészet, aztán elájult... Úgy találtak rá később a rokonok, s magukhoz vették... Csak ültem a fán... Húszéves voltam, senki ne csodálkozzék, hogy még borzongtam a rettenettől, s úgy éreztem, elsötétedik fölöttem az ég. Néztem az eldőlt ajtót, a sötétülő kamrát, még sötétebb és remegtető titkaival. Azóta sokszor jártam arra. Még áll a rom legalsó része, de a kamra és ajtaja eltűnt. A táj azonban megváltozott. A műútról már nem látni odáig, a régi országutat már a gazdák sem nagyon járják. Ki tudja még, ki emlékszik rájuk, ki ismeri a romok titkát, gondoltam, ha arra vetett a sorsom. így legutóbb is. a nyáron a vonatból nézve arra. Még nem tudtam, hogy az élet rövidesen tovább bonyolítja előttem a történet fonalát. A vasúti csomóponton nagybátyám várt: ö azóta itt telepedett le. Az autóbusz érkezéséig volt időnk, bementünk a restibe. A pincér csakhamar odajött hozzánk. Göndör hajú, kicsit puha vonású, hízásnak induló fiatalember volt. Szokásom, hogy megfigyelem a jellemző tulajdonságokat. Ez a pincér mintha járás közben suttogott volna. Odahozta az italt, s észrevettem, hogy valóban suttog. — Tessék parancsolni — mondta, és suttogott: »Papa, vigyázz, kérlek... ott vannak...« Aztán távolodott. Mi beszédbe elegyedtünk, csak néha félföllel hallottam újabb suttogásait, meg egyszer, amikor a szomszéd asztalnál a szék karfájára támaszkodott: »Mama, olyan fehér az arcod... Mama, olyan drága, szép, fehér...« Ekkor már érdekelt a dolog. — Ki ez a pincér, mi baja? — kérdeztem nagybátyámat. Az a fejéhez kapott. — Jaj, el is felejtettem neked mondani az előbb. Ez az az adonyi kocsmáros gyerek ... tudod, aki megmaradt... De nekünk már any- nyira megszokott... A rokonok fölnevelték, a szövetkezet most felkarolta... Mindenki elnézi neki ... Mert néha rájön ... A suttogással kezdődik... Felesleges volt mondania. Most már erőteljesebb volt a suttogás: »Én mindent láttam, mindent, mama... Ne higgy nekik... Ott a tank... Vigyázzatok!« — Tulajdonképpen mindent ezekből a suttogásokból állítottunk össze... Ez a gyerek nem enged nekünk felejteni... Most megint egy hangosabb felkiáltás következett: »Sötét volt, de mindent láttam a ha- sadékból, vigyázzatok, lőnek... Az a Hermann ... A hátad mögött, anyám ... Mama ...« Odanéztünk mindnyájan. Valaki, egy Pincértársa, gyengéden átkarolta, és vitte kifele. Az kiabált: »Jaj, mama, vigyázzatok!... Milyen fehér az arcod... Az a szép, fehér arcod ... Mama... « Zokogott és kiabált, amíg a csapóajtó el nem választotta tőlünk. Pár pillanatra elfogódott csend ült a vendéglőre. Hallgattunk. Végül na<>-"bátyám törte meg mintegy mentegetőzve: — Ilyenkor beviszik, néhány hétig kezelik... Mert kiesik minden az emlékezetéből, csak azok az órák, azokról tud ... így találkoztam a szörnyű történet egyetlen tanújával is. • • * De, szegény, már tanú sem lehet... Kint fekszik a temetőben, nem messze szülei sírjától. Valamelyik kezelés közben teljesen elborult az agya... Mikor nagybátyám pár napja tett látogatásakor ezt elmondta nekem, átvillant agyamon néhány emlék. A színházi bemutatón a páholyban ültem. A mellettem lévő rekeszben egy kisfiú elsírta magát. Egy textilgyári lány ölébe hajtotta a fejét, s ő simogatta, becézgette, miközben neki magának is potyogtak a könnyei. A színpadon ellenforradalmi témáról szóló darabot játszottak, s megjelentek a fegyveres csendőrök. A kisgyereket ismertem, apja egyszerű kommunista volt. Elsuhant egy másik kép is előttem: kis- öcsém, a háború végén, aki álmából ugrott fel az ágyban, mert gyújtóbomba robbant a hás előtt, s aki azóta sem gyógyult meg éjjeli riadtságaiból... Előttem volt a másik kisgyerek, a nagyatádi, akinek apját a lakásáról éjjel vitték el fegyveresek az ellenforradalomban, s aki azóta sem bír remegő kis szívével. ök mindnyájan előttem voltak akkor ... Láttam őket, ismerem sorsukat... Éppen én ne beszéljek róluk, arról a korról, amely ilyenekké tette őket, amelynek én is tanúja voltam? Beszélnünk kell, hogy elűzzük a kísérteteket! CSAKVÁRI JANOS
