Somogyi Néplap, 1958. július (15. évfolyam, 153-179. szám)
1958-07-13 / 164. szám
SOMOGYI NÉPLAP 7 Vasárnap, 1938. július IS. |— Üljön le . — mondta a védő a rabnak, míg a börtön- őr a szoba hátterében maradt. Az ítéletet már kihirdették. Marék Jánost golyó általi halállal büntették és másnap reggelre jelölték ki a végrehajtást. A védőnek tulajdonképpen már semmi dolga nem volt vele. Maga sem tudta, miért ment mégis vissza az ítélet utáni délután a járási börtönbe, amely kívülről inkább hivatalnak tűnt, mint büntető intézetnek. Tisztességes ember volt, sohasem szeretett vájkálni az elé kerülő védencek magánügyeiben. Megvárta mindig, amíg azok amúgy is kitártak előtte mindent. Most sem kíváncsiskodni akan-t. Nem volt érzékeny ember, tizenöt éves prakszi- sa megtanította, hogy hűvös és logikus maradjon legbelül, akkor is, ha a hév elragadta, vagy az ügy éppen valóban részrehajlást követelt tőle. Ebben az ügyben azonban nem állhatott oda félszívvel sem Marék mellé. Az konokul tagadott végig, még neki sem mondott igazat és végül a véletlen, a bűnjelek alapos vizsgálata szolgáltatott bizonyosságot a gyilkosságban. — Üljön le — ismételte meg a felszólítást, mert az nem merte elfogadni a kínálást és a börtönőr engedélyét várta. Az bólintott, mire leült. E némajáték alatt újra feltámadt benne az az együttérzés, amely az ítélet után elfogta, mert megérezte a férfiban ugyanazt a végtelen gyengeséget, melyet a konok- ság addig eltakart. Emlékezett, az ítéletkor az egyébként nemrég bronzvörös, fokozatosan sápadó arc viaszszínűvé vált, de csak suttogott valamit, és egészen addig mozgott a szája, amíg az utolsó szó jogán megszólalhatott. Akkor felvonított: »Margitkám, kislányom... Margitkáááám.». Látni akarom, .,« — Azért hívattam — mondta gyorsan, leplezve magát —, hogy megkérdezzem, miben segíthetnék? Tudta, hogy ügyetlen a. kérdés. Amaz nem iá felelt, fürkészve figyelte a padlót. A védő ismerte ezt a nézést. Az arc kifejezéstelen, a bőr rátapad a vonásokra, a rab nem képes enni, a ráncok élesebbé válnak, a szemek befelé néznek. Valaki leszámol az élettel, érzi a rémületet, amelyet a mind közelebbi esemény okoz. — Itt volt a kislányom — szólt végül Marék János. — Tudom. — Itt vagyok... Nem bírom tovább — suttogta. — Nem értem, mi történt közietek? — Iszik, féltékeny, kínoz... Én nem bírom tovább. Szeretlek. . i Most már a tied maradok ugye, örökre? Nem megyek vissza soha. János megfontoltan válaszolt. — Próbálj gondolkodni, Teri. Miről is van szó itt mi köztünk? — Minek gondolkodni? — vágott közbe az asszony kissé ingerülten. — Eleget gondolkodtam, amíg nem voltam itt. Most itt vagyok, most kockáztattam, eljöttem, most örülni, élni akarok. — Nem Teri, értsd meg, ezí csacsiság. Az asszony megdöbbenve nézett a legényre. — Te a barátom felesége vagy — mondta János higgadtan, meggondolva minden szót. — A férjed derék, jó- ravaló ember. Péter nagyon szeret téged. És van egy kedves' kisfiad... Teri, te anya vagy. Feleség. Gondoltál te erre? Érted te ezt? Az asszony sápadtan, tágra nyílt szemmel meredt János arcába, hallgatott, nem talált szavakat. — Te szép vagy, kívánatos — folytatta János. — Sokat veszítek én. De te, a férjed, és a kisfiad, ti még többet nyertek. Nagyon nehéz nekem, mert hiszen ilyen szeretőm soha nem lesz. — Szerető?! — sikoltott az asszony, mint akit vesszőcsapás ért. — Igen, szerető — mondta meggondoltan János. — Ne haragudj őszinteségemért. Ez a beszéd talán túl nyílt, de igaz. Es az is igaz, hogy te ü INI HŐI — Látta? — Igen... Szép gyerek... Hány éves? — Kilenc... Most lesz kilenc. .. Piros szalagok voltak a hajában, mint akkor... Hangja fojtott és szorongó volt. Tompán, a gyomorból jött, nem a tüdőből... Az éhes, az idegileg fáradt ember hangja ez. — Mikor akkor?... — kérdezte magának is váratlanul és szórakozottan a védő. A másik felkapta a fejét, de látta az érdektelenséget, így folytatta. Talán nem szólt volna, ha más történik. — Hát akkor... Amikor történt... A védő várt. Most nem szabad szólni, tudta jól. Megkínálta cigarettával, tüzet adott neki. — Amikor visszafordultam a kert alól... Mert látogatóba készültünk... Piros ruha volt rajta, fehér kihajtóval... Fehér térdharisnyát viselt... Van gyereke magának? — nézett rá hirtelen. A védő bólintott. — Akkor tudja, milyen a büszke apa... Szép hosszú combjai voltak, mint az anyjának. .. Mielőtt visszaindultam volna, még egyszer megnéztem, amint mentek... Onnan emlékszem annyira... Csend. Marék nézi a védő csontos, hosszúkás arcát. De nem látja. Egyébként is szürkül a szobában. A rácsos ablakokat félig átlátszó, olcsó függönyök takarják. — Az anyja azt mondta a kert alatt, hogy amíg ittam, a lányomat megint megverte a Trétliné... S amikor rám hivatkozott, az azt felelte neki, majd akkor kinyitja a száját és legfeljebb megdög- lünk mind a ketten... Csend. A börtönőr alatt pillanatra megreccsent a szék. — Akkor fordultam visz- sza... Nem volt sok bennem, talán ha egy liter... Jó volt az ebéd, a számban nagyon jó ízt éreztem... Nem is tudom, mit akartam, csak visz- szcfordultam... Az utat gyorsan tettem meg, lihegtem mire odaértem... Az ajtó mellett állt a fejsze, csak a kezembe vettem és úgy léptem be a szobába... Azok ketten, Trétliné, meg a lánya, az ágy felé hátráltak... Láttam, hogy reszketnek, ez »TTTTTTYTTTTTfTVÍTTTYT ' szereted Pétert és imádod a kisfiádat, hát?... Hosszú csend állt be, melyet az asszony izgalomtól szaggatott szavai törtek meg: — Hát, hát igen. Talán igazad van... Jaj, hol is az én eszem? A naív, hiú, szenvedélyes asszony János szavainak tükrében most valóban meglátta önmagát és meglátta Jánost is másképpen, mint ahogy eddig. Eddig csak a megkívánt férfit látta benne, most a jó barátot, jó akaróját. Teri arca, szeme, mozdulatai megváltoztak. Gondolkozó, más ember nézett hálás szemmel Jánosra. — Ne haragudj, hogy zaklattalak. .. Istenem, mit is tettem... Mit is tegyek? Gyorsan felöltötte kabátját és sietve elhagyta a lakást. Barátnőjéhez rohant. Évának, Rácz Ferenc építész feleségének semmit nem szólt Jánosról, azt mondta, mit már többször is, hogy összeveszett férjével és idegességében idejött. A lig telt el egy óra, János ablakán ismét kopogás hallatszott. De ez már nem halk, óvatos kopogás volt, inkább hangos, vad zörgetés. — Ki az? — Én! Nyiss ajtót! Ittasan, mindenre kész, zilált ábrázattal Péter tántorgott be a szobába. — Hol van? — lihegte a féltékeny szerelmes emberek természetfeletti józanságával. Add elő! — Zavaros, izzó szemekkel nézett Jánosra. — Add vissza, az én feleségem. .. — Térj észre Péter, Teri nincs itt. — Nincs itt? Ma éjjel végig szolgálatban volt, végignézte a zárkákat, a nagykaput, aztán társával együtt leült az elítélt cellája előtt. A társa fáradt, sovány ember volt, este hamar hunyorgott a fényben. Most is lefeküdt a szolgálati ágyra, és hamarosan elaludt. Az őr nem bántotta. Rágyújtott a pipájára, leült. Szeretett csendben dohányozni. Sokszor arra gondolt, apja, az öreg paraszt szokásait menynyire átvette ő is, és hogy nem lehet szabadulni a gyerekkor emlékeitől. Ült és eszébe jutott a délutáni vi- ta a védő és a halálra ítélt között. Vajon mi lesz ennek a kislánynak a sorsa, tűnődött. Odaát csönd volt. Mi van azzal az emberrel? Felállt, feltolta a nézőke vaslemezét. Rákönyökölt a fatámasztékra. A rab hanyatt feküdt a szalmazsákon. A szeme nyitva volt. — Aludjon — szólt oda neki. Nem akarta azt mondani, így könnyebben megy el az éjszaka. De az megértette őt. — Jobb volna, de nem tudok. .. Azt gondolom, miért nem inkább ott a háborúban, a lövészárokban pusztultam el... Maga volt ott? — Igen... öreg tartalékos voltam, mégis behívtak... A visszavonulásnál a németek ledobtak egy teherautóról, mert másik nácinak kellett a hely... — így van ez, pajtás... — A rab maga se tudta, miért bizalmasabb. A másik ráhagyta. — így kell végeznem. .. Csak a kislányom, az ne volna... Kilenc éves volt, de már sudárodott a termete... S az arca... Ha látott már tiszta arcot, az övé olyan volt... Mint az anyjáé... Tudja, én hozzájuk menekültem mindig, ők voltak az én tiszta „életem,... Mert nyom engem, miami, pajtás... Hej, ■de nyom.-.-. Az őr meglepődött. — Nem lehet magának már ennél nagyobb bűne... Pajtás... — Nincs is... Nekem nincs már ennél nagyobb... Hej, te magas ég... De rongy is az én lelkem... — Hát kinek van akkor, ha nem magának, pajtás? — Kiváncsi lett az őr. Még jobban ráfeküdt a támlára. — Annak, aki meghat... Annak... De én, ó, minek is — Nézz körül, nézz meg J vagyok én... Hazajöttem bemindent, nem nagy a szó-« tegszabadságra, akkor már bám. « véget elé járt a háború.., Az Péter ágyat, ágyaljat,« az asszony rajtam lógott szekrényt, mindent átkuta- « tott. ? — Nincs — nyögte boldo- « gan, megkönnyebbülve. —« Hát akkor hová mehetett... Én « biztosra vettem, hogy... 3 Megingott, i leroskadt az 3 egyik székre. 3 — Hová ment ez az asz- Jiviint vert sereg, meghátrál már szony — sóhajtotta maga elé.2 „ a tfl__ TCi tiiZHa? Mi van kriv-«A tavasz győztesen előnyömül. ls.1 tuaja. ivii van KOZ *Mi eddig dermedt volt, megint tetek? 3 csak él, — Ne haragudj, barátom . >3A változás él változatlanul. Hol keressem? 3. , m te vs <■ ^ ho elolvadt, győz a napsugár. Talán iLvánál, nem gon- «* Amott vereség, emitt győzelem, dolod? <Az élet megy, és soha^ meg nem 4 £]J Ez lehet. Ej-ej, hol az változás a lendítő elem. én fejem? Éva, persze egyet-« len barátnője, kinek mindent «Győztes tavasz, ne bízzad el elmond ^ magad, ^Hiszen kiüt majd nyeregből a T eri Évánál sokáig nem «Nyár, dicsőséged múió pillanat, tudott elaludni, ver- «Reád az ősznek hervadása vár. gődött, szenvedett. « __ hoETv ípv történt __JA forró nyár meg hátrál a hűvöstől, J 0> n°sy Így történt — Js ha van hátrálás, van az is. ki hajtogatta —, hogy erős tu- « győz. dott lenni, önmegtagadó, jó- «A ressei párázik a dér-ezüsttől, zan, igaz jó barát. Szerencse, JK,b0,uja űús szinét a gyöztes ősz' hogy így történt. Jó lecke ez«Ue nem maradhat az ősz sem nekem... < sokáig, Ismét átélte mindazt ami ÍNaP°k peregnek, az ősz is elalél. isme. a telte mindazt, ara JA hervadás tart csak az elmúlásig, ma történt vele, s vegul -4S a láthatáron megjelent a tél. megnyugodva, kimerülve el- 3 nyomta az álom. «Megjön a tél, az elmúlás, a semmi, Péter a diványon, fehér «Hidegébe az év most belehull. párnák közt álomba mélyed-JDe ami semmi, egyszersmind ve találta feleségét. Teri sző--.. , ... ... . a ke fürtökkel övezett lázas 2Az eln»"ásbó1 szarmaztk “ “J- arcán fájó mosoly ült. Péter ^jjön az új év, elmúlik majd bűnbánó szívvel, boldogan i a tél is. állt egy ideig előtte. ÍAz élet körforgása folytatódik. .... , i Minden ami van, elmúlik és él is,- Alszik... Milyen szep,.Az eIet.baláI egymássaI viv6dih. Istenem — suttogta hangta-3 lanul, és most is, mint oly 3 a folyton változás maga az élet, sokszor, örült, nagyon örült, 1 Mncs n egnyugvás a végtelen hogy ez az asszony az övé. «Testünk minden atomja syurűn' Könny fátyolozta be ver-« szerteszéled, eres fáradt szemét, óvatosan jEiünk, elmúlunk szépen, asszonya arca fölé hajolt és j gyönyörűn, gyengéden megcsókolta. « tukav Ferenc még jobban megerősített.,. »Mi az, pofázni akarsz? A kislányomat bántod?« — ordítottam rá az asszonyra. »Pofázok, igen, pofázok« — ugrott elő, mint a macska, mert ez ilyen, ismertem rég. Szembe néz a halállal is, ha magáról van szó... Körülnézett. Vizet kért. A börtönőr adott neki. Ivott, megtörölte kézfejével az ajkát, aztán folytatta: — Akkor odacsaptam neki a fokával... Egyszer, kétszer, háromszor... De egyszer. re éreztem, hogy a lány rajtam lóg... Hátrakaptam a fejszeélt, azt hiszem, akkor ért az én fejbőrömhöz... Az a hajszál, amit a vizsgálat talált rajta, akkor tapadhatott rá... A lány sikoltozott. .. Ráfordultam. Nem is tudom, hányat ütöttem... A védő megmozdult. Tulajdonképpen most tudta meg, miért jött vissza. — Miért ' kellett?... Mit titkolt az asszony?... A rab végigsimított az arcán. Elkínzott, keserű fintort vágott. — Most már úgyis mindegy, megtudhatja... Magának elmondom... Valamikor a szeretője voltam... Még béreskoromban... Nem akartam folytatni... Nem akartam, hogy a kislányom megtudja. .. A gyerek említése most kihozta sodrából. Sírni, viny- nyogni kezdett, öklével verte a fejét. A védő ismerte ezt az állapotot. A végletek uralkodnak ilyenkor. Zavartan felállt, intett az őrnek, vigye el. Az keményen rászólt, mire kitántorgott az ajtón. Este hétre járt. A börtön most valamennyire megelevenedett. A soros közbünté- nyes rab végighordta az étellel telt csajkákat és kenyérszeleteket, Amint • haladtak., felfelé, hallatták a benázök vaslemezeinek' csapódását. Egy ideig újra csend lett. Aztán összeszedték a csajkákat. A börtönőr kérte ki Marék edényeit. Az érintetlen volt. — Miért nem eszik? — kérdezte tőle. — Nekem már egyremegy — mondta és már nem állt vigyázzba. Az őr nem csodálkozott, nem is követelte meg tőle. mindig... Az ura nem tudott neki... Gyereket akart... Amikor meglett, az ember gyanakodott... Aztán jött hozzám az asszony, hogy ő elemészti... Lihegett, fölkelt az ágyról és föl-alá járkált a cellában. Az őr kezében kialudt a pipa, az ő feje is lüktetett. Az együttérzés és a rémület küszködött benne egymással. Amaz folytatta: — Hízelgett, ha hazajövök, minden az enyém lesz... Volt egy tartalék pisztolyom, azt odaadtam neki... Aztán bevonultam újra.. Mikor visszajöttem, már egyedül volt... Egy éjszaka, mikor mellettem feküdt... Bevallotta, hogy menekülésben, egy óvatlan pillanatban.., És ráfogta a németekre... Az őr majdnem hátratán- torodott. Felegyenesedett és megtörölte a homlokát. Az elítélt most már nem tudott parancsolni magának, ö hajolt az ablakhoz és folytatta: — Ne haragudjon pajtás... Valakinek el kell mondanom. .. Mert nekem pap nem kell, meg voltam nélküle eddig is... Még eddig egy se segített rajtam, amíg a kulák kizsigerelt, ahogy tudott... Csak magának mondom ezt el... En akkor lefordultam az ágyról... Megfogadtam, nem nyúlok hozzá többet... De nem hagyott, fenyegetett, hagy fölad engem is... És akkor jött a Julis, aki fölnézett rám, a szegény árva... Az én bűnös szívemet szerette. .. És milyen szívé van, ha tudná... Az én menedékem volt... Ha eszembe jutott a dolog, mindig ideges voltam, ő meg mindig simogatta a hajam, csicsijgatott, mint a gyereket... Pedig semmit sem tudott... Csak megérezte volna?... Akkor elvettem.,. A tanács meg, mivel nem volt máshol lakás, beutalt abba a házba, ahol valamikor cseléd voltam, meg ahol az az asszony élt... Az pokol volt ott... Kezdetben is, később még jobban... Az a másik is a jogait követelte... Egész bolond volt már, azt hiszem, mert abba a korba jutott... De én nem engedtem... Csak . az én kis gulyáimnak éltem. .. Hát így volt. Megtörölte a homlokát, a gyengeségtől ütött ki rajta a verejték: Az őr ekkor már a székében ült. S így maradtak egész éjjel ezután. Az őr néha el-el- bóbískolt, a másik meg csapongóit az életében előre, hátra... De mindig visszatért a gyerekhez. — Most sok időm volt, a felhőket néztem az égen.., Amint változtatják az alak* jukat. Otthon is így szók* tam.. i Lefeküdt mellém a fűre a kislányom és mesélni szoktam neki.i. Meséket, meg hogy hogyan éltem az* előtt.. i Lehet, hogy ezért állt szemben egymással a gyerek, meg az az asszony? Nem tudom... De mi lesz vele most, istenem?.,, Csak meg ne tudjon semmit.:. Marék János egyre izgatot* tabb lett. Hajnalfelé úgy látszik elfogyott minden türelme. .. Végtelen fáradt volt, de nem aludt semmit... Csak suttogott, fel-ailá járkált, néha kinézett őreire. Nem sokkal, hogy a reggel fényei betörtek a cellába, érte jöttek. Az arca egészen sárga volt. Szemei karikásak. Szájaszéle reszketett, úgy mormogott, nem lehetett biztosan tudni mit. Láthatóan nyugtalan volt, de hagyta a bilincseket a csuklójára rakni. Amíg a wippon a helyszínre vitte, az eget bámulta. Szép nyári reggel volt... Enyhe, meleg volt és friss szellő is lengedezett az üres utcákon. Az ég türkiszkéken kezdett csillogni, mintha hátulról világítaná meg a fény... Néha bárányfelhő pamacsok úsztak át rajta. Most úgy tűnt, hogy a bámészkodásban kisimultak az elítélt vonásai és mintha álmodozott is volna. De odabent a tetthelyen kitűnt, hogy mindez csak erőgyűjtés volt az ellenállásra. Nem tudták levenni a gépkocsiról. Hatan kapaszkodtak bele, mégsem bírtak vele. Két kézzel fogózkodott bele a favázba, tülekedett, elesett, újra fölállt, közben sírt, kiáltozott: — Kislányom, Margitkám. Édes kicsi virágom... Engedjetek vissza, küldjétek bányába. .. Mindent megteszek, csak a kislányom... Édes virágom... • Rúgott, harapott. Nem lehetett vele bírni, levetette magát a kocsi fenekébe. Birkóztak vele. Az őr is ott volt, az is küszködött, s eközben Marék megütötte... Akkor az felkiáltott: — Mit ütsz engem, pajtás ?... Térj észhez... Gondold, hogy ez a lövészárok... Marék a birkózás közben ránézett. Az őr látta a köny- nyeket a szemében és a sárga rémületet is... Aztán levetette magát újra a kocsi aljába... Zokogott, hogy rengett bele a kocsi... Margitkát emlegette. De láthatóan elemyedt.. Vártak egy keveset, aztán levették onnan és odatámogatták a falhoz. Az őr nem nézett oda.. Hallotta az utolsó »Margit- kám«-sóhajt és az eget nézte, rajta a játszadozó, oszladozó bárányfelhőkkel. CSÁKVÁRI JÁNOS KÖRFORGÁS Jlláit nem az engem, hanem az alaai&ké Erdős László: Levelek Bécsbe Két évi kemény munkával befejeztem egy regényt és nyomban újba kezdtem. EbErdős László ben az ellenforradalom kérdéseire kívántam választ adni. De irgalmatlanul lassan dolgozom, boldog vagyok, ha sikerül két jó oldalt megírnom egy napon, és egyre elviselhetetlenebbnek éreztem a gondolatot, hogy csak évek múlva mondhatom el, amit az októberi eseményekről tudok. Aztán egy este a munkától és elégedetlenségtől végsőkig kifáradva korán feküdtem le. De nem aludtam, mert hirtelen eszembe jutott most megjelent könyvem témája. Reggelig viaskodtam másammal, aztán félretéve régi munkát és régi terveket, dolgozni kezdtem. Most itt fekszik előttem. Csinos, jóalakú kis kötet, mint minden újonnan megjelent írásom, nagyon idegen. Már nem az enyém, hanem az olvasóké. Már nem nekem, nekik van joguk róla nyilatkozni. BENCZE JÓZSEF: ROKKAVERS Zakatol, muzsikál a kócfejű rokka, s arany-cérnát pödör az ég pörge ujja. i Zengi a gép, s idebent i nyugalmas béke van, i s fut a hasas orsó, (cérnázó kedve van... Széplányok hajtanak, te rozoga rokka, s fond a mosolyukat is a cérna-rojtba. A szemük fércelja, s a mosolyuk varr ja e szív-terítdra } szavamat a dalb*.
