Somogyi Néplap, 1958. július (15. évfolyam, 153-179. szám)
1958-07-13 / 164. szám
OMiomwt«tóázöíncpmuvcLCS 4/ |inninnilfflniiülfllllllllffllllllllffllllinillllfllinillllinilflfflllllinil!IIIIIIIIIIM GONDJAINK ES TERVEINK BALATONFÜREDI TALÁLKOZÓ UTÁN N1 f EM HIÁBA EMLÍTETTE Mesterházi Lajos kaposvári tartózkodása idején a szegedi és somogyi írócsoport munkáját egymással párhuzamba állítva, mint jól működő írócsoportokat. Amikor mi, somogyiak ezt hallottuk, tudatában voltunk annak, hogy az eredményeket, amiket elértünk, a tanácsi és pártszervek jelentős anyagi és erkölcsi támogatásának köszönhetjük és nem utolsósorban a Somogyi Néplapnak is, amelynek hasábjain 1957. november 17-e óta immár 16 kétoldalas irodalmi melléklet jelent meg folyamatosan kéthetenként a megyei írócsoport közreműködésével. De azt is jól tudjuk, hogy nem téveszthetünk szem elől bizonyos hasonlóságot, mely önként adódik, ha olvassuk a szegedi Tiszafájában megjelenő írásokat. Vannak ugyanis itt nálunk polgári gondolkodású »írástudók«, akik nem tartották szükségesnek a somogyi írócsoport létrehozását és arról írtak és beszéltek, hogy ahol nincs szén, mire ott a bánya. Fontoskodó kicsinyhitűség- gel fogadták a kezdeményezést, ami elindult. Tőlük aztán később sem várhattunk elismerést és valahogy hasonló volt az eset, mint Szegeden, amint a Tiszatáj egyik legutóbbi számának vezércikkéből (Karácsonyi Béla írásából) megtudjuk, hogy a szegediek is a magyar irodalmi élet központi irányítóitól, az Irodalmi Tanács tagjaitól (a cikkíró szavaival: «■centrális fórumok részéről«) kapták az első valóban szakavatott helyről jövő elismerő, bátorító szavakat, akárcsak a somogyiak. Persze, a világon semmi sem történik véletlenül, mindennek megvan a maga oka. Erre gondoltam, amikor a dunántúli írók balatonfüredi tanácskozásán hallgattam az előadók referátumait. Mert a szegediek esetében is az volt a baj, hogy egyesek olyan ál irodalmi, a szocialista irodalom irányában elinduló próbálkozásokat nagyképűen lesajnáló követelményeket állítottak fel Szegedem, amelyek (a Tiszatáj szerint) »messze figyelmen kívül hagyták az irodalom jelenlegi országos helyzetét«. És ha a jelek szerint ez a helyzet nem egy vidéki városban — mint ahogy valóban így is van! —, akkor érdemes lenne elgondolkodni azon, vajon kik süllyedtek a vidéki provincializmusba — vagy ha úgy tetszik: dilettantizmusba! —: azok-e, akik egyszerűen behunyják szemüket »az irodalom jelenlegi országos helyzete« előtt és fújják a maguk régi nótáját, mintha nem is 1958-at írnánk ma, vagy pedig azok, akik — hogy ismét Karácsonyi Béla szavait idézzük a Tiszatájból — »nem húzódoznak a mai, az agitatív jellegű témáktól, nem „fáznak” az eszmei mondanivalók megfogalmazásától«. Mondom, erre gondoltam, amikor a dunántúli írók balatonfüredi tanácskozásán — ahol több országos nevű és ma is irányító, vezető szerepet betöltő író is jelen volt, mint például Köpeczi Béla, Jankovich Ferenc, Gereblyés László, Tatay Sándor, Szentiványi Kálmán és sokan mások — Mesterházi Lajos a magyar irodalom mai helyzetével foglalkozó előadásában többször is megemlítette a somogyi író- csoport munkáját, mint amelyet személyes tapasztalatból is jól ismer. És ezen a nagy- jelentőségű irodalmi tanácskozáson, szinte a fél ország irodalmi plénuma előtt azt mondta, hogy a somogyi írócsoport tagjai és a hozzájuk hasonló, vidéken élő — és nem vidéki! — írók többségükben nagy irodalmi műveltséggel rendelkező emberek, akik gondos önkritikával dolgoznak, és akik a mai magyar irodalmi élet gazdagodását jelentik. Ezért figyelemmel kísérik munkájukat és sokat várnak tőlük; 'ZEK A SZAVAK JÓLESTEK nekünk, mert igazolták eddigi munkánk helyességét. De egyúttal új gondot is hoztak számunkra, mert úgy gondoljuk, hogy a sikeres kezdet most már arra kötelez- bennünket, hogy felfelé íveljük a somogyi irodalmi élet újabb és újabb lendületét és ne hagyjunk megtorpanni senkit, aki itt Somogybán a jó ügy érdekében tollat fogott. Ezért arra kérjük azokat az írókat is, akik újabban elhallgattak — talán mert kevés elismerő, biztató szót E: kaptak? —, hogy a »centrális fórumok részéről« érkező elismerő szavakat tekintsék a saját munkájuk dicséretének is. Azt is közölhetjük, hogy építő jellegű, a marxista irodalomszemlélet alapján álló kritikai értékelést készülünk írni (nem a közvetlen közeli jövőben) a somogyi írók eddigi műveiről (a jövőben egyébként sem hagyunk válasz nélkül semmiféle ránk vonatkozó kritikai megjegyzést!) és a szempont, amely szerint íróink munkáját mérlegre tesszük és teheti bárki is ma, vagy bármikor, nem lehet más, mint amit irodalmi mellékletünk egyik irodalompolitikai cikkének szerzője nagyon helyesen hangsúlyozott, hogy ti. ki kell küszöbölni »minden kétértelműséget és pesszimizmust« a somogyi irodalmi élet értékeléséből. Mert ez »esetleg zavarná, súlyosabb esetben tönkre tenné azokat a tehetségeket«, akiknek írásait (ezt már mi mondjuk) a megye irodalom iránt érdeklődő dolgozói már eddig is nagy figyelemmel olvasták — ahogy erről értesüléseink, bizonyítékaink vannak —, és megyénk dolgozói a jövőben még az eddiginél is többet, jobbat és még inkább az ő kérdéseikre felelgető (és meg is felelő!), és mondjuk meg ismét nyíltan: a szocializmus építését szolgáló írásokat várnak tőlünk. Ha pedig ez így van, akkor egyetlen somogyi írónak sem lehet az a célja, hogy az irodalom elefántcsonttornyába bezárkózott, szűk rétegnek akarjon írni, hanem dolgozóink — a magyar beszélő és olvasó emberek (akiknek száma napról napra nagyobb lesz) — minél szélesebb tömegeinek. A Z ÍRÓCSOPORT MUNKÁJÁNAK to- -‘®- vábbi fellendítésére vannak, közeli és távoli terveink. A távoli tervekről egyelőre nem beszélünk. De már megvalósult program, hogy írócsoportunk a megyén kívül is nem egyszer hallatta szavát. A balatonfüredi irodalmi tanácskozáson írócsoportunk titkára ismertette eddigi munkánk elvi alapjait. A pécsi rádió nyilatkozatot kért írócsoportunk elnökétől és ugyancsak a pécsi rádió előadó művészei több somogyi író művét adták elő a rádió mikrofonja előtt. Június 28-án a magyar televízió adásában Jankovich Ferenc Kossuth- díjas költő folytatott beszélgetést a somogyi írócsoport két meghívott tagjával a somogyi írók munkájáról, terveiről. A balatonboglári egésznapos találkozótól is azt várjuk, hogy előbbre vigye ügyünket. Sorolhatnánk még tovább a megvalósulásra váró terveket. Egyelőre csak annyit: megtettük az előkészületeket, hogy ki tudjuk adni november 7-re a somogyi írók első antológiáját. Nagyon jól tudjuk, hogy az út, amelyen elindultunk és előre haladunk — a szocialista realizmus irányába törő mai magyar irodalom útja —, nem könnyű feladatot ró ránk. Nem sima és nem rázásmentes a mai magyar irodalom útja! Nagyon jól tudjuk, hogy Somogybán is vannak emberek — talán nem is sejtik, hogy éppen ők ülnek nyakig a vidéki provincializmus iszapjában? —, akik nem hajlandók senkit sem elismerni, amíg valamelyik fővárosi lap nem közölte írásait. Mintha a mai Magyarországon, a mai viszonyok között a jó és rossz írásnak nem is volna más kritériuma! De ezen a téren is van fejlődés és további lehetőségek is ígérkeznek. Az Élet és Irodalom június 13-i száma közölte írócsoportunk titkárának, Csákvári Jánosnak egyik írását. Lehet, hogy valóra válik az ígéret: a vidéken élő írók írásait is gyakrabban közük majd a központi irodalmi fórumok. A DDIG IS, AMÍG IRODALMI MELLEK- LÉTÜNK hasábjain újabb eredményekről számolhatunk be, figyelmeztetnünk kell minden somogyi toliforgatót a saját egyéni felelősségére is: csak az állandó, tervszerű munka és helytállás igazolhatja és biztosíthatja létezésünket. Szeretnénk, ha írócsoportunk tagjai és munkatársai — amint már említettem — a saját eddigi munkájuk dicséretének vennék a »centrális fórumok részéről« érkező elismerést is és ez az eddiginél jobb, szívó- sabb és színvonalasabb munkára ösztönözne mindnyáj unkát. Dr. Bellyei László Szép világ volt, jó világ volt* esíc-nkint »pipics« világolt, ünnepnap meg gyertya járta, — gyertya s petróleumlámpa. Otthon szépen, jól megvoltunk, jönni-menni nem volt gondunk. Vagy ha mégis a »türvény«-bc, piacra, vagy temetésre, kocsin mentünk s gyalogszerrel, nem bajlódtunk menetrenddel. t- Hogy volt vonat? — Hogyne, persze, csakhogy nem telt menetjegyre. — Repülőgép szállt felettünk? — de mi nem arra születtünk, hogy a felhők felett szálljunk. Lent, nyomorban, sárban jártunk. * * * Gyermekkor? Feledhetetlen, de jól bírtuk sárban, vízben* mezítláb és kiskendőben. ügy volt divat azidőben. Leckét legelőn tanultunk, libaörzés volt a dolgunk. Kutyatejfű-láncot fűztünk, úgy játszottunk, úgy örültünk. Tárult köröttünk a világ, kertünk alatt annyi virág nyílt a réten: óh, be szép volt! Csakhogy a rét a papé volt. Odamenni nem volt merszünk, vagy ha mégis: rajt-vesztettünk, arcunk égett a veréstől, az »apátúri« tenyértől. Apánkat meg beidézte pénzbírságra, fizetésre. RÉGI SZÉP VIIÍG (öregek emlékezése) így duplán verték el kedvünk, hogy réten virágot szedjünk. * * * Sorolhatnám, de mi haszna: hogy értünk »-eladósorba«. Nem volt »-állás«, nem volt férfi, nem bizony, ki nősülhetne. No, cRT azért férjhezmentünk, férjhez így-úgy, sorra, rendre. Valaki csak jutott párnak. Igaz, hogy a szegény lánynak inkább csak a nyomorékja (vagy szellemben,, vagy derékba’), mert az okosak, erősek ott vesztek a háborúba’. Hogy volt tovább? Mi volt még szép? A szép, semmitlen szegénység. Hol munkában, hol anélkül, de azért csak meg-megéltünk. Csupán két szót kellett tudni: lemondani, megalkudni. * * * Negyvenegytől negyvenötig ... (toliam botlik, hegye törik) az volt még csak java bálja, kinek hogy bírta a lába, szerencséje, idegzete, szíve s életszemlélete. Heje-huja, vígan voltunk, nem csői a, hogy kifulladtunk és hogy a nagy vigalomban ez-az veszett a lim-lomban, valahol a romok között. Mindegy, fű nőtt a sír fölött.. • * * * Végtisztességét megadtuk, s visszanézve elmondhatjuk: •►Szép világ volt, jó világ volt, egész ország lángban állott«. Csak egy kicsit megvakultunk, elavultunk magunk, s múltunk. S most szemünk káprázva nézi, ámul s alig-alig érti: a Tudás kapuja mögött feltáruló messze Jövőt. Csodákból épülő Világ! szívünk felsír s jajjal kiált: «►Mit ér nekünk, mindez mit ér? mit kapunk gyermekségünkért? ifjúságért, mely mit sem ért nekünk: ki, s mit fizet ezért?« Az élet tőlünk elmarad, s ha látunk fiatalokat, irigykedve nézzük, miképp veszik át: kínunk örökét, s járhatnak könnyen, gondtalan, s nem tudják, miből és hogyan épült az út lábuk alá, hogy vérünk, könnyünk alkotá. Fiatalok s irigykedés? Nem. Nem! Hisz ez az ifjúság: fiad, vöd, lányod, unokád ... S már nem bánod a szenvedést, elkészíted a számvetést. Aztán őrt állsz, ahol, s ahogy bírja erőd, eszed, karod, hogy fiad, lányod, unokád békében alkosson tovább. BOTKA ILONA FELEDHETETLEN EMLÉK Tihanyróv két lépésre van a Balatontól, de 3 kilométerre van Tihanytól, nem jár ide a madár se, csak a komp, meg a hajó, nincs se posta, se bolt, se gyógyszer- tár, csak a természet, de az aztán annál inkább. A »strand«, ahol fürdeni szoktam, csak annyiban különbözik a vadvirágos réttől, hogy egy árva tábla szomor- kodik a vadvirágok között ezzel a felírással: »Gyermek-fürdő. Idegeneknek tilos a bemenet.« Azok a lovak és tehenek, amelyek kétnaponként egészségügyi tisztálkodásukat végezték ezen a strandon, illetve legelték a strand legelnivaló- ját, bizonyára nem tekintik magukat idegeneknek. A vadvirágos gyermekstrand mögött nádtömegek száradtak, arra várva, hogy — ha már ipari feldolgozásra alkalmassá váltak — összekössék és elszállítsák őket. Itt is állt egy tábla, felszólítva az arra 'járókat, hogy tartózkodjanak mindennemű — közvetlen vagy közvetett — gyújtogatástól. A nádkúpókat egyébként nem őrizte senki. Nagyon csodálkoztam is, amikor egy szép napon szekeret lá&tam a nádszárító telep szélén és mellette botjára támaszkodva az öreg nádcsőszt. Tudjais- ten, hogy miből állapítja meg az ember, hogy egy öreg bácsi, aki a parkban, a kukoricásnál vagy a nád mellett áll, a csősz, de tudja. Meg akartam kérdezni tőle, hogy hol volt eddig, de megelőzött. fTTTTTTT i — Aztán milyen könyv az ott a kezében? Valami szentes könyv? — Nem — ráztam meg a fejemet — regény. — Minők a’? — Szórakoztató, tanulságos. — Nézzen meg engem. Hosszú időt megértem, de még egy könyvet se olvastam el. Mégis megvoltam nélküle. Megnéztem. — Hány éves a bácsi? — 1886-ban születtem. — Akkor sok mindent megért. — Meg. Ott voltam az első háborúban is, hej, de hogyan harcoltunk mink! Én Ferenc Jóska katonája vő- tam, negyvennégyes rossebbaka. Ezek a mostaniak nyápicok, azért is lett minden front. Rámnézett kutató szemekkel. — Nándorfejérvár- ba mentünk. Tudja maga. mellik a Nándorié jérvár? Bólintottam. — Na, mellik? — Belgrád. Elmosolyodott. — Látom, tudja, hát az vót, Belgrád. Ott az én őrmesterem egyszer csak azt mondja: »Na fiúk, menjetek .ki a városba, aztán nézzetek körül«. Bementünk egy nagy házba, ott vót egy fiatalasszony, egy komitácsnak a felesége. Az urát fölkötötték már előbb. Ennek az asszonynak mindene vót: zsír, liszt, cukor, szalonna. Amikor együt- tem hazulról, még csak nyóc hónapja esküdtem az asszonynyal. hát jólesett a gondoskodás. Tíz hétig vótam vele. Érti? Úgy, mintha a feleségemmel lettem véna. Értettem. — Szép idők vótak azok, tudja, amikor bementünk a Nikita lakásába, aztán ott mindenféle gyönyörűt találtunk egyra- káson. Én is összepakoltam egy kék selyempaplant, gon- dútam, jó lesz otthon, de aztán Dober- dónál ellopták. Hát nem gazemberség?! — Azokban a szép időkben is volt gaz- emberség? — Azér az vót. Elhallgattunk. a vizet néztük, ö nem szólt, ezúttal én kérdeztem: — Hát most? Hogyan megy most a sora? — Sehogy. — Csak történt valami ebben a tíz évben? — Ippen történt — Na! — A front után kaptam egy kis fődet itt a falu határában, nem vót sok kiosztani való, de arra jó, hogy ezt, azt, a télirevalót meghozza. — Ez hegyes vidék? — Az. De a szőlőnek jó, nagyon is. Kaptam éppen azt is, négyszáz négyszögölet. — Az szép. — Meg kocsit, két lóval. A nád felé intettem. — Ezzel is van valami dolga? — Az ember megtesz mindent, ha köll. Meg ha érdemes. — Érdemes? — Az. Motorverseny van, aztán idejött ez a sok ember, még tüzet csinálnak, azér vigyázok. Két napig tart az egész. — Mennyit fizetnek? — Óránként két forint ötven fillért. — Mellékesnek nem rossz, két napra 120 forint. — Antúl több. — Hogyhogy? — Hát úgy, hogy közbe esső is vót.. — Esőpótlékot is kap? Somolygott a bajusza alatt. — Olyasféleképpen. Mer ez a sok nép a tegnapi esső elől mind idefutott, aztán én megengedtem, hogy a nád alá bújjanak. Ki egy forintot adott, ki kettőt, ki meg ötöt. — Hát akkor megéri a két nap. — Meg. — Aztán milyen a termés? — Az idén minden jól fizet. Megint hallgatunk egy sort, aztán úgy odavetőlag megkérdeztem: — Hát hogyan megy a sora? — Sehogyse. Bevallom, nagyon elszégyelltem magam, úgy is mint író, úgy is mint propagandista, és már azon voltam, hogy megpróbálom megmagyarázni az öregnek, hogy mit kapott ettől a mi világunktól a »front után«, amikor rájöttem, hogy lehetetlenre vállalkozom. A mi forradalmunk adhatott szekeret és lovat, földet és szőlőt az öreg negyvennégyesnek, még olyan kék selyempaplant is adhat, mint amilyet »a Nikita lakásán« összepakolt magának annakidején, de a huszonnyolc évét és a szép komi- tácsnét semmilyen formában és soha többé. Teknős Péter SOMOGYI PÁL: LÉC A két férfi megállt a kiskapu előtt. A lakás ablakából hívogató meleg fény áradt kj a hópülés estébe, mely arcukba világított. János cigányos barna, hullámos hajú, szép szál legény volt. Péter idősebb, már-már kopaszodó, alacsonyabb ember. — Hát ahogy mondtam, karácsony este a mi vendégünk vagy öcskös — ismételte Péter. Hangjában titkolt izgalom vibrált. — Csak ne is ellenkezz, legényember vagy, hová mennél? — Ha annyira ragaszkodsz hozzá, hát mit tehetek mást — válaszolta János. A két munkáskéz barátságosan ölelkezett. Aztán elindultak, Péter a lakása felé, János vissza a városba. Tetszett a legénynek a meghívás, cirógatta hiúságát, de egy kicsit tartott is tőle, mert tudta, hogy az egészet az asszony eszelte ki... Vas Péter fiatal, csinos felesége mostanában úgy viselkedik vele, hogy kénytelen észrevenni. Néha munka közben is rajta kapja magát, amikor a fényesre gyalult deszkát nézi, hogy Teri halvány arcát láltja. Mélyretörő tekintetétől néha szinte megremeg. És mindig, ha akar, ha nem, utána kell nézni, olyan vonzó az alakja... Meg is mondta Péternek nyíltan, őszintén, ahogy jó baráthoz, szaktárshoz illik: — Ne hívjatok engem tihozzátok, tudod az asszony, asszony. És... Nem jó a tűzzel játszani, — Péter nevetett: — Hát most már csak azért is! — jelentette ki önérzetesen. — Jól ismerem én a feleségem. Ki tudja, lehet, hogy neki van igaza?... A havat a melegebbre vált idő, a langyos napsugarak eltüntették. Fekete karácsony lett az idei. De a tarka kirakatok fénylettek, az emberarcok legtöbbje sugárzott, amint János végigment az Ady Endre utcán. Egyik üzletbe betért. Játékot vett, csöppnyi kis zöld autót a kis Péternek, miközben eszébe jutott gyermekkora. Hogy vágyakozott ő is mindig ilyen játékok után, kis autót, mackót, szürke lovat szeretett volna, de sohasem jutott játékra. Volt úgy is, hogy még kalácsot sem tudott sütni az édesanyja karácsonyra. No, de ez akkor volt — hessegette el magától a múlt kellemetlen emlékeit. Vas Pétereknél is ünnepies hangulat várta. Teri boldog- ságos tekintettel cirógatta végig. Az asszony a konyhában foglalatoskodott, bordó ruhája fölé fehér kötényt kötött. Ezt a ruhát nyűtte, mióta János egyszer megbámulta benne. »Kissé szűk ez a szoknya — mondta a legény —, de nagyon jól áll magának.« Elhelyezte a játékot az asztalra, a karácsonyfa alá. Péter, miután elaltatta kisfiát, boros poharakat törölt kristályos tisztára, miközben egyre kortyolgatta az ízletes, erős rizlinget. Boldog volt, fütyörészett, kitárt karokkal fogadta Jánost: — Egykomám! A vacsora vidáman folyt le, ízlett az étel, az ital, a tréfák. Péter a zsíros disznópecsenyére sok bort fogyasztott. Jánosnak is égtek a fülel, de nem a bortól, ő mér- sékletesen ivott, inkább a körülötte sürgő-forgó, hajladozó asszony közelsége tüzelte a vérét. Teri ma szebb volt, mint máskor. Halvány arcán rózsák gyúltak, mélykék szeme kihívóan csillogott János alig mert ránézni. Éjféltájt Vas Pétert eldöntötte az ital, elnyomta az álom, az asztal sarkára borulva nyögdécselve horkolt Ekkor Teri elérkezettnek látta az időt, melyet már rég várt és egy elszánt mozdulattal forró arcát János arcához szorította. — Szeretlek — súgta a legény fülébe. Aztán mindkettőjüket elborította a szenvedély. Vad ölelés, csók, csók.:: Később János észbekapva kibontakozott a nő karjaiból, szótlanul, lábujjhegyen, hogy Pétert fel ne ébressze, felvette télikabátját, még egy csókot lehelt az asszony forró szájára és eltávozott. * * * M int könnyű gondolat. elreppent egy hét. Este tíz óra tájt, amikor már János ágyban volt, halk kopogást hallott legényszobája ablakán. — Ki az? — riadt fel. — Én, a Teri! — válaszolt az asszony letompított hangon. János magára kapta ruháját és ajtót nyitott. Az asz- szony könnytől ázotl nedves arccal lépett be és Jánaa mellére bújt.
