Somogyi Néplap, 1958. július (15. évfolyam, 153-179. szám)
1958-07-31 / 179. szám
SOMOGYI NÉPLAP 3 Csütörtök, 1958. Július SÍ. Nincsenek elhagyatva... Kedves Olvasó! Volt-e már beteg? Feküdt-e otthon vagy kórháziban magatehetétlenül, elhagyatva? Mi jut ilyenkor az emiber eszébe? Sok minden. Meddig lesz terhére családjának, má történik munkahelyén. A beteg, a láztód felizgatott ember néha már arra is gondol, hogy munkahelyét talán már elfoglalta valaki, mert reá többé nem számítanak. Bizony az ilyen gondolatok akadályozzák, nehezítik a gyógyulást. S mennyire jólesik a betegnek, ha dolgozó társai, elvtársai, barátai meglátogatják, elmondják munkahelyének újságait, híreit. Két beteget látogattunk meg. Mindkettő kommunista. Arra voltunk kíváncsiak, hogy elvtársaik, munkatársaik tartják-e velük a kapcsolatot, s hogyan segítik elő beteg elv- társaik gyógyulását. Most érzem, mennyire szeretnek... Két súlyos veseműtét, héthónapi hosszú szenvedés után most már lábadozik Kecsmér Pálné, az SZTK dolgozója, a rendelőintézet pártszervezetének a titkára. Mosolyog: ■— Nines már semmi bajom — mondja, de arca még őrzi a sok szenvedés nyomát, s látni azt is, hogy még nincs teljesen rendben. — Most érzem csak igazán, mennyire szeretnek munkatársaim — s szemmel láthatóan jólesik neki, hogy e szavakat mondhatja dolgozó társairól... — De nemcsak a kommunisták, hanem a pártonkívüliek is. Mint pl. dr. Pál Gábor ellenőrző főorvos, akinek életemet köszönhetem, ő vitetett kórházba..., s a többi is. Az SZTK vezetőjétől, Klenovics Józseftől kezdve szinte minden munkatársam eljött, hogy erőt öntsön belém. Egy pénteki napon operáltak, de vasárnap már harmincán álltak betegágyamnál... Úgy éreztem, ezek a látogatások visszaadták erőmet, jólesett,, hogy munkatársaim osztoztak szenvedéseimben. S amióta nem a kórházban, hanem lakásán fekszik, azóta ás gyakran felkeresik munkatársai Kecsmár Pálnét. A napokban a pártszervezet egyik tagja, Hujlber Ferencné a férjével, legutóbb pedig csoportvezetője, Pusztai József, a feleségével együtt látogatta meg. — A kórházban és a lakásomon tett látogatások végtelenül jólestek — mondja a lábadozó asszony. — Csak jót tudok mondani munkatársaimról, a legjobbat az orvosokról, akik nagy gonddal ápoltak, gyógyítottak, s az életemet mentették meg... Csak köszönetét mondhatok, amiért segítettek megkönnyíteni ‘betegségemet..., hogy segítették mielőbbi felgyógyulásomat. Remélem, hamarosan ismét munkatársaim között lehetek... ÄNem az öregség, a betegség kényszerít pihenőre..." Lassan beszél, nehezére esik a szó Samu Györgynek, aki huszonöt esztendeig volt a tejüzem dolgozója, majd főművezetőként hasznosította, sok esztendős tapasztalatait. — Bírnék még dolgozni, olyan rossz itthon tétlenül... Szeretem a munkát, s oly nehéz megszokni nélküle. Nem az öregség, a betegség kényszerít pihenőre. De a gázok tönkretették tüdőmet. Tüdőasztmát kaptam, ezért 1956 decemberében nyugdíjaztak. Samu György tehát nyugdíjas. De nem tud pihenni egyrészt betegsége, másrészt pedig munkaszeretete miatt. Be-bejár az üzembe, lassan téve meg a Pázmány Péter utca végétől a tejüzemig vivő utat. Gyakran megáll, pihen, fojtja a betegség. Az üzemi pártszervezethez tartozik, el-eljár a taggyűlésekre, érdeklődik a hírek után, és segít, ahol tud, az üzem munkájában. Még Dombóvárra is elment, hogy segítse beindítani a kazeinemkor gyártását. Gyógyulásra van szüksége. A napokban levelet kapott az Egészségügyi Minisztériumtól, közölték vele, hogy gyógykezelésre Csehszlovákiába küldik. Pár évvel ezelőtt már volt ott. Mutatja a szanatórium vezetőjétől kapott fényképalbumot. Gyönyörű, zöld fenyőerdővel borított táj, egészséges környezet. Szinte újjászületve jött haza. Nagyon szeretne ismét elmenni. A minisztériumtól kapott levélben azonban nem közöltek egyebet, csak azt, hogy az útlevelet szerezze meg a helyi rendőrségtől, de hogy hol jelentkezzék az utazásra, ki viseli a költségeket, azt már nem tudatták vele. Beszéltünk az Egészségügyi Minisztérium titkárságának a vezetőjével, dr. Rostással. Ö sem mondott többet, csak annyit: vagy az SZTK, vagy a SZOT, vagy pedig a beutalt beteg maga viseli a költségeket. Az SZTK helyi kirendeltsége sem tudott a dologhoz érdemben hozzászólni, azt mondták, érdeklődjön az SZTK-központnál, vagy a SZOT-nál Budapesten. Valahol talán majd elintézik, s fizetik a költségeket. A tejüzem vezetői segítségére siettek Samu Györgynek, s megígérték, hogy ők fedezik költségei egy részét. Érdeklődtünk az ÉDOSZ-nál is, s közölték, hogy mivel Samu György az ő szakszervezetük tagja, összes költségeit ők fedezik. Reméljük, az útlevelet sikerül időben megkapnia, s eljut Csehszlovákiába. Úgy érezzük azonban, többet érdemelne Samu György, akit a 25 esztendős nehéz munka tett beteggé. Legalább annyit, hogy az Egészségügyi Minisztérium, ha már megszerzi a külföldi szanatóriumba való beutalást (ezért köszönet), azt is közli vele, hogy kihez kell fordulnia a beutaló okmányokért és a szükséges költségek fedezése végett. Talán könnyebben el tudnák intézni az útlevél megszerzését is. Hogy ne kellene az amúgy is beteg embernek, akinek nehezére esik a járás, fölöslegesen annyit szaladgálnia... * * » Miért mondtuk el mindezt? Hiszen Kecsmár Pálnét rendszeresen látogatták munkatársai betegágya mellett, és Samu György is tartja kapcsolatát üzemével, segítenek problémája elintézésében, annak ellenére, hogy nyugdíjban van. Azért irtuk meg, mert nem mindenütt van így. Akadnak, akiket — miután nyugdíjba mentek — már elfelejtettek. De vannak olyanok is, akik csak ideiglenesen estek ki betegségük miatt a munkából, mégsem tudják munkatársaik, hogy mi van velük. Sokat beszélünk az emberiességről, a kommunisták humanizmusáról. Ne csak szólam legyen ez, hanem élő valóság is. Mérhetetlenül jólesik minden embernek, akár kommunista, akár pártonkívüli, ha betegágyánál felkeresik vezetői, elvtársai, munkatársai. De jólesik a nyugdíjasnak is, ha nemcsak ő tartja a kapcsolatot munkahelyével, hanem munkatársai is felkeresik, beszélgetnek korábbi közös munkájukról, a problémákról. Mert könnyebb egy egészséges embernek megtenni azt az utat, amit Samu György a Pázmány Péter utca végétől a város közepéig beteg tüdejével -megtesz. Nem, ő nem hibáztatja a tejüzem vezetőit, mert nincs olyan problémája, amiben nem segítenének, s nincs nap, amikor ne látnák szívesen az üzemben, de tudjuk, neki is jólesne, ha egy- szer-egyszer őt is meglátogatnák. Ezért íródtak hát e sorok, s reméljük, nemcsak a pártszervezetek, hanem a tömeg- szervezetek is levonják a megfelelő tanulságot, s a jövőben nem lesz olyan beteg dolgozó, nem lesz olyan nyugdíjas, akit otthonában ne látogatnának meg munkatársai, elvtársai, barátai. (Szalai) A fogatok hordják a gabonát, a traktor pedig hantja a tarlót a Kaposvári Állami Gazdaság jutái határban lévő földjén. Fias János kínosan feszengett a helyén. Némelykor úgy érezte, körtáncot jár vele a szoba és a barna támlásszék, ahova leültették. Ma még egy falat nem sok, de annyi sem fordult meg szájában, de nem kívánta a harapnivalót, sőt úgy érezte, nagyon is tele a gyomra. Szíve kissé lázasabban dobogott a szokottnál. Fias János számított e napra, hiszen agyában számtalanszor megfordult az eset, és százszor is, ha nem többször, megbánta már meggondolatlanságát. De most már nem lehet visszaszívni, amit akkor a pártbizottság vezetői előtt könnyelműen kiejtett a száján, vállalnia kell a felelősséget. Gondolataiból az asztal szemközti oldalán ülő férfi zökkentette ki. Szavai megfontoltak, nyugodtak voltak, érződött: nem a kérkedő ember szájából hangzanak, aki most szeretné fitogtatni hatalmát. Türelmesen de határozottan kérdezte: — Mondja Fias elvtárs, maga valóban komolyan gondolta, amit akkor tett? Miként fenyegetőzhet egy kommunista: ha a párt nem adja meg ezt vagy azt, vagy nem teljesíti az általam kigondoltakat, akkor kivesszük a párttagsági könyvet: »ha nem segít a párt, akkor én se kelljek«. Fias Jánost, ha lehet még jobban mardosta a kínzó önvád, mint eddig. Hisz belátta ő már magában, hogy amit tett, egyáltalán nem kommunistához illő viselkedés volt. Ezek még utóbb karrieristának néznek engem, ér- dekhajhászőnak, aki párttagsága révén akar érvényesülni. De hát okot szolgáltattam rá, Lecke hogy ezt higgyék rólam. Mellőzöttnek éreztem magam, senki sem jött hozzám, hogy Fias elvtárs ezt, vagy azt el kellene végezned, szeretnénk, ha segítenél. Nem jöttek hozzám, pedig a taggyűlésen mindig arra biztattak bennünket: ami ebben az országban történik, azért felelősek a kommunisták. Hát miért nem bíznak énbennem? Kavarogtak benne a gondolatok. Az ellenforradalom idején sokan eláltak mellőlünk. Akikért nem sajnáltunk átvirrasztani fél éjszakákat, azok is a kiáltozék malmára hajtották a vizet. Azt kiabálták: a kommunisták csak a maguk javát keresték, s igazi szabadság, igazi demokrácia csak az ő kirekesztésükkel lehetséges. Szerette volna a népámítók torkára forrasztani a szót, de ügy érezte, minden élveszett. Amikor Nagy Imre bejelentette a többpárt-rend- szert, olyan nagy volt a kom- munistaellenesség a faluban, hogy azt gondolták, itt a kommunista pártot szóhoz sem engedik jutni egy esetleges választásnál. Minden kedvét elvesztette. Bizalmát, hitét, meggyőződését nem — csak a kedvét... A fenyegetések ellenére is bátran jártkelt az utcán, föltette magában, bármi történjék is, olcsón nem adja az életét. S amikor meghallotta, hogy Pesten akadtak segítői a proletárhatalomnak, felvidult, kiment az utcára, megmutatta öklét a fenyegető gyaláz- kodóknak. Ott volt a párt- szervezet bölcsőjénél, segített, ahol tudott. Később azt kezdte tapasztalni, hogy ismét kevés intézkedéshez kérik véleményét; fájt neki, hogy nem hívják, vállaljon részt a közéletből. Pedig »amíg a két ököllel ütni, sújtani tudok, addig itt még egyszer nem kerülhetnek felül a belső bitangok-« —■ mondta elv társai körében. Egy napon elment a járási pártbizottságra. Ott határozottan követelte: tegyék meg őt a szomszédos községbe tanácselnöknek, mert oda kivált kell most az erélyes kommunista kéz. Mit tehettek a járási vezetők? Fias János elvtárs ekkora szerénytelensége hallatán keményen, talán a kelleténél is keményebben mondták ki ä nemet. És Fias elvtárs megsértődött. Tiltakozása kifejezéseképpen a járási párttitkár asztalára tette a párttagsági könyvet. Még azon a délutánon szerette volna visszakapni, állandóan ki-bejárt a párttitkárhoz, kérlelte mondván* hogy nem gondolta ő komolyan, nem vágyik ő a tanácselnökségre, csak a párttagsági könyvét kapja vissza, mert anélkül nem bír élni. Ám a járási titkár nem engedett, azt gondolta: ha ez ilyen könnyen játszik előttünk a tagsági könyvével, mi történne vele a tűzvonalban. Most itt ül a fegyelmi bizottság előtt. Felelnie kell, s hallania a felelősségre intő szavakat. Mit mondjon védekezésül? Lehet szégyenteljesebb, mint eldobni a párthoz tartozás okmányát, amelyet a mártírok szívük utolsó dobbanásáig védtek? Megkövültén ült a teremben. Nagyon szeretett volna túl lenni a mai délelöttön. Gondolatai mesz- sze kalandoztak. Mi lesz, ha a fegyelmi bizottság érdemietek el a Sesztyigrarmaja térre.J Egyáltalán létezik ilyen nevűJ Vér? — Hogyne — mondta kész- ^ ségesen az őr. — Nincs is mesz- sze. Ezen az utcán kell menni J egészen a katolikus templomig, J ott jobbra fordulni. Biztos aj hármas számú objektum ér-’ dekli? — Az rám tartozik, hogy mi\ érdekel, te pedig ne fecsegd kij mindenféle kapualjakban aj titkos objektumok számát —J mérgeslcedett Gyementyev. Faképnél hagyta az őröket,J még egy pillantásra sem mél-‘. tatta őket tovább. J Az első találkozás szeren-\ esésen megtörtént. A kapitány J a templomnál befordult a térre J vezető sötét, keskeny utcába. J Tudta 6 a katona válasza nél- • kül is, hogy a bekerített csapa- J tok főparancsnoksága a téren van, a bank épületében s a hármas számú objektum elnevezést viseli. Sokkal jobban érdekelte a parancsnoksággal szemben lévő kis kétemeletes ház, ahol az álcázott rádióadót őrizte egyik összekötőjük. Dovgalev ezredesnek nem volt Ínyére, hogy a kapitány egyenesen ide megy, mivel aj főparancsnokság veszélyesen J közel van hozzá, a végén azonban mégis megnyugodott abban, jobb a feladat végrehajtásának megkezdése előtt tisztázni a helyzetet. (Folytatjuk.) 3. Az országút mellett volt egy háborította mocsár. Mint tervezték is, a kapitány itt ért földet, övig belesüppedt a hóba, alig tudta ernyőjét ösz- szehajtani. Amikor mégis sikerült, jó mélyen elásta a hóba, kilopakodott az országúira, német tiszti köpenyének eddig derékszíjhoz erősített két szárnyát leengedte, s lassú léptekkel elindult a város irányába. A légvédelmi ágyúk tzúnet nélkül pufogtak, a bombák fütyülve hulltak a városra. Most már nem Gyementyev, hanem Paul Ruckert, a német birodalom kapitánya lépkedett az úton. Születési helye: Berlin, életkora: 31 év, katonai szolgálatának ideje: 8 év. Utolsó beosztása... erre több válasszal is szolgálhatott Paul Ruckert, s ami a legérdekesebb, zsebeiből ugyanannyi hiteles írást tudott előhúzni, hogy válaszát megerősítse. Bár a német katonai irattár írásszakértői azonnal rájönnének arra, ha látnák ezeket az igazolványokat, hogy hamisítványok, Gyementyev mégis szentül hiti abban, hogy ezek a papírok biztosítják sérthetetlenségét. Azért mégis végiggondolta magában az összes lehetőséget, aminek segítségével sikerülne kibújni az igazolványok felmutatása alól. Gyementyev eddig még sohasem vett részt olyan vállalkozásban, ahol lépten-nyom-on ellenőrzésbe ütközhetett s elkérhették az iratait. Amikor hasonló helyzetbe került az ellenséges vonalak mögötti vállalkozásokon, mindig kivágta magát vagy a puskatussal, vagy jól irányzott lövéssel. Ezt azonban most nem tehette meg, hozzá kellett szoknia az új körülményekhez ... A légitámadás bejezése után ment be a városba. A légelhá- rítók úgy látszik nem hittek a hirtelen jött csendnek, mert tovább lőtték a sötét eget. Gyementyev maga mögött hagyta a villanegyedet, s befordult az első utcába. Épp ekkor hallgattak el a légelhárító ágyúk, kialudtak a fényszórók is. A város szinte begubózott, mintha megérezte volna, hogy Gyementyev megjelenése új veszélyt jelent, ami ellen védekezni kell, ha egyelőre nem is tudja, hogy ... Rossz oldala is volt annak, hogy Gyementyev a légiriadó alatt került a városba: nagyon feltűnő volt, ahogy a néptélen utcán ment. Nem sokat morfondírozhatott azonban ezen, mert a közeli kő boltív alól óvatos hang szólította meg: — Jöjjön ide, tiszt úr, kérem. Gyementyev az első pillanatban megdermedt, de aztán odalépett. Két őr állt a fal mellett. Vigyázzba vágták magukat, az egyik félénken, szinte bocsávatkérően jelentést tett. — A légweszély tovább tart! Gyementyev elmosolyodott. — Igen, itt minden előírás szerint megy, bezzeg nálunk... — felhúzta a vállát s a távolba intett, amiből a katonák azonnal megértették hogy a frontról van szó — ott nincs ilyen rend. Egyszer csak megjelennek a gépek, s szórják is a bombákat, miden előzetes értesítés nélkül. — Nehéz ... ott? — kérdezte kis hallgatás után a katona. — Nincs semmi baj! — válaszolt Gyementyev tréfásan. Mondd meg inkább, hogy julennek nyilvánítja a párttagságra? Hogyan néz azoknak a szemébe, akik látták őt a viharos októberi—novemberi napokban? Hogyan értik meg: a vihart túléltem, viaskodtam, de a békés időszakban nem álltam meg a helyemet? Megkönnyebbülésként csengtek a teremben az első kérdést föl te vő elvtárs szavai: — Fias elvtárs vétke súlyos, de mérlegeltük és figyelembe vettük harcosságát, helytállását a nehéz napokban. A járási fegyelmi bizottság ezért a kizárási javaslattal ellentétben, Fias elvtársat szigorú megrovásban részesíti. »Nem zártak ki!... felemelt fejjel mehetek vissza a faluba« — ujjongott magában, s jó mélyen a szíve fölötti kabát belső zsebébe rejtette a piros tagsági igazolványt. Mormogott magában még néhány szót, majd az elvtársak kezét megszorította, s elvi- harzott a teremből. — No, azt hiszem, Fias elvtárssal sem kell többé ilyen ügyben foglalkozni: életre szóló leckét kapott ma — mondta a fegyelmi bizottság- elnöke. VARGA JÓZSEF
