Somogyi Néplap, 1958. július (15. évfolyam, 153-179. szám)

1958-07-27 / 176. szám

SOMOGYI NÉPLAP 7 Vasárnap, 1958. július 27. T EGNAP VOLT vagy teg­napelőtt? Feleségem utazott. Szépen és példásan kikísértem az állo­másra, jegyzetfüzeteimbe szó­ról szóra felírtam az összes utasításait, tanácsait, paran­csait, intelmeit, példabeszédeit, aztán elővettem zsebkendőmet, és érzékenyen libegtettem, míg csak el nem nyelték vo­natát a nyár esti ködök. Szabad voltam. Kihúztam de­rekam, tátott szájjal haraptam bele a júniusi alkony párás legébe, s percekig merengve kerestem az utca fölé bekan­dikáló égdarabkán a klasszi­kus csillagokat. Hetyke voltam és legényes, mint az iskola­padból kikerült diák. Vendéglőben vacsoráztam, nem csábított haza a délről félretett mákos tészta. Vacsora és a vele járó borozgatás után moziba mentem. A soros mű- sorszám: zenés vendéglő. Ábrándozva bandukoltam az utcán, egyszerre négy dologra gondoltam: a rázós vonaton álmatlankodó hitvesemre; a mákos tésztára; az örökös eső­re; lesz-e ismerősöm a Kis Pi­pában? Égy ötödik gondolat éppen a nagyposta előtt kú­szott be tudatom fókuszába: a totó. — Hé! Ijedten, kalimpáló lelkiisme­rettel fordultam meg. Rokon? Hivatali elöljáróm? Megnyug­tatott a kép. Egy ismeretlen, nyakigláb férfi állt mögöttem. Árboc testén bő lódenkabát. — Be van rúgva? Menjen, ké­rem, a fenébe! Olyan kemény és határozott voltam, mint a menetjegyeket ellenőrző főkalauzok. Á fur­csa és túlméretezett idegen azonban csöppet sem hatódott meg. A felsőbb régiókban kó- válygó feje egyenesen orrom alá esett, ingott, lengett, mint egy nemesített napraforgó. Csontos markával göncömbe markolt. — Vezess! A teremburáját, micsoda pa­rancs. önkéntelenül vigyázz állásba kaptam magam, mert kelletlenül Szalai János törzs­őrmester úrra emlékeztem, aki éppen ily en keményen ropog­tatta a szavakat 1941-ben: »Irány Moszkva!« Az iránnyal is bajba jutottunk, a törzsőr­mester úrral is. Jó, jó, ez ré­gen volt. De mit akar ez a pa­sas? — Meg van ön őrülve? — Tudod, kivel beszélsz? B OLOND, kétség nem le­het felőle. Hát nem va­gyok én peches ember? Sze­gény feleségem hogyan intett, óvott, féltett a késő esti sé­táktól, s íme, itt van engedet­lenségem eredménye. Mit csi­nálhatok? Csak valaki erre té­vedne! De olyan kihalt az ut­ca, mint egy üres bőrönd. A fene egye meg ezt a nyarat! A régi, a tisztességes nyári esték tele voltak turbékoló saerel- mespánokkai, kiváltképpen az ilyen félreeső, alig világított utcák. Hol andalog, csacsog, ábrándozik az ifjúság? Hol a rendőrség? .;; Mit tegyek?... Csak csínján, csak óvatosan — biztatom magam —, mindent rá kell hagyni, nem szabad in­gerelni. — Bocsánat, kedves elvtár­sim, hogy azonnal nem ismer­tem meg, de ..: — Ne etvtátfsaez, add meg teljes címemet, rangomat! Az angyalát, ennek fele se tréfa. Tényleg őrölt ám, még hozzá rangkórság a mániája. Hebegtem. — Hát, ugyebár, az úgy van, kérem .;; Szóval igen régen találkoztunk már, és az ember felejt. Én különösen... Pedig tudtam ám, nagyon tudtam, hi­szen emlékszik! Támadóm félegyenesedik. Leimér, felmér. Még pofon üt — ijedezek. Egy lépéssel hát­ramegy, két kezét ökölbe szo­rítja, és önön mellét döngeti, mint valami dobot. — Én a nemes granadai, kasztíliai, kordovai, barcelonai Don Quijote de la Manch a va­gyok: máltai lovag a johan- niták nagymestere, a szent sár aranysarkantyús ajtónállója, Szicília tiszteletbeli őrgrófja, XXXH. Alfonz aifcaneelláriu- sa, dicsőségben elhunyt szent- séges atyánk, XIV. Leó főio- v ás »mestere, pápai kamarás, Normandia helytartója, a Nagy Ármádia aranyfügével kitün­tetett admirálisa, a dél-ameri­kai tartományok és az összes indiák választott afkirálya és újabban filmszínész. — Mindörökké ámen! Kénytelen voltam röhögni. — Nagyszerű, elbájoló, le­nyűgöző. Ez aztán igazán •szembe juthatott volna. Be­ismerem hibámat, és önleriti­( IRKAFIRKA ) DON QUIJOTE DE LA MANCHA kát gyakorolok. Azonban Cer­vantes legalább olyan hibás, mint én: ezt a sok rangot el­felejtette könyvében megírni. Rekedt nevetés. Az égen vibráló csillagok. A távolból vonatfütty. Egy kutya szalad át az úton. — Cervantes? Hol vagyunk már attól! A derék firkászmár régen por és hamu, én pedig élek, és hódítgatom a világot, szépséges Dulcéniám nevét re- begi ajkam, és keresem az örök ideálokat. Ma éjszaka megnézem ezt a várost, kard­élre hányom a becstelent, dár­dát török a gonoszra, s főt és térdet hajtok az igazság, a szépség, a tisztesség és az erény előtt. Na, úgy látszik, mégsem olyan veszedelmes, könnyen lépre megy, csak maszlag, miz- máz kell neki, mint hajdaná­ban a szélmalmok, a boros­tömlők. — Nemes cél és nagy elhatá­rozás. Tökéletesen nemességed­re ismerete. De hol van Sancho Panza, a derék fegyvemök és kormányzójelölt? Mélyről jövő sóhaj, hörgő zörejekkel. — Az együgyű szolga élet­párjának, Juana Gutiérreznek jeltelen sírját gondozza. Én is sóhajtottam. — Bizony ilyen az élet. En­gedje meg, hogy részvétemet fejezzem ki. Hiába, minden simái lemarad valaki. így most csak egyedül tetszik kóborol­ni? — Egyedül? Egyedül. Most azonban te leszel kísérőm és fegyvereim istápolója! Ha ní- ven szolgálsz, jutalmad lészen egy kis sziget és annak kor- mánvzósága. p UFF NEKI. Duplán bo- 1 nyolódik az ügy. Én kí- sérgessem? Kormányzóság? Ennék fogalma sincs, hogy szívbéli híve vagyok a gyar­mati népek szabadságharcá­nak, gyűlölöm a kormányzó­kat, és idegen tőlém a vezető­állásért való törtetés. — Feddhetetlen és nemes lo­vag! Én tisztelem a haladó hagyományokat és főleg ma­gasságodat, de tessék figye­lembe venni aet a röpke időt, mely legendás kóborlásaitól a mai napig eltelt. Mély csend. A helyzet unal­mas. Vajon meddig ácsorgók itt? — Térdre, tedd le a szent es­küt! Mi lesz mindebből? Miféle közbiztonság uralkodik ebben a varosban, ahol a gyanútlan és jószándékú járókelőket ilyesmivel lehet molesztálni? — Bús képű lovag! Tessék figyelembe venni, hogy a mi országunkban a szocialista tár­sadalom épül, van nekünk al­kotmányunk is, mely nemcsak az embernek ember által való kizsékmány o 1 ás á t tiltja, ha­nem az inzultusokat is. Más kor ez, mint amiben megszü­letni kegyeskedett. Tessék mél­tányolni érveimet, és a térdre omlást és a szent esküvést el­engedni. Különben is a leg­újabb ruhám van rajtam, hogy néz majd ki, ha térden csúsz­kálok ezen a mocskos aszfal­ton? — Na jó. Hát akkor add be­csületszavadat, hogy híven szolgálni fogsz! — Becs szó, nemes lovag. — Elfogadom, kezet rá! Pan­za II., vezess! Alakul a dolog, alakul. Most kell lerázni a nyakamról. — Lovag! Városunkat már fekete palástjába takarta az éj. Hova vezethetném most? A rendes emberek az igazak ál­mát alusszák, a múzeum, a képtár, a mosószerkiállítás, a totó- és lottó-irodák lehúzott redőnyök mellett várják a nappirkadást. Sötétben a kira­katokat sem csodáltathatom meg önnel, s a házak fáiéra nyalt plakátok is olvashatatla­nok. Halasszuk el a városné­zést holnapra. Morcosán válaszolt: — Nem, nem várhatok. Min­den éjsizakám előre foglalt. Azt mondod, ilyenkor nincs látnivaló? Ajaj! Hány, de hány ideált leltem én fel a hajdankori holdviiágtalan es­tékem Ruarán terein, Sevilla oszáopköröndjén, Valencia olajfái alatt, Granada rondillá- ján, Sanlucar partvidékén, Cordoba és Toledo utcáin! De mennyit. A káprázó szemű if­jak, a szemérmes szempillájú szüzek, a derék férfiak, a nyug­talan asszonyok, a zsémbes öre­gek ilyenkor kergetik, keresik álmaikat, vágyaikat. Hadd lássam! Ha velem lenne jó lovam, Rocinanté, nyomban oldalába vágnám tarajos sar­kantyúm, s kiáltanám: Pan­za II., pattanj fel szamaradra és induljunk. Ha itt lenne... Na, mindegy, menjünk gya­log. Micsoda szerencsétlen éjsza­ka, micsoda pokolba való ta­lálkozás. Ezzel a félnótással kujtorogjak kakasszóig a vá- sorban? — Gyerünk a Kis Pipába — sóhajtom megadással. M együnk, mendegé- LÜNK, végtére oda­érünk. A mulató előtt sárga és vörös fények vibrálnak, a falig nyitott ajtó és az ablak üve­gén át a szaxofon kukorékolása és a nagydob pufogása verő­dik ki hívogatónak az utcára. Bent sok kicsi asztal, túlvi- lági ragyogás, fejek, vállak, dohányfüst, illatok. A zene­kar magas, feldiszitétt dobo­gón, előtte ütemesen ringó, rengő, rezgő, rúgkapMózó tán­cosok. Hely nincs. Kétszeres elkeseredéssel szidom ezt az estét, s futok az egyik pincér után, kezemben e«v húszforin­tos. Nem volt hiába a stárt, nyomban kapunk két rozoga széket, asztal helyett egy vi­rágtartót. Erőtlenül foskadok le, néma kézmozdulattal intek a lovagnak: csúcs le. Ö azon­ban rám se ránt, áll mered­ten, mint ki karót nyelt. Ádámcsutkája úgy jár le s fel, mint egy jól működő lift, orreimpája tágul, szűkül, s boltozatos homlokán felhőként gyűrűznek a ráncok. Egyszer csak elordítja magát: — Ne bántsd a nőt! Megdermedek. A teremben síri lesz a csend. Csak a zene trotyog, sikongat, és a tán­cosok vonaglanak tovább ön­feledten. Don Quijote csontos öklét rázza feléjük. — Mi a baja, az istenért? — Nézd, az a hitvány féreg hogy dobálja, rugdalja azt a szőke hajú hölgyet. Már egé­szen a földre fekteti, még meggyalázza... Ennyi ember szeme láttáía... Valami modem táncot jár egy fiú és egy lány. Hogy is hívják?... Mambó? Rokan- dró... — Ne bántsd a nőt! Nagyot ugrik, mint egy szöcske. Két kézzel kapaszko­dom kabátjába. Felborul az asztalnak kinevezett virágáll­vány. Don Quijote vicsorog. A teremben hangos nevetés. Két pincér szalad hozzánk. — Tessék jobban vigyázni kedves paoájára. Látszik, hogy elázott, vigye haza! A keservét ennek a kaland­nak. még boldogult apám emlékét u meggyalázzák. Takács Gyula: HOGY ÉRDEMES Jó korán őszre válván, fehérre, felelj hát: — miért jöttél?... Mi végre? akként ragyogva, földi leörödbe munkálj! S zabládat csapd az időre! Növényt, állatot késsel és foggal pusztítva eméssz az évszakokkal? — Hideg terében csillag igénnyel sugároz fényes szirmok hitével, Válván fehérre ideje lenne, nyíljon a szirmod, maggal felelve. mérvén a naphoz, fényhez, meleghez rtvk adhatsz. — Légy hű tár sós nemedhez! — Mint a virágok, — rétjük körébe fényt áraszt lényük okos tündöklése, — Sorsod így nyílik eme láncolatba sziromból maggá: s újra fakadva Bellyei László létnek reményét jelenbe szórva, jövendő hitét porzód milliókra! * A szerző »Mézöntő« címen, a Szépirodalmi Könyvkiadónál rövi­desen megjelenő új verseinek kö­tetéből. Berzsenyi öröksége (A niklci remeiéről a somogyi íróknak) »Durva demokrata« néven idézte magát az a költő, Aki vidéki magányban sejti a városi élet Pezsgő forgatagának vonzó távoli képét. Vágya jelezte a század fejlődési irányát. Durva demokrata volt ő, mert az emberiséget AtölelO testvéri közösség gondolatához Ért ei a szűkre lezárt osztály keretéből. Ifjú elmével nem látta az úri robotban Meggörnyedt nép sebhelyeit s rút állati sorsát. Őszbe vegyült hajjal nyílt ú gv meg a férfi tudása, Hogy szeme a haza földjén élő emberi társát Lássa, keresse a jobbágy kérges szíve tövén is. Durva demokrata volt ö, mert az emberi észnek Nagyságát és a polgári világ osodásnak Érveit ő maga hirdeti versformáiba szedve. A babonákból bátran előbújt újkori ember Megdönthetien igéit dtfrgi nekünk az a költő, Kit lcigázott az istenhit zsenge korában. Ily meredek fejlődés íveli, rántja magasba Az új fények fáklyavivőit férfikorukban, Hogyha tudásuk erősebb, mint »szent« balhiedelmek. »Posvány« néven idézte a kort, miben élnie kellett. Mint a rengeteg erdő sűrű lombjai által Titkolt égő napnak a fénye is ízva világít, Úgy hitt ő is híven a szebb hajnalhasadásban. Es kik a múltból arccal el őre okulni akarnak. Ünnepi szóval hallják Berzsenyi szózata nyitját: Uj eszméi a kornak visznek minket előre, S forralják ragyogóvá népünk kincseit újra. Fehér Kálmán : BIZTATÓ Ha vége a napnak és a sötétség teríti szét a palástját, ba megszűn a zajgás és csak a békák zengik a tónál nász dalukat, ba holdfény tekint be az ablakon át s arca felkelti a fél szét. ba oly egyedül vagy, mint sohasem még s kísértete kerget az ágyba, ha összeszorul a szíved és remegésbe kezdenek karjaid, lábad, ba kiáltani tudnál a végtelen csendbe és a szád mégis néma marad, ha úgy érzed, e percben halál közelít, hogy véget érjen a bánat, akkor gondolj rám, édes, s meglásd véget ér nyomban a kis. — Ezt nem lehet tűrni!..: Kardomat! Könyörögtem, rimánkodtam: — Nemes lovag, csendeseb­ben, halkabban az istenért! Csak táncolnak azok ott, nincs abban semmi kivetnivaló. Ez a legmodernebb mozgásmű­vészet Párizstól Budapestig Ez a tánckultúra olyan magas fo­ka, melyen már csak szédeleg- ni lehet. Itatnom kellett, hogy vala­miképp csillapítsam. — Dulcéniám, én csak uj­jad csücskit fogtam... S tű­rik ezt a késői kor lovagjai, trubadúrjai? Hol vannak hát az igazságért, az erényekért hevülő férfiak, szépség baj­nokai, a viadalok ünnepeltjei? Mibe jutottam? Nem elég, hogy botrányt csap, még a nyakamon nyügösködik is? Hát ez a köszönet baleksége- mért, hogy engedtem nyakam­ba varrnia magát? Drága fe­leségem, miért is nem halasz­tottad el azt a fránya utazást? Most csendesen feküdnék az ágyban, én keresztrejtvényt fejtenék, te meg közben éde­sen csicseregnéd el a legfris­sebb pletykákat: Bertókné legújabb viszonyát; miért let­tek kanyarósak a Dávid-gye- rekek; mennyi Vilma barát­nőd havj fodrász-számlája. — Ha ma nincsenek is pán­célos lovagok, de bajnokunk van elég. — No csak! — hevült lel­kendezve, szeméből egyszeri­ben elröppent a mélabú, hosz- szú nyakán félrebillent gyér sörényű feje, száját úgy csü­csörítette, mint aki rögtön csókolózni akar. — Mondd, mutasd meg őket! A legkivá­lóbbakat, a legünnepeltebbe- ket! Milyen szerencse, hogy baj­nokokban még éjszaka sincs hiány. A harmadik asztalnál ül Horváth Laci, a Süket, vá­rosunk arany lábú jobbszélső­je, vele van Görcs Rudi, a gyémánt fejű középhátvéd. Ott tántorog az asztalok között Füles III., a Párduc, a hírne­ves kapuvédő. A terem bal­sarkában Piri Pista iszogat, egy platinaszőke hölgy tár­saságában: a pehelysúlyú bir- kózóbajnoik. Csak így, az első tallózásra. Biztosan vannak még többen is. Mutatom őket. — Na, és te kiket tartasz közülük a legkülönbeknek, akinek nevére tízezrek es­küsznek? — A labdarúgókat. Tény, tény. Hiába monda­nám, hogy a zene- és nóta­szerzés legnagyobb élő bajno­ka Kodály Zoltán, hogy Fiseher Anni zongoraművésze­te felér 5:0-as futballgyőze- lemmel, Kisfaludi-Strobl szob­rai, Csók István képei, Pióker Ignác esztergagépei nagy baj­noki teljesítmények, de őket ünnepelte-e már a Népstadion­ban százezres tömeg és két­millió rádióhallgató? Nem, ez az igazság. A NAGY KALANDOK ' ' HŐSE hirtelen fakép­nél hagyott, s mire felfigyel­tem, már ott állt a labdaker­gető »művészek« asztalánál. — Hódolattal köszöntőm a labdarúgás hőseit, s felaján­lom szolgálataimat. Engem spanyol földbe plántált Cer­vantes keze, s ha a régi har­cok viadora is vagyok, tudok még küzdeni az új kor po­rondján, a labdarúgó-pályán is. Rendelkezzenek velem. Milyen jó, hogy hangos a zene, távolabb nem hallani ezt a hülye ömlengést. Hej, ha még egy traktor is pöfögne eb­ben a lokálban — azt hiszem a hangszíne meg is felelne—, talán elkerülhető lenne a bot­rány. — Jól van, tatus, üljön le! Mit fizet? — hallom Gyémánt­fejű Rudi hangját. — Köszönöm. Lezöttyen a székre. A társa­ság nevetve összenéz. Intenek a pincérnek. Pezsgőt hoz há­rom üveggel. Pohárcsengés, csepegő ajkak, italfoltos ab­rosz. Kurjamtások, böfögések, elszabadult rühejek. Mindeb­ből már csak beszédfoszlányok szűrődnek felém: — Szóval, az első vonal­ban? ;;; Center lesz, rendben van ... Tudja, mi a dribli? . — Beadás, csukafejes, gólt Látom, lovagom lángol, ke­ze, szeme simogatja társait, s a lába az asztal alatt már úgy kalimpál, hogy abból magából lehet a témára következtéim: Nézem, és tűnődöm. Lám, a rokon lelkek hogyan egymásra lelnek, s régi kor vagy új, ha valaki hisz, küzd és hévül, ra­gyog körülötte a világ. Nagyon megkönnyebbül lelkem kény­szerű terhétől, s kicsit vidá­mabban szemlélődöm a mula­tóban, s a kora esti órákban érzett Szabadságom ím, végté­re beteljesedik. Iszogattam, is­merősökre akadtam, sőt még táncoltam is. Elfeledtem a kó­bor lovagot. A pincérek már zárórát kiabáltak, és én éppen ekkor vettem egy gyönyörű csokrot Krizsanics Editnek, a kórházi gondnok hajadon kis- láhyának, amikor éktelen kia­bálás és lárma támadt a te­remben. — Fizetsz, vagy nem fizetsz, te piszok?! — Hívtunk mi? — Kapsz egy frászt, tatus, ha sokat ugrálsz! — Potyázni akartál, te him- pellér!? Don Quijote asztaltársasága, a bajnokok csinálták a patá- liát. Szegény lovag letörten állt, orrát, fejét kapkodta a hadonászó öklök elől. A pin­cér csípte meg a frakkomat. — Tetszik látni, a kedves papa mit csinált. Én mondtam, hogy vigye haza, s most itt van, kérem. Tessék kiegyenlí­teni a számlát. Hüledeztem, de restelkedtem is Editlke előtt. Elöntött az épé. — Semmi közöm az egész­hez. A pincér rám nézett. — Rendőrt hívjak? Majdnem azt mondtam, tes­sék, tessék, de még idejében ajkamba haraptam. Ebből bot­rány lesz, feleségem megtudja, a rokonság megtudja, a hiva­talban megtudják; örökre vé­ge a becsületemnek. Megad­tam magam, mint réges-régen Izsók Ábrahám előtt, s zse­bembe nyúltam és fizettem. E gyütt jöttünk. együtt mentünk. Kor­holtam és szidtam az egész ka­landért, ő összetörtén jött mel­lettem, szeméből potyogtak a könnyek. — Az emberekben mindig csalódni kell... Dulcénia! Ha ilyenek a legnemesebbek, mi­lyen a város többi lakója? Mit magyarázzak neki? Hogy a rendes emberek ilyen­kor régen az igazak álmát alusszák, hóm' a teremtő, az alkotó, a munkálkodó ember nem lokálokban kergeti az életet és annak szépségét, hisz akkor meg rólam lesz meg a véleménye. Eh, bolond éjsza­ka, nagyon sokba került a szó­rakozás. Már azon törtem fejem, hogy és mint veszek tőle bú­csút, mikor az egyik utcasar­kon egy nőbe botlottunk. Ránk bámult, majd a csillag- talan égboltra. — Nem szabad búslakodni, nagy fiúk! Don Quijote megállt. Mennyi szív dobog ebben a kebelben, mily balzsamos szók csordulnak bíborszínű ajkán! Megrángattam rajta a gön­cöt. — Gyerünk, ez egy utcai.; ? — Félre, szolga! A szív szív­hez szólt. Én leomlok az erény előtt, és megcsókolom szok­nyája szegélyét. És leomlott. A nő csiklandó- san vihogott, kicsit még rázta, illegette is magát, Don Quijote pedig két karját kitárva repe­sett. — Akikor menjünk, fiúka — így a nő. — Hadd zengjem először el, ami lelkemben összegyűlt, ó, éjszaka legszebb lilioma, te drága gyöngyszem az élet bus tengerében... És mondta, zengte a tirádá­kat. Egy kapualjba húzódtam be, ott" pirultam és kíváncsis­kodtam. Micsoda ostoba játék! Micsoda banalitás! Autózúgás. Csikorognak a fékek. Rendőrök ugrálnak le, s a kocsiba tuszkolják be a si- kongó hölgyet és az elképedt nemes lovagot, aki éppen most szedegette le az égről a nem látszó csillagokat. Razzia. Fut a gépkocsi a kihalt ut­cán. Hátam bizsereg, szám ki­száradt, mint az augusztusi föld, kezem remeg. Hű, még én is megjárhattam volna. Q yorsan szedem LÉPTEIMET, cipőm hangos kopogása a taktusa. A bús és reménytelen harcok hősére gondolok és a mákoe- tésztára, melyet ma lenéztem, de vele ünneplem meg a hol­napot.

Next

/
Thumbnails
Contents