Somogyi Néplap, 1958. július (15. évfolyam, 153-179. szám)
1958-07-20 / 170. szám
SOMOGYI NÉPLAP 7 ______r C SER PÁL: ÖRÖKSÉQ J A nap vörös labdája a berek fái felett gurult, s ott hirtelen kifestett, mint a rózsa. Ragyogó, fehér világosság sugározta be a felhőtlen égboltot és az ifjú nyár színeiben dúskáló földet. Az asszony a kútkávának támaszkodva bámész arccal nézte a fény, a vibrálva surranó hajnali párák, a menny és föld színeinek játékát. ArCa sugárzott a rázúduló világosságban. Haját kócosra borzolta a most támadó semmi szél. Csend volt, nagy nyújtózó nyugalom. Aztán egyszerre megmozdult körülötte az élet. Az eresz alól egy tucatnyi veréb rebbent hangos cserregéssel a szomszéd udvar felé. Az ólak előtt gubancos irhájú kutya botorkált végig, mint egy elfáradt éjjeliőr. A tornác előtt megállt, pillanatig asszonyára bámult, majd nagyot nyikkantva ásított. Két tyúk kezdte el a kárálást a hidas padlásán, nyomban feleltek rá a többiek, s íme felverték a kacsákat is. Egyszerre hangos, lármás kórus lett az egész udvar. Az asszony megrezzent, mintha álmából ébresztenék. Felkapta a vízzel telt vödröt, szabad kezével törölte szeméből a reggel sokszínű világosságát. Indult a konyha felé. Elnehezillten lépett, nyolcadik hónapban volt viselös. Az istállóból a borjú türelmetlen bőgése hallatszott és az egyik ló ideges dobogása. Ma- lacswítás. Letette a vödröt a konyhaajtó elé. — Ferkóó! Ferkóó! Hangja úgy veszett el a sok éhes állat kiabálásában, mint a kútba ejtett kő. Réklíjét gom- bolgatva az istálló felé indult. Az ura nyitott szájjal aludt a lóállás mögötti príccsen. — Mit akarsz? — ébredt hunyorogva a felesége szavára. — Nem hallod az állatokat? A férfi felcihelődött. Egy gyűrt cigarettát halászott ki nadrágzsebéből. Rágyújtott. Játékosan csípte meg az asszony arcát. — Te se sokat aludtál. — Ippen semmit. Csak forgolódtam. — Sokáig elvoltak. — Mig meg nem ittak, meg nem zabáltak mindent. — Iszen azért vöt... — Egy tor azért mégse lakodalom! — Egy életben ez is csak eccer-másszor xmn, mint amaz. Hát, Maris meg a Sógor? — Alusznak. — Dóguk miatt tehetik. — Tehetik hát. Az asszony ment vissza a házba. Eszébe nem az elejtett szavak, hanem apósa temetése forgott. Ezt is megérte. Hányszor gondolta, kívánta titokban, de még reménye se lehetett hozzá. Pintér Flórián ja- vakorbéli volt még, annyi élet be”ve, mint száz fiatalban. KT adden még együtt ka- pálták a kukoricát. Két napszámos volt velük, az öreg Kesziné meg Nagy Andris felesége. Az öreg három sort hajtott, ők csak kettőt, s így is elég volt vele lépést tartani. Alit a kezében a munka, azt meg kell hagyni, csak a ■ természete ne lett volna ga- néj. Aznap is folyton kötekedett. — Nem sokat értek magatoknak se, meg az uratoknak se, ezért maradtok kódisók — csú- foskodott. Tudta, hogy neki szól, végtére 4 év alatt meg is szokta már, de a két asszony miatt nagyon szégyellte apósa szavait. Igaz, hogy nem hozott a házhoz vagyont, mindene elfért egy egylovas szekéren, de kérték, hozták, Pintér Flórián maga. Arról meg nem tehet, hogy apja a kapott földdel nem tudott úgy bánni, mint apósa, arról sem, hogy ötvennégyben a szövetkezetbe állt. Az ő dolga ez. S éppenséggel még így sem koldus, ha nem is építtetett üvegverandás házat, mint amilyen a Pintér Flóriáné. Akkor meg mit bös- törög? Legalább mások előtt ne tenné. Aztán, hogy a munka M megy úgy. mint máskor, ártól hogy tehetne? Nehezére esik a sók hajolás, meg fullad is. Kicsordultak akkor a köny- nyei. Kesziné szótlanul csóválta meg fejét, de Julis, Nagy Andris felesége visszafeleselt az öregnek. — Csak maga volna így, gyerekkel a hasában, nem tóm, hogy hetvenkedne! Pintér Flórián morgott valamit, de kezében egy pillanatra sem pihent meg a kapa. Aztán nemsokára ismét felvette a szót. — Vót nekem egy tehenem, talán még emlékeztek is rá, pirostarka vót, egyik szarva csorba, a jobbfelüli. Negyvenhétben vagy negyvennyócban, ippen aratás után ecceribe úgy összegyütt a munka, hogy azt se tudta az emberfia, mcllik- hez álljon, mcllikhez nyúljon. Tarlózni is köllötl, no meg az erdészeti fuvar is a nyakunkba vót. Ferkó járt a lovakkal, én meg a két tehénnel szántottam a tarlót. Hát az a tehén, az a pirostarka borjas vót. de még utolsó napján is másfél holdat szántottam meg vele. Ott ellett meg kint a fődön, de olyat), borját ám, mint a parancsolat. Hun vagytok ti ahhó? Julis nem hagyta magát. — Nincs istene magának, hogy a teheneket asszonyokhoz példázza? Pintér Flórián szárazán nevetett fel, éppen úgy, mint mikor csont akad a kutya torkán, s csupa kehülés az ugatása. — Azt tudom, hogy rossz példa, de a tehén miatt rossz, mert egy jó tehén sokat ér, — Es az asszony? — Húzzátok ki a fattyakot, ne pézsmitáljatok! Ott is elmaradt, e! Hát az asszony meg annyit ér, mint amire azt mondják, nem sok. — Akkor miért nősült harmadszorra is? — Mit feleselsz, hallod-e? Napszámba fogadtalak, nem gyűlésbe!... Magam miatt biztos, hogy nem nősültem, de a baromfiak közé köllött valaki. De láthatod, mint vagyok vele, negyedszerre aztán semmi pénzért nem köllött. A fenének ... így volt. Aztán mikor kiértek a sor végére, az öreg odament a gyepűhöz. Nagyot húzott az árnyékba dugott korsóból. Odakiáltott nekik is: — No, igyatok! Talán jobban megy utána a munka. Alig mondta ki az utolsó szavakat, gurgulázott egyet a torka, aztán egyszeribe hátradobta magát, mint akit bika öklelt. Mire hozzászaladtak, nem volt benne élet, egy szikra sem. 4ízép volt a temetése meg ^ a tora is. Annyi nép összejött, mint egy kisebb búcsúra. Híre, neve volt Pintér Flóriánnak, ismerte a fél járás. Negyvenötben ő osztotta ki az esztergomi káptalan földjét, amikor a szomszéd községekben még mindig kushadt a szegény. Hogy igazságosan osztotta, azt még ma is emlegetik- Tompa Anti volt akkor a bíró, kétszer is ráizent az elöljárókkal, hogy hagyja abba azt a földmérést, mert ha kimennek az oroszok, kötélre kerül. Azt mondta akkor a fél falu előtt: — Most nem érek rá agyoncsapni azt a pohos dögöt, de ha itt végeztünk, kieresztem a bélit! Negyvenhétben, amikor képviselőválasztással keverték- kavarták mindenféle emberek a falut, azt mondta egy gyűlésen: — Mondjanak, szavaljanak, amit akarnak, de a fődeket ne emlegessék föl, mert lőcsöt akasztunk! Ilyen ember volt, a falu egyik része tűzbe ment érte, míg a másik része, a régi része megfojtotta volna egy kanál vízben. Egyik neve az volt, hogy Földosztó Pintér, a másik neve az volt, hogy Senkifia Pintér. Törődött is ő vele. Fölvetett fejjel járt, mint parádéskocsis korában. A munka és a szerencse úgy állt kezéhez, mint más emberfiához a kari- kagyűrű. Olyan volt mindig,' mint a befűtött kazán, soha i nem tétlen, soha nem ráérő, j Mig lehetett, kupeckedett is,! hamarosan már cselédet is tar- I tott, Horváth Vendelné süketnéma fiát, a Lajost. Negyvenkilencben pedig Tompa Antival susmutoltak a miseléniai malom ügyében. Persze nem lett a malomból semmi, amint Lajosnak is útilaput kötött hamarosan a talpa alá. Bizony sokak előtt kitelt régi becsülete, de mások meg most kezdték igazán számba venni. Annak ellenére, hogy a törvény a nagy nyújtózkodásoknak gátat vetett, azért neki, ha mondta is — pedig sokszor elmondta —, nem volt oka a panaszkodásra. Hiszen nincs olyan gazda a faluban, se az újak, se a régiek között, aki hozzámérhetné magát. Gyehenna is volt körülötte az élet, annyi szent. Virradattól napnyugtáig minden teremtett lélek talpon volt házánál. Még télén is, amikor mások ugyancsak elfű- tőzték az időt. Ezeket gondolta az asszony, míg a házig ért. Felszabadultnak s könnyűnek érezte magát, mintha nehéz terhet vettek volna le a melléről. Nem volt könnyű az élete: se öröme, se szabad pillanata. Mert igaz ugyan, hogy bőséggel volt minden a háznál, az öreg nem sajnálta a pénzt semmire: tavaly még mosógépet is vett, de örök hajsza volt mellette minden nap. Az asszony önfeledten mo- solyodott el, mint a gyerek, ha valami nagy, nagy ajándékot kap. — Látom, nagyon bánkódsz! Sánta Szita felesége kiáltott be a kerítésen. Kezében kanna, nyilván csarnokba megy a tejjel; szája szegletében gúnyos mosoly. — Ha bánkódom, ha nem, az én dógom! — Kendőt nem kötsz? Hirtelen mozdulattal kapott fejéhez. El is felejtette, lám ez meg számon kéri. — Nem, mert nem telik. Majd kérek a te staférungod- ból! Felkapta a vödröt, befordult a házba. Piros volt a haragtól. Ez beszél, aki tulajdon apjának is külön főz, és még vasárnap se engedi leülni az asztalhoz? Irigység szól belőle, de négy esztendei kálváriáját sajnálni egv szava se volt. Pedig leánykorában együtt paj- táskodtak. Szegény, mint a templom egere, évszám nem kerül rá egy tisztességes rongy, de a kendőt észreveszi. Az első szobába kellene bemenni a kendőért. Vett tegnapelőtt hármat is, két fényes mintás feketét meg egy sima kartont is. Már indul, keze a kilincsen, de eszébe jut, hogy ott alusznak Marisék. Semmi kedve benyitni. A hátsó szabászába, pedig neki kellene. Maris éppen úgy gyereke volt a megboldogultunk., mint az ő ura; mivel végrendelet nincs, Pintér Flórián életében senkire nem hagyatkozott, kisem- mizni úgy sem lehet. Hát meg kell akkor beszélni. Ha igazság szerint néznénk a dolgot, Marisnak sok szava nem lehetne. Nyolc éve van férjnél, amikor itthon volt, akkor sem Igen erőltette meg magát. Az ő embere, Ferkó 45-től húzta az öreg mellett az igát, olyan volt az élete, mint egy béresnek.. Amióta itt van a háznál, idestova négy esztendeje lesz, ő is csak ezt tette. Minden hiába, most osztozkodni kell. Kétfelé. Ne adj’ isten, ha háromfelé, hisz itt van még Kisimre is, az apósa harmadik házasságából való mierek, aki ha el ment is a háztól, ha haraggal ment is el, jussra számot tarthat. — Szóba hozhatjuk — szólt vissza ura a fejőszékről. — Sok beszéd úgy sem lehet rula. Apám írást nem tett, marad a törvényes út. Én már ugyan veszekedni nem fogok, se velük, se mással. — De — próbált érvelni az asszony — a te munkád, meg az én munkám van bent a birtokban, meg a többi dologban is. Az övék ugyan miben? Amikor két éve az a nagy jégverés vót, fájt-e Maris meg a tisztelt sógor feje miatta? Odébb tettek-e egy szalmaszálat is a háznál, vagy a fődön? Ha van bennük becsület meg tisztesség, ezt úgyis belátják. Mi a rosseb lesz így velünk? Ne félj, előbújik még Kisimre is, ha apja temetésére nem is tolta ide a képes felit, az osziozásnál majd tartja ő is a markát. — Kisimre nem gyün! — Honnét veszed? — Mert nem gyün, ismerem a természetét. Emlékszel rá, azt mondta, amikor apámmal kereket akasztottak: -Maga éppen olyan uzsorás, embernyúzó, mint a Krizsanics uraság vót, mint Tallér Endre, a mónár, mint Tompa Anti, a kulák. Csak maga később kezdte. Elfeledte, hogy negyevenöt előtt cselédkedett? Elfeledte, hogy magán élősködtek? Most, ha a törvény engedné, semmivel se lenne különb náluk. Mások helyett a családját nyúzza. Sose lássam ezt a rablótanyát.« Emlékszel? No, hát az állja a szavát... Az asszony nagyot sóhajtott. Bár úgy lenne. De Marisék- kal még kell osztozni. Veszekedést én se akarok, vót benne részem ölöget, csak hát, ha törvény szerint megyünk, nem lesz benne sok öröm. Fele ház, a fődek fele, a jószágok ... Tiba megy. Anyja régi, porrongynak szánt kendőjét kotorja elő a szekrényfiókból. Nézi. Jó lesz ez is, akinek nem tetszik, tegyen róla. Odamegy ura borotválkozó kistükréhez, ott köti fel. »Olyan vagyok, mint egy madárijesztő«, mondja magának, de nem veszi le. Kedvetlenül megy dolgára. Megkeveri a kacsaeleséget, egy zsomporba sz-r-et önt a baromfiaknak. ikor az aprójószág eteté- sével végzett, a vizes- pádról leveszi a két tejessajtárt, indul fejni. Amint a tehén alá hajol, fájdalmas nyi- lalás szaggatja a hasát. Még a lélegzete is elakad. — Fejj meg, nem bírok hajolni — nyögi az urának. — Jó — biccent vissza a férfi. Leül. egy felfordított abra- kosládára, keze derekát nyomogatja, közben nézi emberét. Éppen olyan, mint az apja, állapítja meg magában. Ha öregszik, hasonmása lesz. De hál’ isten, természetre nem az. Csendes, kevés szavú, hiányzik belőle az öreg türelmetlen igyekvése és kötődő természete is. — Ügy gondolom, ha fölkelnek, szóba köllene hozni az örökséget. Ezt már tegnap előtt is, tegnap is akarta mondani, de valahogy sose volt rá megfelelő idő. De most már nem lehet halogatni. Itt van a ház, a földek, a jószág meg minden az öreg nevén, tudni kell, hogy s mint i legyen a juss. Az ura se hozta zenkét hódbul marad hat. Mire megyünk? Láthatod, napszámba jár mind, akinek enynyije van. — Ne félj.ia fődet nem viszi Pestre Maris. Itt hagyja. Majd lassan megváltjuk ... — Ha igazad lenne! — derült kissé az asszony. 1%/W ikor a telt sajtárokkal kileptek az istállóból, hangos nevetéstől visszhangzott az udvar. Maris kócosdn, j pongyolásan nyújtózkodott a kútnál, mellette térdig érő hálóingében az alig hároméves Ferike. — Mari néném, még! — Na, hadd lám, de most aztán mutasd ám meg, hogy bátor legény vagy! — Megmutatom, csak mondja. Maris odaguggnlt a gyerek elé, s nagy komolyan kezdte a •mondókát: — Jártál kertben? — Jártam. — Láttál farkast? — Láttam. — Féltél tőle? — Nem. Isten bizony nem. Az asszony tenyerét legyezte a kisfiú szeme előtt, kicsit, aztán egyre gyorsabban. Ferike azonban állta a próbát, nem mozdult, nem rezdült egy pillaszála sem. — Mari néném, bátor va- gyok-e? — Vjjé, de milyen! Ekkor értek oda. Mind a ketten mosolyogtak a játékon. — Jó reggelt, Marisunk. Hogy aludtál? — köszöntött rá a bátyja. — Jól, csak keveset. — Hát a sógor? — Borotválkozik, Hát te, Ka- tus, mikor keltél? — Mikor virradt.., Azért még se köllene ilyen hangosan vlháncolni, még megszólnak bennünket a népek, ha meghallják — morcoskodott vissza Katus. — Tudod, milyen a falu. ., Tegnap temettek, máma meg kora reggel nevetgélnek már... Maris meghúzta a vállát. — Hát... Csendben álltak, mind a hárman a gyereket nézték, mintha annak kellene most valami okos dolgot mondania. Az azonban egy szót sem szólt, egy kölyökmacska után iramodott a disznóólak felé. — Sikerült egy kölyök... — Sikerült — sóhajtott nagyot Katus. — Aztán a jövő hónapban gyün a másik. — Hál’ isten. Látod, nálunk nem gyün. — Jobb is, ha nincs. Maris fürkészve nézett sógornőjére, majd bátyjára.-— De el vagytok anyátla- nodva! EK eggelizni a tornácra ül- tek ki. A sógor frissen borotválkozva ült az asztalnál, olyan kölniillat áradt belőle, mint egy frissen sült borbélyinasból. Az asztalnál is finomkodva ült, úgy kényeskedett, mint egy kisleány. Nevetséges is volt ez a nagy darab ember, csak éppen nevethetnékje nem volt most senkinek. Semmi dolgokat beszéltek, régieket, újakat, de belül nehéz gondolatok görögtek. Katus idegeskedve tett-vett, majd ezért, azért szaladt, az ételnek még az ízét sem érezte. Az ura komótosan szelte a szalonnát, úgy faragta melléje a kenyeret, mint egy külön gondot. Maris cserregett, de szeme sarkában figyelő fény vibrált. Az igazi szót végtére Ferike mondatta ki a felnőttekkel. Odaállt apja elé, és azt mondta: — A nagypapa órája enyim lesz, ugye? — Az órája? — hümmöge- tett apja. — Hát nem tudom... Na, eriggy szépen játszani... Mi mindenen jár egy ilyen gyerek feje ... Gondulom, Marisunk, meg sógor, ha már ez a kölök fölemlegette, meg köllene beszélni a hagyatékot. Szegény apánk életiben nem íratott szét semmit, végrendeletet nem tett, ha már így van, előbb, vagy utóbb úgyis szót köll értenünk. — Lehet — dörmögött vissza a sógor, aki éppen a bögréjében levő tejről kanalazgatta a fölt, és vágta le a kövezetre. — Gyerekkorom óta undorodom ettől. Macskának váló — Jó az — mondta különösebb hangsúly nélkül Katus. — Az a java. Pillanatra megállt a szó. Az evésre feledkeztek. — Pista nem szereti a bőrös tejet, ő már ilyen, városi — törte meg a hallgatást Maris. — Az örökséget pedig úgy gondoltuk... — Házat akarunk venni Zuglóban. Remélem, telik majd a vagyonból? — vágott felesége szavaiba ura. — Szóval arról van szó, Ferink, meg Katus, hogy a házat, a fődeket nektek szántuk, hiszen mi ide úgy sem jövünk vissza. Legyen a tiétek. Az örökrészt r>edw majd kifizetitek. Nektek is így jó, nekünk is. Katusnak könny szökött szemébe. Nem gondolta volna Marisról, hogy ilyen szíve legyen. Ha különös, veszekedő természete van is, mégiscsak jó testvér, megértő. — Mi is így gondótuk — szólt vissza megindultam Az ura most letette kezéből a bicskát, a kenyeret is. Az asztalra könyökölt, úgy kérdezte: — Aztán a fizetség hogy legyen? — Testvériesen — brümmö- gött vissza a sógor. — Testvériesen — mondta lágyan Maris. Kihívjuk az elnököt a tanácstól, állapítsuk igazságos, nem? Aztán úgy gondoltuk, hogy lassacskán kifizetitek, Ráér októberig ... JET atus arcáról eltűnt az előbbi mosoly. Az ura ránézett!, homlokán megsűrűsödtek a redök. — Azt mondod, októberig? Honnét az isten csudájából veszem addig elő a pénzt? Azt gandútam, hogy tovább vártok ... — Hóttomig, nem? — vágott vissza húga mézesmázoson, de fenemód csípős ízzel. Olyan lakásban kuncorogtunk Pesten, hogy itt még az istálló is különb. Nekünk kell a pénz, mert kell a ház is. Ti bent ültök a készben, szegény apám munkáját csak ti élveztétek, nekünk mi jutott? Aszaltszilva, karácsonyra egy fél zsák dió meg kóstoló az ölésből? Én nem kívánom senkiét, a testvéremét legkevésbé, de a jussomat nem hagyont. — Hát vidd! — csattant fel Katus. Vidd csak a részedet! Vidd a fődet, a fél házat, vidd a jószágot is! Igazad van, ml bent ültünk a készben, összetett kezekkel gyönyörködtünk Pintér Flórián vagyonában. Nem vót nekünk itt dogunk, vendégségbe vártunk csak, urason. A sógor legyeket hessegetett arca elől, látszott, hogy bo- szantják a legyek, de a két asz- szony heves feleselgetése is. — Csak egymás hajának ne essetek. Ha nem tudjátok kifizetni idén, akkor majd jövőre. Vagy aztán. A fene egye meg, ha az öreg életben marad, úgy is várhattunk vóna talán még tíz évig is. Nem, Maris? Felesége villogó szemmel nézett rá. — Máié! Itt az én örökségemről van szó, te fogd be a szád! Én azt mondom, októberig, aztán nincs tovább. Nem vagyok én hitelszövetkezet! Vegyetek fel kölcsönt, adjatok el egykét hold földet, aztán ha úgy fogjátok meg a dolgot, mint szegény apám tette, öt év múlva már el is feleditek az egészet. Katus felállt az asztaltól, remegő kézzel szedegette ösz- sze az edényeket. — A dologiul ne félts minket, de úgy semmi esetre sem tesszük, mint apátok, az én uram, meg a gyerekek nehordják annak harmadik nevét: Nyúzó Pintér. Mert így is hívták, ha nem tudnátok. S tudod-e, hogy miért? — Ne merd bántani haló poraiban, te senki! Gazda házába gyüttél. s mit hoztál? — Egy volt cseléd házába gyüttem cselédnek. A cseléd meg nem vagyont visz. hanem a két kezét. Ezért költöttem én az apádnak, mert tudta, hogy dógos vagyok. .. — ölég legyen! — vágott az asztalra az ura. Azt mondom, ölég legyen, kár itt a szót szaporítani. Az örökséget intézze el a tanács, mi erről többet ne beszéljünk. Olyan lett a hangulat a háznál, mint a halál napján, még annál is rosszabb, mert egymáshoz sem volt szavuk. Marisék hamarosan felöltözködtek. Foghegyről odaszólt bátyjának: — Akkor most elmegyünk a tanácshoz. Pa akarsz, jössz, ha nem akarsz, maradsz. em ment. Leült a kút melletti vályúra, egyik cigarettát szívta a másik után. Az asszony odaült melléje. Ügy gubbasztottak, mint két ázott tollú madár. — Hát most hogy lesz? — Majd csak lesz valahogy. Ferike botorkált oda hozzájuk. — Mari néném elment? — El. — Pedig azt ígérte, hogy elmeséli az ólomkatonát. — Elfeledte. Na, menj játszani! A fiú csak állt. A két búsla- kodót szemlélte. Az asszony keze feléje nyúlt, hogy elpenderítse, de aztán ölébe húzta. A gyerek csodálkozott anyja vá- I ratlan gyengédségén. Várit», hogy mondanak, szólnak hozzá valamit, de azok csak hallgat- ’ak. Elunta magát FP-nlaM. (Folytatás a &. olá .liw^
