Somogyi Néplap, 1958. július (15. évfolyam, 153-179. szám)
1958-07-20 / 170. szám
Vasárnap, 1958. jűlius 20. 6 SOMOGY? NÉPLAP A KISVÁROSBAN KIMONDOTTAN SZÉPNEK TARTJÁK, van, aki amellett kardoskodik, hogy Ilyen nincs is több a környéken. Lehet. Annyi bizonyos, hogy a férfiak utánafordulnak, ha végiglibeg az utcán. Mi tagadás, csinos, formás nő. Érdekes. Középtermetű, karcsú, minden ruha jól áll rajta. Dús haja, melyet oly sokan megcsodálnak, aranyló szőkén omlik le válla közepéig. A tejfehér, kissé hosszúkás arcból, mint cseppentett szurok, csillog a szeme. Fölötte dús fekete szemöldök teszi még különlegesebbé az amúgy is vonzó arcot. Érdekes, hogy szemének e sötét koszorúját nem tépdesi vékonyra, csupán az elkalandozott szálaktól tisztítja meg a környékét. Egyébként sem használ túl sok szépítőszert. Egy kis rúzst az ajkára a legünnepélyesebb alkalomra is elegendőnek tart. Tudatában van, hogy így is eléggé vonzó. Eddig két vőlegényével szakított: az egyik ügyész volt, a másik agronómus. Utoljára egy tanárral jegyezte el njagát, aki Pesten tanít és oda akarja vinni majdan feleségét is. ö gépíró a tanácsnál. Férjet azonban, amint a fenti statisztikából kitűnik, kizárólag diplomás emberek közül szeretne választani. De hogy egyikkel sem kötött házasságot, azt bizonyítja, hogy még többre vágyik. És nem is nagyon titkolja: orvos — álmainak netovábbja. Persze, nem állatorvos, hanem olyan igazi, aki emberek gyógyításával foglalkozik. Doktomé! Addig nem is nyugszik, amíg ezt meg nem valósítja — határozta el harmadszori mátkasága alatt is. Hogy miért jegyezte el mégis magát? Csak úgy, szórakozásból Ne mondhassák az emberek, hogy ő nem tud fogni senkit, csaknem húszéves fejjel! Hogy miért nem sikerült eddig orvosra szert tennie? Ki tudja? Talán túl könnyűnek találtatott a friss diplomás orvosok, vagy szigorlók mérlegén? Esetleg ők még nem akarnak nősülni? Egyelőre tehát csak az elhatározása volt meg Csillának (így hívják a szóban forgó hölgyet a tanár vőlegénye, no meg néhány tucat csodálója). Orvos azonban a sors különös szeszélye folytán, még az utóbbiak között sem akadt. E gy tavasz közepén azonban szerencse ÉRTE: a színházban véletlenül egy szigorló mellé került. Bár tudta róla, hogy a jövő héten lesz az esküvője, de — gondolta —1 most legalább vele van. A menyasszony úgy sincs a városban. Öröme még csak fokozódott, amikor az előadás után együtt mentek be a közeli eszpresszóba. A helyiségben azonban minden asztal foglalt volt. Tanácstalanul néznek körül, amikor megpillantja őket egy szemüveges férfi: int feléjük, jöjjenek, ő csak egyedül ül. A szigorlónak felderül az arca. és máris bemutatja őket egymásnak: Csilla — Hárságyi doktor. Leülnek. — Nem hallottam még a nevét — fordul vendéglátójukhoz a lány. — Talán mostanában jött ide? — Tegnap — mosolyodik el az orvos. — Melyik osztályra? — A szülészeten helyettesítek néhány hónapig — válaszol a lány iránti látható érdeklődéssel a férfi. Feketét szürcsölnek mecsekivel. A sarokban a zongorista divatos slágerba kezd. — Táncol? — kérdi Hárságyi. > o • — Ha felkér — kacérkodik a lány. Felállnak. Most látszik csak, hogy az orvos legalább öt centivel alacsonyabb. Jóképűnek sem mondható: sűrű, szürkés haját kefefrizurában viseli, arcát megfeketítik a szőrzet wökerei, alsó ajka kissé előre áll, vastag, húsos orrán nagy szemüveg ül. Csilla egy pillanatra meghökken. Nem is csinos, karikagyűrűje is van, életkora sem nagyon biztató: legalább negyven éves. No, mindegy, egyelőre az a fontos, hogy szívesen m ............................................. ....................................... ( h\álntá$ foglalkozik véle az új lovag. Aztán, ki tudja, mivé fejlődhet a dolog néhány hónap alatt? Táncolnak, színházról beszélgetnek. Majd egy pillanatnyi szünetet kihasználva Csilla megkérdi: — Látom, nős. Gyerek? — Kettő — válaszolja a férfi, de láthatóan elment a kedve erre a kérdésre. Már megbánta, hogy táncolni kérte. Agyába élesen, tisztán tolakodott felesége szomorú arca. És ő hogy vigasztalta búcsúzáskor. Eh, hiszen csak táncolok! — altatja el ébredő lelkiismeretét, majd hangosan folytatja: — Ezt most hagyjuk! Ellenben úgy látom, maga menyasszony. — Á, ez nem komoly! Egyébként is szakítófélben vagyunk — hadarja szemrebbenés nélkül a lány, és alig észrevehetően megszorítja partnere kezét. Leülnek. Isznak. Aztán látva, hogy fogynak a vendégek, felkerekednek. Az utcán a hűvös szél mintha kijózanította volna az orvost. Szótlanul megy új ismerőse mellett, és közben akaratlanul Is minduntalan feleségére gondol. Csilla azonban cseveg fáradhatatlanul. Kézfogással búcsúznak el a lány lakása előtt. Az orvos megint érzi a hcsszú ujjak enyhe szorítását, de nem viszonozza. A tekintetét is kerüli, fél a perzselésétől. Kórházi lakásában sokáig nem bír elaludni. Előveszi felesége képét meg a gyerekekét. Nézi őket sokáig, merően, és csak ezután kattint ja el a villanyt. Másnap nem találkoztak. Ez volt ugyanis Csilla egyik taktikája szépségén kívül: a megvárakoztatás. Biztos recept, eddig még ritkán csalódott benne. És valóban, a férfi napközben egyre gyakrabban látta maga előtt a tejfehér arcot, a halványpiros ajkakat és a mélytűzű szempárt. A HARMADIK NAP A LÁNY FELKERESTE rendelő- jében. Hárságyinak fejébe tolult a vér, amikor kezet fogott vele: a lány mélyen kivágott ruhája szabadon engedte láttatni formás nyakát, sőt fehér vállainak egy részét is. Leültette. Semmiségekről beszélgettek. De végül is megállapodtak abban, hogy este moziba mennek. Együtt. Csilla vállalta a jegyváltást. Aztán mindig gyakrabban találkoztak. Az orvos, aki eleinte minden szombat-vasárnap meglátogatta a családját, egyre ritkábban ment haza. Szolgálatára hivatkozott. Lelki- ismeretét pedig azzal igyekezett elaltatni, hogy mind többet ivott, főképpen töményét. Ritka nyári vadászt e kmányt jeges récét ejtettek el a Fehértón Ritka nyári vadászzsák- jelenik meg, s nyáron még mányra tett szert dr. Beretzk soha sem látták a magas Péter ornitológus, a fehértói észak tundráinak, az örök védett terület tudományos fel- jég világának ezt a lakóját. Az ügyelője. A napokban, a leg- elejtett, szürkésfehér színű, a melegebb kánikulában egy fácánhoz hasonló hosszú farkjeges récét ejtett el. Az ered- tollú jeges réce a szegedi menyes vadászat érdekessége Móra Ferenc Múzeum Fehér- az, hogy a fogoly nagyságú tó-kiállításának értékes gyűj- madár nálunk nagyon ritkán teményét gazdagítja. Már harmadik hónapja tartott a bűnös kapcsolat, a lány néhány hete visszaküldte a gyűrűt is vőlegényének (amit már az első nap lehúzott), amikor az egyik vasárnap ügyeletes szolgálatra osztották be Hárságyit. Hiába tiltakozott, nem volt más megoldás: nyár volt, a szabadságolások időszaka, kevés volt bent az orvos. Délelőtt szakkönyveket lapozgatott, de nem tudott teljes erejével odafigyelni. Töprengett felemás életén, de bárhogy igyekezett tisztázni helyzetét, nem találta a kiutat. — Mi lenne, ha nem mennék el a legközelebbi találkára? — vetődött fel benne a gondolat, de aztán ismerve önmagát, csak legyintett. Délfelé csengett a telefon. — Hárságyi doktor? Jó napot! — mosolygott a készülékbe Csilla. — Hát tényleg nem jön el ma? Jaj, de kár. Pedig tegnap kész lett az új ruhám, tudja, az a kisestélyi, amelyről már beszéltem. Aztán meg olyan jó társaság lesz. Itthon van a Szöszi meg a vőlegénye, emlékszik, akinek mindig van egy csomó új vicce. — Csilla, kérem, ne haragudjék, de ma nem mehetek el. Hiába. Most az egyszer — szabadkozik a férfi. — No, jó — mélyül el a hang a vonal túlsó végén. — Én nem bánom, nehogy miattam valami kellemetlensége legyen. — Vár egy pillanatig. — Na és, ha egy szigorlót megkérne, hogy helyettesítse? — derül fel. — Szigorlót? Nem, azt nem lehet... habozik az orvos..; — De várjon csak! Ha Lajtai elvállalná.,. az elég ügyes. No, majd visszahívom — búcsúzik el, és edgondolkodva teszi le a kagylót. E ste hat Órakor ruganyosán lép ki a kórház kapuján. — Lajtai ott van, különben is megadtam a presszó telefonszámát. Ha valami baj van, telefonálnak értem — nyugtatja magát. A presszóban már várták. Vasárnap lévén, kibővített zenekar játszott, és ő külvilágot, munkát, családot feledve lépkedett Csillával a zene ütemére. A szünetben csattantak a viccek, harsogott a jókedv. És ittak. Hárságyi ugyan megfogadta, hogy ez alkalommal szolgálatáig való tekintettel tartózkodik a szesztől, de amikor felesége szomorú arcára gondolt, nem tudta megállni. — Csak egy féldeci diót — gondolta —, és mohón itta ki az elegáns talpas pohár tartalmát. Ezután már nem hatott az önmagának tett fogadalom; önfeledten merült a mámoros szórakozás örvényébe. A negyedik féldecinél tartott, amikor telefonhoz hívták: súlyos szülés, azonnal menjes,. Sietve búcsúzott és rohant a kórházba. A felelősség marcangoló tudata ugyan némileg kijózanította, csak a kezében maradt egy kis bizonytalanság..; Pillanatok alatt beöltözött, gyorsan megvizsgálta a vajúdó asszonyt, és határozottan intézkedett: — Fogó! Kint a fiatal apajelölt izgatottan rója a folyosó köveit; Újabb kínos percek telnek el. Egymás után szívja a cigarettákat, szinte kábul már a füsttől. Csak már a gyerek sírását hallaná! Vagy valaki jönne ki, akitől érdeklődhetne. yégre! Nyílik az ajtó, megjelenik az orvos, homlokán iz- zadságcseppek, szeme karikás. Egy pillanatra, megáll a küszöbön, értetlenül néz maga elé, aztán szó nélkül megy el mellette. A férj kétségbeesetten szól utána: — Doktor úr! A Z ORVOS NEM FORDUL HÁTRA, csak megy, le- hajtott fejjel, kezével furcsán legyezve magamellett; Kijön az egyik szülésznő is. Halkan rászól, vigasztalja: — Nyugodjék meg. Az anya már túl van a veszélyen, de a gyerek meghalt. Szülés közben.., Somogyi Károly V A SÁRNAPI TÁR C A Grófnői kegyek Ezerkilen száznegyven háromban könnyű honiokfutó állt meg a somogyvámosi községháza előtt. Az ispáni kocsiról a grófnő Inasa lépett le, fehérkesztyűs kezében hófehér, kemény tapintású levelet tartott. Ez a tény egymaga is a szenzáció erejével hatott. A grófi homokfutók, hintók, és csézák eddig még nem álltak meg soha ez előtt az épület előtt, nem azért, mert néha nem lett volna illő érdeklődni például a grófi cselédek, napszámosok, harmadosok és egyebek sorsáról, hanem egyáltalán a grófnőtől lefelé az ispánok, fő- és alintézők, komornyikok, inasok egész seregének, úgy látszik, megtiltotta ezt valami titokzatos komilfó. És mivel ez évszázadok óta így volt, évszázadok óta belenyugodtak ebbe a mindenfajta szolgák és kisparasztok seregei, kivéve persze bizonyos kisebb forradalmi helyzeteket, amikor kapával, kaszával mentek a fényes paloták ellen. De hát ezek az események olyan távoliak voltak, és olyan tökéletes vereségekkel jártak, hogy nagyon kevesen bíztak valamiféle kis változásban is. Nem csodálatos hát, ha a szálfaegyenes tartasd inas lelépését a hintáról nagy eredménynek tartották, és nemcsak a községháza ablakai mögött, hanem az otthon lévő öregasszonyok is izgatottan várták az eredményét. A szálfa tartásé inas ekkor már bent állt a bíró előtt. — Bíró űr — mondta —, átadom az ispán úr levelét. Kérem tudomásul venni, és a benne foglaltak szerint intézkedni. A levél pedig a következőképpen szólt: »Bíró Ur!« »•Értesítem, hogy Öméltósága, a grófné asz- szony országos ügyben fogadni kegyeskedik a falu nőküldöttségét. Tekintettel arra, hogy Öméltóságának fenti ügyben még máshol is tevékenykedni kell, a fogadás idejét két nap múlva, október 1-én déli 11 órára kegyeskedett kifűzni. Somogy vámos, 1943. október 10. BÁRÁNDI FARKAS TIBOR uradalmi ispán.« Mondom, a falusiak semmin sem akadtak föl hosszú ideje. Most sem arra gondoltak, miért nem a grófné írt saját kezűleg, hanem, hogy mi lehet az az országos ügy, amire éppen asszonyok kellenek. Mások felbuzdultak egy kicsit, és mondogatták: »Lám, a háború, Ügy látszik, az urakat is emberségre tanította-« Csak kevesen, de voltak persze, akik semmi különöset nem tulajdonítottak az új kapcsolatnak. Ezek közé tartozott Siposs András tanító is, aki Népszavát meg Nyugatot járatott akkoriban, s emiatt épp elég inzultus érte a hatósági felügyelői és a falusi intelligencia részé- rőL Ennek ellenére mégis őt választotta meg a falu képviselőtestülete, és mindig meg is kérdezték mindenről a véleményét. Most is így volt. — Nahát akkor most szóljon a tanító úr, mit is csináljunk — mondta a kerek fejű bíró. — Nézzék, én tudom, hogy nem utasíthatjuk el a meghívást, ami pedig elég furcsa módon érkezett... Dehát... Menjen el öt asz- szony... Egy az intelligenciából, egy a község megbízásából, aztán egy-egy a módosabb, szegényebb és cselédasszonyokból... így is lett. A tanító feleségét, a sovány, fehér bőrű fiatalasszonyt bízták meg a vezetéssel, a többit is úgy válogatták, hogy nagy családos vagy fronton lévő katona-gyereket váró asszony legyen. Hátha valami jóféle követelés miatt mennek... Két nap múlva csípős hideg lett, a szél kavargóit. Az öt asszony mégis elindult gyalog, kocsi híján, mert azok kellenek ilyenkor, meg aztán azt a két kilométert csak kibírják. Nagy kendőkbe burkolóztak, jól meghúzták főkötőiket, és mentek a nagy erdőn keresztül. Kezdetben még tréfálkoztak is, előre-hátra kiáltoztak, de aztán a nagy hideg elvette minden hangjukat, úgy sem értette egyikük sem. Vörösre-kékre fázva értek a nagy kastélyba, ahol egy középkorú asszony várta őket, és bevezette egy kör alakú terembe, ahol végre valami kis meleg is volt. Az asszony — később tudták meg, hogy a grófné társalkodónője — megmagyarázta nekik, hogyan viselkedjenek a fogadás alatt, aztán elment. A terem üres volt, le sem ülhettek. Egy kis négyszögletes asztalka állt a bejárat “lőtt néhány méterre, szemben velük. Emögé lépett a grófné. Sovány, őszes, ötven- felé járó asszony lehetett. Egyébként száraz és kihűlt arcát most valami fájdalmas pátosz uralta. A tanítónő rögtön a főméltóságú kor- mányzóné mostanában terjesztett arckifejezésére gondolt, de várakozott — nem akart élűre ítélkezni. — Asszonyok — kezdte a grófné valóban fájdalmas hangon —, ezer sebből vérző országunk gondját megosztani hívtam magukat... Ki segítene, ha. nem a magyar asszonyok, akik nek drága fiai odakünn harcolnak a gaz bolsevikek ellen, az egész nyugati világ védő bástyájaként... Csak magukban bízhatunk, akik győzelemre segíthetik jó szóval, de tettekkel Is a mi ügyünket... Mert most mindenkinek tennie kell... Ez a döntő óra... Olvasták biztosan a kormányzóné Öfőméltósága felhívását minden magyar anyához... »Segítsük a frontot«... Kérem magukat, támogassák. Kössünk, varrjunk, meleg téli holmikat küldjünk katona fiainknak ... Én bízom magukban, nem csalódhatunk, hisz mindnyájunkat magyar föld nemzett... Nem igaz? Csönd volt... Az asszonyok egy csomóban álltak, lehajtották fejüket. Csalódottak voltak. A tanítónő asszony tért előbb magához. — Méltóságos grófné — kezdte, de a társalkodónő beleszólt: — Grófné Öméltósága — mondta, és a grőf- néra pillantott, aki diszkrét mosollyal megköszönte neki. — Grófné Öméltósága — most már belepirulva folytatta —, kérését tudomásul vettük, és ami módunkban áll, meg is tesszük... Hisz a fiainkról van szó, ez igaz... De egy dologra szeretném a figyelmét felhívni... Nálunk sok a cseléd, földnélküli kisparaszt, s alig van módosabb család ... Ha tudnánk anyagot kapni, és azt megvarrni, nagyon megköszönnénk. A grófné meglepett arcot vágott. — Tudomásom szerint Vámoson elég gazdag a népség a többi faluhoz képest. Ezt amit maga mond, ma hallom először. — Lehet, hogy ezt tényleg nem mondták Öméltóságának, mégis így van ... — Pedig nekem megbízható tanácsadóim vannak — mondta most már némi éllel az asz- szony. — Nem minden a tanácsadó, sokszor a személyes élmény ad a legtöbbet. Ezt már nem bírta tovább a grófné asszony. — Ha tudnám, ki maga? — A tanító felesége vagyok... — Ja, úgy... Hát kérem — és most már röviden és parancsolóan szólt —, akkor megállapodtunk, és én megpróbálok még anyagot is szerezni... Megbiccentette fejét, és ezzel a ceremónia véget is ért... Az egész nem tartott sokáig, tizenöt nerc alatt végeztek az országos ügygyei. / asszonyok némán, ahogy jöttek, elmentek „aza, csak egyikük háborgott még, a módos gazdáné, hogy legalább egy kis teát adhattak volna. Dehát ez nem nyomott semmit a latban. A oarasztasszony, amit megígér, azt jó szívvel meg is teszi. Gyűlt is össze a holmi, süldő lányok, asszonyok, menyecskék mind pulóvert, érmelegítőt, fülvédőket kötöttek. El is ment a faluból egy kocsiderékra való meleg holmi, amiért meg is jött az elismerő levél a hatóságoktól. A falu buzgalma azonban ennél is tovább “rjedt. Balogh István, egy öreg kisgazda javaslatára még színdarabot is tanultak a h-oszszú téli estéken, bevételét szintén e célra szánták. S különösképpen ez a színdarab rontotta meg a grófi ház és a falu fejlődő kapcsolatát. A tanító nagy könyörgésre elvállalta a színdarab rendezését, és szívvel, kedvvel találkozott azon a falu apraja-nagyjával. Már vége felé jártak a próbáknak, amikor eszükbe jutottak a díszletek, no meg a ruhák. Mindent elterveztek, kitől mi ered. A grófi háztól kellett a két huszáregyenruha, merthogy az ottani gyerekek még ott jártak kadét-iskolába és a faluban mindenki emlékezett, hogy a szünidőben ebben feszítettek. El is ment a levél a tanító tollából, nagyon alázatos és tiszteletteljes kéréssel, nehogy bajt okozzon az etikettben vagy a grófné méltóságában. Aztán egy napon megjött a válasz, ugyanúgy, mint először. Az inas hozta, és nem a tanítónak, hanem a bírónak címezve. »Bíró Ur!« »Kaptam egy levelet a falu tanítójától, melyben egyenruhát kért tőlem színdarab céljára. Válaszom: vegyék tudomásul a gazdag vámosi parasztok, akiknek van elég pénzük, ha van kedvük hozzá, saját pénzükért mulassanak. A grófné.-« A tanító is elolvasta, és azt tanácsolta, hogy a bíró olvassa fel a képviselőtestületben. Mikor ez megtörtént, nagy csönd lett, aztán felállt Balogh István, a kisgazda, aki javasolta, hogy a színdarabot is csinálják meg. — Hát ha így áll a dolog, akkor én meg azt mondom, nem játsszuk el ezt a színdarabot... És a tanító is válaszoljon meg a grófnénak ... És írja meg benne, mi vámosiak nem felejtjük el ezt a leckét a grófnénak ... A tanító még aznap nekiült, és feleségével együtt nagyon röviden csak ennyit válaszoltak: ■ « »Grófné Öméltósága!« »Mi is tudnánk gúnyos hangú levelet írni és vitriolba bemártani a toliunkat. De erre ebben az esetben nincs szükség. A levélre az ítéletet a faluja mondta ki, akik azt üzenik általunk, hogy a leckéjét nem felejtik el soha. Mi azt írjuk még a levélhez, csak az tart vissza i«azi véleményünk hangos kikiáltásától, hogy Ön idősebb nálunk. SIPOSS ANDRÁS ÉS NEJE, tanító-házaspár.« Ezzel egy időre be is fejeződött a grófi ház és a vámosiak együttműködése, aztán pedig, másfél év múlva azzal zárult örökre, hogy a nép elfoglalta magát a kastélyt is, a földekkel, mindenestül. A grófné persze már hiányzott belőle, ezzel azonban ők mit sem törődtek. A grófnők múló jelenségei a történelemnek. A nép maga a* örök. CSÁKVÁRI JÁNOS
