Somogyi Néplap, 1958. június (15. évfolyam, 128-152. szám)

1958-06-08 / 134. szám

Köszöntjük megyénk traktorvezetőit! Traktorosnap van. A dolgo- tók társadalma a ma rende­lendő ünnepségekkel is kifeje­zi elismerését a traktorvezetők iránt. A »kormosok-«, a gumi­kerekű vontatók, a serényen mozgó Zetorok vagy a lom­hább járású lánctalpasok ma már szívesen látott, megszokott segítőtársai a somogyi földek művelőinek is. Az élettelen gé­pekben feszülő erőt a paraszti munka és élet megkönnyíté­sére fordítani — ez a trakto­risták hivatása. Fújhatja vad szél, moshatja hideg eső, ér­heti a tűző nap őket — nem retteiuiek vissza. Attól kezdve, amikor a tavasz szikkadt föld­jében már nem süllyed el a gép, egészen addig, amíg az eke ki nem fagy a barázdából — ott dolgoznak a mezőn, hogy gépük nyomában dús ka­lászt érleljen a nyár, s őszre kelve megteljen a csűr, a pad­lás, a szérű. Gépek nélkül hiú ábránd len­ne a mezőgazdasági nagyüze­mek termelési fölényét óhaj­tani. Állami gazdaságaink év­ről évre javuló terméseredmé­nyeiben benne van a mintegy kétszáz traktorista munkája is. A talajelőkészíiést, a növény­ápolás és betakarítás egyre na­gyobb részét gyorsabban, szak­szerűbben elvégzi a gép. mint az igásfogat. Termelőszövetke­zeteink ugyancsak a gépek se­gítségének fokozottabb Igény- bevételével tesznek egy-cgy lé­pést előbbre a hozamok növe­lésében. A gépállomások 930 traktorosa nekik és az egyéni gazdáknak dolgozik. Elsősor­ban a nagy táblákra való a gép, de a kis parcellák tulajdo­nosai is mindinkább traktor- eke hasította földbe kívánják vetni a magot. Az egyéniek közül főleg a befogó állattal nem rendelkezők, a szegénypa­rasztok várják, hogy mentse meg őket az állami traktor a módosabb gazdák igauzsórájá­tól. Úgy véljük, helyénvaló a mai ünnepen is emlékeztetni erre a kötelességükre a trak­toristákat, a gépállomási veze­tőket. Pártunk, államunk nagy fel­adatot bízott a traktorosokra. Szántsák a földet, törjék fel a paraszti maradiság ugarát, hirdessék munkával és felvilá­gosító szóval is a gépi techni­kán alapuló szocialista mező­gazdasági nagyüzemek életre­valóságát. Úgy dolgozzanak a tagosított földön, hogy gazda­godjanak annak birtokosai. Műveljék meg rendesen a kis parcellákat is, hogy az egyé­niek is lássák: bőven termő talajt fordít fel a traktoreke, s a föld hozama még inkább emelkedik, ha az ezer négy­szögölek közül kihúzzák az ed­dig elválasztó cövekeket. A könnyebb paraszti élet, a szocialista falu megteremtésé­ért fáradoznak a traktorosok. Munkájukat nagyra értékeli dolgozó népünk —- ezért kö­szönti és ünnepli ma őket. AKINEK A MUNKÁJÁRA M N I EM EGÉSZEN EGY ÉV­VEL, EZELŐTT állt munkába a lipótfai erdészet­nél Bros Mihály. Egyszerűen, minden szófacsarás nélkül mondta el: azért szeretne itt dolgozni, mert felesége erre a tájra való, s már nagyon vá­gyakozott haza. Teljesíteni akarta kérését, s most az a kí­vánsága, hogy az ő vágya is valóra válhasson. Vontatóra szeretne ülni, vezetni. Most itt ül mellettem a 11- pótfai vasútállomás közelében egy ház udvarán. Ide teleped­tünk le néhány perces beszél­getésre. A kerítés mellett az Úton GS—35-ös vontató pöfög, várja vezetőjét. Hallgatom a fiatal, csendes beszédű ember szavait, s közben arra gondo­lok, mi lehetett az az erő, ami az első perctől kezdve segítet­te itt az erdészetnél, aminek ma azt köszönheti, hogy a Kö­zépsomogyi Állami Erdőgazda­ság legjobb vontatóvezetője- ként ismerik. A később hango­san is kimondott kérdésre egy­szerű a válasza: — Tudja, a mi családunk olyan — mondja —, amelyik azt tartja, hogy ha valahova elszegődünk dolgozni, ott meg is kell állni a sarat tisztesség­gel, becsülettel. Ha így gon­dolkodik az ember, nem is történhet soha baj. Én hosszú éveket töltöttem el a honvéd­ségnél, ott is erre tanítottak. Mint főhadnagy szereltem le. Nem akartak engedni, nem ér­tették, miért kérem, hogy sze­reljenek le, amikor feljebbva­lóimnak nem volt bajuk ve­lem egy alkalommal sem, és én is mindig elégedett voltam. Amikor idejöttem, szintén az az elv vezetett: csak rendesen, mindig becsületesen. — Elmo­solyodik. — Valahogy úgy gon­dolom, ha érzem, hogy jó mun­kát végzek, könnyebben meg­mondhatom azt is, ami esetleg nem tetszik... — Ilyen is előfordult már? — Igen. Nem nagy dolog az egész, de mégis zavarttá, bi­zonytalanná tette néhány al­kalommal a munkát, hogy nem volt folyamatos, egyenletes az üzemanyagellátás. Szóvá tet­tem. Megmondtam, hogy az ilyen gondatlanság — mert csak ennek nevezhető — egyál­talán nem segíti a tervteljesí­tést. — S az eredmény? — Javulás. Meg még vala­mi. Az, hogy az erdészet ve­zetői is mindig őszintén, gyor­san megmondták, ha valami bajt találtak munkám körül. ,Igy aztán rövid idő alatt tel­jesen megismertem a követel- ■ttényeket, s tisztáztuk, amire szükség volt, úgyhogy ma már egyedül a munkának szentel­hetem minden percemet. E Z A MUNKA EREDMÉ­NYES IS. Mutatja a múlt hónap, amikor Erős Mi­hály gépének egyik fontos al­katrésze eltörött, és a traktort fél hónapig javították, mégis mindössze 15-—16 köbméter fá­val szállítottak kevesebbet a rakodóról a vasútállomásra, mint más hónapban. De ne csak ezt az egy hónapi ered­ményt nézzük, mert ez még nem ad teljes képet az erdő- gazdaság legjobb vontatósáról. Erős Mihálynak az évi terv szerint 1957. október 1-től 1958. szeptember 30-ig 2000 köbméter fát kellene elszállí­tani. Ezzel szemben már jú­nius 1-ig 2139 köbmétert szál­lított, ami az évi terv 6,9 szá­zalékos túlteljesítését jelenti. A' vontatóvezető erről a telje­sítményről eddig nem tudott. Nem számítgatja ő, hogyan áll az évi tervvel. Azt is most kérdezi, hogy a többi erdészet (vontatásai mil>\:-n eredményt értek el eddig. — Én annyit tudok —mond­ja —, hogy az előírt 18 he­lyett 28—30 köbméter fátszál­lítok mindennap az állomásra, meg azt, hogy a munkámért jól meg is fizet az erdészet, tehát érdemes jól dolgozni. Májusban is 2000 forintot vit­tem Rázá’ fV.' Igen. Egymás eredményeiről ritkán hallanak az erdőgazda­ság vontatósai. Csak dolgoz­nak, szívüket, minden igyeke­zetüket beleadva a munkába, mint Erős Mihály. — Miért? — kérdi. — Mert jó itt dolgozni, tudni azt, hogy lakásgondom sincs már, mert sikerült szerezni egy megfelelő szeba-konyhás lakást, s jó tudni, bogy a 2000 forintból szépen megélünk feleségemmel, ötéves kisfiúnkkal. Vágyak? Csak egy: mindig rendesen el­N1 végezhessem azt, amit rám bíztak. EM ELILLANÓ SZA­VAK, nem fogadkozá­sok ezek. Tettek, eddig elért teljesítmények vannak mö­göttük. És még mennyi lesz a jövőben! Erős Mihály óráját nézegeti. Lejárt a beszélgetés ideje. A vontató mintha türelmetleneb­bül pöfögne az úton. Nem sza­bad0 váraiköZtatíii. Néhány bú­csúszó után mégindul a gép, maga után rántva a két üres pótkocsit. Egy óra múlva me­gint erre dübörög, de fával megrakva. S akikor is, mint most, ötéves kisfiú szalad a közeli házból az út felé apu­kának integetni. Erős Mihály vontatóvezetőnek, aki először ünnepel mint traktoros június 8-án, s már első alkalommal is azzal a tudattal, hogy azt a munkát, amit egy esztendőre rá osztottak, jóval előbb be­csülettel elvégezte. W. L. „Qltktni a ŰZdött a mindenem . . fizom bat van. A VR 181-es forgalmi rendszámú Ze- ^ tor ott pihen Kovács Ferencék udvarában. Rajta még az út pora. Kicsit késhet a karbantartás, hisz a vezető is épp hogy körülnézett — nemrég érkeztek... A napbarnított arcú traktoros nem sokat beszél. A szak­májáról sem. Szűkszavú bár, de barátságos. Mondatait egy- egy mozdulat kíséri. Még fiatal. Ötvenötben töltötte le ka­tonaidejét. Lassan három éve... — Leszerelés óta? — ismétli meg a kérdést. — A nö­vényvédő állomásnál dolgozom. Jó hely, szeretem. Nem mond többet. Kérdezni kell. — Azelőtt? — ötvenben kerültem a Nagybajomi Gépállomásra. Be­vonulásig itt helyben a Győzelem Tsz traktorosa voltam. Kovács Ferenc fiatal kora ellenére sem »mai gyerek«, hatéves traktoros múlt van mögötte. Sok-sok éjszaka vir­rasztóit a kormánykerék fölé hajolva, és sose unta meg, so­se fáradt, nem panaszkodik. Pedig voltak nehéz napok, hű­vös hajnalok, álmosító délutánok. — Mindenki szeret valamit. Én a traktort, nekem ez a mindenem — mondja, — Család? — Van. Tavaly nősültem. — Hallgat egy kicsit, majd így folytatja: — Hetenként egyszer jövök haza. Szombaton nem dol­gozunk egész nap, de hétfőn már, ha lehet, korán kezdünk. A mi munkánkba igen beleszól az idő. Ha nem alkalmazko­dunk hozzá, baj van, s nincs benne köszönet. Mezőről mezőre, ma itt, holnap ott. Tartózkodásukra ez a jellemző. Gyümölcsösök permetezése, vegyszeres gyomir­tás, burgonyabogár elleni védekezés a főbb munka. Télen meg gépjavítás, felkészülés a másik évre. Szinte észre sem veszi, máris elsuhan egy esztendő. Tsz-ek, állami gazdasá­gok, egyéniek hívják, várják a növényvédő állomás embe­reit. — Három év alatt bejártam a tabi, siófoki, nagyatádi és kaposvári járást. Legutóbb Kadarkúton a Szabadság Tsz és Kénesén a szakcsoport burgonyáját poroztuk. A nagybajo- mi Győzelem Termelőszövetkezet következik sorra, Lesz munka, csak győzzük. A feladat, amit a növényvédő állomás traktorosai nap­ról napra megoldanak, nem lebecsülendő. Gyakran védőál­arcban ülnek gépeiken, korlátozott a látási lehetőség, ha kicsit is, de a-z emberre is káros hatású anyagokkal dolgoz­nak stb. S nem utolsó sorban rajtuk is áll a kártevők elleni védekezés eredményessége. — A munkagép sebessége — mondja Kovács Ferenc —• nyolc kilométer óránként. A vezető lelkiismeretességétől itt aztán sok függ. A Zetor menne gyorsabban is. A sebesség csökkentése, vagy növelése következtében több vagy keve­sebb védőanyag hull a növényre. Mindenik káros. Erre is fi­gyelni keli. Újra a vándorlásra terelődik a szó. — Nem szokatlan, nem furcsa. Harmincegyen vagyunk traktorosok, s hónapok múlnak el találkozástól találkozá­sig. Nem csoda, hisz gyakran a megye ellentétes pontjain dolgozunk. De télen annál többet látjuk egymást. — A kereset? — Meg vagyok vele elégedve. Szakítsuk ketté a beszélgetés fonalát, s adjuk át a szót Temesföi Edének, a növényvédő állomás igazgatójának. Va­jon ő megelégedett Kovács Ferenc munkájával? — Nincs rá panasz, ott van a legjobbak között — mondja Temesföi elvtárs. A VR 181-es most pihen. De hétfőn olajozottan és por- tói megtisztítva — az utána akasztott munkagéppel együtt — elindul. Kormányát Kovács Ferenc fogja. Terme­lőszövetkezetek burgonyatábláin, parasztok parcelláin forog­nak kerekei... Hétről hétre j árja a mezőt... És Temesföi Ede nem panaszkodik trajttoro sara, Kovács Ferenc megelége­dett, s a paraszt, ha végigballag burgonyaföldjén, megnyug­szik, mert nem rágják indáig a burgonya levelét a bogarak. Gőbölös Sándor f' supa jót mondanak róla a gépállomáson és a ter­melőszövetkezetben egyaránt. Ha tavaly feléből-harmadáből szántotta volna meg a felsö- mocsoládi Petőfi Tsz földjét, akkgr az idén a harmadik, ne­gyedik falu határában forgo­lódhatna, ahol nem ismerik. Am a szövetkezetbeliek ragasz­kodnak hozzá: kikötötték, hogy a gépállomási vezetők ismét őt, Szekér Jánost küldjék segítsé­gükre. Hiszen a múlt esztendő­ben is derekasan helytállt. A csaknem két és félszáz holdas szántónak alig négy-öt holdján húzta lófogat az ekét. Sőt, ami­kor az ősszel a kelleténél gyor­sabban szárnyalt az idő, a ve­tőgép előtt is felváltotta a Po­fásokat a »kormos«. Most is dolgozik. Az őszi ta­karmánykeverék földjét szánt­ja másodnövény alá. A kis akácosról visszapattan, s tom­pán hömvölyög az országút fe­lé a tratktor dübörgése. Meg­bízható idegenvezető ez a gép­hang. Szekér János befordítja az öreg Hoffhert a barázdává, aztán leugrik az ülésből — amúgy kár is lenne a szóért, nem értenénk meg egymást. — A munkájáról szeretnék érdek­lődni — próbálom elindítani a beszélgetést. — Munka? Az bizony kevés van. Ezt az öt holdat »feldör­gölöm«, aztán aratásig aligha akad miami szántanivaló. — Nem a mostani dolgokról akarok kérdezősködni, hanem arról, mikor és hogyan lett traktoros, és megkedvelte-e ezt a mesterséget. A valász pár pillanatot vá­rat magira. A traktorista. mi­közben beleakasztja emlékező­Nemcsak szánt, hanem számol is se ekéjét a múlt esztendők ese­ményeinek talajába, rövid szakmai oktatás után megenge­di, hogy kísérőm szántson a géppel, amíg mi szóval tartjuk egymást. — Három éve ültem erre a gépre. Akkor én is úgy kezd­tem, mint most az elvtárs — mutat önkéntes »váltótársára«. — Megmutatták, hogyan kell kapcsolni, a gázt szabályozni, elindulni, megállni, és megtaní­tottak más szükséges vezetői fogásra. Nem mondom, baj­lódtam annak idején, de most már rendesen »elterelem« a gé­pet. JkM unkájának ismerőitől-i'-* ugyanezt hallottam... Füllel, szemmel kíséri öreg masináját, amely ki tudja, hány kilométernyi barázdát hú­zott már egy évtized alatt. Az ő életútja ennél háromszorta is hosszabb. Cselédgyerek ko­rában a harmadik elemiből napszámba ment. Később fütő lett a malomban. Géplakatos­nak kívánkozott, de a vasúti segédmunka adta meg a ke­nyerét. Közben felnőtt fejjel, érettebb ésszel elvégezte a nyolc általánost. Ötvenötben ■befogadta a Mernyei Gépállo­más traktoros gárdája. — Tudatlan ember nem bol­dogul ebben a szakmában sem — folytatja. — Mert nem­csak annyiból áll a traktoros­kodás, hogy begyújtom a mo­tort, gázt adok neki, megfo­gom a kormánykereket és me­het. Számolni is kell ám az embernek — magyarázza an­nak érzékeltetésére, hogy áld­ja azt a percet, amikor élete harmadik évtizedének elején kezébe vette a kisiskolások tan­könyveit. A porlepte táskából előkerül a mindentudó notesz. Lapjain olajos ujjlenyomatok között szűkszavú feljegyzések és pon­tos számadatok lapulnak. Lám, jól mondta Ferenczi Vendel főmérnök: »ő az egyedüli trak­torista, aki már tavaly is jegy­zetelt a noteszbe«. Milyen indí­tékok öntették betű- és szám­formába tapasztalatait? — Tudja, nem szeretem, ha ilyen, olyan beszéddel molesz­tálnak — buggyannak ki aj­kán a szerény, de önérzetes szavak. — Egyre azt hajtogat­ták a gyűléseken, hogy nem áll meg a maga lábán, nem él meg a maga kenyerén a gép­állomás. Ej, elegem volt ezek­ből, a bökölődésekből, s elha­tároztam, hogy mindent papír­ra vetek. Bebizonyítottam, hogy az én gépemre nem fizet rá az állam. Kereken 115 ezer forint ára munkát végeztem a múlt évben.. Tizenötezer fo­rint értékű üzemanyagot evett meg a kormosom, s az én át­lagos havi munkabérem más­félezer forint volt. T dei teljesítményére for- dúl á szó, Áprilisban foghatott munkához, addig volt idő rendbe tenni az öreg pari­pát. Igaz, a többi gép orvos­lásához nem hívták be a té­len, de a sajátjához senki más nem nyúlhatott, csak ő, meg hiába jött meg a tavasz, máris megrokkant a Hoffher: a hen­gerfej felmondta a szolgálatot. Aztán meg a ventilátor-baknak esett baja. Oda lett tehát en­nek az évadnak az anyag-al­katrész felhasználási költsége. De a szántás azért ment egy­folytában. (Az áprilisi munka­bérjegyzékben Szekér János neve mellett ez a szám áll: 2575 forint.) A mai napig 135 normálholdnyi munka elvégzé sét könyvelhette el. — Ha bri­gádunk a második helyen van is, azért az egyéni elsőséget megszerzem — mondja kemény elhatározással. — Még 15 nor­málhold hiánya van a tavaszi tervemnek. — És a gázolaj-fogyasztás? — Azt előbb össze kell boga­rászni — hajol papírjai fölé. írja, diktálom. Tizenkét kiló jár egy normálholdra. Ezt szorozza meg 135-tel. Mennyi? 1620 kiló. Szóval ennyi fogy­hatott volna el. Hát kérem, ed­dig megevett a gép 1245 kilót. Sőt, nem is egészen ennyit, mert még van egy tankolásra való, úgy 60 kilónyi. A megta­karítás tehát 435 kiló... Úgy számolom, hogy tizenhárom- ezer forint a tiszta jövedelem eddig... Nézzük a frissen felforgatott rögöket. Mintha a kövesutat szántaná az eke. Terméskőnyi agyagdarabok vöröslenek. Az eke farkereke szinte a levegő­ben jár. Tompul, élét veszti a vas. Erőlködik a Hoffher. Előbb a kormány-tolórúd gömbcsuk­Lucz Sándor brigádszerelő. Ám i lója akadt ki a nagy rázkódás­ban, most meg az eke egyik csavarját marta el a nehéz szántás. Csontkemény a tarló, porfelhő kíséri a barázdában bandukoló gépet. Várakozni mégsem lehet. Az eke után majd tárcsával, gyűrűshenger­rel neki az öt holdnak, porrá­törni a rögöket, aztán csak jön egy kiadós eső, ami segít meg­felelő ágyat vetni a moharmag- nak. — Ugye. éjjel-nappal a me­zőn van, ha összetorlódik a munka? Nemleges a válasz. — Meg­nézheti a gépállomáson, hogy én tíz-tizenkét óra alatt is dol­gozom annyit, mint aki ennél hosszabb ideig a gépen ül. Ha van szántanivalóm, akkor az én gépem nem pufog állóhely­ben. fi' zért szeretik nemcsak a szövetkezetiek, hanem az egyéni gazdák is. Amikor végzett a Petőfi Tsz földjén, jöttek es hívtak az egyéniek — Csernyák József, Balta Károly —, fogatosok és fogatnélküliek egyaránt. Szívesen vállalta és becsülettel elvégezte a félhol­dakon is a szántást, pedig »nem olyan nagy öröm oly sokszor forgolódni a kisparcel- lákon«. A dűlő végén Szekér János ragadja meg ismét a volánt. Szemmel láthatóan fürgébben forog a kerék, mint amikor a segítőtárs vezetett. Néhány mé­terről vidáman visszaint a traktoros, mintha előbbi sza­vai hitelét akarná megerősíte­ni! »Lám, ismerjük egymást — én és az öreg gépem ...« KUTAS JÓZSSJ

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents