Somogyi Néplap, 1958. június (15. évfolyam, 128-152. szám)

1958-06-08 / 134. szám

▼ásúmap, 1998. Június 8.

6

SOMOGYI

EMLÉKEZÉS, KOMMENTÁR NÉLKÜL...

Lidice példája örök figyelmeztetés!

Bégen a hadat viselő felek korlátlanul! rendelkeztek az általuk megszállt területekkel, pusztították a leigázott országot, legyilkolták, rabságba hurcolták lakóit, eltulajdonították azok egész vagyonát. A XVIII. és XIX. században azonban változások álltak be, s ezek betetőzéseként az 1901-ben tartott hágai békekonferencia elfogadta "A szárazföldi hadviselés törvényeire és szokásaira vonatkozó hágai rendele- tek<-et. E rendelkezések! 46. pontja előírja, hogy »a becsületet és családi jogokat, az egyéni élet biztonságát és a magántulajdont, valamint a vallási meggyőződést és a vallás szabad gyakorlatát tiszteletben kell tartani«. Az 50. cikkely kimondta: «-Az egész lakosságot nem lehet pénzbüntetéssel vagy másnemű büntetéssel sújtani egyes személyek cselekményei miatt, amelyekért az egész lakosság egyetemlegesen felelősnek nem tekinthető.«

A német fasiszták azonban a második világháborúban az általuk megszállott területeken a hágai1 konferencia úgyszólván minden cikkelyét megszegték. Milliószámra hurcolták el otthonaikból az embereket, deportálták, rabszolgasorba taszították őket, megtorlásul elfogattak ezreit gyilkolták le, százával hajtottak végre kegyetlen megtorló intézkedéseket, városokat, falvakat döntöttek romba, sok ezer hold termőföldet tettek tönkre, tömegmészárlásaikkal sok százezer ártatlan polgári lakost gyilkoltak le vagy hurcoltak megsemmisítő koncentrációs táborokba.

Az emberiség történetének egyik legszégyenletesebb és legemlékezetesebb háborús bűntette, mely (még évszázadok múlva is méltán vonhatja szégyenpírba minden élő ember orcáját: a csehszlovákiai Koldus közelében fekvő Lidice falu lerombolása, lakosainak kiirtása v~It. E vadállati, igazi náci «-igazságszolgáltatással« Reinhard Heydrich

SS-Obergruppenführernek, Cseh- és Morvaország helytartójának a partizánok által való agyonlövését torolták meg.

A nácik 1942. június 9-én a késő éjszakai órákban jelentek meg a faluban, és elrendelték, hogy valamennyi lakos hagyja el lakóházát, vegye magához értéktárgyait, pénzét, és gyülekezzék a falu főterén. Egy asszony kivételével, aki gyermekévei! együtt szokni akart a bizonyos pusztulás elől — mindkettőjüket nyomban agyonlőtték — mindenki engedelmeskedett a parancsnak. A gyermekeket és nőket a Gestapo az iskolába zárta, ott töltötték az éjszakát, s hallgatták végig, amint jún. 10-én hajnalban Lidice valahány férfilakosát — akiket egy gazdaság csürjeiben és a gazdaság istállójának udvarán gyűjtöttek össze — a kertbe hajtva tízesével agyonlövöldöztek. Folyt a vér a szadista mészárlás színterén, mígnem a falu otthon maradt 112 felnőtt, idősebb és katonai szolgálatra alkalmatlan férfi lakói mind holtan nem he\ érték. Ezután a kivégző osztag hóhérlegényei, «felsőbbrendűségüké tudatában, lefényképeztelek magukat lábuk előtt a töméntelen hullával, mint békés vadászat után zsákmányaikkal a vadászok.

A nők egy részét Prágába vitték, és ott végezték ki, 195 nőt a ravensbrücki koncentrációs táborba hurcoltak, ahol negyvenkettő a nácik »emberséges« bánásmódjától pusztult el, hetet gázzal öltek meg, négy nyomtalanul eltűnt, négy asz- szonyt, akiknek újszülött gyermekeik voltak, ugyancsak koncentrációs táborba küldtek, mielőtt a gyermekeket meggyilkolták. A lidicei gyermekek nagy része németországi nevelőintézetekbe került, ahol kísérletek tárgyait képezték, új német nevet kaptak, I majd előzetes átnevel és után j német családikhoz kerültek, akiknek az vóH a feladKtnk, hogy janicsárokat neve’jPh k k csehszlovák gyermekekből. Lidice papjának, a hetvenhárom ;

esztendős Strenbeck tisztcletes- nek felajánlották a nácik, hogy szabadon engedik, ha megtagadja gyülekezetét. Az idős ember, aki harmincöt évet töltött falujának emberei között, erre nem volt hajlandó, ezért megkínozták, szeme előtt gya- lázták meg templomát, és a férfiakkal egjfttt végezték ki.

1942. június 10-e estéjére kelve egyetlen élő lakosa sem volt már Lidicének. A férfiak holttestét közös sírba dobálták a hóhérok, a házakat kifosztották, majd felgyújtották. Amikor már csak a puszta falak meredeztek az égre, pusztulás »dicsérte« az iszonyatos tett végrehajtóit, a puszta falakat is lerombolták, hogy kő kövön ne maradjon. Ezután eltakarították a famaradványokat, és a hajdani Lidice területét szögesdróttal vették körül, felszántották a földjét, hogy örökké kopár pusztaság maradjon, figyelmeztetőül a náci megszállásnak ellenálló cseheknek.

Lidice nevét még a helység- névtárakból is törölték.

Mindez olyan időben történt, amikor a világ figyelmét lekötötték a csaták, a puszta életek megmentése, egyéb gyilkosságok, halálesetek. Valószínűleg ez az oka annak, hogy többek között a lidicei tömegmészárlás szörnyűségeit nem ismerte fel az emberiség, sem az az elvakított nép, mely korábban Goethét, Beethovent, Schillert, Heinét adta a világnak, de a második világháborúban csak Mdicé-ket, oradour- okat, nagyüzemi emberirtásra berendezett koncentrációs táborok-!, vért, szenvedést, le- ; tiprást, kiJ'e«»fottságot adott az . emberiségnek.

Lidice példája örök emlékez- i tető, figychne"!-bőjét nem fakífú >.t,ia »'

e! "r egy évszázad !

.lem, rs ?.rt a ->i tanul- 1

s'gok «sav."

vf\! «a '1. Fow'mJí ■

szó!, akiken

nV c!51: less-e |

az erebe«'

'* ít t ’* lén .]

mc~ egy o’

*3 t vé?v?J írt ssaka-za, m'"1

a jr

háború

ittitaift No:« 6Í :

nem lehetni

k! !

Pil I a n ahf e I véfe I

1

Termetes asszonyság préseli be magát a vasúti kocsiba. Alacsony, madárfejű férje fanyar mosollyal az arcán nyomul mögötte előre. Hosszas vitáiba kezdenek, mielőtt helyet foglalnának. Végre eldöntik, hogy a nap épp oda nem fog sütni, ahol én ülök.

— Üljem át máshova, fiatalember — kapacitál szuszogva az asszony. — Magának mindegy, én meg halálos beteg vagyok.

Átülök, bár nem látom, hogy beteg volna. Mindegy, az ember legyen udvarias a hölgyekkel.

Néhány állomás, és minden hely foglalt. Az utasok beszélgetnek, kártyáznak. Az asz- szomyság újra rákezdi a nótáját, most a vele szemben ülőnek:

A vasútállomás jelé ballagok a Dózsa György utcán. Forró délután lévén, az emberről lekívánkozik a zakó, igaz novemberi hideget hívna segítségül a kánikulába is beillő forróság elkergetésére. Az ember mennél több hűsítőt iszik, annál nagyobb szomjat érez a vízre. Előttem néhány méterre imbolygó léntű bácsika halad. Az arca igencsak borvirágos, s csak úgy dől róla a verették. Éppen elkerülném, de felém fordul, és egyhangúan azt mondogat a: «... nem adtak, nem adtak... az anyjuk...* Érthe'et- levül nézek rá, meg is kérdem tőle: »mit nem adlak?« De ő "sa7 ama m-*at ahonnan emberek jönnek ki a pinceszerit helyiségből, amelynek ajtaja r-tt a borki érést jelző -égtábla.

»hlát m.icrt nem ad1nk bicsi1 ám, eltviymtt.:.-? — kérdezem tő1", m 're ő szomorú, de azárt méas.e?n he-anos kézlegyintéssel írnia-zol: »dehogy fogyott, azt mondták, már boros va•— Cseréljünk helyet, lelkem. Halálos beteg vagyok, s épp engem ér a szél.

Cserélnek.

Kis idő múlva megint belekezd:

— Ugye, nem haragszik, ha felrakom a lábam? A gyomrom, tudja .;; haj, ne irigyeljen, halálos beteg vagyok. Tudom, hogy nem illik, de hát,;.

A szemben ülő paraszt nérei már unja a hosszú litániát, megadóan közbevág:

— Nem kell ahhoz annyit beszélni, tegye csak fel nyugodtan!

Felteszi. Szinte kéjelegve súrolja sáros lábával az ülést.

A parasztnéni mesélni kezd a szárazságról, hogy eső kellene, mi lesz, ha így megy tovább. Az asszonyság azonban nem hagyja kibeszélni, újra csak saját bajával hozakodik elő:

— Semmi az, lelkem, de képzelje, milyen rosszul érzem

gyök, nem lehet. Hej pedig, de nagyon szomjazom.«

wJa, hogy úgy« felelek és továbbmegyek. Végre ilyen esettel is találkozik az ember. Van egy kimérés, ahol az eladó is felcsapott az alkoholizmus ellen küzdők táborába.

A TANULÓ BOSSZÚJA

Münchenben egy 12 éves fiú iepülőmodellhez való motort, fejhallgatót, bélyegalbumot és sátrat vásárolt magának, s a számlákat, amelyek együttesen 300 márkát tetteik ki, kiegyenlítés végett a tanítójának küldette el.

KERESLET

A párizsi »Le Peuple« című lapban a következő hirdetést olvastuk: »Megvételre keresek sivábbogarait, patkányt és poloskát, mivel a bérezerződés értelmében a lakásomat ugyanolyan állapotban kell átadnom, mint amilyenben átvettem«.

magam, ráz ez a vonat, olyan hányingerem van, de olyan**«

S így fecseg összevissza a betegségéről. Nem veszi észre, hogy mindjárt a hallgatóságot veszi elő a hányás. A végállomás előtt néhány megállóval száll le, de addig kétszer ül még máshová hogy a nap ne érje, szél ne fújja. Az emberek kényszeredetten cserélnek vele helyet, amikor siránkozva elnyekergi, hogy ő »halálos beteg«. Már senki se csodálkozik azon, hogy az ablakokat hol be kell csukni, mert fázik, hol ki kell nyitni, mert melege van, hogy állandóan nagymérvű átcsoportosításokra van szükség az átülé- sei miatt. Belenyugszunk; Mégis, amikor leszáll, minden utas hálát ad a sorsnak, hogy végre megszabadította a kocsit az asszonyságtól.

Ahogy nézem a tovainduló vonatról a távolodó termetes alakját, megállapítom, ha nem is képzelt, de beképzelt beteg, mivel csak a maga bajával van elfoglalva, ezenkívül semmi sem érdekli*

Van valami vonzó a múzeum i templomi csendjében. Az em- : berek puhán, nesztelenül lépkednek, szóra legtöbben nem is nyitják szájukat, nehogy elzavarják az áhítatos hangulatot. Ma kevesen vannak. Néhány látogató kereng csak a termekben. A képkiállításnak két esodálója van. Gimnazista lányok. Hozzáértően szemlélik hol közelebbről, hol messzebbről a képeket. A barna hajú, csíkos szoknyás lány még le is guggol, hogy alulról is végig- i áltathassa tekintetét á képen. A szemüveges, komoly arcú barátnő a terem végében leül, s onnan nézi ugyanazt a festményt. Aztán összebújnak, s hosszasan vitatkoznak ecset- kezelésről, színih'atánról, kompozícióról. Órákat elnézelődnek egy-egy kép előtt. —

— Rajztan árok alkarnak leinni — súgja fülembe a teremőr.

L. G.

AZ ÚJSÁGÍRÓ JEGYZETEIBŐL A kiszolgáló nem ad bort

V A S A R N A P I T A R C A

rT 7 1* "j , >>

laipnyaiQS oíer ...

Meglehetősen keserű társalgásiban vettem részt a minap, aminek a témaválasztás volt az alapvető oka, azaz, hogy nem is választottuk a témát, jött az magából az életből, s azért volt kicsit keserű, mert ilyen dolgok is vannak a mai társadalomiban, amelynek pedig jobbnak 'kellene lenni ...

De miért nem az? Kik teszik rosszabbá, és miért?

A kérdéseket természetesen nem tettük fel egymásnak ilyen akadémikusán, be-zélgeté- sti.nk mégis ebben az irányiban haladt.

Öten ültük körül az asztalt egy értekezlet végén, már jóval a munkaidő után. Mindnyájan vezető helyeken dolgoztunk, így nagyon sok ügy, az élet rengeteg tapasztalata gyűlt össze a rövid idő alatti eszmecserében. Szó került például a kisebb-nagyoibb lopásokról, az államapparátusban még meglévő bürokratikus ügyintézésiről, némely emberek elfajulásáról, szóval életünk sok negatívumáról, amikor az egyik üzem igazgatója bevallotta, hegy ő maga, amikor átvette elődjétől az üzemet, látta, hogy anyagok „felkutatáséért bizonyos összegeket fizettek ki egy budapesti beszerzőnek, magyarul »csúszó«-t adtak, hogy az üzem »dolgozni tudjon«.

— Ezen te csodálkozol? — szólt közbe egy másik elvtárs. — Ez régi dolog... Hisz ezt bizonyos tekintetben felülről is. szorgalmazzák egyes középirámyító szervek ... Egyszer éppen kimentem egy üzembe, -ahol a kiküldött, aki engem nem isimert, arra biztatta a kis vállalat vezetőjét, hogy valamilyen köJtségvetSsem kívüli keretből tartassanak fenn más vidéki telepekkel közösen egy fővárosi anyagbeszerzőt, és biztosítsanak neki havi kétezret... Gondolhat játék, hogy nekimentem, miire valamennyire visszatáncolt, de továbbra is meg akarta velem értetni a dolog szükségességét.

Most megszólalt az eddig hallgató elvtárs is, aki egyébként érdekfeszítő előadásmódjáról nevezetes.

— Elgondolkoztató dolgok ezek — mondta —, magam is sokat tépelődtem rajta, amíg egy velem történt eset villámként meg nem világította előttem az okokat, ha nem is nyugtatott meg — a nyugalmat egyébként sem szeretem, meint tesipedéshez vezet —, de a valódi helyzetet és a kiutat megmutatta. Egyébként az egész eset olyan nevetséges és szinte annyira vígjátékba való, hogy nevetnék, ha nem tudnám, milyen vészesen komoly valóság 'áll mögötte ... Elmondom ndktek... A múltkor ellenőrző körúton voltam egy olyan helyen, ahol még nem nagyon ismertek. Egy megbízatást is vállaltam, így elmentem az alkatrész-elosztóba. Nem tudom, mi ütött foeiém, elhatároztam, hogy nem fedem fel kilétemet. Most így utólag megállapítom, jól tettem nagyon, legalább beleláttam egy különös dzsuiriigelbe, ahol kívüliről jócésat minden- ki róka, 'belülről nagyon hasonló a harácsoló vadállathoz... Mondanom sem kell talán, hogy mar az első benyomás furcsán hatott rám abban az épületben. Sohasem láttam tőzsdét, csak régi filmeken, a nyüzsgést azonban, amit itt tapasztaltam, nyugodtan hasonlíthattam ahhoz az állapothoz. Persze volt különbség: ez azonban csak a társadalmi változásiban, az embereknek a termelésben és a társadalomban elfoglalt helyében, a vásárolandó áruk nemében mutatkozott. A többi ugyanaz maradt: a tülekedés, a magatartás, sőt talán a másfajta üzleteket kötő, de lényegéiben ingyenélő emberek is. Mindenki rohant, mindenki csapkodott, láthatólag mindenki jól ismerte a másikat, az állami alkalmazott a vevőt, a vevő az alkalmazottat. Csak úgy röpködtek a levegőben a »kérlek alázattal«, »kedves bátyám« megszólítások, pertuiban voltak itt egymással mindannyian. Ne csodálkozzatok, hogy mindezt ilyen részletesen tudom illusztrálni, de az ailikalmazottak atítak elég módot erre. Ugyanis sokat vártam Nagyon sokat. A kereskedelmi osztályon, ahova benyitottam, nem voltam egyedül. Olyany nyira nem, hogy mire sorra kerültem, má teljesen ismertem a »dürgést«. Látszólag minden a legteljesebb rendben folyt ott, annyira, hogy az már szinte nem is lehetett igaz. Nekem azonban gyanús volt, hogy minden beszélgetés szinte egyforma módon folyt le, amolyan típus-aJbrakadaihra stílusban. A hosz szú képű, lekonyuló fekete bajuszos irodista egykedvűen vette fel a rendeléseket és nyugtázta a bókokat, amelyeket senki sem hagyat lei. Körülbelül így történt mindegyik szóváltás »Jó napot, kedves Guszti bátyám«. »Kérlek szépen«. »Ma látom, ismét jó egészségnek ör- vendesz ... Ugyebár nem tévedek?« »Nem: tévedsz, öcsém«. »Hát ez nagyszerű, kérlek.... Hiába, mégis elpusztíthatatlan vagy; mint a macska, mindig talpra ugrásé... hehe ...« »Mit óhajtasz?« »Tudod, kérlek, Gusztii bátyám, a múltkori, hasonló feltételekkel...« »Pontosan megkaptátok?« »Igen ... Hiába kérlek, amit te intézel, az intézve van ... Úgyhogy most is bízom benned ... Rendben van? ... Mint a múltkor...« »Rendben, öcsém«.

Es az illető ment, Guszti bácsi maradt, hogy a többiektől is hasonló módon és gyorsan, jeltn tóségieijes szemihunyorításakkal, kézfoigá- sclklkafl. .búcsúzzon. Ekkor kerültem sorra ón, a szegény halandó, aki nem ismertem Guszti bácsit, amiért persze nem is tegezhettem. Jöttem én, a kis ismeretlen, a nagy «niimand«, a vidéki varos megbízásából. Már nagyon vívódtam, hogy eltérek eredeti célkitűzésemtől és felfedem magam, aztán ránéztem a halsze- nvű, harcsaibajszú Gusztira és megmakacsoltam magam. Ö dobolt az asztalon, én meg vártam, aztán megunta és szólt: »Honnan?« Innen meg innen.« Mi kéne?« »Ez meg ez.« »Hm, am.« — krákogott. »Ez nem megy csak így. Hz nehezebben megy,« Feltolta ujjait mel- lényki vágásig és szemlélt. Úgy látszik, kémeit, ki lehetek, vagy mennyit nyomok a latban, s mivel arcom valószínűleg nem sok jóval biztatta, széttárta karját, és jedentőségtel- iesen nyilatkozott: »Ez valószínűleg nem fog ■nen/m.« »Hogyhogy valószínűleg?« »Úgyhogy.« •Ezt nem egészen értem. Valószínűleg nincs, vagy egyáltalán nem adhatnak, vagy adhatnak. Harmadik út nincs.« »Ez nem politika, iram, ez anyagbeszerzés.... Ismétlem, való- zínűleg nem adhatunk.« »Úgy, és ki az, aki nekem itt biztosat tud mondani? ...« »Biztost? ... Hah. Hói él maga ...? Itt biztosat?« •Igen, itt.« »Hát kérem, itt senki, ha én nem.« -Hát akkor én meg beszélni fogok az osztály- vezetőjével, akármi lesz, bejzéflni fogok.« Hát beszéljen, üljön le és várjon, mert 6 nőst értekezik.... Az osztályvezető kartárs most értekezik, érti?«

Leültem. Mondanom sem kell, sokáig kellet még várni, s én tűkön ültem, mert még máshol is volt dolgom. Már éppen új és döntő rohamra akartam indulni, amikor csengett a telefon, és Guszti beszélgetése közben jöttem rá, hogy ez előtt rosszabbul választottam volna meg a támadásra a lélektani pillanatot. A beszélgetés ugyanis a követkézképpen zajlott le: »Mit kér, kérem? Hátm&k. nehéz lesz... Nagyon nehéz, valószínűleg nem fog menni.« A túlsó oldalon szóáradat, aztán megint Guszti bácsi: »Ez így nem megy ... Kérem, ez nehéz dolog... Csak egy lehetőséget tudunk ajánlani. Bízzon meg valakit az üggyel, egy ügyes embert... Esetleg én nevet is tudnék ajánlani ... Van itt egy jó kollégám ...« A túlsó oldalon elégedett sóhaj és egy kérdés, miután Guszti bácsi: »ötér, kedves kollégám,

ötér valószínűleg megy a dolog... Csak jöjjön be, a többit itt elmagyarázzuk. A viszontlátásra.«

Guszti bácsi elégedetten letette a kagylót, én meg elképedten ültem egy darabig. De aztán nem bírtam tovább, odaszóltam neki: »Maga nagyon nyugodt ember«. »Én igen:« — mondja ő. »Én a maga helyében nem volnék most ilyen nyugodt« — mondom én. Elérthette a mondatot, mert repüikázott: »Na, és Id maga? Egy koszos vidéki üzem megbízottja, mit tehet maga?« Erre én szó nélkül elővettem az igazoiványomat. XY, Megyei Párt- bizottságon dolgozom, ha nem tudná, kedvesem.«

Ami ezután következett, azt filimre kellett volna vermi. Gíuszti bácsi először elfehénedett, aztán gyorsan kapcsolt: »De kedves elvtársaim, miért nem ezzel kezdte, mert mi, a szocialista kereskedelem dolgozói tudjuk, hogy amit a párt kér, az tiszta ügy, az létfontosságú dolog«. És sürgöt‘t«forgott, telefonált, hogy itt egy megyetitkár, az egész épületet riadóztatta, valami tizenöt ember szaladgált ki«be hozzá a raktárakból, miig végül nyájas mosollyal át nem adta az alkatrészek kiutalásáról a jegyzéket. Ekkor azt mondtam neki: »Most pedig bemegyek az igazgatóhoz.« így is lett. Elmondtam eddigi tapasztalataimat, mire ő ezt válaszolta: »Az illető horthysta ezredes volt, nem várhatunk egyebet tőle.« En meg: »De magunktól annyit igen, hogy ezekkel nem engedjük meglopatini magunkat, vagy mm?« Amivel ő teljesen egyetértett.

Hátrafordult a székén, kifújta a cigaretta- füstöt a levegőbe, aztán még hozzátette:

— Hát ez volt az az eset... Nézzétek, én azt mondom, a volt uralkodó osztály nemcsak Európában, hanem itt nálunk is haláltáncát járja ... Ilyen minden önmagát túlélt, dek- laszált réteg alkonya. Ott fertőz, ahol tud, ott bűnözik, ahol hagyjuk... Odaáramliik, ahol könnyen a legjobb életet biztosítja magának, ahol a legnehezebb ellenőrizni a csalást és a szélhámosságokat. Még bennünket is defeitista hangulatokba hajt, ha nem óvjuk tőle magunkat és a feltörő új osztályokat... Majd az idő ezt is elintézi... Meg a mi harcunk — igaz?

Mi pedig ott ültünk, bólogattunk, összecsi- kordítottuk fogainkat. Azok nevében is, akik nem ismerik ezt a helyzetet, mert becsülete é n dolgoznak. Aztán hazamentünk, hogy a családi körben kipihenjük magunkat, mert holnap és minden nap újra kell kezdeni a harcot a talpnyalók és a társadalom minden rablója ellen, a becsületes emberekkel együtt és azok nevében is.

Csákvári János