Somogyi Néplap, 1958. április (15. évfolyam, 77-101. szám)

1958-04-04 / 80. szám

i.AA^AAAAAAAAAAA\AAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAÄA.<fc ’AAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAi AAAAAAAAAAAAAAAAAAAA^ , •♦»♦♦»♦♦♦»♦< »»»♦«>»♦♦♦♦»♦♦»»♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦■»♦♦♦♦♦♦»♦♦♦»»♦ >»»»♦»*♦»<*»♦<►♦♦»»»»♦♦♦♦♦♦»♦♦ »»♦♦<>♦♦♦•♦< »»-»»»4 ........................................................... J Uúit b GY ÉVTIZED, alig több. 2 mayen Iv.ncs, micsoda ér­ik. Zicsen azt mondják az nberek, felfordult a világ, ■■ebb lett, biztatóbb... Az út mentén dugadölt épü- t állt. Roskadozott. Már ncs ott. Lebontották a múlt ennyével, mocskával, sanya- iságával együtt. Azt mondták : akkor: iskola. Ma azt mon- inák: istálló. Még az se Kél obácska bújt meg a mohos te- i alatt, padlóját kiragia az \ő. Elrothadt. A szobák fala ■hér volt valamikor, aztán !felejtettifi kimeszelni. Mi- 2k? A tetves parasztnak? rüljön, hogy él, hogy oda- iildheti a suttyókat. Gyerekek jártak oda, apró lezítlábasok. Tanyáról jöttek gy szál rékliben, télvíz ide­in klumpában. Ott dideregtek íl napig, a szűk kis ablakon a/vat szórt a nyakukba a szél izén szorongtak egy padban, zt is odaszögezték a korhadt adlóhoz, hogy takarítani se zhessen. Repedezett deszkatábla 16- ott előttük. Már alig fogta a ráta. Fölötte sötét feszület olt, fekete. Vágyakozva néz­ik rá: ha a tábla is olyan ekete lehetne. Vagy mint a *lébános úr, az igazgató reve- endája. Felekezeti iskola volt 1 plébánost csak kétszer tát­ik hetenként. Az is sok volt. Csak azért jött a szomszéd fa­luból, hogy megcibálja a gye­rekek fülét, a lányok kócos copfját. És mesélt valamit. Valami érthetetlent. Két tanító volt, azok is sze­gényesek, rongyosak. Az egyik ott lakott az iskola víztől ve rejfékező falai között. Szobá­jában kinőtt az akácfa'. Az átok rájuk nehezedett, mint a mázsás kő. Ott csak 54 éves koráig élhetett a tanító, addig is nehezen bírta. A szobákat elválasztó fal kettérepedt. Ott szoktak átbe­szélgetni a gyerekek, meg cse­rélni szegényes holmijukat. Az egyetlen szekrény tetején egy földgömbszerű tünemény állt. Betűi már olvashatatlanok, a tengert nem lehet megkülön­böztetni a szárazföldtől. Ez volt mindenük. Meg egy pálca az összetákolt asztalon. Borult idő járta akkoriban. Sötét volt, mindig nagyon sö­tét... De kisütött a nap! Felekezeti iskola? Minek az. A jó gazda is annak adja a szekerét, aki megbecsüli ... Az út mellől eltűnt a rozoga épület. Nyomait, mely a kese­rűség szimbóluma volt, elta posták, mint az élősködőt. Pa lotába járnak a tanyai gyere­kek. A régi fölött a dombte­tőn nem istálló áll, iskola. Négy tágas terem, s az abla­kon függöny van! Nem ron­gyokban járnak a gyerekek, egyforma, tiszta ruhácskák­ban. Szebben, mint akkortájt karácsonykor. És sárga csőpa­dokban ülnek, kettőn egymás mellett. Szertárak, műhely, iroda, folyosó, rádió és hang­erősítő. Lehetséges ez? Igen. Rájuk sütött a nap. Az új szekrények telve fel­szereléssel. Mikroszkóp! A gimnáziumnak se volt ilyen azelőpt. Szikraindubtor, kis- és négyütemű motor, dia- és kis- filmvetítő, telefon, 500 kötetes könyvtár. Csak szavak lenné­nek ezek? Nem. Egy megvál­tozott világ tükörképei. A régi kettő helyett öt ta­nító, tanár sztál a padok kö­zött magyarázón, s a tiszta, hófehér falakon három tábla lóg, igazi, fekete. Az a másik fekete, az eltűnt, eltűnt örök­re... Az előtér parkírozott, facse­metéket ültettek a gyerelcek. S az udvar lépcsőzetesen kiké­pezve; sportpályákkal, felsze­relésekkel. S a gyerekok vidá­man hancúroznak, játszanak odakint. ELTŰNT A MÜLT, oorte a jelen. És milyen szép lesz a jövő, mely elsöpri a je­lent! Emlékezzünk egy kicsit, em­berek ... JÁVORI BÉLA OPTIMIZMUS f 1 ► ♦ ► it it it > ► ► > ► Foto: Tabák Lajos. Az uűolsó némef M indenki őriz valamilyen em­léket 1945-ből. Én is. Tíz­éves voltam akkor, de mégis élesen megmaradt emléke­setemben jó néhány élmény. A sok közül ezt az egyet soha nem mossa el az idő. Már összeroppant a német had­erő. A -dicső- katonák foszto­gattak és menekültek. Főleg lo­vakat kötöttek el. Apám, hogy a két sárgát mentse, nagypéntek előestéjén átvezette lovait a szomszédék pajtájába. — Ott nem keresik őket — mondta. Öcsémet és engem nagy­szülőimhez küldött: — Ti ne le­gyetek itthon, hátha történik valami. Szüleim otthon, mi pedig pár házzal odébb virrasztottunk. Ej­fél után már újra az istállónk­ban állt a két ló. Apám haza­vezette őket.- Most már nem lesz baj, el­mentek a fricik. Mindenki az utcán volt. Bol­háson még soha nem várta eny- nyi ember ébren a hajnalt. Virradt. Volt, aki kimerészkedett a falá­ból, el az első dűlőig, s vissza­térve nagyot szusszantott: — Jönnek az oroszok! — Hol? Milyenek? Messze van­nak? Sokan jönnek? - Mindenki kérdezett, vagy felelt. Kíváncsi­ság, félelem, várakozás, ezerféle érzés fogta a szíveket. — Mi lesz most?! Mi történik itt? - erre senki nem tudott vá­laszolni. Heggel fél hét tájban német gépkocsi porzott végig az utcán. Híradósok voltak. Két vülám- parolinos SS leugrott az autóról. Hirtelen elnéptelenedett az utca, az emberek behúzódtak házaik­ba. A gyors jármű a rajtale­vőkkel pedig elrobogott Szenta felé. A faluban hagyott két német nem is volt ember. A szemük kerekre nyílt, az arcuk fakó volt a rémülettől. Kapkodtak és kiabál­tak. — Pferd, pferd! (Ló, ló!) - csak ezt az egyetlen szót hajtogatták kruciflkszekkel fűszerezve. Vál­lukról lekerült a puska, csattant a zár. — Majd így - gondolták. A hozzánk harmadik házhoz mentek be. Ott találtak kocsit és lovat. De szer­szám nem volt. Átvágtak a mi udvarunkba. Be az istállóba! — Szerszám? — fordította a tol­mács. — Nincs, már elvitték régeb­ben — mondta apám lovaira pil­lantva.- Úgy? Szóval nincs? - s fel­jebb emelte a puskacsövet. — Nincs!- Az egész családnak »kaput«, meghal itt mindenki — vicsorí­tott a német, s elindult a ház felé. A konyhában a padlásfel­járó alatt függött szegre akaszt­va a hám. A Führer katonái be­törték az ajtót, de nem láttak a szemüktől. — »Nichts, nichts!« — és ká­romkodva kivonultak.- Akkor a lovat! - s kivezet­ték az egyiket. Az istálló mögé értek, mikor a másik sárga nye­rített. A ló kiszabadította magát, s visszatrappolt az istállóba. Olyan gyorsan történt az egész, hogy a német lőni se tudott, nem volt mire. Időközben a har­madik szomszéd lova is elsza­badult. A híradósok visszajöttek a micinkért, s elvezették mind a kettőt. A két fiatal állatra rossz, toldozott-foldozott szerszá­mot szereztek és klnyargaltak a faluból. £)OO<rx3OGOOOGOGOOOOOGOOOCX3OOOOOGOOOOOOOOOO©()0G)OOOOOOOOOOOOCOO<L'OOOO Iván autóin kát, amelyek oly gyorsan maradtak el mögöttük a nagy ro­hanásban. Száguldott a kocsi, Iván meg tütyörészett... A reggeli ideje már Jócskán elmúlt, mire visszaértek. ívián le­lassította a kocsi fu­tását, ügyesen ráka­nyarodott a házuk előtt húzódó árak kis hídjára és már benn is álltak az udvar közepén. Az anya ott állt a ház ajtajában és sí­rástól égett szemek­kel nézett az autóra. Iván megszeppent: rosszat tett — érezte —, mert csak úgy szó nélkül elvitte a kis­fiút. Bűnbánó arccal nézett az asszonyra, aztán kiemelte a ko­csiból a gyéreiket és vitte a ház felé. Köz­ben bocsánatot kérő hangon egyre azt hajtogatta: — Mama ... mam- tea.,. — nem tudott magyarul. Az anya magához szorította fiacskáját. Az átélt rémület utá­ni megnyugvás újra könnyeket csalt a szemébe. Ránézett a katonára, de már könnyein keresztül mosolyogva, mintha azt mondaná: tudom, hogy nem akartál rosszat, de én azért nagyon megijedtem. Lassan befordult a konyhába. A gyerek és a katona utána. Iván szeretett volna még valami szépet, még valami meg­nyugtatót mondani, de nem ment — hiá­ba. A konyhaajtóban aztán megállt és mo­solyogni kezdett. Az asztal mellett a pá­don Kátya, a katona- lány ült, ölében a két­éves kislánnyal Olyan szépek voltak így együtt A lány oroszul beszélt a csöppség meg jobbá­ra valami meghatá­rozhatatlan syelven válaszol gatott. Iván hirtelen gon­dolt egyet Félrehívta Kátyát és halkan mondott neki vala­mit. A lány helyeselt Befutott a parancs­noki szobába, majd néhány pillanat múl­va ki is jött. Ivánnal együtt gyorsan az au­tóba ültek és elro­bogtak. Negyedóra sem telt el az autó visszaérke­zéséig. A fiú és a lány nagy igyekezet­tel húztak ki valamit a hátsó ülésről. Egy nagy vesszökosár al­mát. Boldogan vitték a konyhába a szép, pirosló gyümölcsöt Mint két gyerek. A konyha közepén megálltak, a kosár egész tartalmát a földre borították. Ká­tya hirtelen kapta magát és a halom te­tejébe odaültette a két esztendős kis­lányt. Aztán megállt mosolyogva nézte, mint nyúl a kis em­berke a mellette lévő első piros almához, mint harap ki belőle egy picit apró fogacs- káival... A faluban állomá­sozó szovjet csapatok másnap késő este to­vábbmentek. Velük Kátya és Iván is. Megkezdődött a tá­madás. Azóta 13 év telt el. A Ids család azonban nem feledte ed egyi­küket sem. A kis­lánykának, mikor már eszesebb volt, minden évben ilyen idő tájban, március végén, április elején elmesélte az apa, vagy az anya a tör- ténetejs: hadd emlé­kezzen, kitől is kap­ta eddigi életében a legtöbb, legszebb al­mát. A fiú meg amúgysem felejtette el a szép autóval já­ró Ivánt. Ha mosta­nában is, ahhoz ha­sonló, csillogó gépko­csit lát, azt mondja rá: olyan ez is, mint az Iván autója. Húga meg a szekrény tete­jén sorakozó piros al­mákra mutat sok sze­retettel: ezek pedig Kátya almái... Weidinger László — Csak azt csodálom, hogy a lovak nem bújtak ki a hámból, hisz alig tartotta össze valami - mondogatták többen is, akik lát­ták a tovaröppenő szekeret. A falu alatti Nagyárok (csak pataknak lebet nevezni, nincs benne sehol méteresnél nagyobb viz) fölött egyetlen kőhíd húzó­dott. Azt is aláaknázták a né­metek. S mikor a menekülők át­értek a hídon, az egyik SS kezé­ben gyufa sercent... Hatalmas robbanás, néhány ablak kirepült, kö, pernye, törmelék bulit, mintha az égből esne. A robbanást kővető nagy csendben ott szorongott az ele­ven, friss seb körül a falu ap- raja-nagyja. — a bitangok, az átkozottak! — Nem jól csináltunk. Mikor a lovakkal bajlódtak, elkiálthattuk volna: itt vannak az oroszok! Megmaradt volna a bid. — Most már könnyű okosnak lenni — Intette le valaki az el- mélkedőt. Gyorsan peregtek tovább az események. — Már a szótőnél vannak az oroszoki Nemsokára ideérnek. A dudásl utcát már el Is »foglal­ták«. — Az össze-vissza kiabálás­ból csak annyi volt Igaz, hogy valóban jönnek az oroszok. A z emberek tanácskoztak: »Menjünk elébük, fogad­juk őket.« »Belénk lőnek« - hangzott az ellenvélemény. Mégis elindultak, de nem érhet­tek messzire. Végtelennek tünö bosszú cmber-láne húzódott a falu felé. Bolgár katonák jöttek. Fény táncolt a győztes fegyve­reken. És lassan feloldódott a nagy feszültség, megnyugodtak az idegek. — Német nincs? — kérdezték tört magyarsággal a katonák. — Nincs, elmentek, az utolsó is, mind elment - mutogattak egy­szerre két kézzel is nyugat felé az emberek. — Jól van, akkor jó. — Papa, ne »bojsze«, mama, te se bojsze, mink nem vágyónk ellenség - mondogatták a poros arcú, de vidám katonák. N em tudni, miért, de senki­nek sem akadt fontos dol­ga. Az egyenruhások kö­zött Járkáltak, forgolódtak és velük paroláztak az emberek. Húsvéti kalácsra, borra invitál­ták házaikba őket. Hogyan, ho­gyan sem, bár nem egy nyelven beszéltek, mégis megértették egymást. Mert az érzés, a gondo­lat egy volt. GOBOLOS sandob AZ EGÉSZSÉGÜGY SZOLGÁLATÁBAN A MEGYEI TANÁCS KÖR­HÁZA nagy udvarában a sok épület között egy kicsit eldugva, egyemeletes, frissen vakolt épület szerénykedik. Szobáiban talált végre méltó helyet a korszerűen felszerelt laboratórium, amelynek egy­re nagyobb szerepe jut a be­tegségek megelőzésében és gyógyításában egyaránt. Dr. Arató Miklós főorvos, a laboratórium vezetője büsz­kén vezeti végig a látogatót a földszinti, s emeleti helyisé­geken. Nem is csodálatos, hi­szen az itt dolgozók most már a vizsgálóberendezésekkel ki­tűnően ellátott épületben na­gyon sóikat tudnak tenni az ember érdekében. — 1953 óta, amikor minde­nütt megalakultak a körzeti laboratóriumok, s köztük a kaposvári is, sokat dolgoz­tunk — emlékszik vissza a fő­orvos. — A szokásos klinikai vizsgálatok elvégzése mellett, amit a kórház igényelt, az egész megyére kiterjedően tí­fusz, diftéria, dizentéria kuta­tásokat végeztünk szép ered­ménnyel. Más példát nem em­lítek, mint a tífuszosokét. Az ezen átesett emberek egy-két százaléka a megállapítások szerint felgyógyulásuk után sem szabadulnak a betegség bacilusaitól. A megyében nyilvántartott bacilusgazdák száma a körzeti laboratórium munkájának megkezdése ide­jében mintegy 30 volt. Azóta ismét kiderült több mint húsz tífuszon átesett emberről, hogy tudtukon kívül terjesz­tői a veszedelmes kórnak. Ezek az eredmények, a lel­kiismeretes munka valóban elismerésre méltóak. Csak­hogy az egyre korszerűbb gyógyítás és természetesen ez­zel együtt a fejlődő orvostu­domány, valamint a közegész­ségügyi helyzet javításának egyre sürgetőbb problémái a körzeti laboratórium lehetősé­geinél többet kívántak, mind többet tettek szükségessé is. Ezért kezdtek 1956. tavaszán a jelenlegi laboratórium meg­építéséhez. Bár sok nehézség árán, hosszú idő alatt jutottak el az átadás napjához, a nagy kí­vánság végre valóra vált. Az eddig is végzett vizsgálatok mellett lehetőség nyílt sok más munka elvégzésére is. A kórház orvosai számára például nagyon örvendetes, hogy a laboratórium a későb­biek során minden különö­sebb nehézség nélkül kielé­gítheti az osztályok tudomá­nyos érdeklődését, kívánsá­guk szerint végzett kutatá­sokkal. A közegészségügy javítása szempontjából nagyon fontos az a munka, amit nemrégen kezdtek el: a gyárak, iskolák, különböző intézmények kútjai és a közkutak vízének kémiai és bakteriológiai vizsgálata. Pontos adatokat tud szolgál­tatni a laboratórium a külön­böző élelmiszerek vizsgálatá­ban is. A Közegészségügyi és Járványügyi Állomás, vala­mint a tiszti orvosok egyre nagyobb mértékben igénylik is ezeket a vizsgálatokat. Míg a múltban egy év alatt 5—600 esetben kértek élelmi­szervizsgálatot, addig most az eltelt három hónap alatt már több mint 1000 vizsgálandó anyag érkezett a laboratóri­umba. Nagy segítséget jelent a la­boratórium a tuberkulózis elleni küzdelemben is. A gü- mőkór bacilusainak tenyész­tésével eddig mindössze egy nagy fővárosi egészségügyi intézmény foglalkozott. Mun­káját azonban, bármilyen nagy is volt a lefolytatott vizsgálatok száma, nem mondhatták kielégítőnek. Ezért újabban másutt is — így például az új kaposvári laboratóriumban — foglalkoz­nak a tuberkulózis bacilusai­nak tenyésztésével. Kaposvá­ron például egy esztendő alatt 10—12 ezer vizsgálatot tud­nak elvégezni a gümőkór megelőzése és gyógyítása ér­dekében. É RDEMES VOLT TEHÁT megépíteni és beren­dezni a megyei kórházban ezt az új, korszerű laborató­riumot, hiszen azoknak az embereknek származik belőle a legtöbb hasznuk, akik ti­zenhárom esztendővel ezelőtt talán még gondotoi sem mer­tek volna ilyen, a gyógyulá­sukat segítő intézményre, s akiknek egészsége azóta szá­munkra mindennél fontosabb lett...

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents