Somogyi Néplap, 1958. március (15. évfolyam, 51-76. szám)
1958-03-09 / 58. szám
Vasárnap, 1958. március 9. 7 SOMOGYI NÉPLAP LAMPAFENy nappalt nem szerették,tehetségüket, azért mégis jól féltek tőle. Halál volt a fényével, a zajával, a szemérmetlenül kitárulkodó, mindent pőrére vetkőztető valóságával. Félni lehetett tőle, reszketni kellett előtte, mert hátha valóban az lesz a halál, hogy örökké megmarad a nappal és soha többé nem jön el az este. Az este, a kedves, az áldott, az élet. A nappalban talán csak ®z volt az egyetlen jó, hogy lehetett várni az estét, lehetett álmodni róla, a csendességéről, bársonyos sötétjéről. Nappal egyformán semmivé, lényegtelenné, szükségtelenné vált kis és nagy lámpás a kevésképességű és a nagyra hivatott lángé, szerény és felf Hivalkodott, pipicsfényű és a vakító, és az volt benne iszonytató, hogy ezt érezték ők maguk is. De azért közben egy-egyet, egy sóhajtásnyit szunnyadtak, álmodtak, vagy keseregtek, rémüldöztek, csak fordult az ég, körbeforgott, addig pörgött, még rá nem talált és rálépett az éjszaka útjára. Szürkültek a fények, megélesedtek az árnyékok, sötétültek a lombok és a szelíden alászálló éjben halkulni kezdett a nappal sokhangú zaja. Megittasodva az örömtől, kicsit kábultan nézték a közeledő, várva várt estét. Uj ízek futkostak át a kanócokon és szunnyadó fényük ködként kezdett derengem fölöttük, vibrálva, remegve, lassan sűrűsödve fénnyé. Es mire igazi este lett, és már a távoli csillagok között vágtatott a menekülő nappal, mind égtek, füzérben, boldogan, önérzetesen, újjászületve. Mindegyiknek megvolt a kis tere, amit be kellett világítani. Habár, és ezt mindenki érezte, hogy többre is telne fényéből. Nem egy helyett, de több helyett is tudni világolni. Erről azonban bölcsen hallgattak, és ezt nem árulták el soha. Csak álmodni lehetett róla csudás éjjeleken, hogy egyszer, talán... Talán úgy esik, de hátha megesne, jaj milyen szép is lenne, hogy egyszer, ■egy, mondjuk kettő, de ha több, az sem volna baj, vagy ha mind, az volna jó, mind el vagy kialudna, és nem gyulladna ki egy lámpás sem. Akkor azután egyedül, teljesen egyedül meg lehetne mutatni, mit tud, mit bír, ami szunnyadt benne eddig. Vilá- golna szétterült fénnyel a többi helyett is, hogy senki se érezze a hiányukat... Micsoda dicsőség lenne, micsoda boldogság. Beszélnek más lámpák idegenben, van valahol egy lámpás, egy olyan csuda lámpás, amilyen nem volt még. Egyedül vdágít meg egy nagy kört az éjből, amit a többi, a sok együtt sem tudott olyan fénnyel betölteni W% "hát ez csak álom volt, ábránd, és erről ki beszélne. Okos és józan lámpa nem, mert mindenkinek van irigye, és ha nincs, az akad a leghamarabb, és ettől még a lámpások is őrizkednek. Tehát ■mind érezték és hitték nagy meg voltak egymással. Megdicsérték egymás fényét minden este mértékkel, magukban a magukét mérték nélkül. De ezek olyan ismerős tulajdonságok, hogy ki szólná meg őket értük? És világoltak megerőltetés nélkül. Tudtak bánni a fényükkel, gazdaságosan. Nem pazaroltak az erejükből, ha több is tellett volna tőlük. Csak erőltesse magát a másik, úgyis egy a fizetség. Tartogatni kell az erőt, mert soha sem lehet tudni, mikor adódik alkalom. Az meg egy lámpás életében oly ritka, hogyha elszalasztja, mondjon le róla, hogy még egyszer tengelyt akaszt vele... Karrierről álmodtak és aki karriert al<ar csinálni, annak legyen józan esze, szerezzen magának sok jó barátot a középszerűek közül, mert azoknak mind egyforma az álma és ezért a vállukon könnyű a magasba emelkedni, mert a felemelkedettből az lesz, kihez már nem lehet egy kis protekcióért fordulni. De a legjobb recent, ha az ember mindenkivel jól van igaz, hogy sok mindenen szemet kell hunyni, de megéri. Fényszabályozás kérdése az egész. Tudni és érezni, ki és mi mekkora fényt kíván, szükségei és bír ki. Ezért még sosem maradt el a hála. Világoltak tehát békességben. Eszményi politikusok voltak. Mind lenézték a másikat, különbnek tartva magát a többinél, mégsem volt köztük semmi baj. Soha nem okoztak kellemetlenséget azoknak, akik szerettek a sötétben megbújni, mert okos lámpák voltak és ion közmegelégedésre világítottak. Pedig nagyon jól tudták, ha az álmaik tagadták is hogy egyedül, aklcora fénnyel semmire sem mennének, csak közösen tudnak helytállni, azért, kellett eltűrni a többit és kellett megférni egymással. De az álmait mind dédelgette tovább. Világoltak tehát hosszú füzérben. kiegyensúlyozottan, köztiszteletben, önelégülten, minden este. Egyszer egy este azután váratlanul, meghökkentően új. ismeretlen fény, soha nem látott fénykoszorúval, gyulladt ki körükben. Uj lámva jött az ismeretlenből, ismeretlenül Nem kérdett semmit, nem mondott semmit, csak igaz lámpás módjára beállt a nagy füzérbe és világítani kezdett nagy igyekezettel, teljes odaadással. A szivbeli lelkesedéstől túlfűtötten állandóan remegett a lángja. És ezt cselekedte szerényen, bocsámatké- rően, miközben fényében eltűntek a többiek, álmaikkal együtt. így már az első pillanatban kicsapott ellene az indulat. Hihetetlen rémület szállt meg minden lámpást Elsárgultdk, beteges lett a fényük, szinte hogy ki nem aludtak. Felháborítónak, szemérmetlennek, kibírha*atlan- nak találták. Ekkora fénnyel mer égni közöttük? Közöttük, akik itt már olyan régen vilá- golnak, és ahol sosem volt szükség ekkora fényre. Mi jogon mer ekkora lánggal létezni? Honnan szedi ezt a bátorságot és ezt a fényt? Egységesen megható együttérzéssel tömörültek ellene. Kiközösítették, többször hangoztatva elől te, hogy teljesen felesleges ezen a világon és megkezdték a csendes munkálatokat körű lőtte. Ezt az egyet, meg kell adni, tökéletesen értették és még tökéletesebb körültekintéssel csinálták. Az új lámpa látott és hallott mindent, de mivel sosem törődött mással, mint azzal, hogy mindig minden körülmények között betöltse hivatását és vi- lágoljon a sötétben, nem is értett máshoz, sem intrikához, sem meghátráláshoz, csak égni tudott minden erejéből, nem takarékoskodva magával. Es mivel mást nem tudott, tehát még alázatosabban, még szerényebben igyekezett, miközben sok minden vált láthatóvá, amiről eddig solcan nem tudtak. Sok mindennek megélesedett a körvonala, megdermedve a fényben, mert nem volt hova bújni előle. Kényes dolgok váltak meztelenné és kihirdetett igazságok igazságtalansággá. Nem csoda tehát, ha egy-kettőre bebizonyosodott, hogy ő veszedelmesen felesleges lámpás. Kitettek magukért. Volt röp- gyűlés, mint égen a csillag, ment a felirat, volt leirat, volt költséges kiszállás, tiltakozások szép mennyiségű aláírásokkal, nedves, vagy nagyon hivatalos és súlyos pecsétekkel. És ez volt mind azért, mert akadt egy köztük, aki különb volt, aki valóban hivatást teljesített és aki épven ezért nem tudta magát védeni. Hogy megmutassa jószándékát, már helyettük is világolt Már nem is égett, hanem izzóit, miközben hihetetlen gyorsasággal elégette önmagát. Es mire jött volna az ellene hozott győzelmes végzés, már nem égett. Fellobbant egyszer, hogy belevakultak a többiek, aztán kialudt, csak a. kanóca izzott még egy darabig az elő- reugró sötétben. A többiek rosszul lettek az örömtől. Integettek és gratuláltak egymásnak. Csővv fé- nyecskéjük táncolt a gyönyörűségtől. Győztek. f's jött megint az este. ■*«' Ment minden a régiben. Világoltak hosszú füzérben, öntudatosan, megnőtt gőgnél és megnyugodva. Megdicsérték egymás fényét — mértékkel, magukban a magukét mérték nélkül, továbbra is lenézve egymást, továbbra is többre tartva magukat azoknál. De mivel okos lámpások voltak, így továbbra is közmegelégedésre világítottak, miközben eljövendő dicsőségről és csodálatos fényről álmodtak. MIHÁLY MARGIT ÖSSZEGEZÉS AZ IRODALMI PÁLYÁZATRÓL A «■tehetségkutató irodalmi pályázat« prózai része sok tekintetben sikeresnek mondható, elérte célját. írásaival valóban feltűnt néhány tehetség, irodalmilag fejlődőképes ember. Az előző pályázatunkhoz képest sokkal több volt a szocializmus, a népi demokratikus államrend, a proletár intermacionalizimus mellett nyíltan állástfoglaló írás. Sok prózai mű igen szépen megírt részletekkel ábrázolta a családi élet szépségeit, mutatott rá az erkölcsi normák betartásának fontossáeára. Néhány írás igen szép példáját adta a drámai összeütközés ábrázolásának, novellaszerkesztésbeli készségnek, a formai megoldás összhangjának, a csiszolt és hangulatnak megfelelő mondanivalónak. E tulajdonságokkal főleg a díjnyertes prózai művek rendelkeznek. Az «Emberpiac« (Pauló Mihály) döbbenetes erővel, ugyanakkor rendkívül mély beleérzéssel ábrázolja a munkanélküliek kiszolgáltatottságát a múltban. A «Hnl- 1 ámsír« (Szabó György) a náci idők tragikus pesti hídrobba- nását mondja el egy személyes élményen keresztül. A jutalmazott művek egyik meglepetése egy 15 éves kislány, Kiss Zita írása, «Az első fehér hajszál«, amely melegségével, a puha családi fészek rajzával bizonyára közel kerül majd az olvasók szívéhez. A «Sötét árnyak« (Pacsirta jelige) megrázó története a csalédasszonyok kiszolgáltatottságát igen plasztikus képekben állítja elénk. A «Disznótor« (Kacaj jelige) ieen találóan jellemzett, jó humorú parasztemberek egy estéjét adja vissza a mai faluban. Bárdy László írása, az «Ember, honnan indultál« viszont egy romlott ember útját adja az ellenforradalomig. A díjnyertes pályázatokon kívül feltétlen említésre méltó a »►Régi hárompengős történet« íNem életrajz jelige), amely komoly írói tehetségre vall. Nagyon szép részletei vannak. Kár, hogy szerkesztése szétfolyó, meséje vékony. Biztatjuk íróját további jelentkezésre. A «Piroskendő« és a «Piros rózsa.« című kis írások megragadó helyzeteket ábrázolnak, s meleg szívet, jó megfigyelőkészséget sejtetnek. Figyelemre méltó írás «Az első utas« (Bakos Tivadar) című fantasztikus elbeszélés a Holdba repülésről. Jó tolira vall az «Agnes« (Szüts István) című novella, valamint a «Lámpafény« (Mihály Margit) című írás, kár, hogy túlságosan allegórikus. Meg kell dicsérni még a harcos Venger-komiszár (Mezei Mihály), «Az a!kú« (Kordován Gyula), az ellenforradalmi tárgyú «így születnek az örömök« (Nem dörögnek az ágyuk jelige), «A meggy« (Küzdelem jelige), «A varrógép« (Bízom a sikerben jelige), a «Sírig hű komák« (Marcali jelige), «Já- nosék« (Kaszás Géza), a «Kicsi cseléd« (Síró Balázs), az A2 nézte . a megrakott szekeret, amelyen púposán feküdtek hegyén, hátán a de- rékvastagságú gerendák. A sár rászárad- vla, mint a Dani bakancsain szokott. — Hun jártál erre, Dani? Meggebednek ekkora teher alatt ezek a szegény párák. Dani nem felelt midnjért. Hátrább tolta a kalapja szélét, tapogatta a derekát, aztán fájdalmasan szisszent: — Az áldóját neki. A derekam. Jaj jaj — nyögte, csak úgy a fogai közül. — Mi lelt hát? - kérdezte az asszony. — Hát nem látod? Micsoda ménkű nehéz gerendák ezek. — És az ostornvéllel a kocsi felé bökött — Megerőtettem magam. Vagy,hogyan is, mögnyilalt a derekam. Aztán mintha az asszony kérdezte volna, magyarázni kezdte: — Főszödtem a rekettyési hidat A ros- seb haggva ám nekik. Sülleggyenek hónaljig a sárba. Én nem adom még ezt is nekik. — Kiknek? — Hát a csoportnak. Mert azt mon- gyák, hogy terjesz- könnek, oszt a rekettyési is bétagosí- tik. No csak mönnye- nek oda, hattaim akkora csutavéget, hogy elböcöllézik aki abba belemén. Aztán a térdmagasságáig mutatott. — No, a traktor azért nem vágódna hasra — évődött az asszony, mert maga sem tudta mitől, egyszerre mevethetnékje támadt, de visszatartotta magát. — Osztán ki mondta, hogy a rekettyési is? Mert tudod, ez csak kitalálás. — Dani mintha nem figyelt volna a szavakra, inkább csak szemügyre vette jól az asszonyt. Szép, piros arcú ez az Eszter, aztán úgy hajlik, mint a nádszál. A szemei mint a nyári búzavirág kékje, jól gyün hozzá a fekete kendő. Eszter asszony persze máson járatta az eszét, hiszen belülről mintha valami csiklandozta vnlna. Aztán csak elkezdte, hogy az elnökkel beszélt és bizony szép terveik vannak, no meg, hogy a rádió is a minap a parasztság helyzetének könnyítéséről beszélt. Danit egyszerre mintha megcsípték volna. Felocsúdott gondolataiból és az asszony szavába vágott — Arra én sömmit se adok. Flaszter-politika. Tavaly is már májusban azt mondták, hogy jól füzet a búsa, oszt azután gyütt a malomsarokra a jég... Ugye, hogy így vót? — kérdezte, de feleletet nem várt. Ha nem fájt volna úgy a dereka, sarkon fordul, felugrik a szekérre és otthagyja mérgében Esztert. így csaK fájdalmas szisszenés közben lassan kászálódott. A szekéren ülve megenyhült kissé. Az arcára egyszerre elégedett mosoly szökött s nézegette a szekér felhalmozott terhét — Tő fa — súgta, mintha nagy titkot árulna el, és ujjával hátra bökött — Ott irtottam én ezeket jó pár esztendeje a kis lénia mellett. Tudod, Eszti, ahun a Vörös Miska fölakasztotta magát Az asszony bólintott, de megint valami bíztatta, hogy odamondjon neki. — Aztán csak vigyázz avval a derékfájással, ne ám koporsónak köll jenek ezek a fák — és nevetett hozzá. Dani nem felelt vissza, csak helyette érthetetlenül, a négy kenetlen csikorgó kerék. Magasan varjak károgtak és mintha a rétek” alatti dűlőút fölé kanyarodtak volna. Károgva, mint egy részvétlen fecsegő fekete menet. Az asszony is a dűlőúton ment már. A sötét könnyűráncú szoknya ütemesen ringott sza- píra léptei) nyomán. A levegőben nyirkos pára úszott, hűvös szél súgott valamit Éppen a Dani kukoricása mellett haladt. A zörgő levelek tméglebbentek, felemelkedtek, s úgy integettek az asszony utám, mint semmi- beölelő élettelen karok. .. KOCSTSNÉ, FEKETE JULIANNA «Egy kis baj« (Hársházi István), a «Bányaművelés az egyetemen« (Iskola jelige) írásokat. A fentiekben felsorolt kevésszámú dicséret a pályázatok néhány ’negatívumára is rámutat. A beérkezett 161 mű között igen sok az elsietett, elnagyolt, kevésbé érdekes írás. Sajnos, emiatt, tartalmában egyébként igen sok haladó, szép és érdekes téma is sikertelen maradt. Sok írás nélkülözte a drámai összeütközés, vagy ha ez adva volt, a sűrítés hiányzott, esetleg leíró volt, mint egy dolgozat. (Pl. Kordé Márta házassága.) Szép számmal volt található politikailag zavaros, ködös írás is, valamint teljesen érdektelen, felszínes, üres történet, pusztán az írás kedvéért, minden nevelő célzat nélkül. Jelentkeztek teljesen kezdők is, akiknek szemmel láthatóan ez volt az első próbálkozásuk, s akik mind tartalmi, mind formai tekintetben minden átgondoltság nélkül ültek le az íráshoz. z irodalmi riport pályázat már sem számban, sem színvonalban nem érte el a novellákat. A beérkezett művek közül egyedül a jutalmazott «Ütőn, falun, tanyán« (Virányi Pél) mutat fel irodalmi erényeket, tehetségre mutató tollat. Ez az írás szép képeket tartalmaz. Kár, hogy a tartalma nem mindig érdekes. A képek megválogatása mögül nem látszik az egységes cél, s így Bzétfolyó az ábrázolás. A többi írások riportok, de hiányzik belőlük, ami irodalmivá emelné őket. Figyelemre méltó írás a Kaposvári képeslapok (Képeslapok jelige). Kár, hogy hatását lerontják az olyan megállapít ások. amelyek egyes züllött, vagy félresikerült életű embereket állítanak be a város jellemzőinek. Érdekes és sokat vitatott problémát, a gyermek- nevelést tűzi tollára a «Riport a gyermekről« (Gyöngyharmat jelige), de az írás problémája, hogy megáll a felszínein, s nem bogozza tovább a család felelősségét a gyermekek sorsáért, z elolvasott versek összhatása: szürkeség. Nem úgy szürkék összességükben, mintha külön-külön színesek volnának, s az olvasás forgatagában vesztették volna el színüket, hanem úgy, hogy önmagukban is szűrkék. Nincs a temérdek vers között egyetlen egy sem, amely szépségével lélegzetet állítana, ritmusával pezsdítene, hangulatával vidá- mítana, emberségével nemesítene. Általánosságban megállapítható, hogy ezekből a versekből éppen a költészet hiányzik: a képszerűség, az életszerűség, a zeneiség. Nagy többségükben olyanok, mintha a mi világunkban már nem élne ember, csak tavasz, nyár, ősz, tél, vihar, jegenyék, nádasok, tavak, hegyek, kövek, virágok, holdvilág, s ha itt-ott előbukkan egy érzés (rendszerint szerelem), még emögül is hiányzik az ember, aki érez. Van ezek között szonett a tavaszról és az őszről, hexameter * a nyárról és télről, idill ódá- l baji, óda idilliben, vallomás el- t beszélő modorban. De nincs I bennük élet, nincs bennük a ► vívódó, jajgató-kacagó ember, £ nincs bennük hétköznapjaink í láza, öröme, gondja. Egyik-má- t sik olyan, hogy Gyöngyösitől t Arany Jánosig (1700—1860) J bármely időpontban születhe* tett volna, csak éppen most » nem a XX. században, a szo- f cializmus építésének idején i (még formájukban is!). Olya- » nők, mintha még nem lett volna költészet Magyarországon, nem lett v»lna Csokonaiak, { Petőfink, Adynk. József Atti- { Iánk. Az a szomorú, hogy az } eddig elért költői színvonalat { sem tartják a beküldött ver- ! sek, nem használják fel azo- ; kát a tanulságokat, amelyeket { nagy költőink hosszú, nehéz i próbálkozások után elértek. > Vörösmarty, Arany nem szé- | gyelltek Csokonaitól tanulni, » Petőfi a magyar népköltés^t- J tői, s nem ártott meg nekik t a tanulást, még eredetiségük- |nek sem. ► Ha aztán akad mégis egy-egy » jó gondolatú vers, amely az | életet tükrözi, azoknál meg * rendszerint a forma öli meg > az élő gondolatot. Vagy a szerA2 késztessél van baj, vagy a ritmussal, vagy a szavak megvá- logatásával, vagy a használt képekkel. Néha 20—30 soros a bevezetés, s ennél kevesebb sor jut a lényeg elmondására. Lenin mondta, hogy az ember próbáljon meg kevés szóval sokat mondani. Mennyivel kötelezőbb ez a költőkre, akiknek szinte világot kellene bele- zsúí'olni egy-egy képbe, egy-egy strófába. A bőbeszédűség a szónoknak sem válik díszére, nemhogy egy költőnek. Egy hosszabb költeményben nagyon megragadó kell legyen az első strófa, hogy a vógigolva- sás kényszere megszállja az embert. A legtöbb versnek az a fő fogyatékossága, hogjyi egyáltalán nincs ritmusa, muzsikája. A régi esztétikák ezt tették a vers egyedüli kritériumává. Ha fel is adjuk ezt a merevséget, hiszen a valóság haladt túl rajta, de egy bizonyos, hogy még a legprózaibb szabadversben is bennebújkál a ritmus, ha máshol nem, a szarvak összeválogatásában, a gondolat ismétlődésében. De borzasztó egy szonettet elolvasni, amelynek bár nagyon szép rímei vannak, s még csak véletlenül sem lehet megtalálni a ritmusát. Nagyon kell vigyázni a szavak megválogatására. Nem lehet pl. magyarul «odajönni«, mert a magyar ember vagy «idejön«, vagy «odamegy«. Rettenetesen bántó versben, prózában egyaránt a képzavar. Egyik versben a «kutya hevült arcát törölgeti a szél«, egy- másikban «felköti keblét völggyel a rét«, egy harmadikból hasonlat: az anya olyan, «mint egy érzékeny fémlemez, mely minden szépet észrevesz«. Vagy valaki egy és ugyanazon pillanatban tűnő kikelet és hunyó nap az őszi róna felett, mert a két kép üti egymást S még egy! Egyik-másik vers mögül hiányzik az élmény, a valóság átélése. Egyszerűen tudomásul kell venni, hogy nem írhat jól a honvágyról az, aki soha nem érezte a honvágy gyötrelmeit, hanem csak elképzelte. Olyan is Tesz, mint az elképzelés, nem való világ habzó éggel a tetején, hanem habzó ég való világ nélkül. indent összevetve, a pályázat hasznosságát nem lehet elvitatni. Az irodalom iránt érdeklődők széles táborát mozgatta meg és biztató képet adott a jövőre vonatkozólag. A szerkesztőség úgy véli azonban, hogy az irodalmi élet vérkeringése, a Hazafias Népfront megyei írócsoportjának megalakuláséval és működésével már megindult, így javasolja a pályázat minden részvevőjének, hogy saját fejlődése érdekében is ne haeyja abba az írást. Műveit küldje be az írócsoport elnökségének (Hazafias Népfront irodája, Kaposvár, Sztálin u. 14. címre), ahol azok megfelelő bírálatban részesülnek és alkalmasság esetén a Somogyi Néplapban kéthetenként megjelenő irodalmi mellékletben le is közöljük őket. TV» »▼»»»»»»V»V»VT» VVT WWTTTT Könyvismertetés M‘ Berkes« András, tu „Októberi «Man Urna regény (rója A két fiatal szerelmes sorsán keresztül igyekeztem bemutatni az ellenforradalmat a maga bonyolultságában. Több olyan gondolatot vetek fel, amelyről lehet vitatkozni. így láttam és így éreztem.
