Somogyi Néplap, 1958. február (15. évfolyam, 27-50. szám)
1958-02-16 / 40. szám
NAGY JENŐNÉ: A pesti vendég SOMOGYI NÉPLAP '17 ázásán botorkált a sínek között. Csípős volt az idő, mint általában kora tavasszal és ráadásul a hajnali órákban. Olyan váratlanul jött ez az utazás. Alighogy megkapta az új beosztást (természetesen új fizetéssel) hivatalosan kirendelték erre a távoli útra. Milyen lázas izgalommal készült! Huszonöt) év után 'viszontláthatja a helyét, ahol fiatal volt. A korzót, az ismerős fákkal és soha el nem múló emlékkel. Talán Katót ts. aki, hát igen, a legjobb barátjához ment feleségül. Az átszállásnál nem nagyon figyelt és egy zsúfolt kocsiba került. Egy pocakos emberke ágaslcodott előtte, hogy hatalmas bőröndjét a csomagtartóba helyezze. Amikor sikerült, elszántan helyet szorított magának és rögtön beszélgetni, kezdett a szomszédaival. Szemben ült vele és bár mereven kibámult az ablakon, a kerekek csattogásán keresztül folyton hallotta, a kis köpcös fel-felhatsanó nevetését Ezek a vidékiek minden együgyű dolgon tudnak nevetni! A harmadik állomás után már komolyan gondolt arra. hogy veszi a táskáját és átmegy egy másik kocsiba. De az új felszállók közül i'alaki elkiáltotta magát: — Kerekes Pista! Van még ott hely? — Állóhely, hogyne! — derült újra a kis pocakos. — Nemi baj, kibírjuk L...ig! Kerekes Pista! ö az! Aki miatt Pestre szökött, a Kató férje. Vidám gyerek volt az iskolában is. Alacsony volt, de csillogó feketeszemű, jóhangú, a lányok kedvence. Hát a huszonöt élt alatt bizony eléggé megváltozott. Vajon, ő is? Nem, nem annyira. 0 magas, vékony, jó megjelenésű ember. Megszólítsa? Mikor az utolsó előtti megállóhoz értek, rászánta magát. — Sándor, drága Sanyikám! — Borult nyakába Pista. — Remélem eljössz hozzánk? Hogy örül majd Kató! Hamarosan kiderült, hogy egy fia van és két lánya. — És te, öregem? Megnősültél? — Nem, nem. — mosolygott —, nem értem rá. — Persze tudom, te mindig nagyon törekvő voltál. Sándor zavartan köhécselt. Most kellene elmondani, milyen komoly beosztása van, a magas fizetést, meg a többit. — Hivatalból jársz erre? Végre! Most gátlás nélkül buggyant ki a szó belőle. * * * "E1 ste, mikor becsengetett Kerelzesékhez, már nagy zenebona fogadta. Megijedt, de gondolta, úgysem marad soká. Kató fogadta. — Jaj, Sándor! De jó, hogy épp ma jött! A kislányomnak születésnapja van, legalább együtt látja az egész családot. Sándor természetesnek találta, hogy neki fontos együttlátni a családot. Katót a szeméről megismerte volna bárhol. Egy pillanatra kellemetlen érzése volt, hogy milyen összeaszott, ráncos öregaszszony lett belőle. De elhessegette a szentségtörő gondolatot. Pista karonfogva vitte be a fiatalság közé. (Voltak vagy tizen.) Érdeklődve fogadták az »Apuka régenlátott barátját*. Kerekes Erzsiké, a tizennyolcéves ünnepelt majdnem a nyakúba borult, mikor sok szerencsét kívánt neki, hogy »drága Sanyi bácsi, úgy örülök, hogy eljött«. Aztán repült egyet és már táncolt is a fiúkkal. Épp olyan, mint az apja, de a szőke haja és nagy szeme az anyjáé — gondolta magában Sándor. Egy kis likőrt már ivott és 'izémé Izezdett elnehezülni. — El kellene mennem! — sóhajtotta. — Dehogy mész! Ki tudja, élek-e egy újabb huszonöt év után. míg újra elvetődsz hozzánk! A fiatalok tangót tettek fel. Erziske odajött hozzá. — Sanyi bácsi nem táncol? Még velem sem, mikor születésnapom van? Az első pár lépés volt csak nehéz, azután felengedett merevsége. Mintha megfiatalodott volna. Hiszen Pesten sok szép lány van, a hivatalban is mennyi. De hát ez más. A Kató kislánya. Mellette nem fáradt, szinte huszonöt évesnek érzi magát. Különben is mit számít a kor., Igaz, hogy a haja kicsit megritkult, de ügyesen ráfésülte a kopasz helyre. Lám, ez a kislány is milyen érdeklődve nézi. — Sándor, hiszen maga egész jól táncol. Már nem is bácsizza. A Kerekes-fiú egy narancs- színű hangulatlámpát gyújtott fel. Milyen szép ez a kislány a puha arcocskájával, gödrös s Vasárnap, 1958. február 16. állával. Kató is ilyen <voft. Ijedten nézett az asszony felé. Szegény, hogy megcsúnyult a szigorúvá aszott, arcával. Az orra milyen hegyes, papagály- szerű. Bizonyára nem voltak gond nélkül. Ö ellenben még mindig érdekes a fiatalok előtt is, a fővárosból jött, gondtalan életet élő ember. A kislány szemébe nézett. A hangulatfény átcsillant aranyhaján, tündéri volt. * * * Utoljára táncolok még Erzsikével, aztán elmegyek. Ezt már jóval később gondolta Sándor. A gyomrában enyhe émelygést érzett, a halántéka lüktetett. Mi lesz holnap? Egy fekete fiú mellett ült a kislány, az összes foga kilátszott, úgy nevetett. Ezek a vidéki kislányok milyen jóízűen nevetnek. Felkérte. Erzsi elkomolvod- va állt fel. A divatos tango lágyan hullámzott a cigaretta- füstös szobában és ők folyton megbotlottak valamiben. Próbálta a kislány derekát magához húzni, de az bosszankodva megállt. — Jaj, Sanyi bácsi, ügye nagyon elfáradt? Gondolom, ilyen hosszú utazás után egész éjjel förmlenni. Sándor a tükörrel szemben állt. A hangulatlámpa átvilágított gyér haján és megcsillant kopasz fejebúbján. Szeme vörös volt és táskás a szemhéja. Elfordította fejét. ató egy karosszék tám- Iájára dőlve nyugodtan aludt. — Ideje lesz elmennem — motyogta és a szája megremegett —, nagyon fárasztó napom volt. (Pályázat.) OTTHON JÁRTAM. A régi gimnázium sok vihart látott, ódon épülete előtt vitt el az utam. A »viharok« persze jó részt az épületen belül, a tantermekben zúgtak el, a vihartól szenvedők pedig rendszerint »bezúgtak«. A gimnázium szálas tölgyfa kapuin kirajzó diákokkal együtt rajzottak ki a régi emlékek is... Az emlékek közül egy »viharra« emlékezem. Az eset napján már reggel óta nyomott hangulat volt az osztályban. Egy szörnyű algebra-óra következett. Minden okunk megvolt a nyugtalanságra, mert Zeus tanár úr nem ismert sem tréfát, sem könyö- rületet. A sinusok ás cosiwusok birodalmában nem tűrt meg semmi hanyagságot. A katedrával szemben, az első padban ült Elemér és Tatár Pista. Elemér különös alak volt. Öltözetével is hirdette,; hogy ő a főispán fia, több, mint mi vagyunk. Ö volt az egyetlen az osztályban, aki nem viselt diáksapkát, helyette egy rojtos szalagé, irtózatosan zsíros, zöld kalapot hordott még vasárnap is, mert ezt tartotta előkelőnek. Egyébként elegáns, finom ruhái, vakító fehér ingei és elbűvölő nyakkendői voltak. Fennhéjázó, szemtelen fráter volt és buta. Nem szerettük. A mellette ülő Tatár Pista sem volt lángész, de közülünk való, jó cimbora. Szerettük mindnyájan. Ezen a baljós algebra-órán minden emberi, illetve diákszámítás szerint mindketten számíthatták a felelésre, Becsengettek. Tatár Pista izgatottan feszengett. — Te, én bizosan felelek — súgta oda Elemérnek — és be is zúgok... — tette hozzá mé- labúsan. — Te nem izgulsz? Te is felelni fogsz. — Barátom, én gondoskodtam róla, hogy ne feleljek. Figyeld meg. hogy engem haza fognak hívni. Zeus belépett. Nem véletlenül kapta a Zeus nevet. Hangja dörgött, szeme villámlott. Súlyos léptekkel ment az Olympusra, akarom mondani a katedrára. Beírt az osztálykönyvbe és elővette a noteszát: Idegtépő lapozás a noteszben... Bajusznak is beillő, bozontos szemöldöke alól úgy vágott végig rajtunk villámló szemével, hogy még jobban megdermedtünk. Még egy szörnyű pillanat ... — Tatár! Pista egy gladiátor méltóságával és elszántságával ment ki a táblához. Kínlódása nem tártott sokáig. Zeus elég hamar kivégezte: simán bezúgott. A szekunda bejegyzése közben még ezeket dörmögte: — Tatár fiacskám! Azt mondják hogy az ember a majomtól származik... Te nem attól származol. Te az vagy. Menj a helyedre! Pista a szekunda mellett ezt is tudomásul vette. Néma megadással vonul a helyére. Minden részvétünk az övé volt, de csak addig, amíg a notesz lapjai újból meg nem zörrentek Robbanásig feszült a helyzet. Ki lesz a következő? Ebben á pillanatban gorombán kivágódik a tanterem ajtaja, s az ajtó előtt, kinn a folyosón, ott áll teljes díszben, csákóval a fején, karddal és tarsollyal az oldalán a főispán) hajdú. Bekiált a iétógzetvjsszátojtő csendben: — Azt üzeni a méltóiBágos főispán úr,'hogy a raéttoságos úrfi jöjjön haza! Dermedten néztünk Zeusra. Feszülten vártuk hogy m* fiasz. Mit fog válaszolni erre a határtalan dölyfre, ami mögött ott érződött a Rend és Hatalom. Egy kicsit mintha ötökbe szorult volna a kezünk... Lehet, hogy Zeus is megérezte: a fiúk figyelve várják a választ, ami nem lehet megalkuvó. Végigvillant rajtunk éles tekintete, majd méltóságteljesen a hajdú felé fordította fejét és keményen, tagoltan dörmögte: — Mondja meg a méltóságot főispán úrnak hogy a naéltó- ságos úrfi egy nagy marha? És nem megy haza! Csákja be az ajtót! A HAJDŰ DÖBBENTEN ÁLLT. Meglepte a &eca Várt válasz, ami merészen szólt a Rend és Hatalomnak is. Parancshoz szokott terméanetéveí hirtelen becsukta az ajtót és elment. Lépteinek távolodé kopogása és a halkuló sarkantyúpengés tökéletessé tette a csendet Tapsolni szerettünk volna, az arcunk ragyogott, de aggódtunk nem lesz-e ebből kellemetlenség. Nem lett, mert csak Elemér és a hajdú cselszövése volt az egész és egyikük sem dicsekedett az eredménnyel és a Rend nem vett róla tudomást. Hanem a következő felelő Elemér volt. Bezúgott kegyetlenül. És mi nem sajnáltuk. Pályázatunkra »Viharsarok« jeligével beküldött írás. »CSERI« Hogyha választhatnék... Hogyha választhatnék, Én gyalogút lennék Melyet nem irigyelt Soha senki sem még. Kicsiny, keskeny ösvény. Hegyre, völgybe hajló, Erdőkön, mezőkön Messzire kanyargó. Elrejtett életek Vidám hírhordőja. VirágöLelésű Rétek csavargója. Kora hajnalonként Rám hullana a harmat, S hallgatója lennék Hangos madaraknak. Este, mikor néma, Csendes lesz az erdő, A hallgató csendben Lennék titokfejtő. Ha valaki jönne, Elvezetném messze, S elbeszélgetnénk, ha Lenne hozzá kedve. Kinek bánata van, Elmondaná, aztán Vigasztaló szóval Blvigasztalgatnám. S hányszor hozzám énné Mezítelen lába, Egy-egy csókot lopnék Titokban reája. (Pályázat) ! : ♦ I l l i I i ♦ BERNÄTH ELVIRA Hóvirág Úgy jött világra, hogy ahölnyi rög és tüskés ág szuronnyal állt utat, e csepp erő íme példát mutat, nem fél a hős, ha netán hegy görög. Zászlóként áll az ostromolt rögön, verve a dzsingiszkáni túlerő, ha perg a szél, bolondos dob verő, ágak végén lesben a rügy-özön, hogy töltött puskaként riassza őt, a jégsubást, ha tán leskelődik. A borostyán, mit fed még sárga, vét avar, koszorúként tekergőzik a hős felé, hogy majd a röghegyev, a levele erezett márvány legyen. (Pályázat) VASÁRNAPI T A R C A í A tetovált karú leány története A leányotthonban egyszer csak odafordult hozzám egy pirosarcú, vidéki kislány: — És mondja, elvtáns — kérdezte szinte lemondóan —, hogy lehet, hogy az ilyeneket, mint a tetovált karú leány, jobban kérik fel a táncteremben, mint bennünket? Mert mi egyszerűbbek vagyunk? A kérdésre már beszélgetésünk végén került sor, miután megismertem véleményüket volt társnőjükről, Kéve Magdáról, a tetovált 'karú lányról. Szavaik egy láncszemet adtak az egész képhez, melyet azért kutattam, hogy felmutathassak egyszer egy emberarcot és rámutassak arra a döbbenetes felelősségre, amellyel egymásnak tartozunk. Ránéztem a kérdező üde ■arcára és úgy emlékszem — nem túlságosan meggyőzően feleltem. Valószínűleg elütöttem valamivel a dolgot és olyasmit mondhattam: »Talán azért, mert ő nagyon feltűnően viselkedett.« Azt hiszem, nem akartam érthetetlennek tűnni előttük, akik sok mindent nem ismertek még az életből, jólnevelt- ségük, szolid, egyszerű becsületes felfogásuk miatt. Nem akartam kifejteni — így, szemben velük — a férfi-filozófiát. Azt sem akartam bizonygatni, hogy minden arc magán hordozza élete bélyegét, vágyait vagy kielégültsé- gét, egyszerűségét vagy szándékolt rafinériáját, meleg érzelmeit vagy kihűlt tüzet, a salakot. Gondoltam, majd egyszer megírom a lány történetét, mert abba sok minden belefér. A válasz is. Most nekikezdek. * * * Kéve Magdá gyereknek éppen olyan boldog volt, mint a többiek. Aztán szülei elváltak egymástól, s így megszakadt a családban az a kötelék, amely a gyermek számára példát jelent és biztonságot is. Az anyjánál maradt, s az, hogy jobban megéljenek, az általános iskola után dolgozni küldte. A kőműveseknél egyszer Pataki Jóska megcsipkedte és a fülébe súgta: — Milyen finom húsod van... Az udvaron hátul voltak, a maltert keverték. Magda elpirult és pillanatra a férfira nézett. Pataki göndörhajú, piszeorrú öreglegény volt, mindig mókán járt a szája. A lány nagyokat nevetett nagyhangú bemondásain, így kerültek kicsit közelebb egymáshoz. S most, hogy ezt mondta, Magda kicsit megborzongott. Aztán megérezte, hogy a férfi nézi őt. S ez olyan furcsa volt. Fizetéskor Jóska megvárta a sarkon. — Most nem mész haza. jó? Gyere el, táncolunk egyet... — De várnak otthon, utazni kell — próbált tiltakozni. — Ugyan, de fontos ez? Majd azt mondod, hogy valami értekezlet volt, s a reggelivel mész... De már vonszolta is. A vendéglőben jó konty alá valót rendelt, aztán mesélni kezdett. Valamikor -komolyabb volt, de aztán az asszonya félrelépett és azóta megfogadta, -más ember lesz. Aki csak eléje kerül, azon mind bosz- szút áll. Nyár volt, feltűrte ingujját, s karjára mutatott. Magda kicsit szorongva figyelte a hatalmas ereket. Visszahőkölt. A karon végig csupa tetoválás, szívek, benne nyilaikkal, felírások: »Böske«, »Teri, az első«, »Erzsi — Szívszerelmem«, »Örökké Margité«, »Egyetlen Júliám«... Jóska sokat ivott és nem engedte, hogy ő csak éppen beleérintse a nyelvét a kispo- hárba. Szeme olvadt-sárgán világított. Most mintha még szép is lett volna. Beretvált, naptól cserzett arca kisütött a fehér ingből. Hirtelen szomorú lett... — De nem baj, te ne félj, kislány vagy... Nem bántlak én ... Majd veszek egy szép kardigánt neked... Te vagy az egyetlen, aki meghallgatsz még . .. Érted? Az egyetlen ... Már szinte kiáltotta az utolsó szavakat. Magda kicsit megrettent. Még részeggel nem volt soha egyedül. Csitította a férfit. — Jóska, Jóskám — és simogatta a karját. Zúgott a feje neki is. Szédült. Férfit soha nem becézett eddig. — Gyere táncolni, jó? — jutott eszébe hirtelen. — Ugyan, gyerek... — nézett fel a férfi —, hogy lányomnak higgyenek és az első taknyos elvigyen mellőlem. Nem ... Menjünk, kísérj el egy darabig, szédülök... Az utcán egyszer csak. megállt. — Egyedül csak talán te menthetsz meg engem... De különben, eh ... Tizenöt éves vagy... És ment tovább ... Magda sajnálta őt. Nézte a kopott ruhát a férfin. Rossz lehet neki egyedül. Egy ház előtt azt mondta Jóska: — Én itt lakom, gyere be hozzám... Ne félj, nem bántlak... Az utolsó nevet bevésem a -karomba... A tiédet. Az talán megment... Magda szédült. Követte a férfit. A szoba rendetlen volt. Egy szekrény, egy mosdó, egy ágy. A férfi spiritusz lámpát tett az asztalra, és összetekert tűcsomót a lángra ... Rekedten mondta: — Ülj háttal, ne nézz ide.. -. Magda ült, azonban érezte a spiritusznak és az enyhén égő húsnak a szagát. Egy-két óra múlva elmúlt az émelygése, talán aludt is egyet a széken. Arra ébredt, hogy Jóska karját látja, rózsaszír.ü- égetten, egy feliratot a sek mély-kék között: »Magda, az utolsó, s az édes első? ...« Akkor Jóska leült mellé, ő meg átölelte a nyakát, s úgy érezte, mintha mindig ezt csinálta volna. Szerelmük pár hónapig tartott, s oly nyílt volt, hogy mindenki látta. Magda nem törődött ezzel. Sokat ittak. Egy mámoros pillanatban Magda egyedül maradt, s feltette a spirituszfőzőt az asztalra. Mire Jóska megjött, a lány nevetve mutatta karján a felírást: »Jóska az első, s utolsó.« De ez nem volt igaz. Mikor megjöttek az őszi hidegek, s leállófélben volt a munka, Pataki Jóska -bejelentette, hogy elmegy másfelé. Magda sírt, menni akart vele. Jóskának aranysárga volt a szeme, megint ittas volt. Nevetett. — Ugyan, kisanyám — mondta —, te fiatalabb vagy nálam, egyszer úgyis megunnál ... Ilyen az élet, ne vedd tragikusan soha a dolgokat ... Maradj csak -itt, közel a mamához ... Magda még néhány hétig maradt, aztán valaki, aiki át akarta venni Jóska szerepét, a szemébe vágta, miber tiltakozott: — Ugyan, te kis naiv, azt hiszed, te voltál az egy elles neki? .., Te, úgy látszik, mindig buta maradsz... Más né után szaladt a barátod:., Magda ezen az esté« sokai sírt. A tetoválást le akarta törölni a karjáról, de nem ment. Később feltámadt benne a dac. A tükör elé állt. Egy friss, gömbölyű arc nézete felé onnan, égő fekete szemekkel, s alatta enyhe kis árok vibrált a rózsaszín szemgödörben. Mire a városi gyárba érkezett, másvalaki volt Először csak a száját festette, később a szemöldökét is. De ez már akkor történt, amikor a mulatóba kezdett járni. Bs érdekes volt, itt jól kellett öltözködni. Lassan elmúlt kezdeti félszegsége is, mert sikere volt. Sokan táncoltak vele, szemtelenül és követelőzőé*. S ő soha nem szólt. Megtanulta, hogy itt mindent finoman kell tudomásul venni. Pista, aki megtanította erre, nős ember volt, de közös szemhunyással külön élte életét feleségétől. Diszkrét volt, finoman kötött ismeretségeket, jól öltözött, s senki se« tudta, miből. — Nézd, ide sok magányos ember jár, olyanok, akik ismeretséget keresnek... Akiknek kevés a pénztik, inkább spórolnak, de ha a vérük pezsegni -kezd, akkor jöcuaek ós semmi sem számít... Aztán sok az idegen, az autóval ét-
