Somogyi Néplap, 1958. február (15. évfolyam, 27-50. szám)
1958-02-16 / 40. szám
Vasárnap, 1958. február 16. 7 SOMOGYI NÉPLAP Moliére 285 éve halóit H arminchat esztendős volt, amikor Párizsban szín- rehozták első darabját, »A sze- leburdU-t. ötvenegy éves volt, amikor drámairól, színigazgatói, színészi pályája tetőfokán a tüdőbaj végzett vele. A közbeeső tizenöt esztendő alatt alkotta meg remekműveit, halhatatlan komédiáit. Gyermekkoráról, fiatalságáról igen kevés megbízható adatunk van. Az irodalomtörténet még azt sem tudja pontosan, melyik napon született a nagy komédiaíró. Mindössze egy keresztlevél tanúskodik arról, hogy 1622. Január 15-én tartották keresztvíz alá Jean Poguelin tisz'es francia polgár, kárpitos kereskedő elsőszülött ■fiát, Jean Baptiste-ot, akit később apia akarata ellenére a felvett Moliére néven ragadott el zsenialitása az ügyvédi mesterségtől, s lett színész, szin- Jgazqató és drámaíró. Párizs Jómódú kereskedő- -családlaihoz tartozott a Poque- iin-család. Az apa szorgalmas, igyekvő polgár lehetett, aki élete főcéljának tartotta a családi vagyon és tekintély gyarapítását. Irodalom ős művészet — a krónikák szerint — nem érdekelte. Ezt bizonyítja az az adat, hogy 1669-ben o vagyonáról felvett leltárban egyetlen könyv sem szerepelt. Az apa bátyiétól 1631-ben megvette a királyi udvari kárpitosi és lakályi címet, illetve a király belső inasának címét, mely lovaai címmel Járt, s kevéske munkával. Feladata mindössze annyi volt — mivel e funkción négyen osztozkodtak —, hogy gondoskodjék a király ágyának megvetéséről, valamint arról, hogy a királyt vidéki út|aln megfelelően berendezett lakosztályok váriák. Moliére születésének esztendeje a feudális anarchia és az új világ, az abszolutista monarchia véqső összecsapásának bálnáin. Rechelieu győzelmeinek korában ismerkedik az ifjú Moliére a Clermont! lezsuita kotlcoi'.'mban a tudományokkal. Maid amikor a Fronde vihara söpri váciig az országot, az iflú komédiafró színésztár- -sulatáva! járja az orszácot. Mire másfél évtizedes bolyonaás után visszatér Párizsba, a Napkirály X'V. Lajos hatalmának napja felkelőben van. .9 mire -a nap deleiére ér, Moliére nevét már Fraciaország határain kívül is ismerik. Irodalmi tevékenysége mindössze tizenöt évre terjed k: és ez a korszak egyúttal a francia klasszikus irodalom virágzásának Irfele, és a francia abszolutizmus. XIV. Lajos uralmának zenitbe is. A Napkirály udvara irigyelt példaképe volt az összes eurónalista filozófia megteremtője, a zeneszerző Lully, a két festő, Le Brun és Pierre Mignard._ Goethe írta Moliére-ről: »Olyan nagy, hogy az ember mindig elámul, ha olvassa.« Valóban így van. Moliére, minden belemagya- rázás nélkül, fegyver lett a mi kezünkben is, amint ahogy fegyver volt a maga korában. »Az Író legyen az új bábája és a régi sírásója« — állapította meg Gorkij a szocialista realista irodalom kibontakozásának reggelén, de minden idők tanulságaként. S itt idézzük meg csupán Moliére nálunk legismertebb, leqszenetettebb komédiáit: a Kényeskedők-et, a Sganarelle-t, A nők iskolájá-t, a Tartuffe-öt, A fösvény-t, az Úrhatnám polgár-t, s azt kell mondanunk, hogy Moliére betölti a haladó írók feladatát még ma is. Művei »Jóllehet egy meghatározott kor ölében fogantak, bennük mégis az egész emberiség szive dobog«. Moliére a maga korában mindenkinél keményebben harcolt a feltörő polgárság fejlődését gátló akadályokkal, segített megásni az önzés, az anyagiasság, a képmutatás, a klerikális reakció, az úrhatnámság, a fideizmus képviselőinek sírját. Ezért tudunk ma is felszabadultan nevetni Moliére eszméi győzelme tudatában azokon, kiket először ő állított pellengérre, de akiket ma sem árt pellengérre állítani. Ma Is vannak képmutatók, úrhatnámok, önzők, akik gátolják a feilődést, a szocialista építést. Moliére azonkívül tehát, hogy nevelő nevettetünk, fegyvertársunk, fegyverünk abban a harcban melyet a burzsoá maradványok és gondolkodás ellen folytatnunk kell. Moliére 285 éve halott. Ennek ellenére nincs olyan fővárosa, városa a világnak, ahol a haladó emberiség ne tapsolna, ne derülne ragyogó humorán. S Magyarországon nincs talán egyetlen falu, tanyaközpont, ahova kultúrforradal- munk tisztító hullámai el ne vetették volna Molidre művészetét, lerántani segítségével a leplet a képmutatókról és világosságot gyújtani a sötétben botorkálóknak. JTgen, Moliére optimizmuM sa, igazsáqszeretete, pártossága olyan még ma is — halála után kétszáznyolcvanöt esztendővel —, mint egy óriási, kiapadhatatlan kút, mely szívesen kínálja serkentő, üdítő Italát. Művészete, akár csak Shakespeareé, Goetheá, Tolsztojé vagy Gorkijé, szerves része lett a magyar kultúrának, Moliére otthont, hazát lelt népünk szivében is. LÁSZLÓ IBOLYA Qlmi íiímóik az iik&Lák! »ÉNEKLŐ ÉS NÉMA ISKOLÁK« címen cikk jelent meg a Somogyi Néplapban, melynek elolvasása után az olvasó szomorúan döbben rá, hogy az ország iskolai énekoktatását ábrázoló térképein Somogy megye fehér foltként tündököl, mert: »a megye iskoláinak többsége néma«. A cikk megállapításaival nem tudok egyetérteni, mert általánosításaival nem a reális valóságot tárja az olvasó elé. A cikkíró csak általánosít, de egyben bizonyít is, mégpedig azt, hogy vajmi kevés személyes élménye van és a Néplapból is kevés eseményről tájékozódott. Ilyen alapon pedig nem lehet elmarasztalni a megye pedagógusait. A megye iskoláinak többsége nem néma Valótlan állítás az is, hogy egyes iskolákban »csak házi használatra« dolgoznak fel műsorokat. Ezt a legkisebb falu olvasója is megcáfolná. De szeretném hallani a szóládi kis furulyások, énekesek; a szabadságparki, to- ponári, igali, csurgói, zákánytelepi, kapós- gyarmati, lábodi, barcsi, ladi, kadarücúti, so- mogyjádi, nemesdédi, karádi, zicsi, balaton- szárszói, vörsi (elnézést kérek, hogy a felsorolást hely hiánya miatt nem folytatom) kis énékesek és zenekari tagok véleményét. Mind-mind azt panaszolják: hiszen mi együtt tanulunk és a kultúrházban sok-sok tapsot kaptunk... Nem értek egyet a cikk azon kitételével sem, hogy az iskolai énekoktatás megyénkben hamupipőke cipőben jár. Vannak nehézségek, hiányosságok, de a fejlődést nem lehet lekicsinyelni. Nem óhajtok részletekbe bocsátkozni, de két tény is sokat mond: A kaposvári zeneiskola tanulóinak száma túlhaladja az iskola befogadóképességét. A járási székhelyeken túlmenően mind több községben kívánnak zeneiskolát. Tanulóifjúságunk e tagadhatatlan törekvéséből világosan kitűnik, hogy az iskolai énekoktatás megyénkben jó irányban halad. Ha 10 év távlatában mérlegelünk — amikor megyénkben egyetlen énektanár működött, most pedig számuk a negyvenet is meghaladja — fejlődés tapasztalható és várható. AZ ISKOLAI ÉNEKOKTATÁS terén először a személyi feltételeket kell biztosítani és ezeken keresztül á helytelen irányban fejlődő zenei közízlést helyes irányba terelni, illetőleg egyáltalában megteremteni. Ez a munka bizony nem látványos jellegű. De annak a kultúrpolitikusnak, akinek célkitűzései csak bizonyos távlatban realizálódhatnak, el kell viselnd a munkája természetéből adódó türelmetlenkedő jelenségeket. HENKEY ZOLTÁN megyei ének szakfelügyelő. Növendékhangverseny Az e'aő nyilvános szereplések okozta, izgalomtól kipirult arccal lépett hallgatóság elé a Zenepedagógusok Munkacsoportja balatonboglári zeneiskolájának huszonegynéhány általános iskolás növendéke. A félévi bizonyítványkiosztást megelőző, bensőséges hangulatú zenedélután keretében hallottak meggyőztek bennünket arról, hogy BaJatonboglá- ron igen tehetséges, ügyes kis zongora- és hegedűművész- jelöltek vannak. A jobbára szülőkből álló hallgatóság között — régi zeneiskolai élményeinkre gondolva — ml is lelkesen tapsoltunk a fiataloknak, akiknek ujjal alól, helyenként meglepően szép kidolgozással gyöngyözött egy-egy Chopin-. Brahms-, Schumann-, vagy éppen Bartók- és Weiner-mű. A zongorista növendékek közül dicsérettel említjük Mészáros Magda, Almos Ágota, Berkes Erzsébet és Sztankó Éva nevét. A hegedűsök — Börzsei Mária. Mészáros Angéla és Morvái Gyula — Gluck-, Mozart- és Szervánszky-müvek jólsikerült előadásával bizonyították fejlődésüket. Kellemes színfoltot jelentettek a több szólamban. szolmizálva előadott magyar, francia és finn népdalok. örömmel vettünk részt a Jólsikerült növendékhangversenyen és szívesen tapsoltunk a tehetséges fiataloknak, akiknek teljesítményei mögött szerényen húzódott meg két lalg-vé- rtg művész, lelkes zenepedagógus. dr. Farkas Elemérné (zongora) és Bei náth Cézár (hegedű) lelkiismeretes, szakszerű munkája. Eredményes, úttörő munkájukhoz ezúton is gratulálunk. Hock János A művészeti kongresszus zenei vonatkozásai Január 13 és 14-én tartották a művészeti szakszervezetek országos kongresszusukat a budapesti újvárosháza tanácstermében, orosz, olasz és francia küldöttek jelenlétében. Rövid beszámolónk célja — mely elkésett ugyan egy kissé az. hogy a zeneművészetet érintő felszólalásokat, javaslatokat és határozatokat ismertessük az érdeklődőd?: előtt. A felvetett zenei problémák központi vezérgondolata a vipal udvaroknak. Mert hiszen a pcé.tikal hatalmat megfelelő ra- és fény kísérte, virággyocás korát élte a francia művészet, az irodalom, zene, festészet, az építészet. Corneille. Racine a francia tragédiát emelték soha többé tű! nem szárnvalt magasságra, a halhatatlan Mo-58 liére pedig ebben a korban a!- j kotta meg remekműveit, az az-( óta is utánozhatatlan francia; vígjátékot. E legnagyobbak 1 mellett ott állt a szatíráiról kritikus Boileau, a verses me-C sóiról híres La Fontaine, e korok ? fia volt Pascal, a gondolkodót és fizikus, Descartes, a ráció-KARAY LAJOS Tavasz-igézö sorok Melegedni, de jó! Melegedni, de szép! Melegedni, heverni a zöldben, míg a pápaszemed üvegén a keret villog, ha a fény odaröppen! A szíved dobog, ó, ha a lány lobogó (Pályázat) szoknyája szemedre vet árnyat. J Te bolond, ne feküdj! Oda gond, kínos ügy, — csupa lomb, csupa fütty a vasárnap! déki zenei élet fellendítése, valamint a komoly műfajok fokozottabb megbecsülése és felkarolása volt. »Ahol nincs vidéki zenekultúra, ott kétséges, hogy lehet-e egyáltalán zenekultúráról beszélni« — fejtegette többek között Va- szy Viktor, a szegedi színház igazgatója és zenei vezetője. Meg kell szüntetni hát a túlzott fővárosi központosítást, s zenei decentralizálásra kell törekedni. A kérdés megoldásának elvi, erkölcsi és anyagi oldalai vannak, s az idevágó intézkedések nem tűrnek tovább halasztást. Az egyik felszólaló elvi tisztázásra hívta fel a jelenlévők figyelmét. Picassot a Szovjetunióban szeretik és nagyra becsülik kommunista pártállása és exponált békeharcos magatartása miatt, de műveit és művészetét elvetik, formalistának tartják. Ugyanakkor Amerikában igen nagvra értékelik Picasso művészetét, de lábát nem teheti Amerika földjére, mert kommunista. Ehhez hasonló ferdeségek zenei téren is felfedezhetők. Aczél György, népművelési miniszterhelyettes nagy helyeslés mellett a következőket mondotta: »Nincs rendben, hogy hatodrangú ripacs, vagy táncdalénekesnő havi 50—60 ezer forintot keressen, míg a komoly művészetre hivatott képviselői a szórakoztató műfajoknak ennek tized- részét sem ,« A kongresszus fontos feladatának tartotta határozatba hozni, hogy a Zeneművészeti Szakszervezet legyen segítségére az állami szerveknek a magyar zeneművészek külföldi hangverseny körútjainak új alapokra való helyezésében. Végezzen tudatos és tervszerű zenei nevelő munkát a magyar vidék és munkáslakta területek több és jobb hangversennyel való ellátásával. A vendéglátóipari zenészek foglalkoztatottságának és helyzetének javítása érdekében nyújtson segítséget a szakszervezet egy olyan állami szerv létrehozásához, amely a művelődésügyi és belkereskedelmi tárca, valamint a zeneművészeti szak- szervezet irányításával fejlettebb fokon tudja biztosítani a munkaközvetítést, a műsorpolitikát és a szakmai továbbképzést. A kongresszus támogatta a zeneművészeti szakszervezet ama törekvését, hogy a vendéglátóipari zenés felárból származó bevételeket a szóbanforgó intézmény keretei között a zenészek céljaira fordítsák. A kongresszus állásfoglalásai, kultúrpolitikája és művészetpolitikai útmutatásai alapján az egyes művészeti szakszervezetek még 1958 első felében az állami szervekkel egvüttműködve országos jellegű szakmai konferenciákon fogják részleteiben is megvitatná az egyes művészeti ágak sajátos problémáit, feladatait. kező, vagy szállóvendég. Ezek egy része csak bekukkantani akar, de egy szép pillantásért -szívesen feláldozza éjszakáját. Na meg a pénzét is ... Magda karján a második szívbe Pista került, mert diszkréciója mellett azért négy szem között erőszakos is volt, majd sorra a többi, hathét keresztnév egymás után. Természetesen munkája a gyárban csak ténfergés volt. Szédült a mámortól, sok vizet ivott és keveset evett. Nem szerette a korai kezdést és sokszor le se feküdt, néha legénylakásokból, reggeli nélkül rohant, hogy elérje a buszt. A leányotthonban nem sokáig tűrték, különösen azután, hogy egy fürdésnél a lányok fellelték a titkát: a tetoválást. Az otthon vezetője behívta, lelkére beszélt, hagyja abba ezt az életmódot. Fiatal asszony volt, tele nyugalommal és megbízhatósággal. ->Még férjhez mehetsz, de ha így megy, híred lesz itt...« — Férjhez, én? — nevette el magát a leány. — Hisz nem is akarok... — Te őrült vagy ... Magadat gyilkolod ... Hát nem veszed észre, hol tartasz már?... Hát nézd meg magad, nézd... Az igazgatónő egy tükröt tartott elé. — Két éve sem vagy itt, máris tönkrementéi... Magda odanézett. Sápadt, táskás szemű, sovány arc nézett rá. A sziemek még szén- feketek, és okosabbak, de bujábbak is, mint akkor. Kiszaladt e two bából. És nem változott. Bővült ruhatára és férfi ismerete is. Elég volt egy hanglejtés, egy mozdulat, egy pillantás, már tudta, kivel áll szemben. Az egésznek tulajdonképpen már elmúlt az újdonsága. Olyan volt minden, mint az előre ismert alkú: néhány tárgyilagos szó, egy kézszorítás, egy papír a pincértől, egy fejmozdulat az ajtó felől. Még az ismeretlenek érdekesebbek voltak, a hazaiak azonban egyre lenézőbbak és durvábbak. Nagyon fáradt volt, tulajdonképpen már pihenni szeretett volna és unta már az egészet. Meg néha szégyellte is. Különösen, ha az otthonba rendes fiúk jöttek, látogatóba a menyasszonyukhoz, akik kelengyét varrtak esténként. Néha érezte, hogy fiatalemberek ujjal mutatnak rá a háta mögött, vagy merészen néznek rá, biztos prédának tartva őt. Néha lázadozott is, de érezte, már nem tud menekülni. Aztán teherbe esett. Pistától. Mikor mondta neki, az kinevette: — Ugyan, ki hiszi ezt el neked? Mert én nem ... Engem akarsz palira venni?... De különben is honnan van nekem arra pénzem? S akkor Magda befeküdt a kórházba, elvetette a gyereket, s szépen megkérte a doktorokat, vegyék le a karjáról a tetoválást is. A kis keresztneveket sikerült is fájdalmas kezelésekkel kioperálni, de az első, a hosszú szöveg benne maradt: »Jóska, az első és utolsó.« Az operáció után elment a fővárosba. Húsz éves volt éppen, s egy bőröndben elfért mindene. Az újjáépítés folyt éppen, a kőművesek mellé kapott munkát. Egy hallgatag ember, Tonka Ferenc volt a mesterük. Úgy tűnt Magdának, mindig töpreng valamin. Egyszer ebédnél egymás mellett ültek, s akkor sokuk előtt Magda évődve megkérdezte: — Mi az, mester úr? Maga miért gondolkodik el annyira? Amaz nem szólt... A többiek sem nagyon nevettek, mint máskor szoktál; ... — Azt hiszem, maga nagyon fiatal még ahhoz, hogy ezt megértse... — szólt aztán a férfi, s evett tovább. A lányok később megsúgták Magdának, hogy meghalt a felesége, s egy kis gyermeket hagyott a férfinek. Tonka nem akarja senkinek sem odaadni a gyereket, pedig a nagyszülők ostromolják érte. ö viszi reggel a bölcsődébe, aztán este haza, megfőz neki, és van egy bejárónője, aki néha kitakarít náluk. Ettől az időtől kezdve a lány is magába zárkózott. Néha felnézett a falon, ahol a férfi dolgozott, s ilyenkor előfordult, hogy szemei találkoztak a férfi komoly, kutató tekintetével. S ő ilyenkor vísz- szanézett, megtelt szíve, s úgy érezte, kiül a szemére. Egyszer el is sírta magát, mert elképzelte, amint a férfi otthon ügyetlenül vetkőzteti a kisfiát. Akkor a Ferenc ránézett, de nem kérdezte tőle, miért. De jobb is, mert akkor talán kirobbant volna belőle a zokogás, siratta volna egész eddigi életét, amelyet elpazarolt. Majd egy negyedév múlt el igy néma küzdelemben. Akkor egy délután, mikor összerámolták a szerszámokat, Ferenc megvárta, amíg elmennek a többiek, aztán így szólt Magdához: — Ne haragudjon, hogy a múltkor leszóltam magát, talán félreismertem. Dehát az ember nem egyszerre lát bele a másikba... Maga meg olyan nagyon fiatal, de olyan nagyon, hogy én nem is merek nagyon most szólni... Magda várt, a kesztyűjét csavargatta. Félt a vallomástól, talán nem tudja végigvárni, hogy ne zokogjon bele. — De azért elmondom, amit akarok — folytatta a férfi. — Harminchárom éves vagyok, maga húsz... Talán megérti, mit akarok... Van egy kisfiam, anya kellene neki... Ha maga elvállalná, ha engem tán nem is szeretne... A lány könnyei folytak már ekkor. Ez volt a beleegyezése és búcsúja a múlttól. * * * Most behunyom a szemem. Előttem mindkét arc, a friss, az élet előtt álló kislányé és a másiké, aki négy év alatt már mindent megtudott és minden poklot megjárt. Most tér vissza ahhoz az élethez, amelyet a másik talán nem értékel eléggé, s azt hiszi, az az élet titka, hogy szétdobáljuk kincseinket, a becsületet és a tisztességet. Csákvári János WAGNER Wagner a német opera nagy reformátora, a drámai zene történetének egyik legkimagaslóbb alakja. Különleges egyénisége talán csak operáin keresztül érthető meg. Az ő drámái a hősben a tiszta emberi vonásokat keresik és ábrázolják. Ilyen ösztönemberek kizárólag a mondákban és a nép képzeletében élnek. Ezért merítette csaknem minden művének tárgyát a mondákból, köztük főművét, a Nibelung gyűrűjé-t a német nép-eposzból. Ma, amikor már történeti távlatból szemléljük munkásságát, inkább egy hosszú fejlődési korszak összefoglalóját látjuk benne. Utána a fejlődés új irányt vett. A Wagncri művészi újításokat elődeinél, mint rész jelenséget, szinte mind feltaláljuk. Wagner érdeme azonban, hogy mind ez újítást egy művészet keretében egyesítette. Tehetségét a sokoldalúság jellemzi (operáihoz maga írta a szövegkönyvet, maga tervezte a díszleteket) s »a színpadi, költői és zenei készség harmonikus összejátszása teszi Wagnert a legunover- zálisabban a romantikus szellem hamisítatlan megtestesülésévé« — írja Molnár Antal. Talán sokoldalúsága ösztönözte a hajszolt munkára. Túlérzékeny, ideges, túlzásokra hajlamos ember volt. Egész életét alárendelte művészi céljainak, s míg Liszt mindvégig szolgája maradt a művészetnek, Wagner egyeduralkodójaként lépett fel. Személyes tulajdonságai sok barátot is elidegenítettek, tőle, de aki megértette, hogy Wagnernél minden a művészetért van, s hogy a zenei tökéletesség maximumát alcar- ja kipréselni magából, annak becsülni és szeretni kellett őt. Mindvégig megmaradt azonban hű barátjának (kisebb félreértésektől eltekintve) Liszt Ferenc, akinek igen nagy jelentősége volt Wagner művészi pályafutásának és diadalának előkészítésében. (Lohengrin c. operáját is Liszt adta elő Weimarban.) Művei (Bolygó hollandi, Tannhäuser, Tristan és Isolda, Nürnbergi mesterdalnokok, Lohengrin, Parsifal, stb.) ma is állandóan szerepelnek világszerte az operaházak színpadán és halhatatlanná teszik Wagner művészetét. • PAP ÉVA
