Somogyi Néplap, 1958. február (15. évfolyam, 27-50. szám)

1958-02-12 / 35. szám

ItBMTI SlrSAP 2 Szerda, 1958. február 12. A francia bombatámadás után... Ä tuniszi kormány kiutasít 15 francia családot Tunisz (AFP) A tuniszi kor­mány úgy határozott, hagy Se- Ltla kormányzóság területéről minden franciát kiutasít. Az irutéakedés 15 francia földmű­ves családot érint, akiknek földjeit a tuniszi kormány majd visszaváltja. A marokkói király a tuniszi falu lebombázása miatt haza­rendelte Párizsból a trónörö­köst és a külügyminisztert. Párizs (Reuter) V. Mohamed marokkói király hétfőn haza- réhdelte Párizsban magiánláto- gádáson időző fiát, Mulai Hasz- szan trónörököst és Ahmed Ba- lafredzs külügyminisztert. Az intézkedést nem indokolták meg, de rabati kormánytisztvi­selők nem titkolják, hogy a trónörökös és a külügyminisz­ter hazarendelésének oka a tu­niszi falunak a francia haderő részéről történt lebombázása. Tuniszi franciák elítélik a bombázást A tuniszi francia közalkal­mazottak nyilatkozatban állást foglaltak Szakié—Szidi—Jusz- szef bombázása ügyében és egyhangúlag elítélték azt. A Tuniszban dolgozó francia pe­dagógusok gyűjtést indítottak az áldozatok javára. A tuniszi nagykövet elhagyta Párizst Maszmudi, Tunisz párizsi nagykövete hétfőn délután el­hagyta a francia fővárost. A tuniszi nagykövetségen valósá­gos rokonszenv-tüntetés zaj­lott le. Megjelent a Francia Kommunista Párt küldöttsége is, élén Femad Greiner-vel, ott volt a szocialista Dániel Mayer, Mendes France volt miniszter­elnök, Claude ßourdet, a bal­oldali szocialista unió egyik ve­zetője, Francois Mauriac, az is­mert író. Mendes-France és a tuniszi nagyikövet átölelte egy­mást búcsúzáskor. Az esemény hatása Párizsban A Szakied—Szidi—Jusszef-i bombázás ügyében újabb két interpellációt nyújtottak be. Mindkettőben Gaillard francia miniszterelnök pártjához, a ra­dikális párthoz tartozó képvi­selők, Hovanian és Naudet kí­vánnak kérdést intézni a kor­mányhoz. A kereszténydemok­rata MRD országos vezetősége kedden ülést tart a tuniszi események nyomán előállott új helyzet megvizsgálására. Gaillard miniszterelnök délu­tán tárgyalt Amory Houghton amerikai nagykövettel. A kor­mányhoz közelálló körökben úgy tudják, az amerikai nagy­követ szemrehányást tett a súlyos incidens miatt. A délutáni órákban a minisz­terelnök kihallgatáson jelent meg René Coty köztársasági el­nöknél. Este miniszterközi megbeszélés foglalkozik a tuni­szi falu bombázása után előál­lott helyzettel. Francia politikusok nyilatkozatai A francia politika kiemelke­dő személyiségei egymás után nyilatkoznak a tuniszi falu bombázásáról. Még a jobbolda­li független Paul Reynaud Is így nyilatkozott: «-Félek attól, hogy az agressziókra adott vá­lasz katonai síkon kevesebb előnyt hoz, mint amennyi vég­telen hátrányt politikai síkon«. Mendes Francé kijelentette: »Egy pillanatig sem hiszem, hogy a francia kormány adott parancsot erre. Egy francia kormány nem ad parancsot egy falu, egy piac, asszonyok, gyer­mekek bombázásiára. De elő- ' fordul, hogy a francia kormá­nyok fedezik az olyan kezde­ményezéseket. amelyeket tud­tuk nélkül hoztak és amelyek végül is Franciaország érdékei ellen fordulnak«. A szocialista Dániel Mayer így nyilatkozott: «-Ez egyszerre bűn, tévedés és hiba«. MTI. iaillllllil)illllllillllillllllllllillllllllillllllllllllllllillillllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllIIIII!llilillll!llinilllllllllll|[|||»lllllllllllll!ilii!llllll[IIHIlllllllllllC'illllllll!l!llllllilll>1lll,'i!iil!!l!l!lllllllliil EGY BOMBATÁMADÁS MARGÓJÁRA Sülied a hajó. A kapitalizmus vál­ságban. Szennyes hullámokon igyekez­nék dagasztani a vitorlát. De nem kapnak kedvező sze­let. A népek béke- akarata hegyként 'emelkedik, s elfogja a friss, sütető ele­meiket. Ami szép és csodás, megnyugtató és felemelő, életet jetemtő és teremtő a népinek, az egyszerű embereknek, az ör­dögi és rút, fájdal­mas és keserű a For- ddkraak és a Rocke­fellereknek, a Mor- . "máknak, a grófok­nak és báróknak, az olaj- és cipő-kirá­lyoknak, s szekértő- lóiknak, s mind job­ban íasizálódó »cso­dás« nyugat urainak, s vezető köreinek. Minden eszközt, az utolsó szalmaszálat is, a legkisebb lehe­tőséget megragadják, hogy rozoga alapo­kon nyugvó hatalmu­kat tartsák. Nem más ez, mint toldo- zás-folctozás. Folt há­tán folt. ami alól mind jobban előbuk­kan a kapitalizmus szörnyű, undorító meztelensége, rot­hadó, bűzlő teste. Nincs \ orvosság, amely e bomlást megállítaná. Még az sem orvosság, hogy barbár, brutális mó­don embereket asz- szonyokat és gyere­keket, édesanyákat és apákat, öregeket és fiatalokat vetnek börtönbe, kínoznak és gyilkolnak meg. Halálhörgés már ez, vonagiás, vessző­futás a sorssal. Hiá­ba mindem erőfeszí­tés, diplomáciai fo­gás, a sír széléről még a francia urak­nak sincs visszaút. Nincs visszaút még akkor sem, ha pa­rányi, kicsi falvakat, békés embereket bombáznak halálra, gyilkolnak halomra, mint azt legutóbb Tuniszban tették. Békéről beszélnek és haláilt vetnék. Emberiességről szól­nak és gáládul gyil­kolnak. A népről szónokolnak, s éle­tére törnek, alatto­mosan, sunyin. Ez hát az a híres nyugati demokrácia. A béke szó olyan nekik, mint a biká­nak a vörös posztó. Egyszer Napoleon is kitátotta száját, hogy bekebelezze Oroszországot. Bele- tört a bicskája, de alaposan. Hitler is marsolt és összezúzta önmagát. Nincs erő, amely legyőzné a szocialista tábor erejét. Nincs erő, amely megállítaná a történelem kere­két. Nincs erő, amely legyőzné a népek békeakaratát. Min­den agresszió csak erősebbé kovácsolja a felszabadult és még elnyomott né­pek erejét. Olyan ez, mint amikor a kovács edzi a vasat. Minél többször csap az üllőre, annál szi­lárdabb lesz a vas, lanmád inkább ki­ismeri tulajdonságát is. Minden becsületes ember megrendültén gondol a tuniszi nép hősi halottaira, a szörnyű támadás ál­dozataira. Eljön az idő, amikor bombák helyett lakóházak, kutatóintézetek, ön­tözőcsatornák, hidak, utak épül neu, ami­kor mindenütt a bol­dogság fénye világít, amikor eltűnnek a történelem színpadá­ról a merénylők, a gyilkosok, olyanok, akik a napokban bombát dobtak egy kis falura Tunisz­ban, a határszélen. Tóth Ferenc HaWan éve half meg Barabás Miklós fesfő »A magyar művészet történetében Fogsz élni, míg csak érdem lesz az érdem, Neved mellett jövőben majd az áll, Hogy úttörő az elsők közt valál«. (Reviczky Gyula Barabás M.­hoz.) Erdélyben született 1810. február 10-én Márkusfalván. Már gyermekkorában apró arcképek rajzolgatásával segí­tett szűkös viszonyaim, s még mielőtt Becsbe ment volna, 1830 körül, már egész Erdély ismerte, mint »jót találó« arc­képfestőt. Nagyobbára saját maga képezte stílusát. Aztán egy olaszországi útján (1835.) finomította rajzkészségét és vízfestésben való eddigi jártas­ságát. Megismerkedett William Leitch angol festővel, kinek aquarell modorát a legkiválóbb eredményekkel sikerült átven­nie — ugyanyira, hogy ami­kor 1840-ben Pesten letelepe­dett, már legkeresettebb kép­másfestője volt Magyarország­nak. A kőrajz (litográfia) nagy je­lentőségét elég korán felismer­ték nálunk. Már az 1820-as években mind Pesten, mind Erdélyben használatos volt. Barabás is kedvet kapott e mű­fajhoz és szép sikerrel jöttek ki keze alól az első példányok — majd 1829-ben Becsben tö­kéletesíti litográfiái tudását —, utóbb pedig Bukarestben a francia kőrajztechnikával is­merkedik meg. Biztos ítélete felismerte az új eljárás gyakor­lati előnyeit és nagy jövőjét. Hazánkban Barabás kezén a kőrajzos nyomat előkelő mű­fajjá lett, s szinte erősen ver­senyképes lett a divatból las­san kiszoruló vízfestéses mini­atűr arcképfestéssel szemben. Nevének széleskörű népszerű­ségét acélmetszetű sokszorosí­tásban megjelent műveinek kö­szönhette — még bizonyos fo­kú európai hírnevét is. A fő­városban 1844-től fogva hirte­len megkedvelték a litografált aróképeket — különösen, ha az Barabás kezétől származott. Egy egész század társadalma mosolyog reánk itt-ott kissé édeskés ábrázolásban, arcképe­inek végeláthatatlan sorozatá­ban. Számos kiváló egyénisé­günket homályosan képzelhet­nénk el, ha az ő rajzónja meg nem örökíti — és ez legalább­is olyan nagy ajándék volt a magyar nemzetnek, mint a ma­gyar művészet megindítása eb­ben az időben. Olajfestményei melyeken er­délyi típusokat, népi jelenete­ket elevtenit meg — a kivitel roppant gondosságát, a tükör­sima, szabálytalanságoktól mentes festést, a temperált szí­neket, a rajznak csaknem kal­ligrafikus csínját, a polgárias igénytelenséget, de egyben a gondos elmélyedés melegét su­gározzák —, s ezekkel az is­mertető jegyekkel és tartalom­mal a táblabíró-művészet leg­finomabb darabjai közé tartóz­nák. A Szépművészeti Múzeum­ban lévő festményed: Útra in­duló oláh család, a népies ólet- képfesté^ terméke, Liszt Fe­renc arcképe, A menyasszony megérkezése, A Lánchíd alap­kőletétele, A régi Pest—Buda jellegzetes részleteivel, mint virtuóz aquareliistát és gondos megfigyelőit mutatják be. Számtalan sok arckép iközötT néhány egészen kiváló, művé­szileg jól felfogott darabot ta­lálunk, de újabban főleg rend­kívüli finomságú aquarelliei állnak az általános megbecsü­lés magas fokán. Soós István Időj árásj elentés Az enyhe idő tovább tart. Várható időjárás szerdán es­tig: felhős, néhány helyen, tő­ként északon még párás, kö­dös idő. Várható legmagasabb nap­pali hőmérséklet szerdán az északi megyékben 5—10, más­hol 10—15 fok között. VTrVTTTTVTVVTTTTTTTTWWVrVTVTVVTTTTTTWrTTWrVrVTVTTVfVTTVTVTTTTTTTTTTVTVTWTr) XVTrVrjmmJTfTlVrTi/fVTTVTTTTTTTV»TfTTT»»VT'rTTTTTTTVTTTTTTT'rTTTTTTTTVT»’ffTTVTfTTT»TVVTTTrTTTTr»T»TTVT7TT »* *«C *1" HALHATATLANSÁGIG — Nem. kórház ez, hanem tehénistálló. Van itt 500—600 sebesült, harminc orvos, akik kö­zül csak heten dolgoznak, a többi csak rep­rezentál. Az ápolószemélyzet száma a nők­kel és a férfiakkal együtt hetven. És hányat látott közülük? Talán húszat, ele még azokban is kevés a becsületes. S mit értenek ezek az­tán a dolgokhoz, az fantasztikus. De folyta­tom. Az orvosokkal és az egyébb népekkel még nincs vége a felsorolásnak. Van itt hét pap, egy esperes parancsnoksága alatt, meg két apáca. Aztán itt vannak a hozzátartozók. Hogy ezek kik? Feleség, gyerekek, nagypapa, nagymama, anyós, após, meg a fészkesfene tudja, hogy még ki. Az egész félemelet ezek­kel van tele. Kétszázan biztosan vannak. S ezek itt élnek a sebesültek bőrén, kosztján, cigarettáján, becsületén. A herék. Dolgos embert egyet sem látsz közöttük. — Na és a törzstiszti különítmény az első emeleten? Vagy nyolcvan háboríts oroszlán, cicik az első .puskalövés óta (vándorolnak kór­házról kórházra; cukorbajjal, vándorvesével, szívbillentyű zavarokkal, májdaganattal, hul­ló hajszálakkal, lúdtalppal, bokasüllyedéssel, tyúkszemekkel. Ezekhez mit szóltok? S ho­gyan szenvednek egy-egy kórházi felülvizs­gálaton? De azután úgy parádéznak, mint a vedlett, kakasok, hogy a rosseb egye meg vala- mennyit. Ennek a beszélgetésnek aztán igen sok variációja van még, valódi hitelesített igaz históriák. Bertalan is kábul belé. amihez a rápalentált fejlövés is hozzájárul. De valahogy múlik a nap. A schönbrunni fákra keszkenőt terít a német alkonyat. Ez azonban nenn nxi.la.mi kedélyes dolog. A gyengébb idegzetű sebesültek ilyenkor kezdik a nyögést, a sziszergést, ami éjfélig is eltart. Bertalanunk, hogy a hosszú utazás alatt jól ismert koncert disszonanciáját elkerülje, kö- . penyét vállára dobva, két mankóval a hóna alatt kisétál a folyosóra, egyik lábát a másik­kal cserélgetve bakkecskézik a mintás kö­vezeten. 5. Kalandozások Ezt még nem mondta senki, de én úgy vélem, hogy a kalandozás Lél és Bulcsu óta magyar betegség. Ne igyekezzen ezt cáfolni ismerős, se ismeretien, mert van rá bizonyí­tékom. Történeti bizonyítékom, s ha az adó­itokat nem is történelmünk lepergett lapjai­ról veszem, úgy gondolom mégis hiteles, s .fezt Kovács Bertalan is igazolja. Mert lám... .4 kórházzá vedlett szálloda bárhelyiségé­* 7. ben ül a kórház vezérkarának népes, zajos, lefetyeld kompániája. Jó kedvvel vannak, hisz kétéves asszúbort isznak, s elolvasták a legújabb hadijelentést, mely a csodafegyve­rek csodáját csodáitatja, s azt az áprilisi tréfát szervírozza szeszélyes körítéssel, hogy Moszkva rettegve figyeli a meginduló ellen- támadást. Azon ne csodálkozzunk, hogy Ko­vács Bertalan is itt van ebben a vidám tár­saságban. Társadalmi nyelven azt is mond­hatnánk, hogy már régen otthonos a jobb kö­rökben, mondhatnánk úgy is, hogy bejáratos ide. De most hagyjuk ezt, a háborús évek alatt oly közvetlenek lettünk, nem érdekes az ilyen-olyan formai marhaság. Hogy igaz­ságtalanok ne legyünk, az eddig elmondottak­hoz azt is hozzá kell fűznünk, hogy most is, mint mindig, nagyon szerényen viselkedik. Ez komolyan igy van. A kórházparancsnok- orvos apósa, aki háborún kívül építészettel foglalkozik, kerek órája már csak neki ma­gyaráz. Mindjárt elmondom, miről, de előbb Bertalant írom le, hogy ráismerjünk. Szépen vasalt, ünneplés főhadnagyi unifor­misában ül egy öblös bőrkanapén. A fejéről még március idusán lekerült a kötés, a man­kókat is a fenébe dobta. Nyakában egy há­romszögbe hajtott, szépen redőző kekikendő lóg, melyben társaságon kívül hol a jobb, hol a bál kezét nyugtatja. Akik közelebbről nem ismerik, mert úgys mindenki nem is is­merheti, csak így hívják: »a karlövéses fő­hadnagy.«Mondom, ott ül a kanapén, de nem büszkén, nem öntelten, hanem szokásos szerénységével, mint az új környezete ízlésé­hez igazodott ember. Bizonyosan csak báto­rításul, erőmerítésből teszi, hogy időközben a mellette ülő apáca, Invioláta nővér puha ka­csáit szorongatja. Biztosan, többen is felteszik most a kérdési, Marcali küldöttje, aki vonatparancsnoki mi­nőségben akarva akaratlanul is vitézkedett, hogyan fejlődött ide? Hát kérem egyszerű a dolog, igazodott, az erősebbekhez igazodott, s az ilyen igazodó katonára előbb-utóbb min­denki felfigyel, A gyónással kezdte el. Már március első hetében minisztrálni is járt, felváltva mind a hét papnak. S elvégre Mária országa vagyunk, ezt még Szálasi is elismerte. Bizony felfigyeltek rá. A szobatársai úgy, hogy Valósággal kilökték a kórteremből. De lelkűk rajta, talán most jobb nekik valame­lyik német internáló telepen? Azt hiszem, egyelőre ennyi elég, s hogy ki ne fogyjunk a szuszból, figyeljünk kissé a kórházra mncsnoki após szárnyaló előadására. — Olyan gesztus lesz ez, kérlekalássan, hogy ilyent még a történelem nem látott. A Filh- rerhez igen közelálló diplomata mondta ne­kem a napokban — de kérlek ez egy nagyon diszkrét ügy —, hogy Románia és Jugoszlávia biztosan a miénk. Le egészen a Földközi-ten­gerig. Ekkora Magyarország még sohsem volt. S azt a vacak Dunántúlt nem érdemes si­ratni. Jó, jó, tudom, te odavaló vagy. De vég­eredményben minden csak illúzió. Elnevez­hetjük mi Boszniát, Hercegovinát, Monteneg­rót, az egész Ballcánt is Dunántúlnak. No nem? Látom, azt akarod mondani, mi lesz Budapesttel? Hát azzal ne vacakoljunk. Nem volt az más, mint egy zsidó Babilon, kom­munista leprafészek, s az oroszok eddig már tönkrebombázták, az ottmaradtakat felaggat­ták. Ezért mondom, ne vacakoljunk a fővá­rossal. A mi faji gyökereink igen kevés élet­nedvet szivattyúztak ott magukba. Uj fő­várost, kérlekalássan, újat teremtünk, ott, hol a magyar vérrögök valamikor kibuzogtak. Mit gondolsz, hol? Pusztaszeren. Dunántúlon meg hadd rendelkezzék a német, mert ha igazságosak vagyunk, be kell vallanunk, hogy a honfoglaláskor tőlük csaltuk el. Hát nem? A történelmi altalaj... Itt hirtelen megakadt a beszéd fonala, de csupán csak családi ügy miatt. Ugyanis meg­jelent a színen a kórházparancsnoki anyós, a háborúnkívüli építész jókarban lévő, S0 évesre agyusztált felesége, s sétálni küldte férjépei a háborús Magyarországról kimene­kített három pincsi-kutyáját. — Nem bírja a három szentem ezt a kór­házi bűzt — magyarázta búbánattal Bertalan­nak és az ájtatos Inviolátának. Mondtam a nejemnek, hogy intézkedjen már az első emelet ügyében, mert úgy áramlik onnét a földszintre a karbolszag, az áporodott ember­szag, hogy nem győzöm kölnivel. No, de viszlát, randevúm van Pór lelkész úrral, 'ugyanis a vasárnapi húsvéti nagynviséré Hon­leányszövetségünk kedves meglepetést készít elő. Csak maguknak mondom, mint az egy­házhoz közelállóknak: negyven hófehérbe Öl­tözött- úriasszony fog félkaréjban állni az ol­tár körül. A vejem ruhakészítésre kiadatott a raktárból kétszáz méter gézt. Szűkösen elég lesz, sajnos a többit a múlt héten meggondo­latlanul elkötözték. Szóval ott fogunk állni, fejünkön niirtuszkoszorúval. Az egyik ke­zünkben aranyozott horogkereszt, a másik ke­zünkben ezüstözött nyilaskereszt. Cuki lesz, higgyék el. Pszt, de egy szót se róla senkinek. S elviharzott. A bárterem pedig zsong-bong a nagypén­teki áhítat harmóniájában. De ez természetes is. Itt intézik a kórházba tévedt sebesültek életsorát, akik fent a kórtermekben még csak nem is sejtik, hány kipallérozott emberfő foglalkozik, törődik velük. Pedig, ha tudnák... De hagyjuk ezt, mert Bertalan háromszor egymás után nagyot trüsszent, ami nyilván lanpangó influenza beköszöntője. Legalábbis így mondja Invioláta nővér, s megígérteti Dereinkkel, hogy éjszakára hozzá megy alud­ni, mert ügye nála mégiscsak jobban fűtőnek, s van kamillája, amivel majd estétől reggelig purgálja. A trüsszentés is lehet veszélyes, főleg ha valaki háromszor egymás után trüsszög. Ugyanis ilyenkor a társaság egy pillanatra mindig felfigyel. Mint most is. Ennek lett a következménye az az ötlet, melyet pár pilla­nattal később a kórház és a német város­parancsnokság között összekötő-tisztként sze­replő Diósy Diós András nyilaskeresztes al­ezredes testvér, Bech Tivadar orvosezredes, mint kórházparancsnok, Varga Armand es­peres úr Kovács Bertalannak magyarázott. Miről is van hát szó? — A társaságbeliek közül, kedves főhadna­gyom, te vagy az egyetlen fronton járt kato­na. Na, na, ne szerénykedj. Mesélte a legé­nyed annak az öt harckocsinak a históriáját is, amiket egyedül robbantottál fel. No látod, ezt is tudom. Hát szóval, úgy tervezzük, a vasárnapi nagymisére a nagy bálterembe le- hordatjuk az összes ápoltakat, s amikor az esperes úr a celebrálást befejezte, te mon­dasz egy lelkesítő beszédet. Elvégre húsvét lesz, és ilyenkor keli lelkesednünk is. Ugye? így a kórházparancsnok. Bertalan tanács­talanul az üstökébe vakar, már előre látjú, hogy ebből m.egint skandalum, lehet, s meg­zavarhatja eddigi nyugalmas állapotát.' A nyilas testvér a fejvakarást tétovázásnak véli, ezért ö veszi át a szót: — Főhadnagy testvér! Ezekben a válságos percekben minden emberfia porondon van. Pártunk és annak szívből szakadt vezére, Szálasi testvér elvárja, hogy a húsvéti ho­zsannába belecsendüljön a magyar vérrögök minden talajgyökerének szittyái tülökhangja; bátorság és kitartás testvérek! S ki tudná jobban harsogni a riadót megboldogult Csaba vezérünk hadainak csillagútja alól kiszakadt szegény magyart magyarok fülébe, mint te, ki már harcoltad a harcot, s lelki füleiddel hallottad a berkek, nádak, csobogók rengete­geiből feltámadó táltosok vijjogását és a hujj, hujj hajrát. Ez az: Hujj, hujj, hajrá és Sieg Heil! Persze, ebbe aztán Bertalan beleszédült. Hiszen a nyilas alezredes úgy szónokolt, hogy szinte harsogott az épület, s beszédének utol­só részénél már vigyázzban állt az egész terem sokadalma, karját előrelendítve, egy hirtelen felmutatott Szálasi kép felé fordult minden emberfia. Igazán katonás és megható volt. Az ünnepélyesség kedvéért még énekel­tek is: »Fel, fel magyarok a csatára, A szent szabadság oltalmára, Mennydörög az ágyú, csattog a kard-« Itt hirtelen megakadtak, mert senki sem tudta tovább. De ez zavart nem okozott, mert az esperes javasolt helyette egy nagyböjti egyházi éneket. (Folytatása következik.)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents