Somogyi Néplap, 1958. január (15. évfolyam, 1-26. szám)

1958-01-12 / 10. szám

•ncpművuÉő A Hazafias Népfront- írócsoportjának és a Somogyi Néplap szerkesztőségének összeállítása ©GOcXjGOGOOOOGOOOGOOQOGQOOOOOOOOOOOGGOOOGOOOOOQGOOOOeGO©© >.>3OO©©OO©0GXDO0QOOÖOOOGKDO0OOO<ZX3OÖÖOOOOGG0O©0O0GOOOOO0QOOO OOOGGOGOOOOC Minden kétértelműség nélkül A Somogyi Néplap irodalmi mellékletében megjelent írá­sokról tartott ankéton a vita­indító előadást Borka Géza tanár, az írócsoport egyik lek­tora tartotta. A sok értékes gondolat felvetése mellett né­hány megállapításával nem tudok egyetérteni, s ezekkel szemben véleményemet sze­retném kifejteni. Az előadás­ban elhangzottak olyan tété-, lek, megfogalmazások, ame­lyek nagyon emlékeztetnek az 1956. október előtti irodalom értékelésére. Akkor ugyanis egyes pesti és vidéki írók azon vitatkoztak, hogy joga van-e a szocialista államnak be­avatkozni, bizonyos keretek között irányítani az irodalmat. Saját kárunkból kellett meg­tanulnunk, mit jelent, amikor helyet adunk olyan elméletek­nek, melyek tagadták az ál­lam és a párt irányítását az irodalomban. Emlékezetes, hogy az Irodalmi Újságban — és más lapokban is — egyes írók követelték, hogy az ál­lam semmiképpen ne avatkoz­zon bele az irodalompolitikába, hogy olyan írásokat közölhes­senek, amelyek egyes íróknak ugyan megfeleltek, de a szo­cialista á’lam érdekei el'en irányultak. Sajnálatos dolog volt, hogy 1956 októbere előtt az ilyen írásoknak he'vet adott a párt. de ma már nem nehéz levonni ezekből a ta­nulságot, Szükségtelen itt ci­tálni azokat' az érveléseket, amelyekkel ezek az írók do'-* goztak, hisz többen közülük azóta már nem vallják masu­kénak. Ezért teliesen helyte­lennek tartom, hogy most, vi­taindító előadásiban, telieser jogtalanul újból ugyanazokaf az érveket szedjük elő, me­lyeket 1956 nyarán Is hibásan alkalmaztak. Semmi szükség nincs arra. hogy az előadó most hivatkoz­zék Pándi Pál 1956 mázsá­ban elhangzott kijelentésére, mely szerint, amit Pesten megírhatnak, azért Makón még három év börtön jár. Nem helyes azért, mert ez akkor sem volt igaz és most még kevésbé. Meg vaavok győződve arról, hoey Pándi Pál ma nem vallaná magáé­nak ezt a kijelentést. De ak­kor mi szükség ezt a mai vi­szonyokra alkalmazni, mi szükség van arra, hogy ezt somogyi vonatkozásban alkal-; mázzá? Nfem tudok egyetérteni az-£ zal az érveléssel, hogy a so-' mogyi irodalom kibontakozá­sát fő1 eg a Somogyi Néplar szerkesztőségének »oenzu rá ’» - akadályozza. Állítom, hogy Somogy megyében soha ilyen megértést nem tanúsítottak azt irodalom támogatása iránt, mint éppen most. Akár anya­gi támogatást illetően, akár úgy, hogy a jó írásoknak he­lyet adunk a Somogyi Népla-T hasábjain. Nem az volt és ma sem az a fő probléma, hogy a szerkesztőség szigorúan »cen­zúráz«, hanem az, hogy ser az írócsoport, sem a szerkesz­tőség nem volt eléggé igénye a beküldött írásművekké szemben. Hogy a szerkesztő ség nem ad helyt rosszízű epi grammoknak, az — úgy gond lom — természetes. A baj o van, hogy ilyen írásokat köz lésre ajánl .akár az írója, aká az írócsoport lektorátusa. Az' hiszem, minden irodalomma foglalkozó egyetért velem ab ban, hogy nem szabad az iro dalomban megengedni semmi féle kétértelműséget, legyei az politikai, vagy más vonat kozású. Az elmúlt évek ta pasztaiatai erre is intenek bennünket. Nagyon ízetlen dolog volt z »széna-« anekdota, azért is mert nem először hallottam már 1956-ban elsütötték, azt it£ tudja mindenki, hogy miért é nemcsak az, aki 56-ban, ha t nem az is, aki most újból elő- ráncigálta. A célzást, amit ez­zel a széna anekdotával akart mondani, úgy hiszem, minden­ki megértette. De fordítsuk meg a dolgot, vajon mit szól­na az írócsoport bármelyik lektora, hogy egy somogyi költő, amiért versét nem tar­totta megfelelőnek, a követ­kező fordulóban szénát tenne az asztalára? Ebben az eset­ben is helyesebb lett volna kétértelműség nélkül beszélni. Nem tartom helyesnek ezen­kívül a pesti és vidéki iroda­lom olyan szembeállítását, ahogyan azt Borka Géza elő­adásában tette. Az igaz, hogy Pesten a kevésbé tehetséges írók jobban találnak helyet írásuknak, mint a vidéki, szin­tén kevésbé tehetséges írók. De az is igaz, hogy a tehetsé­ges írók Pesten is és vidéken is találnak maguknak kiadót, illetve helyet, ahol írásaikat közlik. Takáts Gyula nem pa­naszkodhat arról, hogy nem talált kiadóra és Takáts Gyu­lának nem kellene azért pesti írónak lennie, hogy kiadót ta­láljon, mert véleményem sze­rint semmivel sem volna te­hetségesebb költő akkor sem, ha pesti lakos lenne. Pesten nyilvánvalóan nagyobbak a lehetőségek, de állítom, hogy a pesti szerkesztőségekben sincs kevesebb közlésre alkal­matlan írásmű az íróasztal­fiókokban— a pesti költőktől, mint Somogybán a — somogyi .töltőktől. Ahhoz, hogy a somogyi iro­dalom fejlődését elősegíthes- ük, az szükséges, hogy világos irányt, célt mutassunk. Ehhez azonban az kell, hogy minden kétértelműséget és pesszimizmust kiküszöböljünk, amely esetleg zavarná, súlyo­sabb esetben pedig tönkreten­né azokat a tehetségeket, akik most kellenek irodalommal foglalkozni, de a világos utat. célt még nem látják maguk előtt, s eszközeik sem eléggé kiforrottak hozzá. Kisdeák József a Somogyi Néplap irodalmi mellékleleiről A Hazafias Népfront So­mogy megyei írócsoportja és a TTIT irodalmi szakosztálya közös rendezésében irodalmi ankét volt a TTIT kaposvári klubhelyiségében a Somogyi Néplap irodalmi mellékletei­ről. A vitaindító előadást di Borka Géza gimn. tanár tar­totta. Az előadás után élénk vita indult meg. A hozzászó­lások alapján kialakult a kép hogyan értékelhetjük az író- csoport eddigi működését a marxista esztétika értékmérő­jével. Az elmúlt pár hét rövid volt ahhoz, hogy ez a munka teljes egészében kibontakozzék. He­lyesnek tartjuk azt a megálla­pítást, hogy az Irócsoport eddigi mun­kájának értékelésénél egyelőre nem az a döntő, ami már kész eredmény, hanem az a lehetőség a legfontosabb, ami az ed­digi kezdeményezésekből kibontakozhat, ami ebből a próbálkozásból kifejlődhet majd a közeli jö­vőben. Ahogyan írócsoportunk ala­kuló ülésén is elhatároztuk, a mához szóló irodalmi alkotá­sokra van szükségünk, olyan alkotásokra, amelyek a múltat is napjaink szemszögéből né­zik, amelyek az embereket nemcsak elandalítják és gyö­nyörködtetik, hanem a gyö­nyörködtetéssel egyidejűleg felébresztik, elgondolkoztat­ják, cselekvésre ösztönzik, ne­velik, egyszóval a szocializ­mus új világának a hangján szólnak. Verses és prózai művek elég nagy számban jelentek meg az eddig napvilágot látott öt iro­dalmi mellékletben. De ha a tartalom és forma dialektikus egységének kö­vetelménye szerint mér­legre tesszük ezeket, saj­nos, nem mondhatunk mást — ami a tartalmi mondanivalót illeti —, minthogy elég gyenge az eredmény. Ezt elsősorban azoknak kell tudomásul venni, akik írócso­portunk tagjai, vagy munka­társai, akik írásaikkal már eddig is felkerestek bennün­ket, vagy a jövőben felkeres­ni óhajtanak! A megjelent és beküldött művek nagy része olyan, hogy éppen úgy írhat­ták volna azokat húsz vagy harminc évvel ezelőtt, mint ma. Mikor a jelen, vagy a közelmúlt életéből (gondolok az 1945. előttire is!) a témák tömkelegé vesz bennünket kö­rül, egy átmeneti, kibontakozó társadalom iszonyú vajúdásai peregnek le úgyszólván nap­ról -napra a szemünk előtt, ak­kor a somogyi írók túlnyomó BELLYEI LÁSZLÓ: Csurgói fovosz és ősz Rímtelenül múltak a didergő napok. Virágok illata nem szállt felém... Csokonai élt itt, a nagy költő, Azóta elmúlt két emberöltő, S tavaszi kankalin földje most is fagyott. A virágszirmokat a fagytól féltettem, Szívtelen rideg szél makacskodott... Hogy sanyvedt el sok jó akarása: A régi az újnak sírját ássa! így halt el a költő alig elismerten. Minden palántáinak nincsen melegágya, Haldokló tél fogát vicsorítja: Tiétek az érdem, a dicsőség, Nevetek tiszta, mint a kéklő ég, Kiknek harcát már csak az utókor áldja. Mégis mire ősz lett és szánthat az eke, Fagytól féltett virág gyümölcse csüng A fán: érett almák csilingelnek... Mikor lesz az ember oly jó s remek, Miként ő álmodta és hittel tervezte?! Vágy, sóhaj, kacagás — szüreti munkazaj Veri fel a tájakat, hol a költő dalolt... Ki a holnapért élt, — nevét áldjuk. Mert duzzad az élet, — nő a vágyunk: Repessen az öröm és csituljon a baj! TÖRÖK ZSÓFI: TÉLI GONDOLATOK T Szürke ég szülte fehér hószemek Barna földre és vörös avarra Libbennek, s a föld teste, az arca A legcsodásabb szobrász műremek. Az eresz jajgat fecskéi után. Könnye jégmerev, — csúfolja a szél... A kémény leörül gúnyos dalt zenél, S a füst kering rá félszegen, sután. Zilált a tolla koldus köpenyén, Azért sikolt »kár«-t a varjú talán? Vagy szánja a fényt, mely a köd falán At sem lát, mert már hályog ül szemén? Ily télben jártunk egykor kedvesen, Ily télben láttunk tavaszt te, meg én... Ily tél gyermeke volt az a remény, Mit oly korán el kellett vesztenem. Bár most tavaszban láthatná szemem: Az ég kékjét, — és nem a fellegét, A bimbó báját, üde kellemét, Nem azt, hogy fonnyad, lehűli, s gyászt terem! Jöjj tél, ne szánj hát, vacogtass öreg! Tavasz, vagy nyár, ősz, egyremegy nekem, De óvd vigyázva rózsás gyermekem, Lelkét ne érje kínzó fagytömeg! Kíméljed majd, ha dúl is jégkezed, Mint anyja egykor, — érezzan tavaszt. Mely ónos felhőt százfelé szalaszt ....... S hálából telem, rabod én leszek! többsége belhunyja szemét, ín. »semleges témákkal- bí­belődik. Tudjuk, hogy az örök emberi hangulatokról, a szere­lemről, a száraz faleveleik ha- 'áltáncáról és hasonló témák­ról is kell és lehet írni. Haj­landók vagyunk ilyen alkotá­soknak is helyet adni. De az a szándékunk, hogy irodalmi mellékletünknek egyelőre leg­alább a felét, — később egyre nagyobb részét — a mához szó'ó írásokkal töltsük meg. Különben nincs létjogosult­ságunk. A somogyi helyzet ma ha­sonlít az 1956 előtti országos irodalmi élethez, amikor egyes fővárosi és vidéki folyóiratok igyekeztek lehetőleg semleges, politikáméntes vonalon halad­ni. De ma fővárosi irodalmi körökben is más a helyzet. Sajnálattal kell megállapítani hogy messze elmaradtunk a pesti iroda'mi folyóiratok mö­gött a tartalmi mondanivaló­ban. Dolgozó népünk nem ezt. várja tőlünk! Az irodalom a történelem minden korszaká­ban a sokrétű emberi élet bo­nyolultságának volt a tükre. Németh László még az író ne­vet is megtagadja attól, aki­nek egy szava sincs a mához. A Somogyi Néplap irodalmi mellékletéről rendezett vita eredménye nem lehet más, mint íróctópartunknak ilyen állásfoglalása. Nehogy azon­ban valaki félreértsen ben­nünket! íróinktól nem kívánunk művészietlen, otromba po­litizálást. Sőt helyesnek tartjuk, ha a művészi ki­fejezés csiszolására, a kül­ső forma tökéletességére a jövőben még az eddigi­nél is nagyobb gondot for­dítunk. Jüe az élet elevenségét, a való­sságot gondosan megkerülő és ) ezért semmitmondó, külső for— i makultusz túltengése ellen j kénytelenek vagyunk felemel- mi szavunkat, mert elöntéssel ^fenyeget bennünket! Irócsoportunk tagjaitól, mun- jkatársainktól akt várjuk, hogy s legalább annyi mához szóló ^írással keressenek fel bennün- iket, mint amennyi művet ír­ínak az örök emberi kérdések- jről. Igazi író számára a ketté L egym ástól elválaszthatatlan! dr. b. 1. rrr nwttttttttvtvv vttwttv A hazug haráí ÚGY KEZDŐDÖTT az egész, hogy születtem. És mi­lyen előkelő családból. A gyermekszobám falai túl es­tek a látóhatáron. Barátom polt az egész utca. No, persze, főleg a hasonló korú ifjon­cok. Kezdetben a játék volt a mindenem. Hol a porban, hol a sárban játszottam ba­rátaimmal, mert hát apámnak sosem volt elég hosszú a nap, hogy eleget dolgozhas­son és anyám is vele tar­tott. így hat magamra marad­tam. ÍEgyedül?... Egyedül, együtt egy egész utca tacs- kójaival. Addig-addig növö- gettem, amíg fél szabadságo­mat elvitte az iskola, alsó osztályba írattak, a vélemé­nyem kikérése nélkül. Itt is a porfürdő barátaimmal ke­rültem össze. Volt közöttük egy, aki különösen kedves volt nekem. A barátság fo­nala tartott össze bennün­ket. Ez a fonál azonban nem bizonyult elég erősnek. Elsza­kadásához fűződik életem el­ső igazi csalódása. Egy dél­előtt történt, amelyre akkor minden átkot, amit tudtam, ráolvastam. Még egészen reggel volt, amikor felharsant a jól is­mert hívójel a házunk előtt: Mikii... Mikii... Majd egy elnyújtott, hosz- szú füttyentés hallatszott. Még hallani lehetett a * A tehetséqkutató irodalmi .jályájzaton »Kati« jeligével be- Küldött Írás. füttyentés kunkorított végét, amikor én már megjelentem a kapuban. A ház előtt a Nagy-híd peremén ült Ja­kab. Felém sandított, de úgy tett, mintha nem vett oolrja észre. — Na?! — szóltam. A na-t kissé köszönésnek és figyel­meztetésnek is szánva; hogy megérkeztem. De Jakab csak tovább kérlelte magát. — Na szólj már, hogy mit akarsz, mert különben el­megyek! — mondtam. Erre aztán villámgyorsan megfordult és csak annyit mondott, hogy: gyere ját­szani. — A. Ma nem mehetek el sehová. Jönnek hozzánk. Meg kell várnom őket — mondtam lehangoltam — Nem baj. Játsszunk itt — javasolta. Szó szót követeit és én máris rohantam be a ké­sért, mivelhogy abban álla­podtunk meg, hogy faragni fogunk. NAGY HEGYES KÉSSEL tértem vissza. Jakabot már a házunk előtt levő nagy akác­fa előtt találtam. Azt szemel­te ki. — Ide nézz — szólt és a kést kiesette a kezemből — ide fo­gunk vésni. Sután fogta a kezében a kést. Belenyomta a kést a fa kérgébe és felfelé kezdte tolni. Kíváncsi voltam, hogy mit szándékozik meg­örökíteni a fába. Valami disznóságra gondoltam. Azon­ban mielőtt ez kiderült volna, örökre emlékezetes dolog történt. Már egy függőleges vonás elkészült a fán. Ba­rátom pedig egyre nagyobb lendülettel faragott. Fáradni látszott a faragásban és mind­két kezével megragadta a kést. Nagy erővel szántotta a kés a fa kérgét. A kés ki­csúszott a fából. Jakab kis­sé megtántorodott és a kés közben élérte a szemét. Jaj- dult egyet és a szeméhez ka­pott. Én dermedten álltam. Néhány pillanat múlva a der­medtség ijedtséggé olvadt. — Mutasd, mi történt — lévtem hozzá. A lábamat re­megni éreztem. Barátom fe­hér volt, mint a fal. El­vette a kezét a szeme elől. Csak ekkor döbbentem meg igazán. Szeme vérben úszott. Közel álltam ahhoz, hogy el­sírjam magamat ijedtemben. — Mit csináljunk? — kér­deztem. — Van egy zsebkendőd? — szólt Jakab. Nehezen beszélt. Látszott rajta, hogy nagyon megijedt. — Nincs, de mindjárt ho­zok ki — mondtam. Bemen­tem a házba és egy fehér szebkendővel tértem vissza. Miután nekiadtam, a szemé­hez fogta és szólt: — Te, hadd mondjam ott­hon, hogy te csináltad. Kü­lönben nagyon megvernek. Ijedten tiltakoztam: — Nem lehet, Jakab. Mit szólnának hozzá a szüleim? Akkor én kapok ki. ö csak megiramodott és visszakiál­tott: — Pedig azt fogom monda­ni. — Eszedbe ne jusson — ki­áltottam utána. Jakab azon­ban ezt már vagy nem hal­lotta, vagy' nem is akarta.. Délután már nem is láttam az iskolában. Szorongva vártam a tanítás befejezését. Szerettem volna tudni, hogy mi van a bará­tommal. Azt nem is gondol­tam komolyan, hogy esetleg megpróbálja a felelősséget rámhárítani. Siettem haza. Gondoltam, hogy beteszem a táskámat és átmegyek hozzá­juk. AMINT BELÉPTEM az aj­tón. rámrobbant anyám, aki időközben megjött már a m,unkából. — Mit csináltál, te szeren­csétlen? Apád megöl. ha hazajön. Mi éjt-nappállá téve dolgozunk és te meg agyon idegesítesz bennünket. Tudtam honnan fúj a szél. Most mit mondjak anyám­nak? Úgy látszik, hogy ala­posan eláztatták. Jobbnak láttam nem szólni. Ezt azon­ban rosszul tettem. Anyám ebből arra következtetett, hogy valóban bűnösnek ér­zem magamat. Arca egyre vörösebb lett a dühtől. Kitö­rőben volt a vihar. — Beszélj már! Szólj, hogy csináltad? Beszélj, te isten- átlca! — mondta. Nem tud­tam, hogy hogyan kéne meg­magyarázni, hogy én nem tetp'm semmit. Most annyira dühös rám anyám, hogy mondhatok neki amit akarok, úgysem hiszi el — gondoltam. A tettlegesség előtt azon­ban még megpróbálkozott szóra bírni. Kissé mérsékelte magát és kérlelni kezdett: — Ha megmondod az1 iga­zat, akkor nem bántalak. Mondd el, hogy történt! Itt volt a Jakab anyja és azt mondta, hogy kiszúrtad a fia szemét. Majdnem megevett engem. Olyan csodát csinált itt ,hogy az egész udvar ősz- szefutott a nagy ordít ozásra. Azt mondta, hogy fel fog je­lenteni. Láttam, hogy saját előadása egyre jobban ger­jeszti, jónak láttam félbesza­kítani. Félénken szólaltam meg: — ö maaa szúrta ki. Fara­gott az utcán, a nagy fánál és a szemébe futott a kés. Én nem tehetek róla. Hidd el, 6 volt az oka. NAGYON IDEGES VOLT anyám. Nem tudta, hogy ki­nek higgyen. Még sohasem tanaszialta, hogy hazudtam volna neki. Ingadozott. Higy- gyen, ne h; agyén? A fárasztó robot mégviselte az idegeit. Végül úgy döntött, hogy csak én hazudhatok. — Hazudsz, disznó! Mond­ták nekem, hogy hogyan tör­tént. Szegyeid magadat! Szé­gyentelen, saiát anyjának ha­zudik. A végén remegni kez­dett a szájaszéle. A rosszat- sejtető remegés az ajtó felé ösztökélt.. Mielőtt még elér­tem volna az ajtót, elkapta a frakkomat. — Szégyentelen, majd mé­résre tanítalak én. Ezután már csak szaggatott hangokat hallottam és irgalmatlanul ütni kezdett. Hazudós disz­nó... Hazudós disznó... Verés enm/ire még soha­sem fájt. Nem is annyira az ütések fájtak, hanem főleg az, hogy anyám nem hitt ne­kem. El-elcsukló hangon zo­kogtam. Anyám pedig csak ütött. Közben állandóan szi­dott. Majd, adok én neked, te komisz kölyök, késsel bökölőd-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents