Somogyi Néplap, 1957. december (14. évfolyam, 282-305. szám)

1957-12-22 / 300. szám

í

SOMOGYI NÉPLAP

Vasárnap, 1957. december 22,

Hol és merre fejlődjön a Vas- és Fémipari Kombinát ?

Ai

tyiiLáíláj

Sokáig vita tárgyát képezte, lehet-e a Vas- és Fémipari Kombinátot jelenlegi helyén továbbfejleszteni. A tétovázás oka a megadott város- rendezési szempontokra vezethető vissza, miszerint csak az új, északkelét! ipari területen építkezhet a vasmű, a szükséges új öntöde is idekerült volna. Magát a kombinátot a Patyolat mellé akarták áthelyezni.

Kidobjunk-e ötvenmilliót az ablakon ?

. Van-e létalapja a Vas- és Fémipari Kombinát áthelyezésének, amikor jelenlegi helyén is elegendő terület áll rendelkezésére a továbbfejlődéshez? Érdemes-e ötvenmillió forintot beleölni az áthelyezésbe? Nem! A vállalat korszerű mosdó-, fürdő-, öltözőhelyiséget épített a dolgozóknak, úthálózatot hozott létre, biztosította a szennyvízlevezeő hálózatot, idén pedig 1200 négyzetméter területen szerelőcsarnok építésébe kezdett. Érdemes-e megbolygatni, ami kész? Vétek lenne egy fejlődő vállalat termelésének folyamatosságát elkerülhető zökkenőkkel és kiesésekkel meggátolni. A megyei tanács vb és az ipari osztály bizottságot küldött a kombinátba, hogy vizsgálják ki, maradjon, avagy költözzön a vasmű? Jelentésükben kérik, hogy a Vas- és Fémipari Kombinát jelenlegi helyén maradhasson. Ha a vb-ülés elfogadja a bizottság javaslatát, akkor a Köny- nyűipari Minisztérium megszerzi az OTP-nél az új öntöde felépítéséhez szükséges összeget.

Miért kell az új öntöde ?

A Vas- és Fémipari Kombinátban lévő öntödét évtizedekkel ezelőtt építették. Korszerűtlen, életveszélyes épület. Az életveszélyességet több bizottság is megállapította, sőt 1956 első negyedében a Szakszervezetek Országos Tanácsa le is állította a munkát, de a Könnyűipari Minisztérium engedélyével mégis tovább üzemeltették a roskadozófélben lévő öntödét. Az új, korszerű öntőcsarnokot az udvar hátsó felében szándékoznak felépíteni. A régi öntöde életveszélyes részét lebontják, a használható részben pedig a készárut fogják raktározni. Helyes, ha az új öntőesaraok a vállalat jelenlegi helyén és nem a három km-nyire lévő

kijelölt, új területen épül fel, mivel az öntöde és az üzem közti távolság

először is sok akadályt gördít a folyamatos termelés elé, másodszor a szállítás is költséges. Mindenesetre addig is, amíg az új öntőcsamok megépül, lehetne javítani a régi öntöde munkái jón, ha szalagrendszerre szerveznék át. Mindenki tudja, hogy szükséges az öntöde, verekszenek is érte az illetékesek, de be kell látni, idő kell a szükséges hárommillió előteremtéséhez.

Megoldódnak-e a helyiséggondok ?

Aki jobban körülnéz a vasmű területén, észreveheti, hogy a készárut hely hiányában az udvaron tárolják, ahol víz, hó, jég eszi, rozs- dálja a kész gépeket, sokszor teljesen rozsdásan érkeznek a gépek a megrendelőhöz. Ilyenkor aztán hallgathatja a vállalat a kifogásokat. Nyáron nem volt probléma az udvaron szerelni a gépeket, de a hideg idő beálltával már nem lehet a répavágókat és szőlészeti gépeket odakint szerelni. Szerencsére befejezéséhez közeledik az előregyártott elemekből épített szerelőcsarnok. Ennek az elkészülte enyhíti, de nem szünteti meg teljesen a helyiséghiányt.

Ami a 129 százalék mögött van.

A Vas- és Fémipari Kombinát előlelátható lag 129 százalék körül teljesíti ez évi tervét. Ez a túlteljesítés azonban nem reális, mivel nem takarja teljesen a valóságot. A vasmű nem tud eleget tenni kötelezettségeinek. Meg kell mondanunk, hogy az üzem olyan feladatokat vállalt, aminek teljesítését sem a munka szervezése, sem műszaki vezetése, sem berendezése nem tette lehetővé. A vasmű negyven szártépő elkészítését vállalta, de ebből jó, ha 27 elkészül. Hiba van a répavágó körül is. Ezek se készülnek el időre. S a vállalat fizetheti majdfa magas kötbért. Igaz az is, hogy sokat könnyített most az út gyalu elkészítési határidejének meghosszabbítása, mivel munkaerőt tudtak a szártépőkre átállítani. Tudjuk, hogy hibák voltak az anyagellátásban is, ez azonban mégsem

menti teljesen a vállalatot. Mindenesetre előre figyelmeztetjük a vasművet, hogy jövőre igyekezzen a szártépőket időre elkészíteni, annál inkább, mivel a Könnyűipari Minisztérium beleegyezésével 300 darab szártépőt fognak 1958-ban gyártani. —

Szükséges-e a berendezés ?

Sok munkást fog kellemetlenül érinteni, hogy az átlagbért 6,56 forintra veszik le a vasműben, A jelenlegi 7,08 forintos átlagbér 35 százalékkal magasabb a tavalyi bérnél és még a most bevezetésre kerülő 6,56 forintos bér is magasabb az engedélyezettnél. Az üzem kommunistái taggyűlésen vitatták meg az új átlagbért és elmondhatjuk, az üzem szempontjait tartva szem előtt, megértették ennek szükségességét. Minden dolgozónak meg kell értenie, hogy az átlagbérek rendezése szorosan összefügg az önköltségcsökkentéssel, mely jelen pillanatban legfontosabb feladata az üzemnek.

Merre fejlődjön a vaskombinát ?

1956-ban alig tudtak a vállalat vezetői munkát szerezni az üzemnek. Idén bőven volt munka (sőt erejüket meghaladó megrendeléseket is elfogadtak), jövőre szintén nem lesz baj a megrendelésekkel. A vb-nek és az iparigazgatásnak az a véleménye, hogy. a vasműnek az anyagigényes termelésről munkaigényesre kell áttérnie. Gyártson közszükségleti cikkeket a vasmű! — ez a követelmény. Ez azonban nem jelenti azt, hogy holnap leáll a gyár és embereket bocsátanak el. A munkaigényes termelésre fokozatosan kell áttérni. Törjék a fejüket a vállalat műszaki vezetői azon, hogy mit gyártson majd a vállalat. A hirtelen átállás a termelési érték csökkenésével is járna, ezért nem kell attól tartania a vasmű vezetőinek, hogy erre sor kerül, Csak a műszaki és egyéb feltételek biztosítása után jöhet szóba a munkaigényes cikkek gyártása.

Lajos Géza

TATAI PÉTERT vihar kerülgette. Már-már a földre nyomta, szétzúzna, szétcibálta, a szakadékokba taszította. Hosszasan, merengőn, te- nyéirbehajtott fővel néha zokogva, sírva átkozta azt a napot, amikor...

... Milyen jól kezdődött, menynyire szépnek, boldognak tervezte a jövőt, a családi fészket, a meleg otthont. Apját korán elveszhette, nehéz volt az élet. Árvaházba került. Ott tanult, nevelődött — »nevelték« bottal, pofonnal, sok-sok megaláztatással. Sofase felejt el egy emléket.

Társaival — mintegy harmincán — együtt ültek a tanteremben. A leckét, írták. Olyan volt a csönd, hogy szinte zsongott. Még köhögni, tüsszenteni, vagy kényelmesebben ülni a széken is tilos volt. A feszengésért is büntetés járt. S ő, szerencsétlen, nagy bűnt követett el. Elmerülten írta a házifeladatot.

A nagy igyekezetben tolltartója az asztal szélére került. Véletlen mozdulat és a ceruza, toll, radír és egyéb íróalkalmatosság rejtekhelye, megőrzője, a tolltartó a padlóra zuhant. Szinte ágyúdörgásnek hatott a koppanás a fene nagy csöndben.

— Ki volt az? — csattant fel nyomban a nevelő kérdése. Ö. a nevelő is árvagyerek, felsőiskolás, aki a kialakult hagyományok és a szokások alapján nevelője, helyesebben felügyelője volt a kisdiákoknak. Nekik több jog. kedvezmény jutott. Kaptak kimenőt, jobb falatokat, a színházba engedélyt s egy sor más dolgot. így idomították, nyerték meg az árvaház mindenható vezetői őket a maguk és elveik számára.

Ez is, név szerint Baksai kézbekapja a nádpálcát, s mint egy kis- királ;» fenyegetően emelkedik fel helyéről. Farkasszemet néz a tanteremmel s fogai között szűrve a szót újra kérdezi:

— Ki Volt az?

Tagadni nem lehetett, hiszen a lezuhant tolltartó ott lapult Tatai lába mellett a padlón.

Ebben a pillanatban lépett be az ajtón az egyik mind-enható, Kovács Lelógó harcsabajusza félelmes külsőt adott rókaképének. Szétvetett lábakkal állt meg a dobogónál, rákönyökölt az asztalra, s gúnyos, kegyetlen mosollyal mustrálgatta Tatait, a .ki akkor már feszes vigyázz- ban állt az asztalnál.

— Gyere ki! — parancsolta. Begörbített ujja, hívásra lendült karja fenyegetően mozdult. A felügyelő szolgálatkészen nyújtotta oda a nádpálcát, amit Kovács két végén szorítva többször egymás után. himbálózó testtel, ütemesen emelkedő csizmasarok kísérete közben hajlít- gatott ki, be.

Tatai lassan, reszkető inakkal állt eléje. A vastag posztóból készült formaruha alatt izzadságcseppek keltek útra.

— Állj oda! — s a legelső padra mutatott. A gverek szótlanul oda- állt, szemben a többi fiúval.

— Nadrágot le! — vezényelte az istenverte Kovács. Jól értette, hiszen Horthy hadseregében főhadnagy volt. Nem sakkal azelőtt lőtt haza a frontról sebesülése miatt.

A gyerek reszkető ujjakkal szabadítja meg a gomboktól nadrágtartóiát. A pantalló lassan, nehezen lejjebb és lejjebb csúszik.

— Hajolj a padra! — hangzik az újabb parancs.

Tatai «fekszik. Melle szin+e odatapad a zöldre festett deszkákhoz. Homlokán megjelenti1^ az első v°rí- ték-gyöngyöcske. Száját összeszorit- ja, recseg a fogzománc.

A többiek döbbenten, némán figyelnek. A má s-viperrak egvmá.st

kergetik. Hirtelen magasba lendül a pálca, s lecsap a gyerek vékony alsótól tedett fenekére. Teste megremeg. Ideje nincs összeszedni magát, mert a .közvetlen kéz kormányozta bot kíméletlenül zuhant suhant egymás után tízszer. Megeredtek Péter könnyei, s folytak, mint a patak. Feloldották az asztalon meghunvásZk''Já tintafoltokat, s

'o.^hbre vájták a mm-’ tátongó siebet, amit számtalan más, hasonló -eljárás ütött gyermeki lelkén. Édesanyja jutott eszébe, aki talán abban a pillanatban indult a postára, hogy csomagot —, ha szegényeset is — adjon fel szeretett, messzireszakadt fiának. Édesanyjára, akihez de jó lenne most oda- bújni, s sírni, sírni vigasztaló szóra, simogató kézre várni.

— Takarodj a helyedre! — utasították. S a mindenható Kovács diadalmasan, elégedetten nézett végig a padsorokon, mint aki csatát nyert. Pedig csatát vesztett.

Az emlék ma is úgy él emlékezetében, mintha ma történt volna. Hányszor mesélt asszonyának ilyen esetekről. Hányszor mesélt ilyenekről az asszonynak, akitől -kárpótlást kért és keresett mindazért, ami gyerekkorában érte. Az asszony szűkiben, szűkmarokkal mérte ezt. A látszat megértést, szieretetet sugárzott, de a méz, a felszín alatt a mélyben nem ez volt.

Egy időben, amikor a gverek megszületett, őszintén szeretett. Szerette gyermekét, ezáltal férjét. Ahogy cseperedett, nőtt a csöppség, úgy csökkent a vele való bajlódás is. Tágult a szabad idő. Ezzel együtt az igények, vágyak. Mind messzebb és messzebb nyújtózkodott, mint ameddig a takarója ért. S amikor férje ezt őszintén és nyíltan szóvá- tette, kirobbant, mint egy kráter.

Szegény Péter, ha tudta volna, hova vezet ezután az út, előbb szembenézett volna az igazsággal. Későn ébredt rá a valóságra, hogy a felesége azok közé az asszonyok közé tartozik, akik olyanok, mint a kóbor -kutya. Olyan asszony, aki mindenki után elmesv, aki nagyobb falatot vet neki. El is ment. Ismeretségeket kötött a férje hátam« "ölt, későn járt haza. Ezekre a kiruccanásokra mindig volt alibi. Péter hitt neki. Bízott benne. Ö -bízott önmagában, éppen ezért bízott a feleségében is.

S egy éjszaka, ami-kor megv haza, csöndes a lakás, a környék. A hatalmas, négvszöffű udvarban, ahová sötét körvonalakkal rajzolódnak ki a vaksi ablakszemek, a csöndes léptek is dörejként dobbannak. Hát még a lépcsőházban!...

A hazatérő férj gyanútlanul kotorja elő a lakáskulcsot. Nvitná az ajtót. Nem megy. Belülről Van bezárva. Csönget. Beles a kémlelőlyukon. Vár. A szobában kattan a villany. Eltelik 5. el tíz perc, az ajtó csak akkor nyílik.

— Miért ily későre -nyitsz ajtói? — szól Péter, amikor végre kitárul előtte a szobaajtó.

Az asszony nem szól. A szobából kiszűrődő félhomályban is látsziic, mennyire sápadt, ijedt és meglepett.

— Hazajöttél? — szól kissé idegesen, erősen leplezett izgalommal.

A szobában minden a legnagyobb rendben. U:gy tűnik, a legszebb álmából ugrott ki az ágyból az asz- szony. Idegessége nem múlik. Reszket. diderpg. Vadonatúj hálóinge is remeg dagadó keblén, arányos alakján, nvulánk termetén. A fotőjbe ül. A férj szintén. Nawn* -- kodik. Lábát is előreveti. Csörrenés. Két s-tamoedlis-pohár borult fel és koccant össze az, asztal alatt. Emellett egv 3 ltteres -korsóban bor és fél liter kisüsti pálinka is kotyogva bálon egymáshoz.

— Mi ez?

Az asszony iiedten tekint fel. Zavartan piszkálja körmeit és nem válaszol. Összeszorított szájjal konokul hallgat.

A férj teláll. A szekrényhez lép. Bgy mozdulat és...

Az asszony a remegéstől alig mozdul. Szája étkekül, arca fóti ««hör. Hirtelen a másik szobába támolyog.

Férje ütésre emeli kezét. Már le is csapna. Ideges remegés fut át rajta. Szeme vérbe-borul, ajkán nehezen présel ődnék ki a szavak. Le- hanvattó kézzel elfordul.

A férfi, aki a szekrényben kuksolt. a bidegtőL a félelemtől és meglepetéstől remegve bújik elő. Megfeszült arccal, mozdulatlan tekintettel néz Péterre, aki ül magába- roskadtan, némán.

S AMIKOR becsapódik mögötte lakásának aj tata s elindul vissza ki a hideg éjszakába megsebzett F7,énml ös lélekkel, önkéntelenül rajzolódik eléje gyerekkora. Szeméiből -kigördül egv könnycsepp, a fájdalom mázsás teherként nyomja, szinte lélegzete is elakad a felindulástól.

S hazamegy édesanyjához, nagy- nagy bánatával, s a csalódástól pa- takzó szívével.

TÓTH FERENC

A falu nemrég felépült művelődési házá- ■nak színpadán széles mosolyra húzott szájjal, felfő testét a zene ütemére ringatva játszott hegedűjén a »Prímás«. (A falu nevezte így cl e kontár-zenészt.) Mellette idősebb, szürkeruhás bácsi ütötte, kalapálta a combalom húrjait, azonban nagy igyekezete ellenére is csak hamis hangokkal jutalmazta az öreg jószág szorgalmas gazdáját és a táncolókat.

E tény mitsem zavarta a teremben összezsúfolódott fiatalságot. Nem figyeltek a zenére, hisz mindegy, mit muzsikál a kéttagú zenekar, ők csak járták a táncot. Lépéseik mindig ugyanazok voltak, csak a ritmus lassult vagy gyorsult. Hiába kezdtek a zenészek friss csárdásba, a párok swinghez hasonló ugrálást műveltek az »Édesanyám, kedves anyám...« ütemére: Pedig ez a dal és ehhez hasonlók sűrűn műsorra kerültek. Bevonulok bálját tartják.

Hátul egy pádon ül a falu tanító-házaspárja, és a szülőkkel beszélget. Tíz éve kerültek a községbe. Azóta eggyéforr- tak az emberekkel de valahogy — bár különösen a fiatalasszony nagyon szeretett táncolni nem jártak bálba, il- jg letve, ha el is jöttek, nem: táncoltak. Ezeket a mai táncokat nem értik, nem való nekik. Ők J ( csak keringőt, tangót, ' még 'a foxnak az »el- ,arv ult.« >fo rmáját ismeri k. No‘ és főképpen a csárdást. Ezt tanulták ők szüleiktől és az idősebb parasztemberektől. A falusiak úgy tudták legjobban kifejezni érzel- meiket, ha derékon kapták a lányokat, menyecskéket és a magyar tánc minden szépségét, ritmusát, erőteljes magyarságát kifejezésre juttatták a csárdásban. — Szóval ők az elmúlt tíz év alatt csak néha, lakodalmakban szoktak táncolni, s most sem azért jöttek el, mintha testük hiányolta volna a mozgást. De lehet-e »nem«-et mondani a volt tanítványoknak, akiknek küldöttsége oly kedves félszegséggel hívta meg őket a bevonulok búcsúbáljára.

A tanító néni (kb. 30 éves) épp arról beszélget fejkendős szomszédjával, a felső utcai Vidá- néval (akinek csinos, 16 éves szőke lánya épp előttünk táncol egy bevonatával), hogy milyenek ezek a mai táncok.

— Én már bizony nem tudnék ugrálni erre a nótára — jelenti ki megfellebbezhetetlenül a Mambó Haliano dallamát hallva.

A tanító néni épven azonos gondolkodásáról akarja megnyugtatni szomszédját, amikor megáll előtte K. Sanvi, volt tanítványa, az egyik bevonuló.

— Szabad, tanító néni? — hajol meg.

— Táncolni akarsz velem, Sanvi? — csodálkozik a tanító néni. — Én nem tudom ezeket a mai táncokat.

— Maid én megtanítom — készségeskedik a fiatalember.

— Nem, Sanyikám, én már régen táncoltam.

— Tanító néni kérem, hadd vigyek emléket a tanító néniről magammal. Engedje meg, hogy ez a tánc legyen az emlék.

— öreg vagyok én már. Nézd, ott ülnek a másik oldalon a lányok. Fintalabbak, szebbek is, őket kérd fel emlékül — hárítja el a hívást a fiatalasszony.

Sanyi azonban nem tágított. Végül is a tanító néni felállt, a fiú pedig győztesen, de nagyon finoman, szinte alig érintve fogta át derekát. A zenekar éppen tangóból váltott át valami rumbaszerű dalba. A fiúnak jó ütemérzéke volt, ezt a fajta »mozgásművészetet« sokat is gyakorolta, és így partnerét oktatni kezdte.

— Nem így, tanító néni, hanem így ni — és egy pillanatra megabit. Elengedve táncosát, a furcsa figurát kezdte mutatni. A tanító néni jó tanítványnak bizonyult, s ha nem is olyan bonyolult mozgással, de ütemesen, ritmusra járta a modern táncot. A dolog ezzel rendben is lett volna, ha... ha a zenekar nem zendít rá a »Vörös bort ittam az este...« kezdetű csárdásra.

A mambó és ehhez hasonló vonaglások magabiztos tudora arcán nagy ijedtség ült ki. Néhány lépést megpróbált tenni swing-figurával, de az ütem sehonv sem akart egyezni. Homlokára izzadságcseppek ültek ki, és érezte, hogy egyszeriben a szégyenkezés forró hulláma önti el testét. A lépéseket mindinkább összekever« te, nem mert táncosára nézni, inkább csetlő-bot- ló lábát figyelte.

Nem sokáig bírta azonban a kínlódást. Rettentő zavarától rekedt volt, amikor szinte könyörgő hangon kérte partnerét:

— Tanító néni, hagyjuk abba, én ezt nem tudom...

A tanító néninek azonban esze ágában sem volt abbahagyni. Ajka szögletében huncut mosoly bujkált, amikor válaszolt:

— Nem tudod? Nem baj, Sanyikám, maid megtanítlak. S megkezdte az oktatást. Először is megmutatta megszeppent ifjú táncosának a csárdáshoz illő fogást, megütögette a hátát, hogy húzza ki magát, keményen megfogta a vállát és táncolni kezdtek.

A, hajdani tanítvány pedig mit tehetett mást, engedelmeskedett, mint hat évvel ezelőtt az iskolában. Arca piros volt a szégyentől, evezte, hogy gerincén lassan gördül végig egy izzad- ságcsepp. Csinos tánctanárát pedig mindinkább elragadta a magyar tánc hevülete és ugyancsak megforgatta volt tanítványát, a Magyar Néphadsereg leendő katona-- ját.

K. Sanyi, a húszéves parasztfiú pedig elviheti a táncot emlékül. Emlékül és figyelmeztetőin, hogy a magyar ifjúságnak a magyar táncot is kell ismerni és művelni.

P. L.