Somogyi Néplap, 1957. december (14. évfolyam, 282-305. szám)

1957-12-15 / 294. szám

IRODAID nípművuís A Hazafias Népfront írócsoportjának és a Somogyi Néplap szerkesztőségének összeállítása 0OG0OOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOO9GGGGGGGGGGGGGGGGGGGGGGGGGGGGG0GGGGGGGGGGGGGGGGGGGGGOGGG GGGGGGGOGGGGC Kodály Zoltán 75 éves 1882. DECEMBER 16-ÄN SZÜ­LETETT századunk magyar zene- művészetének kiemelkedő vezér­egyénisége, népünk nevelője, áldo­zatos szívű tanítómestere, Kodály Zoltán. E név hallatára ma mind­annyian őszinte tisztéletet és meg­becsülést érzünk az ősz mester iránt. Ünnepi díszhangversenyek, megemlékezések százai hangzanak el szerte az országban. Apró, dalos- ajkú gyermekek és a felnőttek egy­re terebélyesedő zenei társadalma, az egész ország szeretettel köszönti a magyar zenekultúra legnagyobb élő reprezentánsát, az ereje teljé­ben ma is alkotó művészt 75. szü­letésnapján. Kodály Zoltán életéről, a közöny és megmemértés elleni küzdelméről, népdalkutató és gyűjtő munkássá­gáról, világszerte elismert művésze­tének méltatásáról írni egy rövid­ke cikk keretében szinte lehetetlen. Ugyan ki vállalkozna arra, hogy végig vezesse az olvasót Kodály muzsikától átitatott gyermekkorán, a gyalogszerrel megtett, végtelen­nek látszó úttalan útakon, hol Ko­dály bandukolt hátizsákkal a hátán, hihetetlen energiával gyűjtvén a magyar nép örökértékű kincseit. Ki‘tudná elmondani mindazt, mi Kodályt a magyar zenei 'kultúra megalapozójává, atyjává tette, ki merészelné • megkísérelni csaknem hat évtized tudományos, művészi munkájának csak megközelítő tü­körképét is adni. Mégis beszélnünk kell a mester­ről e napon, megörökítenünk né­hány mozzanatot költői képzelő­erővel telített egyéniségéről, mun­kásságáról, s ha emlékezésünk el­nagyolt is, jószándék és nagyrabe­csülés vezérli toliunkat. Egyik előadásában ezt mondja Adagiojáról, mely fiatalkori művei közé tartozik, s melyen semmi sem érződik még a magyar népze­néből: ... Ez meglehetősen világos és elég folyékony és intemacionalisan érthető stílus; nincs lopva senkitől, kell, hogy legyen benne valami egyéniség, mint sikere mutatja, könnyen hozzáférhető és ha foly­tattam volna, könnyebb és gyorsabb siker útjaira jutottam volna. De az embert vágyai vezérlik és az én vágyaim engem oda vezéreltek, ahol nagyobb munkával kevesebb eredményt lehetett elérni.« Ez jellemző Kodályra, ilyen meg­gondolás alapján fordult a népda­lokhoz, mely kutató munkájának kezdetéig enyészetre volt ítélve éppen a kor középosztályának ma­gaköré emelt bástyái, korlátái mi­att. Az országot elárasztotta az akko­ri zene »hivatalos nyelve«, a né­met. És Kodály kiutat keresett. Látta a nyomort, munkanélkülisé­get, kivándorlást, s mögötte a cso­dálatosan gazdag, bár kimúlófél­ben lévő ősi kultúrát... Kell még magyarázat? A fiatal mester el­indult a Csallóközbe, aztán Gömör, Nógrád, Heves megye falvait járta fáradhatatlanul, s eljutott a buko­vinai csángók közé, hol érintetlen alakjában talált rá a magyar nép­dal ősi rétegére. Mennyi megaláztatás, mennyi keserűség érte midőn tanulmányait, a népdalok kiadásának tervezetét értetlenül fogadták! De tovább dol­gozott, s népdalok ihlette műveit oly átfogó teremtőkészséggel, költői képzelőerővel alkotta meg, hogy azok szikrányit sem vesztettek ere­detiségükből. a nép beléjük csöpög- tetett hangulatából... a nagy alkotások kora a század muzsikájának egyik leg­nagyszerűbb remekművével kezdő­dött. Kodály Pest és Buda egyesí­tésének évfordulójára alkotta meg Psalmus Hungaricus című művét, melyet a zenetörténészek, esztéti­kusok azóta is Beethoven IX. szim­fóniája után a világ legnagyobb kórusművének tartanak. És egyik előadása, melyen az együttes gyer­mekkórust is alkalmazott, újból elhanyagolt területre hívta fel a mester figyelmét. Tudatára ébredt, hogy az ifjúság »az analfabétaság- nál is rosszabb, teljes zenei züllött- ségben« nő fel s ez gyermakkóru- sefc komponálására ösztönözte. Azóta is — gondoljunk a gyermek­kórusokra, az ifjúság zenei növelé­sét elősegítő Biciniákra, az énekta­nítás módszerére, a szolfézs-oktatás bevezetésére — egy egész felnövek­vő nemzedék céltudatos zenei ne­velésének apostola. Kodály az énekhang, a kórus, az éneklő közösség legnagyobb mű­vésze. Kórusműveiben éppúgy, mint hangszeres zenéjében sajátos magyar színekkel gazdagítva jut érvényre a múlt zeneművészetének hagyománya. Palestrina, Bach, Mo­zart, Beethoven, Liszt, Musszorgsz- kij, s a modem nyugateurópai ze­ne, melyből leginkább Debussy friss harmóniavilága hatott rá. És művészetében szóhoz jut a vissza­tükröződő élet elemi igazsága, sze­retetteljes humanitás akár a múlt­ról, akár a jelenről regél. A mester csodálatos művészetét leginkább azokban a művekben le­het lemérni, ahol a magyar törté­nelem alakjait, nagy jeleneteit, cso­dálatosan szép tájait eleveníti meg a zene eszközeivel. Egész történe­lem cseng muzsikájából. Nagy köl­tőkhöz, azokhoz fordul, kik a nép sorsának jobbrafordulásán mun­kálkodnak. Berzsenyi, Csokonai, Kölcsey, Petőfi mindig aktuális, örökértékű sorai csengenek Kodály muzsikájában. Gondoljunk csak a Huszt-ra, Isten csodájára, a Ma- gyarokhoz-ra és a többi történel­met idéző, jövőbemutató nagysike­rű alkotásra. Világhírű műveinek felsorolását adni? Itt lehetetlen. Mégis emlé­kezzünk Háry Jánosra, mellyel először csendült fel magyar népdal az Opera színpadán, a Székelyfonó­ra, mely a mester szerint »magyar életkép Erdélyből«, a Budavári Te Deum-ra, a Mátrai képekre, a Norvég leányok, Liszt Ferenchez, a Kállai kettős című vegyeskarra. S hangszeres zenéjére, mely bejárta a világot. Ugyan ki ne ismerné a Marosszéki, Galántai táncokat, a Háry szvit-et, Concerto-j át, s a még számtalan zenekari, kamara­zenei művét. Kodály drágaköveket mentett meg az utókornak, paraszt­dalainkat, a szabadságharcok szen­vedélyes fűzétől ihletett verbunkos zenét hallhatjuk tisztán csengeni, hamisítatlanul, s bármily tisztelet­tel övezzük a mestert, keveset adunk életművéért cserébe. Szóltunk róla, de nem lehet mél-_ tóképpen hangsúlyozni Kodály i nemzetnevelő tevékenységét. »A1 zene mindenkié! De hogyan tehet­jük azzá?« írta szakcikkei, előadá­sai gyűjteményének előszavában. S 2 ő ennék szentelte életét. Legfőbb 2 célkitűzése: pótolni a magyar ze- nei fejlődés elszalasztott évszáza- < dait. Mit tett ezért? Az ifjúság va-2 lamennyi korosztályát ellátta ofcta-2 tó célú, művészi értékű alkotások kai. Cikkeivel, tanulmányaival 2 száll síkra a zenei nevelés ügyéért, 2 évtizedek óta szorgalmazza az is- 2 kólái énekoktatást. És gondja van 2 a felnőttek énekkari mozgalmára is. 3 »Ne legyen kultúra magyarság. " és magyarság kultúra nélkül« — ez Kodály legfőbb törekvése, s a • magyar zenei klasszicizmus megte-2 remtésére hivatott zeneköltő életé­vel, szellemi hagyatéka nyomán 2 bizton reméljük, megvalósul álma, 2 melyért életének munkásságát ad­tel KÖSZÖNTSÜK HAT A MES-2 TÉRT, köszöntsük 75. életévének; hajnalán. S kívánjuk, hogy minél tovább alkothasson, művészetével gyönyörködtethessen és neveljen 2 hazánk művészetének, kultúrája- * nak javára ... JÁVORI BÉLA BELLYEI LÄSZLÖ: .VISEGRÁD Mint a reggel, mely sejtelmes, S még nem jelzi, Mit hoz a nap izgalma, Olyan fátyol, s napszürte köd Foszlányai Közt hömpölyög a Duna. Innen fentrői olyan Az óriási folyam, Mint az élet bölcs nyugalma: Hány nép vize Volt már századok óta! Tanúsítva: vértől ázott Magyar népi S nemzetközi volta! Betemetett múltak Termeiben kutat Tudós s munkás a nép pénzén. Mátyás király Vára újra feltámad: Találkoztam szellemeddel, Mintha élnél, Benépesült a várad ... S hol a Duna-kanyar Visegrádi magyar Nagy időkről regél nekünk, A táj hangja Emberi módon szólal, Történelem és a nagy múlt Hogy kötelez, Mintha mondaná szóval: Mátyás palotája Újra konstruálva Romjában is dicső példa.;: De ki cifra Kacagányban díszeleg, Álmot kerget s népünknek árt, Mert új a cél, S már zúgnak az új szelek! Ne legyünk törpe nép, önkinzás volt elég, Tudás s való legyen mércénk!.;; Mit sem segít A tunya csodavárás, Legyünk kis nép nagy lélekkel, Ügy haladjunk A korunkkal, mint Mátyás! CSIKFALVI JÓZSEF: BARÁTH SÁNDOR: A Hazafias Népfront- írócsoportjának közleményei Az Irócsoport Elnöksége kéri a cso­port tagjait, valamint az írásaikat beküldeni szándékozó tehetségeket, hogy leveleiket a Hazafias Népfront megyei irodája címére (Kaposvár, Sztálin u. 14.) küldjék. Közöljük az érdeklődőkkel, hogy a beküldött kéziratokat lektorátus vizs­gálja felül, s a bírálatokat megküld­jük a szerzőknek. Kéziratokat azon­ban — akár közöljük az írást, akár nem — nem őrzflnk meg és nem fcül­írt; dünk vissza. Elfogadunk kézzel műveket is. Az Irócsoport terveiből. Az elnök ség a legutóbbi taggyűlés határozata | értelmében, januárban tartja meg Jvább erre tartunk, belefutunk a második megbeszélését, amelyen az eddig megjelent »Irodalmi mellékle- 2 tek« írásai kerülnek megvitatásra.; Tárgyalások folynak egy, a magyar, irodalom problémáiról szóló előadás megtartásáról is, amelyre budapestit írót kért fel az elnökség. Diáklányok Indult a vonat s ablakából egy csokor lány nézett ki lengén. Diáklányok __ S úgy mosolyogtak, m int virágok a váza keiyhén. Mint az akácot virágzáskor amidőn meglepik a mehek, tarkáit tálük a vonat-ablak, s rajtuk a legszebb ifjú-évek. Nekik könnyebb már, mint nekünk volt. . őket nem sújtják nehéz gondok ... Az ő sorsuk napfényes tavasz, kacajuk vidám s szívük boldog. 4ÁSAÁAÁAÁAAÁ>ÁáÁAÁAAAAAÁÁÁA ! Költő barátomhoz Mond, úgy fogtad-e a tollat, hogy írsz annak, ki elfeled, mert oly bánatosan száll, lassú dallamú éneked. Ne hidd, hogy nem valónak mérem én is' mindig az időt, de a cselekvés vágyai sokszor, összeomlanak az élet előtt. És nem jut idő még arra sem, hogy megírjak egy levelet, óh, rokonlélek — az emlékezés, ne hidd, soha nem feled. LÁSZLÓ IBOLYA: Csak egyef infs Tavaszi nappal lángoló hajadban ó mondd, miért kísértesz éjjelente, s vonod fejem békéltető öledbe, miért, hiszen én soha nem akartam! Már csókok parázslanak fel ajkamon, szívemben halk zsoltárokat zengetsz, megversz, simogatsz, kezedben melengetsz, mert tiéd már, tiéd minden hatalom. Ha fátyla hull az őszi esteieknek, talán anyjához vágyik így a gyerek, — csak egyet ints és én futva megyek, küszöbnek is a házad kapujába, nyomodnak is az út szürke porába, csak rám derüljön néha a szemed! BORKA GÉZA: Egy negédes lánynak Minden cukrod elolvad, Nem bámulod a holdat... Idő kérdése csak! Kényelmes lesz a táncod, Előtűnnek a ráncok... Idő kérdése csak! Fogynak-fogynak bájaid, Nőnek-nőnek hájaid ... Idő kérdése csak! ) Nézegeted az arcod, Abbahagyod a harcot... Idő kérdése csak! Egy öreg barátomnak Hajdan csókot majszoltál, Aztán meg pénzt hajszoltál, Később hírt is hajh ásztál, Végül betűt balhásztál: S mi van mindebből néked? — Egy Igmándis üveged! Somogyi Pál: Emíg rációban Át a határon A Tanácsköztársaság ideje alatt vöröskatona voltam. A forradalom bukása után a fehérek börtönbe ve­tettek. Kaposvárott és a sopronkőhi­dai fegyházban raboskodtam már egy íéve, amikor át akartak szállítani "Szegedre, a Csillagbörtönbe. Ez alka­lommal másodmagammal megszök­tem a vonatból. Veszélyes vállalko­zás volt, de sikerült. Nyolc éjjel és nyolc r.ap bujkál­tunk, bolyongtunk, mire kilenced­szer ránkvirradt, eljutottunk a Sze­ged' alatti mocsarakhoz, a rég áhított határhoz. Fáradtak, éhesek, elgyötör­tek voltunk. Ág- és tüs'ketépte ru­hánk rongyokban lógott le rólunk. A zöldes, békanyálas vizen innen a börtönök földje: Horthy-Magyaror- szág terült el, a vizen túl a vonzó és félelmetes idegen föld: külföld, Ju­goszlávia. A párás szürkületben né­zegettük, kémleltük a tájat. Álmél- kodásunkból nótaszó riasztott fel bennünket: »Horthy-baka a legelső a világon ...« A dal mindössze pár száz lépésnyire hallatszott. — Hallod? — fordultam társamhoz, Gálosi Józsefhez. Fülelni kezdett. — Igen, hallom. Gyerünk visszafelé, mert ha to­Horfhy-bakák ölelő karjaiba. — Ej, die megörülnének — mosoly­gott fanyarul Gálosi. A homokos, puha parton lassan, óvatosan, elindultunk más irányba. Többször visszanéztünk, nem vettek- í észre. De semmi gyanúsat nem lát­tunk. nem hallottunk. Csak a nyár­fák suhogtak. A dal jó darabig elkí­sért bennünket, amikor .már nem hallatszott, nekivágtunk a mocsár­nak. A felriasztott békák valóságos csatazajt csaptaik. A vadkacsák ijedt .kárdcálással röppentek fel. A víz nem volt hideg, csak friss. A fenék süppedt alattunk, néhol derékig mé- lyedtünk. Ilyenkor nagy üggyel-baj- jal cipeltük magunkat tovább. Az előttünk ágáló zöld folyondárt, sást félrekotortuk és halkan csobogva igyekeztünk. Valahonnét .kocsizörgés hallatszott. Az égen könnyű felhők úsztak. Madár is szólt a túlsó parton az egyik sudár jegenyefán, mintha minket üdvözölt volna. Elértük a partot. Én örömömben földhözvág- tam kajla kalapomat. — Sikerült! — sóhajtottam boldo­gan. — Most már nem vagyunk ra­bok, hanem emigránsok. De Gálosi nem volt ilyen derűlátó természetű, azt mondta: — Csak csendesen, pajtikám. Ez még nem a szabadság földje... A szökés izgalmai, a sok gyaloglás, a kegyetlen kilenc nap, a mocsár kifá­rasztott bennünket. Eszünk azt pa­rancsolta, menjünk tovább, de ina­ink rogytak, meg kellett pihennünk. Az egyik nyárfa tövében, melyet dús fű és nád övezett, lehevered tünk. Boldogan néztünk egymásra. Az alig 25 éves Gálosit valósággal megvénítette az egy évi börtön, a szökés, az út. Olajbama, fiatalos, üde arca beesett, sápadt volt, fekete sze­me véreres, csapzott, poros, geszte­nyeszín haja arcába hullt. Valószínű BALOGH GYULA: JAMPEC Nyakkendője tarka műremek, lebeg az enyhe szélben, Fején nincs kalap. A nap nyakába sütne, ámde itt a baj: a haj fürtökben csüng a csigolyák körül, űrül, hogy kardigánja új és nem fakó zakó. Nadrágja szára elszükül balul alul, s cipőjét borsos áron egy csibész cipész arasznyi vastag bőrrel talpalái alá. Ha swinget táncol — félre jó modor — sodor. Lehet ugyan, hogy érez embert! belül, de nem vágyik belső szebb után, bután. TÖRÖK ZSÖFI: Megfogta apám a kezem... Megfogta apám a kezem, aprócska ujjamat, , puhácska tenyerem és vezetett az őszön át ... A park akkor ülte vad halotti torát. Keringőt sírt a szélzene, s görcsös táncban múlt el a levél élete. Oh, hogy ámult gyermekseereem a vörös, a sárga, a rozsdás színeken! Orrocskámat vad csapatok támadták: a fanyar, kesernyés illatok. Éreztem-e bűnnek a jajt, a búcsút, a véget, a haláldiadalt? Nem tudom, de féltem nagyon! Sírva sej pl tettem: — Apám, nem akarom! — Ö megértett, s lágyan felelt: — Kis csillagom, ne félj, hisz itt vagyok veled! Nézd, kezecskéd, — csepp kismadár erős tenyeremben — bástyafalra talál. Megvédelek, amíg vagyok, s, ha nem leszek — kicsim? ha messze csavarog belőlem a hűtlen lélek? Hidd, hogy kezed fogom, hogy óvlak, hogy élek! : Azóta sok ősz zörgetett fagyos szélujjával . Ősz ül fejem felett. Kisfiámmal most én járom a nyöszörgő avart az eüakuit tájon. S amíg egyik védő kezem kis markát szorítja emlék játszik velem és, mit sok-sok éve halott apám — csodálatos örökségül hagyott: a végtelen nagy bizalom zsongító nyugalmát kezébe csúsztatom. ón is hasonlóképpen nézhettem ki, anert Gálosi József engem bámulva sajnálkozással megjegyezte: — Pajtikám, ez a szörnyű esztendő tíz évet elvett az életedbőL De most nem sokat törődtünk ez­zel, boldogak voltunk, elhagytuk ha­zánk földjét, ahol megvetett, üldözött rabok voltunk. Álmos sóhajokat fúj­tunk a szürkületi ég alá, melyet a feltámadt pajkos szellő összehangolt a tnádak zizegésével. Sajnos, ezit a kellemes reggeli hangversenyt nem tiolt szabad sokáig élvezni, ahogy kis­sé megpihentünk, megszáradt a ru­hánk, feltápászkodtunk s mentünk tovább. Felérve az előttünk lévő kis ka­paszkodóra, széles országúira jutot­tunk, s ahofv körülnéztünk mintegy kétszáz—kétszázötven lépésnyire, az országút melletti dombosabb részen két szálas, szerb határőrt pillantot­tunk meg. Szuronyos fegyverükön já­tékosan vibrált a reggeli napfény _ Összenéztünk. Ök is ránfebámultak. Én, hogy leplezzem ijedtségemet, az útmenti szederfa egyik lehajló ágát elmarkoltam és rázni kezdtem. A szép, nagyszemű hamvas szeder bő­ven hullott a gyepre. Gálosi néhá­nyat a szájába hajított, én is ezt tet­tem. Közben félszemmel a határőrö­ket figyeltük, nem közelednek-e. Nem szerettünk volna velük talál­kozni, mert ki tudja ... De így lát­szott, ők ás kedvet kaptak a szedre» zéshez. Amíg a két katona nagy buz­galommal szedegette a szedret, mi beiszkoltunk a nem messze lévő rozs­ba és onnét a dűlőé tra. Most már nem látszottak a katonák, nem érez­tük szúró tekintetüket. Az előbbi fá­radságot sem. gyorsan szedtük lába­inkat. Az idelátszó, fakóvöirös tornyti templom irányába igyekeztünk, hogy minél messzebb kerüljünk a határ­tól.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents