Somogyi Néplap, 1957. december (14. évfolyam, 282-305. szám)

1957-12-15 / 294. szám

Vasárnap, 1957. december 15.

SOMOGYI NÉPLAP

7

Kellner Béla.

KÖNYYVTÁR

A KARLSTEJNI VÁR TÖVÉBEN

A feketovízű Berounka folyó part- sárguló feljegyzését mutatja féltő ján sasjárta, komor sziklákon tör a gonddal. Ezt a nyilvántartást és né- magasba Karlstejn vadregényes vá- hány 18-ik századbeli bőrkötéses ra. A vár tövében csinos, tiszta fa- 'könyvet mentette elsőnek, amikor a iucska szerénykedik. Ezerkétszáz la- náci veszedelem rázúdult a falura, kója a környékbeli ipari üzemekben Őszintén elcsodálkoztunk, mikor munkálkodik, mert a kopár, köves közölte, hogy hat környékbeli falusi földből nem lehet életet facsarni, könyvtárt patronál és havonta meg- Ebben a faluban találkoztam Tuma látogatja őket, évtizedes tapasztala- Ottó 80 éves nyugalmazott iskola- taival segíti munkájukat. Nyolcvan igazgatóval, áki 50 éve társadalmi év mégis csak tiszteletre méltó kor! munkás, könyvtáros. De milyen Ez a tartalmas, kitűnő élet a bizo- könyvtáros!- nyítéka annak, hogy »Az ember koA cseh királyok impozáns várá- rát nem az határozza meg, hogy ban tett élményteli látogatás után milyen messze van a bölcsőtől, na- felülkerekedett bennünk a kíván- nem, hogy milyen távol érzi magát a -csiskodó könyvtáros. Vajon milyen sírtól«.

lehet ennek a kis falunak könyvtári »Nincs ebben semmi különös. Ta- élete itt a 600 éves királyi vár tövé- m'tó vagyok és nyugdíjasként is ta- ben? ni tó maradtam.«

Hol a könyvtár? Ki a könyvtáros? Búcsúzóul szívélyes üdvözletét Az első asszony, akivel találkoztunk, küldte a magyar tanítóknak. Ezúton útba igazított bennünket. A falu szívesen továbbítom, boltjában pedig megtudtuk, hogy Tuma igazgató úr a vasúti étteremben ebédel éppen. Lemondtunk hát arról, hogy megtekintsük a könyvtárat, mert nem kívántuk az öreg urat túlzottan fárasztani. A boltos azonban megnyugtatott bennünket, hogy »ha könyvről van szó, az igazgató úr, sohasem fáradt.«

Hírünket véve fiatalos frisseséggel keresett fel bennünket, ragyogott az arca, mikor megtudta, hogy magyar könyvtárosok akarják megtekinteni könyvtárát. Útközben megismerkedtünk egy kitűnő élet nemes nevelő eszményeivel. »Az ember csak boldog emberek között lehet igazán boldog. Mindent meg kell hát tennünk, hogy az embereket boldoggá tegyük. A könyv igen sok örömet adott életemben, ebben az örömben akartam részesíteni a környezetemben élőket, ezért vesződöm 30 éve a könyvtárral.«

360 olvasója van, ebből 120 tanuló.

A könyvtár mindhárom szobája teleteli könyvökkel. A 6075 kötetes könyvállomány (nem sajtóhiba!) folyton gyarapszik, mert a községi tanács évi 1000 koronát folyósít könyvvásárlásra, Tuma igazgató 300 koronás évi könyvtárosi tiszteletdíját is e célra fordítja, az olvasók pedig önkéntes felajánlással körülbelül évi 1000 koronával toldják meg a könyvvásárlási keretet. Az olvasók között található kezdőtől az irodalmi gourmandig vegyesen munkás, paraszt, értelmiségi egyaránt.

Tuma úr mindnyájukat ismeri, legtöbbnek apját, anyját tanította.

Az olvasómozgalomnak régi ha- .gyományai élnék a faluban. Mint a könyvtár történetében megírta,

1837-ben kölcsönöztek először a faluban. A gondosan bezárt könyvszekrényből előhámozza a régi olvasói nyilvántartást, az első olvasók

PÁRBAJ AZ ÉLETÉRT

F\r Serfőző leemelte kalapját, s jávorbajuszkája alatt egy villanásnyira elmosolyodott. Azután nyugodt, ritmusos. léptekkel az asztalhoz ment és széket húzott maga alá.

Csend volt a szobában.

Az íróasztal másik oldalán Szegő Gyula szeme összehúzódott a váratlan pimaszságon, el is vörösödön, de türtőztette magát, s leste, hogy vajon mit fog mondani a másik. Az előszobából behallatszott az írógép monoton kattogása, szabályos időközökben a sorvégek csilingelőse. Később kint is vége lett a zajnak. Kinyílt az ajtó, s a keskeny hasadékban megjelent a gépírónő szőke feje. Egy pillanat alatt végigjáratta szemét a két arcon, s aztán gyorsan betette az ajtót. Tudta, hogy zavar,

— Nézze, Szegő — szólalt meg dr. Serfőző a kilincscsattanással egyidőben —, maga azt állítja, hogy én sikkasztottam a vállalat pénzéből.

•^ondoiataimból

Az embert múlandóságában legjobban a műve vigasztalja, amely-f ről tudja, hogy túléli és megmarad utána. £

A legszebb zene a csend.

Nem elég a gondolat, hiába van meg bennünk, még összetörhet a' szavak zátonyán.

A gyakorlati érzék hiánya — férfinél gyenge pont; nőnél — átok.

Ha jól szerepeltél, magad emlékszel reá, ha hibát követtél el, mások tartják számon. ?

Mindannyiunkon lehet valami, nevetségeset találni, ha valaki mu-k látni akar rajtunk.

Akikkel közös bűneink voltak, azokat nem áll jogunkban jobban} megvetni, mint saját magunkat.

Szavainkat megnyirbálhatják, cselekedeteinket befolyásolhatják, de? gondolatainkat nem veheti el tőlünk senki sem.

A nevelés emberré tehet, a túl-nevelés majommá.

A félelem hallgat, a bátorság cselekszik.

Az igazság a legnagyobb érv, de egyúttal a legkisebb is.

A felnőtt fiúk olyanok, mint a macskák, szeretnek éjjel házon kí-l vili kóborolni. i

Ha saját magadnak szimpatikus is vagy, ne várd el, hogy mindenkinek az legyél.

A jó útitárs olyan, mint a jó szemüveg — meglátunk segítségével\ dolgokat, amelyeket különben észre sem vennénk.

Az ember akkor szerencsés, ha állandóan talál magának valami' ürügyet arra, hogy boldog legyen. >

Kíváncsi embernek a mások titka — bosszúság, a saját titka — gyönyörűség.

A saját tehetségét kifejleszteni nem tudó embernek legnagyobb tra-§ gédiája, ha képességeiből semmit sem fedez fel utódaiban.

Ne azt sirasd, amit sohasem kaptál meg, hanem azt, amit eldobtáll magadtól. f ^ a

Sok mindent ki tudunk használni, csak egyet nem — az időnket!

SZABÖ IBOLYA^

Feljelentett. Stimt. Mindezt eltűrném, mert tudom, hogy nem értenek az ügyekhez. Ám, mindez csali ürügy volt. Útban voltam, ki akartak nyírni. Gratulálok!

— Ne legyen kérem cinikus, azzal nem megy semmire. Mondja meg, hogy' mit akar tőlem és végezzünk hamar.

— Hát elég hamar végeztek velem, ez nem vitás. Hogy mit akarok? Tulajdonképpen semmit. Egy kis magyarázatot. Mondja meg nekem őszintén, hogy mivel bántottam meg?

— Engem? Engem nem bántott meg, mert nem is tudhat megbántani. Az elszámoltatásnál hiány mutatkozott, nem tudta magát igazolni, fegyelmi elé állítottuk, s bűnvádi feljelentést tettünk. Jelenleg fel van függesztve. Dehát minderről kapott tudtommal, értesítést időben. Nem értem, hogy még mit akar?

— Amit most elmondott az a látszat, a formaság. Szabályosan,' ügyesen álcázott kelepce. Beleestem, el kell ismerni. Mondja, Szegő úr, olyan sokat tudok én?

■ Ugyan, mit tudhat, kedves barátom ^— próbált mostmár fölényeskedni Szegő, míg idegességében fel alá sétált jól megtermett ádámcsutkája. Eléggé jól sejtette, hogy kellemetlen percei következnek.

A gépírónő nem bírt tovább várakozni, csak bejött a szobába, s a gépelt iratcsomót letette Szegő elé.

— Legyen szíves aláírni — mondta.

Irénke, miikor volt utoljára vacsorázni Szegőnél? — reccsentet- te meg hangját dr. Serfőző. De a bomba nem úgy robbant, ahogyan szerette volna: a lány szó nélkül megfordult és kiment, Szegő pedig felpattanva az asztaltól, vadul hadonászni kezdett az orra előtt:

— Most aztán már elég a pimaszságából! Ki innen, de minél hamarabb! Ne akarjon nagyobb bajt magának, mint amekkorát már úgyis a nyakába akasztottam!

— Szóval a nyakamba akasztotta — szólt közbe szinte közönyös, halk hangon a jávorbajúszos —, ezzel elismerte, hogy az állítólagos sikkasztás a maga ötlete, a maga csapdája volt...

— Nem ismerek el semmit!

— Már késő. Hát azt elismeri-e, hogy tízezer forintot kapott a Ga- zipusztán kötött üzletből?

— Nem ismerek el semmit! — kiabált újra Szegő, miközben szemmel láthatóan megingott lába alatt a talaj. — Nem ismerek el semmit, maga rágalmaz!

— De talán az csak nem rágalmazás, hogy októberben 60 darab yorksireit áldozott fel a haza oltárán a dicsőséges forradalom győzelme érdekében?

— Ezt honnan, veszi maga? »—*

?TtVTf»fVT»TTTTTTT T TTT'rTTTTTTTTTYTTTTTTTTYYTTTTTTTTTTYTTTTTYTTTTfTTTTTTYTTT YTTTTYTTTTTTTTTTTTTTYT YTYTTYYTYTYTYTTTTYTYYT TTYTTTYTTTTYTTTTTYT

kérdezte volna ordítva Szegő, • de a hangok már inkább ledöfött disznó hörgésóhez hasonlítottak.

— Nem ismerem el... honnan veszi ezt... ó, a kedves kis ártatlan bárányka! Tudom, bizonyítékaim vannak és tanúim! — Na, viszontlátásra a tárgyaláson — emelte fel dr. Serfozö a hangját, s jól színlelve a távozásra való hajlandóságot, a kijáratnál termett. — A viszontlátásra, ott még majd beszélhetünk erről.

—• Neeem ... várjon csak... Serfőző, hova siet? — ugrott utána a megriasztot ember, s a kabátujjá- nál fogva ráncigálta vissza a távozót. — Várjon csak, hiszen beszélgethetünk — s a tenyerébe fektette lecsüngő tokáját.

— Igaz, beszélgethetünk. Illetve majd én beszélek. A feljelentést visszavonni, egy nap. A fegyelmi eljárást elejteni, még egy nap. Ma szerda, hétfőn munkába állok a régi beosztásomban.

— Nem tetszik? Pedig nincs más választás. Vagy a bírósági tárgyalás, vagy ez. Tessék.

— Na jó, jó. De mi a biztosítékom arra, hogy ezután hallgatni fog? — s most emelte fel Szegő percek óta először a fejét. Szeme, mint a malacé, ijedten összehúzó- dott, s ádámcsutkája nevetségesen térült fel és le a torkán. — Igen, mi a biztosíték?

— Drága barátom, hát ne legyen ennyire begazolva — enyelgett Serfőző. Eddig is hallgattam, mint a sír, csak maga akart kényeszeríte- ni a beszédre. Elsimul minden ellentét közöttünk, jó barátságot kötünk, na és az üzletekből is csur- ranhat-cseppenhet éppen — nevette el magát szélesen, boldogan, a győztes megkönnyebbülésével.

S

zegő a csengőhöz nyúlt. Energikusan megnyomta a gombját, s mikor a titkárnő sápadt arccal, kényszeredetten belépett, atyáskodva megfedte:

— Ugyan, ugyan Irénke, hogy lehet valaki ilyen buta? Hiszen Serfőző kartárs csak tréfált Nem szabad ennyire sprüdnek lenni. — Hozza gyorsan elő a szekrényből a csokoládé-flippet — ezt már a parancsoláshoz szokott hangján mondta s aztán roppant udvariasan:

— Remélem Serfőzőkém, szereti ezt az Italt?

— Ó, igen.

— Hát akikor igyunk egyet a barátságunkra, no meg arra, hogy élünk.

— Bizony, nehéz az életünk —< felelte rezignált hangon dr. Serfőző — míg szájához emelte a poharat. — S nekünk nem szabad egymással párbajozni, hiszen ez az egész rendszer úgyis bennünket támad — s miközben ezt mondta, vastag, barna csík ült rá finoman ápolt jávorbajuszára.

Fehér Kálmán,

’ TTTTTVTTTTTTTTT

A s e

Másnap reggel minden baj nélkül ■elértük Subotica határát. A széles- káterjedésű város fehér-sárga házai, harmattól ezüstös háztetői csillogva tűntek fel előttünk. Mielőtt bementünk volna a városba, alaposan megszemléltük egymást, vajon mehetünk-e emberek elé ilyen ruhában, a rozsdavörös daróenadrágban, rongyos ingben, borostás, elvadult fe- gvenc ábrázattal. Az első rendőr letartóztat bennünket, állapítottuk *neg. Ezért a vasúti sínek mellett felgyülemlett olajos, kormos piszokkal bekentük egymás ruháját, kezünket, arcunkat, így afféle szerencsétlen vasúti napszámosoknak nézhettünk lei, és nyuigodtabban indultunk a város felé.

Egyetlen ismerősöm veit Suboti- cén, annak sem tudtam a címét. Mindössze annyit, hogy Cseszkó Jánosnak hívják, asztalos a mestersége. Bgyütt Voltam -vele orosz fogságban ős még azt sem felejtettem el, amiről ő többször beszélt nekem, hogy az apja a vasúti javítóműhelyben dolgozott, valamikor a 'háború előtt.

Az utcákon végighaladva ügyet sem vetett ránk senki. Kit érdekelt volna két fáradt, maszatos munkás.

Megtaláltuk a javítóműhelyt, sze- oencsénk volt, ott dolgozott még az »reg Cseszkó. Kicsiny, munkábatört, hatvan év körüli emberke volt.

— Maguk keresnek engem? — kérdezte kissé meglepődve.

— A fiát keressük — válaszoltam —, fogságbeli barátom volt.

— Hogy hívják magát? — lépett közelébb (hozzám. Megmondtam a nevemet Az öreg ráncos arca mosolyra derűit.

— Miért nem mindjárt így kezdte, édes fiam. Jól ismerem én magát. Úgy hallásból. Eleget beszélt

a fiam, a Jancsi. Maga az a Pali gyegély

rék ugye, aki őt a hajóra segítette, amikor hazaszökött?

— Én vagyok az.

— No és most honnét jönnek maguk?

— Orosz fogságból — vágott közbe Gálosi. — Haza tovekszünk, Somogyba.

Az öreg nem kételkedett, megadta a fia címét. De a lelkünkre kötötte, hogy messze kerüljük el a város központját, mert ott mindenkit igazoltatnak a rendőrök. »Amiatt a puccs, vagy mi a fene zavargás miatt...«

Cseszkó Jánost a kis asztalos műhelyében találtuk. A zömök, kefeba- juszú ember rögtön megismert.

— Nézd csak! A Pali gyerek! — így üdvözölt és átölelt. — Hát titeket milyen szél hord erre?

— Neked nem tagadom — mondtam halkan Cseszkó füléhez hajolva —, odaátról jövünk — billentettem fejemmel Magyarország felé.

— Tudod, részt vettünk a forradalomban, egyszóval becsülettel helytálltunk, dehát egyelőre győzött a burzsuj. Én négy évet kaptam, Gálosi elvtárs kettőt. Én három évet hagytam ott nekik, ő e°vet. Majd kitöltik az urak

__

S

zörnyen fáradt voltam, ahol álltam leroskadtam a gyalulorgácsra. Gálosi rögtön mellém telepedett.

— Mi az? Tán rosszul érzitek magatokat? — kérdezte meglepődve Cseszkó.

— Nem, csak a sok izgalom, a nagy fáradság... Tíz nap óta nincs nyugvásunk.

Cseszkó gyorsan letette kezéből a gyalut és szánakozó arccal mondta:

— Biztosan éhesek vagytok. Eh, hogy ez nem jutott nékem eszembe. Pedig én is így álltam, mikor megérkeztem. No majd mindjárt hozom az ételt — mondotta és elsietett.

Harminc év körüli sápadt, szomorkás arcú asszonnyal, a feleségével tért vissza, ki a kezében két csupor kávét és két pirosra sült terebélyes lángost hozott:

— Most sült ki, még meleg, egyék. — Miután megreggeliztünk, Cseszkó barátunk óvatosságból a padlásra vezényelt fel bennünket s a friss gyaluforgácsban csinált nekünk helyet. Még kérdeztek egyet-mást, de mi élheveredtünk és szinte rögtön elnyomott bennünket az álom. A jó puha fekhelyen talán két napig is aludtunk volna, ha Cseszkóné másnap reggel fel nem ébreszt bennünket. Megmosakodtunk, az asszony tiszta fehérneműt adott a férje holmijaiból. Jól ére-ztük magunkat, mintha újra születtünk volna. Reggelizés közben Cseszkó elmondta, hogy a helyi kommunista pártot egy héttel ezelőtt feloszlatták, a vezetőket letartóztatták, azt fogták rájuk, hogy oucesra készültek a hatalom ellen. És ezen a címen a szakszervezeteket és a munkásotthont is (bezárták. Rendőr áll a héz előtt.

— Hát mi akkor jókor jöttünk — sóhajtott Gálosi. — Most, hogy találunk összeköttetést az elvtársakkal, hogy tudunk valami segélyhez jutni?

Cseszkóné délután a városból azt a hírt hozta, hogy van egy hely, ahol segítik a menekülteket, ez pedig a zsidó hitközség. De nagy titokban teszik és csak a zsidó vallásunkat segítik. Gálosi Jóskának felcsillant a szeme.

— Nagyszerű, tudok én a nyelvükön. Bemesvek hozzájuk, megpróbálom. — Nagyot néztünk rá, ő hamiskásan kacsintott, majd kissé ki- agyusztálta magát, felvette Cseszkó kabátját, mely valamivel jobb volt az övénél és vidáman, fütyörészve eltávozott.

— Jaj. de furcsán néz ki ez a szép szál, derék ember a férjem Hs-" jéban. Csak a rendőr meg ne szólítsa — aggodalmaskodott az asszony.

Cseszkó barátom csorba borotvájával leborotváltam kéthetes szakállamat. Keservesen megszenvedtem én is, meg a borotva is. Telt az idő, kíváncsian vártuk Gálosit. Cseszkóné elkészült az ebéddel. A marhapörkölt kellemes illata betöltötte a házat. De Gálosi még nem jött. Türelmetlenül vártuk. Órák múltak, az asszony már önmagát okozta, hogy miért is hozta fel az egészet. Ö az oka mindennek. Ekkor belépett Gálosi. Mosolyogva, hóna alatt jókora csomagot szorongatott.

— Mi van?! — kiáltottuk feléje kórusban.

— Sikerült! — zihálta boldogan és tág mozdulatokkal előadta a történtéket.

— Sok keresés után valahogy megtaláltam a hitközséget. Benyitottam az irodába, ahol egy idősebb, kopasz bácsi pipázgatott.

— Mit óhajt, kérem? - kérdezte tőlem álmosan.

— A főrabi úrral szeretnék beszélni — mondtam neki. Az öreg végignézett rajtam, ajkát félrebiggyesztette és azt mondotta:

— Miért éppen a főrabd úrral, magának én nem vagyok elég?

— Elégnek elég — mondtam —, de én a főrabi urat keresem.

— No ha olyan nagyon óhajtja — morgott az öreg —, hát szólok neki. önt (keresik főtisztélendő úr — szólt be az egvik ajtón. Vöröses-szőke, kecskeszakállas, negyven év körüli ember lénett ki.

— Ki óhajt engem? - kérdezte nyájas mosollyal.

— Menekült, zsidó diák vagyok — léptem a rabinus elé —, kérem a pártfogását.

A rabi gyanakodva végigmért majd megfordult, levett a polcról eey jókora könyvet és a kezembe adta.

— Olvasson ebből kérem, öt sort

Belenéztem, héber imakönyv volt.

öt sort — gondoltam —, miért éppen öt sort? Talán valami ősi babona lehet ez náluk? De mindegy. Öt sor, legyen öt sor, s rnár olvastam is. Megelégedve végigsimította kecske- szakállát s kivette a könyvet a kezemből, letette az asztalra, aztán kezet nyújtott:

— Dr. Frank Manó. — Én is mondtam a nevemet. Mellémült és barátságosan beszélgetni kezdtünk.

— Na most ki vele, fiatal barátom, ki maga, mi maga, honnét jön, mi a célja?

Elmondtam neki mindent. Azt is, hogy ketten vagyunk, hogy a barátom egy ismerősünknél betegen fekszik. Elmondtam, hogy Béesbe szeretnék eljutni, folytatni akarom tanulmányaimat. Türelmesen végighallgatott, aztán felkelt, megsimította kecskeszakállát és visszament abba a szobába, ahonnét kijött. Az öregúr pedig nagyon udvariasan kávéval és két szelet kaláccsal kínált meg.

— Hát igen, ilyen az élet. A kis hal szökdös a nagy hal elől, hogy fel ne falja — motyogta.

Kis idő múlva a pap ezzel a csomaggal és két ropogós tízessel tért vissza.

— Élelem és fehérnemű van benne, osztozzanak el rajta.

Megköszöntem és rohantam vissza. Hát itt vagyok, így volt.

— Szép-szép — mondta Cseszkó gyanakvó mosollyal —, csak azt nem értem, honnét tud maga héberül? Hisz a barátom azt mondta, hogy maga Somogy megyei parasztszülők gyermeke.

— Igazat mondott — nevetett Gálosi — csak azt nem tette hozzá, hogy én két évig papnövendék voltam és ott a fejünkbe verték a héber nyelvet is. Akkor dühös voltam érte, mert azt hittem, soha sem lesz rá szükségem és tessék, most kihúzott a csávából.