Somogyi Néplap, 1957. december (14. évfolyam, 282-305. szám)

1957-12-15 / 294. szám

SOMOGYI NÉPLAP

—‘""“HmiilUliliiiii- r -r-— irflWf

Vasárnap, 1957. december 15.

<5gy anya románca

A nyárikonyha résein már kegyetlenül besűvölt a decemberi szél.

A csillag tálán sötétben az összetákolt priccsen öregasszony hánykolódik. Csak jönne már valaki, segítené le az ágyról, verné fel a csendet és mondana valamit, még ha bántót is, vagy azt, hogy »mid fáj anyám? Szeretlek... Hát miért vagy beteg, szegény anyám?...«

Beteszem mögöttem a kaput, lábujjhegyen lopódzom a nyári konyhához, nehogy zajt halljanak a szomszédok és kijöjjenek, gondolván, hogy az öregasszony rosszul lett. M ért hallottam, hogy a házbpliek megteszik ezt néha, ha már nem bírják a nyári konyhából kiszűrődő jajgatást, lesegítik őt az ágyról, enni adnak neki, felsegítik az ágyra. És önmagukban megátkozzák ilyenkor a gyermeki kegyetlenséget. Néhány másodperc múlva belépek G.-né összetákolt nyári konyhájába.

— Jó estét — mondom.

Félkönyékre támaszkodik, sokáig nézzük egymást szótlanul. Aztán félzokog. Mélyről, nagyon belülről jön ez a zokogás. A könnyek könnyen szaladnak végig az elgyötört arcon. Megvan már a szolcott útjuk. Ebben a zokogásban benne van a válasz.

8 millió forint kártérítést LÁTOGATÁS

A barcsi fűrészüzemben

Mit ér az élet, ha már hetven évnél tart? G. néni szerint semmit. Akkor sem sokat, ha éppenséggel jó dolga van az öregembernek ha egészséges és ha hetvenéves korában is naponta jóllakhat. Hát

~ 7-7.-- o

I akkor...?

G. né a szivéhez kap és a má sik oldalára fordul. Int a kezével,

__________ _____ V/IUUHUU JVIXAU/V. LIVI Kb

h

ogy várjak, mondani <űcar valamit. Ismét jajgatni szeretne, de nem mer. Csak a fogát szorítja és a hidegben verejtékgyöngyös lesz a homloka. Aztán szaggatottan odasúgja:

Csak akkor igazi az öregség, ha a gyerekek szépek és jók. Értem mire céloz. Három lánya van. jómódban élnek, könnyen eltarthatnák, de nem teszik. Nem bírják a jajgatását. Az aggok háza meg pénzbe kerül. Egyedül van, elhagyottan. Sokáig hallgatunk. Nehezen szedi a levegőt. Az arcán megszépülnek a vonások, ha időnként szünetel a kín.

Valamikor nagyon szép lehetett, amikor az életében még ragyogott a nyár. Szemei most hirtelen kifejezéstelenné válnak, a lélegzete meggyorsul. Rám néz és nelcemszegézi a kérdést: — Maga miért jött?

Választ nem vár, felemelkedik és minden erejét összeszedve rámkiált:

— Takarodjon...! Visszazuhan. Megint veri kezd:

a viz. Döbbenetes csend után beszélni

— Ne, ne menjen, maradjon itt.. . Jöjjön, fftt nyílik. az ibolya... Üljünk le a padra... Olyan rossz egyedül. De ne udvaroljon...! Megértette! Lázmérőt keresek, de nincs sehol. Homlokára nyomom a ken: éget.

— Nem akarok gyereket szülni mégegyszer! Nem akarok gyereket! G. néni lázas, nagyon lázas. Félrebeszél, de nem mond valótlansá\ O n-y nagain nl*i**ZI - —

got. Ő az anya, akiről a mesét mondja lázálmában. De tudom, megöli előbb-utóbb itt a bánat. Mert el tudna viselni éhséget, betegséget, mint már annyiszor elviselte a 70 év alatt gyermekeiért, de nem. bírja soká, hogy ezek a gyerekek félrelölcték, mások kegyelmére bízva a magatehetetlen testét. A lánya tán most fordul a másik oldalára, kényelmesen berendezett szobájában, vagy felébred, s anyáskodúa megsimogatja gyermeke fejét. Szer etetet ad, hogy egyszer majd neki is megadják. Nyugodtan teszi, mert mire a gyerekek majd gondolkodni lesznek képesek, arra a nagymamát, ki vádolni tudna, rég elviszi már a nyári konyha.

Amikor elindultam a hír nyomán erre az éjszakai útra, hitetlenkedve tettem. Nem hittem abban, hogy a gyermeki kegyetlenségnek ez a minősíthetetlen foka még ma is dívik néhol. Pedig így van. G. néni rá a példa. Először megborzadnak, aztán tudomásulveszik az

emberek. Az idő tovább rohan. G néni egyszer koporsóba kerül és

lehet, hogy a végtisztességen ott lesznek a lányai is. Ejtenek egy-két könnyet, önmaguk sajnálatára...

Vad erővel markol fájdalmában a takaróba. Aztán megint felnéz. A tekintete olyan mint a vihar utáni napsütés.

— Nehéz volt ez a kín — nyögi.

G. néni — kardoskodom —, én elmegyek a lányaihoz és szemükbe mondom, hogy gyilkosok, hogy...

Megragadja a kezem...

— Ne, ns menjen kérem, ne bántsa az én gyerekeimet. Ne bántsa a lányomat. Hiszen szegénykém, úgy sajnálom, olyan jó gyerek.

_ -T _t

A napokban megyei, vállalati, társadalmi vezetők előtt mondott helyzetképet Frimm Géza elvtárs, az Állami Biztosító igazgatója. Beszámolt arról, hogy ebben az évben már 7 995 767 forintot fizettek ki olyan károsultaknak, akik biztosítást kő töttek. Ebből az összegből a legtöbbet — több mint 5 és fél milliót kaptak az egyéni biztosítók. Jégkár címén több mint 3 milliót fizettek ki egyéneknek, s közel egymilliót a termelőszövetkezeteknek. Tűzkár címén az egyéniek 700 ezer forinton felül, a tsz-ek 300 ezer, a földműves és kisipari szövetkezetek több mint 50 ezer forintos kártérítést kaptak. Csaknem 400 ezer forintot térített meg a biztosító a földművesszövetkezeteknek betörésből keletkezett károkért. Állatkár címén 603 ezret utaltak ki a megye egyéni gazdáinak, közel 300 ezer forintot a tsz- eknek és 40 ezer forinton felül a földművesszövetkezeteknek. (Az egyéni és termelő-, illetve földművesszövetkezetek közti feltűnő aránytalanság abból ered, hogy amíg a szövetkezetek szinte kivétel nélkül szerződésben állnak a biztosítóval, addig az egyénieknél még kevesebben értették meg, hogy javaikra így is vigyázniok kell.)

Ebben az évben többek között 93 olyan tűzkáreset történt, amely biztosítás hiányában nem kerülhetett megtérítésre. Kétezer egyéni gazdának volt idén jégbizlositási szerződése, pedig ennél sokkal többen szenvedtek jégkárt. Sajnos, a biztosítás kiterjesztésének egyik legnagyobb fékezője, hogy amióta a biztosítás kötelező volta megszűnt, azóta a tanácsok is levették róla a ke züket. A beszámolóhoz tizenöten szóltak hozzá. Mindannyian szinte egységesen megerősítettéit: hiba volt, hogv a tanácsi és más szervek figyelmet eddig elkerülte e munka fontossága és támogatásukat ajánlották fel a biztosító vállalatnak, ígérték, hogy az üzemi dolgozók védelmében is többet beszélnek a biztosítás különböző válfajairól.

Mikor nyílik a nagyatádi melegfiirdő?

_ „ , = ™v--J"

H

igyje el, olyan jó... Mosoly rajzolódik a szája köré. Az ajtóhoz ro

hanok. Ezt nem lőhet már bírni. Felágaskodik és még egyszer utánam szól:

— Olyan jó gyerekek...

Látom, amint felhő suhan az arcára, és mint akinek megszakadt a szíve, a mosatlan párnába ejti a fejét.

C/MV/Í /•—»— — ---B

evágom a rozoga ajtót. Valami fojtogatja a torkom. És ilyet sziszeid a fogam között.• *

gek a fogam között:

^Jsak tudnának olvasni az unokái. Ebből a lappéldányból küldenek nekik egy külön számot. Olvassanak az anyjuk leliismeretlensé_______________ v/ti/uiootviiAi/fc CL/C ixnyjWK, b&í/llS7Tl6T(!T<l6TtoS&“

géröl és kövessék a példáját! De mégse... őrültség... Nem lehet. Ha nem tudnak róla, nem követik, tán eggyel kevesebb lesz majd ny

emberi kegyetlenség...

SZEGEDI NÁNDOR

Ezt szeretnék tudni maguk az atádiak is, hát próbáljuk megnyugtatni őket: talán ebben az évben. Talán, ha elhiszik. De az egyik baj éppen az, hogy nem könnyen hívő nép az itteni, főleg a fürdővel kapcsolatban nem az. Két éve készül ugyanis e nagyszerű épület, éppen csak elkészülni nem akar sehogy. A Somogy megyei Építőipari Vállalat hol felvonul, hol levonul róla. Úgy csinál, mint a vándormadarak. Most azután minden jel arra mutat, hogy december végére befejeződnek a munkálatok. Kész lesz a nagymedence, a kádfürdők és az öltözők is. Közkinccsé válhat a 47 fokos thermal víz.

Beszéltem áz idős Kovács Géza bácsival. Ha kicsit jobban igyekszik, nyomban fájás áll mindkét lábszárába. Az orvos ajánlotta a fürdőt, csak hát Hévíz olyan messze van, Nagyatád pedig — nyugodtan------ - -- r

m

ondhatjuk — meglehetősen közel!

Reméljük, hogy az öregnek nem kell

ismét csalódnia.-fkA METSZŐ SZÉL pirosra fújja a szabadban dolgozó pufajkás férfiak és nők arcát a Barcsi Fűrészüzem hatalmas udvarán. A síneken parkettával megtömött, fűrészporral megtöltött csilléket tóinak a nekifeszült munkások, odébb egy vagonról a most érkezett rönköket rakja lefelé a híres Bencsik-brdgád. Fújhat a szél, eshet a hó, úgy kimelegszenek az erős munkában, hogy fel sem veszik a tél aznapi főpróbáját, amit a sikertelen szereplés miatt nem követett bemutató, ■helyette az ősz prolongálta nagysikerű langymeleg napjait. Na de ottjártamkor még lomhán ülték meg a gyár épületeit, a csilléket, rönköket és embereket a kövér hó- pelyhek. Esett a hó. Bizony ilyenkor jólesik az a csupor meleg tea, amit osztanak, nagy kortyokban nyeli az ember, hadd melegítse fel egy -kicsit.

Szabó jános igazgató sem mert nagykabát nélkül kimerészkedni, amikor végig kalauzol »-birodalmán«. Sorra vesszük az üzemrészeket. Ide is, oda is bekukkantunk. Közben szóbaj ön az idei leltározás is, amiről Szabó János elvtárs elmondja, hogy egyedülálló az üzem történetében, hatvan éve nem történt meg, hogy darabonként kelljen felmérni a rönköket. Eddig az volt a szokás, hogy körülbelülre felbecsülték a készletet, idén azonban a felettes szervek ragaszkodtak a pontos számbavevéshez.

— Amikor novemberben megkezdtük a leltározást, a szállítást is beszüntettük. Mondanom sem kell, hogy zavart okozott ez a többlet- munka, amire nem készültünk fel. Mégis e hó 20-ra teljesítjük tervünket. Sok cikkéi előre vagyunk, csak a dongákkal van baj. Ennek készítésével azért maradtunk el, mert nem érkezett elegendő dongához szükséges faanyag. Mi azonban mindent elkövetünk, hogy bepótoljuk elmaradásunkat.

Két idősebb munkás nehezen boldogul a megrakott csillével. Szabó János nekiveselkedik és megtolja egy darabon. Az egyik öreg hamiskásan hunyorog rá, mintha azt mondaná ezzel: — Ugye, jól esik egy kis mozgás, igazgatóm.

—r Az édesapám — tér vissza mellém Szabó elvtárs. — A világ minden pénzéért se maradna otthon. Dolgozni akar, nem szeret tétlenkedni.

FÉNYKÉPEZŐGÉPPEL

KÖZBEN A RAKTÁRHOZ ÉRKEZÜNK, ahol az elég szűk helyiségben parkettából emelt piramisok hirdetik a vállalat jó munkáját.

— Megfelel-e a helyiség az egyre növekvő termelésnek? — kérdezem Fehérvári György raktárostól.

— Hát bizony alaposan kinőttünk ebből a helyiségből. Nem sorolom fel a sokféle méretű bükkből, cserből, akácból, tölgyből készült parkettafajtákat, amit mind itt kell tárolnunk. Kevés a hely. Kétszeres munkát végzünk, mert beérkezéskor méret és fafajta szerint szortírozzuk a parkettát, szállításkor pedig újra rakhatjuk össze. Még a tölgyfából készült parkettának is kicsi a jelenlegi raktárhelyiség.

— Mennyi parkettát gyártanak naponta — kérdem most már az igazgatótól.

A GYERMEKEK PARADICSOMÁBAN

— Hát ha azt mondom, hogy féi vagonnal, ez nem sokat mond a laikusnak, de ha hozzáteszem azt is, ez a mennyiség húsz szoba parkettázásához elegendő, mindjárt jobba* érthető.

Gyorsan kiszámítom, hogy egy havi termelésből ötszázhúsz szobát parkettázhatunk be. Ha egy közepe* bérházra húsz parkettázandó szobát számítunk, akkor egy havi termeié* huszonhat bérház szükségletét fedezi.

Közben a zajos keretfűrészekhee kerülünk. A szakmabéliek legfeljebb megmosolyogják az újságírót, amikor keretfűrészről beszél, ők csak gattemak hívják egymás között. A gépek sissegve szeletelik hat darabra a szálfákat hosszirányban. Az új német gép mohón vágja a fát. A »keretes«, Rumics elvtárs, azzal büszkélkedhet, hogy az ő brigádja a legjobb. Most ugyan még inkább kitapasztalják az új gép bibéit, de majd ha ezen is teljesítményben dolgoznak, megmutatják, nem maradnak el eddigi jó eredményeiktől. A brigád nyolc tagból áll, ketten kocsin hozzák, négyen »rámolják« a fát, a keretes és a segéd pedig a gépre ügyel.

— Nem fáztok, fiúk? — kérdezte Szabó elvtárs.

— Majd, ha jobban lesz rá időnk!

— vágja vissza nevetve az egyik keretes.

Síneken lépdelünk a rönktér irányában, ahol a teérkező fát tárolják. Távolban a csonka Dráva-híd, magános őrbódé és a jeges víz. Hátranézünk az elhaló zaj irányába;

A gépek körül úgy száll a fűrészpor, ugyanúgy beborítja a sapkát, ruhát, mint itt kinn a hó.

— Ez az épület, ahol a gatterek dolgoznak, összercgyófélben van — szakítja meg a csendet Szabó elvtárs. — Többe kerülne a javítás, mint egy modern üzem felépítése.

Ujjúval, mint valami varázsló, elém teremti a jövőre felépülő új épületet, szeme lázasan csillog, amikor arról beszél, mennyivel lesz előnyösebb, ha a sínpárak egyenesen, minden keresztezés nélkül futnak majd be az úi épületbe.

TOVÁBB LÉPDELÜNK a faraká- sők között. Szabó elvtárs lelkesen magyarázza, hogy amióta a rönktéri ászokfát betonlapra helyezték, száz százalékos megtakarítást értek el, mivel régebben a földberakták az ászokfát, ami hamar elrohadt, s állandóim cserélni kellett. Természetesen az elrohadt fát már nem lehetett használni. A lábatlan! cementgyárból szereztek be selejt betonaljakat, kockákat. A kiadás többszörösen megtérül, és. ami a legfontosabb, drága importfát takarítanak meg.

Ki-ki térünk egy-egy csille, deszkát szállító munkás elől. Elhaladunk a szárító mellett. Jobbról vidám rikkantás akasztja meg Szabó elvtársat.

— Enyém a tíz liter bor, Jancsi! Kérdőn tekintek kalauzomra, várom a magyarázatot, furdal a kíváncsiság, pec'i ? a. t mondják, ez női szokás.

— Fogadtam Jóska bácsival, az anyagtér-mesterrel — magyarázza Szabó elvtárs —, hogy még idén felépítjük az ígért fészert, ahol a frízt válogathatják.

— Tíz liter borom lesz szilvosztor- 0 re, Józsi bá! — magabiztoskod ik az

igazgató. — A te egészségedre is iszom belőle!

Megnézzük a fríz-tárolókat is.

— Magyarországon a Barcsi Fűrészüzem alkalmazott először betonalapot a fríz-tárolásnál. Erre egy kicsit büszkék is vagyunk — mondja az igazgató.

Utolsó állomásunkhoz közeledünk, a napközi otthonhoz. Mintha a hét törpe erdei házaba tévedtünk volna, aprócska székek, asztalok, ágyacskák láthatók a szobában. A gyerekek kórusban köszöntenek bennünket.

— Jó volt-e az ebéd, gyerekek? — puhatolózik Szabó elvtárs véleményük után.

— Jó! — felelik egyszerre, egy szöszi fiú kivételével, aki durcásan biggyeszti le ajkát, morcosán tekint ránk.

ebéd?

Neked talán nem ízlett az

— Nem szeretem a mákostésztát — válaszolja egy kicsit felengedve.

Naponta sok látogatója van a játékkiállításnak. Reggeltől késő estig szüntelenül kopognak, csoszognak az apró léptek a szép teremben. A gyermekek paradicsoma ez a hely. — Nézd, ilyen babát kapok majd karácsonykor — öleli szívére az egyik kis látogató a szőkefürtü hajasbabát, mintha máris az övé lenne. Anyukák, apukák térnek be apróságaikkal. Be csodálatos ez a körhinta! Egész nap forog, ol>an, mint egy jókedvű, óriási napraforgó. Tündérszép babák ülnek rajta.

De nemcsak babák, bútorok, labdák vannak itt. A kisfiú-álmok nc-t tovább ja, a villanyvasút előtt ott állnak egy darabig szótlanul a rövid-t nadrágos fiúk. Aztán egyik merészen birtokába veszi a nagyszerű já-| tékot. — Milyen takaros ez a kis őrház! ^

A kiállított játékoktól nehéz a búcsú. Valami mégis megkönnyíti. A^ viszontlátás reménye — a karácsonyfa alatti

SZÍVESEN HALLGATNÁNK meg

egy-két dalt, verset is, de sajnos mennünk kell. Elbúcsúzunk egymástól. Szabó elvtárs értekezletre megy, engem pedig tovarepít a gépkocsi, szemem elől eltűnnek a felhalmozott frízek, rönkök, megrakott csillék és pufajkás munkások, de a fülemben még mindig ott muzsikál a gatterek dallamos sirregése.

Lajos Géza