Somogyi Néplap, 1957. december (14. évfolyam, 282-305. szám)

1957-12-25 / 302. szám

A Hazafias Népfront írócsoportjának és a Somogyi Néplap szerkesztőségének összeállítása

OOCúkúOOOOOOOOOOOOOOGOOOOOOOOOOOOOOOOOOGOOOOOQOOOOOOOOOOO ÚGGGOOOQGOOOOÖGOOOGOOOOOOOQOOOOGOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOQOG© OGOOOOOO0O0CX

EMLÉKEZÉS VASZARY JÁNOSRA

születésének 90. évfordulója alkalmából.

MIHÁLY MARGIT

Nagy vizek partján

November 20-án múlt 90 esztendeje, hogy megszületett Kaposvár egyik ma már emléktáblával megjelölt házában, az Április 4 utca 9. sz. alatti házban városunk egyik nagy fia, újabb fesitőművészetünk egyik nagy alakja: Vaszary János. Atyja a gimnáziumnak volt tanára. Gyermekkorának, kora ifjúságának emlékei a mi kis városunkhoz fűződnek. De 15 éves korában már jelentkezik nála s nem hagyja nyugodni a vándorösztön. Gimnáziumi tanulmányait Kolozsvárott fejezi be. A kiegyensúlyozott dunántúli örökség így fonódik agybe ifjúkori emlékeiben a bérces Erdély romantikus, nyugtalanabb örökségével.

A változatosság keresése, az újnak törekvése jellemzője marad egész életpályájának. Tehetsége nem tűri az egyhelyben topogást, az elért eredmények babé- rain való megnyugvást, vagy a begulbózást egy bizonyos megtalált stílus tartalmi és formai világába. Életének minden esztendeje előretörés új, szinte lehetetlen szépségek irányában. S mint igazi nagy tehetség, nemcsak keresi, de meg is találja az áhított szépségeket. Művészet-felfogásának lényege, aminek következményeit önmagára nézve messzemenően levonja, ekép- pen hangzik: Ami lehetséges, annak megvalósítása az átlagtehetség dolga, de a nagy tehetség a lehetetlent is meg tudja valósítani.

Művészeti alapképzettségét a budapesti mintarajz- iskolában szerezte. Itt a régibb festőnemzedók egyik legkiválóbb tagjának, Székely Rertalannak volt a növendéke. Tőle tanulta a szigorú módszerességet, azt a készséget, hogy az ihlet, a művészi hevület legérzékenyebb alkotásait is higgadt tárgyilagossággal, nyugodt realizmussal tudja szemlélni. Az itt tanultakat mégse tartja elegendőnek. Münchenbe megy, ahol tovább fejlődik mesterségbeli tudása, de forrongó temperamentumát München akadémikus hűvössége nem elégíti ki. A tehetséges fiatal festők ebben az időben úgyszólván Európa minden irányából Párizs felé vonzódnak. Párizs a központja az újat kereső képzőművészeti törekvéseknek. Ml sem természetesebb, minthogy a fiatal Vaszary János is ide jön a gazdag művészeti hatások forgatagába. S mint annyi másnál, nála is bekövetkezik a szakítás a naturalizmussal, a természet részletekbe menő utánzásával, helyébe lép a művészet eszközeivel a természet alapján a belső mondanivaló kifejezése.

Hazajővén Budapesten és Tatán telepedik meg, de ezután ie szeret utazni, keresni új szépségeket és formákat, stílusokat a szépség kifejezésére. Az első világháború frontjait mint festő-katona járja végig. Mély hatással voltak az itt szerzett megrázó élmén vek művészetére tartalmilag és formailag is. A világháború után jutott el művészete a fejlődés teljességéig. Csupa mozgás, csupa lendület ez a művészet, vonalakban és színekben egyaránt. Szinte még tájképeiben is érezzük a táj alatt .működő tektonikus erűk lüktetését. Olyanok e festmények, mint maga a mester: örök nyugtalanság, csupa hevület, csupa temperamentum, mely azonban társul a nagy tudás fölényével, a formák virtuóz kezelésével. Valamikor, pályája elején a vonalak uralkodtak művészetében, de azután egyre inkább előtérbe lépnek a színek, anélkül, hogy a vonalakat megfosztották volna jelentőségüktől. A színek mélytűzű lobogása fejezi ki a mester viharzó vérmérsékletét, izzó szenvedélyességét. A vonalak lendületében testesül meg csapongó képzeletvilága, mely azonban gátat szab a színek tobzódásának.

Mégis mindez a nyugtalanság — Ady kifejezésével

~ nyugtató nyugtalarság. E nyugtalan zseni csupa cselekvés, csupa aktivitás, állandó feszültségben és dinamizmusában is örök optimizmus, derű és bizakodás. Ez sugárzik elő műveiből is. Mert valóban művei kisugározzák e tanítást. Állandó keresés, kutatás után az expresszionizmusnál kötött ki nem a szó közhasználatú, hanem mélyebb értelmében. A művészetnek abban látja a lényegét, hogy az kifejezzen valamit. Művészete nagy belső vulkanikus kitörések lávaömlése, de ugyanakkor tanítás is. A mester tíz évig volt a Képző- művészeti Főiskola tanára. Egyéniségét zárkózottnak, zordnak tartották. Bensőségesebb, mélyebb baráti kao- csolat a különös megbecsülés szálaival csak Rippl-Ró- nai Józsefhez fűzte, akit igen nagyra értékelt. Zárkózott, zordnak vélt egyénisége tanítás közben feloldódott, s mint művészet-pedagógus is kitűnő munkát végzett. A művészet technikája mellett tanította a művészi látást és gondolkodást is.

Afiéta termete, hatalmas fizikuma az örök alkotás lázában ég el. Minden pillanata csupa tevékenység. Mint igazi magyar zseni szívében hordozza a magyar múlt mmden szép és serkentő hatású emlékét, mint ez művei során is megmutatkozik. A múlt hagyatéka azonban nála nem emelkedést akadályozó ballaszt, hanem lendítő erő. Korszerű utakon szeretné látni nemzetét, halkan, de észrevehetően — mint ezt nagyszámú cikkei bizonyítják — szemben áll a Horthy-rezsim népellenségével. Látja annak veszélyességét, látja annak művészeti korlátoltsását. Nemcsak mint művész, hanem mint ember is független, bátor, gondolataiban is szaibads7árnyalású. Előkelő családi kapcsolatai vannak, de a néppel pályája elejétől kezdve szoros kapcsolatban áll, és számos remekművének megalkotására ihlette ez a kapcsolat. Állandóan úton van, Európa nagy részét bejárja, a legnevesebb külföldi tárlatokon részt- vesz. De nagy külföldi kapcsolatai ellenére is csak a magyar földön talál problémáira pihentető megoldást.

Élete fogytáig fiatal iharadt fizikumában is, de főként gondolkodásának lendületépe o. Csupa tűz, csupa ihlet és csmw öt’et mindhalálig. A második világháború elején. 1939-ben halt meg 72 éves korában. Robosztus egyénisége hirtelen összeroppant a háború pusztító barbárságának közeledtére. Művei ma és mindig frissen habnak, megvan bennük a mondanivaló mélysége a forma tökéletes megoldásával. Mi somogyiak legyünk büszkék Reá. hiszen a somogyi föld termetté öt. ez a színrazdag és szépséges somogyi föld, melynek egyik hivatása úgylátszik, hogy nagy festőket adjon a hazának és az emberiségnek. PÁTI FERENC dr.

CSER PÁL:

ÚTON...

A BORJÚ ELÉ triss szénát rá"rl zott, s percekig nézte, a kedves állat mint győzködik a váratlan ©leséggel. Ujjaival játékosan vakar- gatta a jószág csillaghomlokát, majd két kézzel kapta át nyakát, arcát odanyomta a selymesen puha, meleg bőrre, s szemét fátyolosra szőtte a könny.

— Ha elmegyek, ki fog téged szeretni, Gyömbér?

A lovaik alól még kidobta a szalmás trágyát, azután az ablak alatt álló priccshez ment, hogy csomagoljon Hogy jobban lásson, a lámpát leakasztotta a drótkampóról és odaállította az ágy fejéhez, egy felfordított abrakos-ládára. Először könyveit, füzeteit rakosgatta bele iskolai vászontarisznyájába, melléjük csúsztatott két csorba üveggolyót, egy vadonatúj ostorsudarat, egy rézkilincset és három üres töltényhüvelyt: kincseit. Mikor így megvolt, nyakába akasztotta a tarisznyát, mintha legalábbis iskolába készülne. Az ágy alól előkotorta apróka batyuját. Egy rend alsója, két harisnyája és a nyáron kapott sárga szandál volt kendőbe kötve: minden vagyona. A nyírágseprű nyelét húzta át a batyu fülén és vállára cobta.

Kicsit tanácstalanul ítipródott az istálló közepén, az állatokat nézte: a bét lovat, a tehenet, s Gyömbért, a borjút. Hirtelen eszébe jutott a lámpa. Visszaakasztctta kampóiára, felhúzta kormos üvegét és elfújta a lángot.

— Isten veletek! — köszönt, mintha embereknek szólna, kezével intett is az állatok felé, aztán óvatosan kibújt az ajtón.

Az udvaron Tisza, a vén szőrkupac komondor vakkantott feléje, de mikor megismerte, abbahagyta a hangoskodást, melléje sündörgött, gubancos Irháját lábaihoz dörgölte, aztán leült a földre, kíváncsian forgatta fejét a kis legényre.

A gyerek meredten állt az istálló ás a pajta fekete árnyékában. A ház előtt kellene elmennie, azt vigyázta, nem közelit-e onnét veszedelem. Szíve hangosan zakatolt, magában az egyszer-kilencet számolta, s úgy vélte, hogy az elsőszoba udvarra néző ablakában Zsófi néni ráncos, gonosz arca leskelődik, a konyhaajtó sötét gödrében Sándor bácsi áll, s fenyegetőn hlntáztatja nadrágszíjját. A padlásajtóihoz támasztott létrán Katust képzelte, a kuka, se halló, se beszélő vénlányt, amint csúnyán vigyorog feléje.

Félt. Torkát sírás fojtogatta, lába remegett. Az istálló melege, biztonsága jutott eszébe és a békés, csendes állatok embersége. Aztán a halálra gondolt.

A ház ereszéről egy macska ugrott le s puhán, nesztelenül lépkedett az ó'ák felé. Tisza rekedt ugatással fenyegette meg, aztán lendült is feléje, hogy nyakoncsípje.

A váratlanul jött kutyamnacska háborúság felrázta a gyereket. Ahogy lábai bírták, úgy vágtázott a kisajtóig. Ideges ujjakkal rántotta félre a vasreteszt, s már ugrott is ki az utcára, hátra se nézve, oda se ügyelve, mint csapódik csattanósan szeglábhoz a lécajtó. Fejét előrevágta, elszabadult csikóként loholt végig az utcán, s még a falu végén sem mert lassítani, csak rohant, mint akit üldöznek. A tarisznya kalimpálva ver- deste oldalát, s vállán furcsán imbolygóit a seprűnyélre tűzött batyu. Ó MESSZE A FALUTOL, ott, ahol a gesztenyesor kezdődik, abbahagyta a futást. Leguggolt az egyik fa széles törzse mögé, s úgy figyelt vissza, mint aki ellenséget vár. Mély csend takarta a tájat, felette a december eleji égbolt millió csillagragyogás. Az élettől elhagyott, kikopott mező, a kövesút szürke kígyója, a fák kopasz, sötétet mutató águjja merev mozdulatlanság. A faluból nem látszottak idáig a házak, még a templom tornya sem, csupán a kutyapörlekedés tanúskodott, hogy messzi, a sötétség fekete kendője mögött van a falu, az emberek.

Megnyugodott. Kabátja ujjával megtörölte könnyben és verítékben fürdő arcát, aztán viduló lélekkel indult neki az útnak, a messzibe, a reménységbe.

— Megszabadultam — mondja magának. — Engem aztán többé sohasem látnak.

Fütyörészett. Először halkan, majd mindig hangosabban. Nincs mitől félnie, elszaladt a pofonoktól, Sándor bácsi nadrágszíjjának fájdalmas csattogásától, a sok és nehéz munka nyű gétől, Katus nyálban úszó arcának undorító kísértésétől, Zsófi néni gonoszságától, mindenkitől. A kezdeti vidulást azonban hamarosan felváltotta valami újabb rettegés. Lassan és észrevétlenül lopakodott szivébe, eszébe ez az érzés. Először csak az útmenti fák árnyékának sűrű és sejtelmes bozótja nyugtalanította, majd a határban maradt kukoricatábla száraz leveleinek pergő zörgése. Aztán az út két oldalán futó árok fekete mélye riasztotta, de még inkább az eg- mást váltó, szabályosan rakott köki pacok, melyek úgy néztek ki, mint kísértő, elmaradni nem akaró sírhantok. Később a hajtásokban elnyúló, elúszó köd permete, egy láthatatlanul röppenő madár furcsa és torz vijjogása, egy megreccsenő faág, lába nyomán elguruló kő zaja dobogtatta meg szívét. Félni kezdett. Nem, nem az árnyékoktól, a sötéttől, az éjszakai neszektől félt. Mindenben az ember riasztotta, a gonosz, lelketlen emberek, akiket ott képzelt settenkedni az árnyékok sűrűjében, az árkok mélyén, a táj titokzatos végtelenségében.

Ismét futásnak eredt, kerülte az útra fekvő árnyakat, az árkok és kőkupacok feketeségét. Nem bírta sokáig a szaladást. Inge átnedvesedett a verítéktől, lába sajgott és oldalába éles késként nyilait bele a szegezés. Lépésben folytatta az utat, mikor úgy érezte, hogy kissé megkönnyebbült, lódult egyet s hangosan zihált, mint a meghajtott ló.

Jóval éjfél után, az országúitól nem messze, egy megnyűtt szalrna- kazalba vackolta be magát. Mint egy pocok, fúrta alagútját, s batyuját nyalábjába ölelve, fáradtan, kimerültén és reménykedve elaludt.

A korai dér gyöngyhava csillogtatta a határt. A nap fénye ezüstösre ötvözte a sokféle giz-gazt, kórót, gyérszálú füvet és a kazal rokkant, megcsúszott bóbitáját.

Szívem nézem, a piros bóját.

Érzem, tetézem hullámzó útját. Csendben állva nagy vizek partján, Várakozásban évről évre,

Áhítattal, riadt örömmel,

Alázattal, nyomtalan tettel,

Dacolva a közömbös idővel,

Hogy meglessem rettegve, félve, Mégis kigyúlva, jelként égve, Várjam a jövendő hajóját.

Jönnek is hajók és csónakok. Rozzant, meg díszes ifjú bárkák, Büszkén dagadó fehér vitorlák, Feketék és vidám bííborak, Gazdátlanok, meg cifrán rangosak, Rongyosak, vihartól gyötörtek. Magukat sorra megmutatják.

Dacos hűségem megcsodálják,

És csuda utakkal igéznek Még nagyobb csudákról mesélnek. Megígérnek külön csudákat, Csudákat, amik csak reám várnak, Szerelmeket és élő álmokat,

LUX ÁGNES

Nárciszok

Sárga nárciszok szétzilálva metszett kristály üvegpohárba, mint árva lelkek lepketánca, libegve lengnek, lengve-szállva.

A szirmok selyme halványsárga, mint japán ernyő könnyű árnya, mint meleg nyár illanó álma, viaszgyertyák repkedő lángja, apró vitorlák olasz parton, a Quameron. Most ébren alszom, nyárreggeli. üdítő szélben színes vitorlák, fentről nézem ... Csak álom, vágykép, nem is emlék, nem láttam soha a tengert még soha nem érzett illat-árban.

Ez mind enyém kristálypohárban.

Csudaízű csuda csókokat, Csudahangú csuda verseket, Csudálatosabb csuda életet Könnyes szemem távolba csalják, Marasztalják és elvakítják,

Mind az én szívemet akarják.

De én maradok, eggyel sem megyék Várom az ígéret hajóját Nem zengtek, róla csuda éneket,

Nem mondtak róla nagy csudákat. De hordozza az igaz csudákat És hozza az igaz életet Csak neki őrzöm a szívemet.

Szívem nézem, a piros bóját Érzem, tetézem hullámzó útját Csendben áillva nagy vizek pariján, Reménykedésben évről évre.

És ha mégsem érettem jönne.

Akkor is várom rettegve, féiv«. Áhítattal, bomlott örömmel Dacolva a kegyetlen Idővel Kigyúlva, jelként végigégve,

Váram a jövendő hajóját

FARKAS ZSUZSANNA

Mit tegyek ?

Mondjátok meg, hogy mit tegye* A haza javára!

Hiszen érte a világon Semmi sem túl drága.

Ugyan, ugyan. E hazácska Tőled mit is kérhet?

Mondd, mit tudnál neki adni Valami jót, s szépet?

A véremet mind egy cseppig. Kiontanám érte.

Boldogságom, üdvösségem — Ha tudnám, hogy kérte.

Ne, ne -halj meg! Élj boldogan A hazáért! — Érted?

Dolgozz, küzdj s adj neki mindig Igaz emberséget!

EGRI BÉLA

BOR

Barna tőkén termett drága fürt imádlak tégedet.

Büszkén veszem ajkaim közé szikrázó véredet.

Benned él a mámor, vidámság s ki tudúa mennyi dal,

A GYEREK ÁSÍTVA ÉBREDT.

Hirtelen nem tudta, hol van. Pillanatokig tartott mindez, már pergett is előtte az éjszakai film. Elnevette magát: sikerült. Szemét dörgölve, borzas üstökét vakar gat va mászott szalmabarlangja kijáratához. Pislogva bámulta a nap és dér tün- déri ragyogását.

— Bújj csak ki!

Teste bálvány lett, szíve, lelke jég. Egy borostás arcú, piszkos-rongyos, hajtotthátú öregember ült a kazal tövében. Fogatlan ínyével szalonnabőrkét szopogtatott, sündisznószeme csúfoikodva nevette a megijedt gyereket. Lábán félig fűzött, tátongó torkú bakancs, mellette horpadt papírbőrönd, azon egy fakult vásznú esernyő, halasbicska és egy fényes, barnára pácolt furulya.

— Bújj már, na, meddig strázsál- jalak?

— Nem megyek, vissza — jajdult fel a gyerek —, inkább üssön agyon.

Az öreg földre köpte a bőrkét, kézfejével törölte el nyálát borostáiba. A gyerek karja védekezőn rándult feje, arca felé, guggoló helyzetéből felsőtestével lábai közé dőlt, mint aki iszonytató verést vár, vagy a véget.

A rongyos öreg állhatatosan nézte, aztán anélkül, hogy elfordította volna tekintetét, kézbe vette a furulyát. Bütykös ujjai kettőt-hármat billentek a síp hátán. Libegő, vibráló dallam szállt a decemberi reggelbe. Először valami kesergő nóta, majd mindjárt utána régi bakanóták egymásutánban, mint futkosó, ker- getőző gyerekek. A megriasztott legényke először csak a fülével csodálkozott a nem várt muzsikán, aztán lassan felült, felfedte arcát is, önfeledten bámulta, figyelte a furulyázó öreget. Az meg csak fújta, feje, válla táncolta a dalok röppenő ütemét. A könnyekben fürdő, maszatos gyerekarc lassan-lassan felderült, csak szája szegletében maradt meg a keserű vonás és fényes homlokán három vékonyka gondbarázda.

— Na, mit szólsz az öreg Gyulához, he?

Csend. A könnyű szél zázegteti a szalmát Az apró emberke Ismét gonddal és rettegéssel küzd. Száját összeszorítja, szeme körbe szalad; merre van mertekülés?

— Itt a síp, belefújhatsz.

DAL

Minden csepped izzó drágagyongy és bűvös tűzi tál.

A kanoséból lassan kiürül a fürtök hév bora,

Mint az alkony lágyan ránk. tertil rózsaszín mámora.

A furulyát odadobja a gyerek ölébe. Az kézbe veszi, de nem nézi meg. tekintetével a felnótett vigyázza. — itt aludtam melletted az éjjé* Láttam, mikor fészket raktál. Anyád, vagy apád haragja elől futsz?

A legény tagadban rázta meg fejét.

— Nekem nincs anyám,, apám se. Nem is volt.

— No, no, tán a gólya költött?

— Az iskolában azt mondták »«gondozott-« vagyok, Papp Sándoaéíenál, meg az utcán is, hogy lelenc. A tanító néni, aki elé a harmadikba járok, folyton így szólított: te, szerencsétlen. anyátlan, aoáttan árva. Sándor bácsi úgy hívott: disznók kölike. Zsófi néni tetű tojásnak nevezett.

AZ ÖREG NAGYOT NYELT a gyerek kitörő szavaira.

Az apró ujjak simogatták, tape- gatták a fén-ves szerszámot. Belefújt. slkonjgva szaladt ki a hang, mint a vonatfütty. Nagyot nevettek rajt mind a ketten. Aztán a kopott, bőröndből szalonna, arasznyi kolbász és kenyér került, elő. A gyereket neminem kellett kínálhatni, derekasan hozzálátott az evéshez. Az öreg még bíztatta is, s hogy nagyobb kedvre buzdítsa, maga is mímelte az evést.

— Engem Piros Gyulának hívnak, a balatonoarton furuiyás Gyulának, a gyerekek meg Gyula bácsinak. Hát a te neved?

— Kari. Szántó Károly.

— Karcsi, Karcsiba, szép nevei van, még az enyémnél is szebb.

A gyerek hálás kutyaszcmakkél nézett az öregre.

— Aztán meséld el hova visz az utad.

Kari lenyelte a szájában lév# falatot. Kicsit gyanakodva vizsgáL gáttá az istentudja honnan potv- tyant esemvős, furuiyás ismerősét.

— Nem árul el senkinek? Nem iß visz vissza a faluba?

— A nem jódat, nem vagyok én sintér. hogy minden kóborlót összeszedjek.

— Megehetem még ezt a darabka kolbászt?... Elszöktem, nem bírtam tovább. Már egyszer próbáltam, mindenszentekkor. Emma teaMá néni