Somogyi Néplap, 1957. december (14. évfolyam, 282-305. szám)
1957-12-25 / 302. szám
ütaer&t, 1057. december 25. ROHOQH NCdAr * SOMOGYI PÁL KIÁLTANI KELL Kiáltani teli, A h«Ugatás ma bűn és veszedelem, Kiáltani a vészharangnál vészesebben. Mennydörgésnél hangosabban, Hogy döbbenve riadjon minden jóravaló ember, Mert mérhetetlen merényletre készülnék. A báránybőrbe bújt bestiák, A vérkufárok, Földünk alósdiei. Ellenünk, emberiség. Banditák tépte sebeink immár behegednek, Felpereseit hajlékainkat szorgalmasan építjük, De lesben állnak Házunk, hazánk körül tJj csóvákkal a régi gyújtogatok. Papoló szájak, mézes szavak mérgét csepegtetik A gyermefcle.lkekbe, balga fejekbe Milliókat készítelek elő Iszonyatos új halálra. Vérrel szerzett szép szabadságunk Serdülő, boldog életiünk felé Gyilkos kezek sötét rengetege nyúl. Mi kalapáccsal, kaszával, fegyverrel, tollal És sugárzó okos szóval, Mindennapunk minden percében, Kilencszáz millió egységesen, (Soha nem volt ily hadsereg), őrt állunk a béke frontján. És velünk állnak békeőrségen A tőkés rend igája alatt gömyedők Akik birkóznak rájuk szabadított nyomor fenevaddal, Töirtetnek az egytre távolodó kenyér után, Börtönnel, bitóval, villamosszékkel dacolva Velünk harcolnak Nagy szent ügyünkért A békéért, az életért. Ö embertestvér. Ki szereted gyermekedet, asszonyodat, hazádat, Te velünk jössz, Velünk kiáltod: Békét a világnak! VmAMYI PÁL ősz-virágok Mar deres kézzel ősz tépi » virágok s a nyár illatát. A. szírnek oly nehéz remélni, égni. várni dideregve új tavasz Lángját, napsugarát. Faros kémények bontanak új*» szürke gyászlobogót: cafatokra tépve szórja szét • nyár melegét, örömét SBélkezével a bánatos ősz. Knnsdás ősz-virágok nyílnak, illatok: csendes templomok áhítata, bús levegője. Ülve is halnak, marad pár száraz kóró s lassan majd mindent elfed a hulló bó. * BALOGH LÁSZLÓ KERÉK IMRE őszi, esH Rinyaparfon Alkonyodik, lomhán nyújtóznak, az árnyak a parton Bíbor pírba hanyatló arcát rejti a nap már, S végsugaráüal gömbölyödő hasukat simogatja Békésen legelésző borjaknak, teheneknek. Agg szomorúfűz fonnyad vesszeje hajük a víznek Fényló kékje fölé s rossz kidként törzse legörnyed. Lassan hömpölygő, sima tükröt borzol a szellő, S mint fázó ember foga, összeverődik a tar gally. Fönt meggyúilnak az ágak: reszketegen dideregve, Mint pici gyertyák, csillagok ezrei sorra kiülnek. Prücskak halk citerája peneg föl az alkonyi réten, Vad morajáéról békák kórusa is belezendül. Szél-paripáján szürkeszakállú fagy lovagol már, Meg-megviUan az éjben köd-prémes köpönyegje. LAJOS BÉLA ŐSZI SZONETT MINDÖRÖKRE Szép tested bűnös vágyban égve Simult karomba omlatag. Észbontó mámor tűzkődével Zúdult ránk, mint egy zuhatag. Zuhat&g, melyben párává tört Vér borítja be az agyat, S felkorbácsolja a szunnyadó ősi teremtő vágyakat. Tgy lettél enyém mindörökre Egy önfeledt szép éjszakán. Azóta várom, egyre várom. Hogy visszatér e perc talán. Csak mosolyogj, te hamis lány, én tudom. Jól tudom, mindennek vége van itt már! Nézd csak, mily veresek a hegyoldalon Az akácok I Itt pedig elnyel a sár. Mint feneketlen ingovány, lehúz a Iagacsos ősz... Minek örülsz ilyenkor? Vagy hiszed azt, hogy hamisan mosolyogva Visszahozod a nyárt? Ne hidd! Nézd a bor Mint színesíti meg nyáriassá E pusztuló világ vad orgiáját Mint mikor a rontás istene sújtja A létet, mint mikor omlik a gát, »Vége« — kiáltja az ember! De itt van A rámpás, szánéi lengnek a nyárban. A MECÉNÁS A mecénás őszülő művészfrizurával és megfelelő önteltséggel ült faragott íróasztala mellett. Mert hát ő volt az, aki a köztudat szerint legjobban pártfogolta a fiatal tehetségeket, s ez a nemes vonás bizonyos glóriát vont lobogó hajzata köré. A fiatal tehetségek, jobban mondva a tehetséges fiatalok, mindig reménykednek valami segítségben, valami nagy ember jóindulatában, így hát szívesen kopogtattak be a fővárosi lap szerkesztőségi szobájának párnás ajtaján, és hajoltak meg tisztelettudóan am előtt. Igaz, hogy ő-mecénássága tett is valamit egyik másikért, lyezíe írásaikat és folyósított nekik némi tiszteletdíjat. Ennyit valóban meg kellett tennie, ha fenn akarta tartani a róla elterjedt közhitet, vagyis a szépen ívelt glóriát, amelyre kényesen vigyázott. Mára is várt valakit. Telefonon jelentkezett egy hang, s félénken mondott be egy soha nem hallott nevet. — Jöjjön el! — mondotta a nagy ember nyájasan. Az ajtón éppen kopogtak. — Tessék... . Kékszemű, vézna fiú lépett be. — Bocsánat, hogy zavarom ... — Nem zavar. Maga telefonált? jj. — Igen.., ' ik — Foglaljon helyet! A fiú zavartan leült egy szék sarkára. — Csak dűljön hátra kényelmesen! — mondotta a nagy ember jóságosán. A fiú hálásan engedelmeskedett. ' — Mit irt? Tárcanovellát... — Mutassa! A fiú remegő kézzel babrált az aktatáskájában, míg megtalálta. 1. — Tessék ... A nagy ember bíztató mosollyal vette kezébe és azonnal olvasni kezdte. A fiú meghatottan figyelt. — Hm ... hm ... — Nem jó? — Hát... hát... Van benne valami... De rossz a stílusa! így nem lehet írni! Még sokat kell tanulnia! Szegény fiú szomorúan nézett maga elé. — Azért ne keseredjék el.. Nem egészen tehetségtelen. Fog még maga írni jobbat is!... — mondotta vigasztalásul a szokásos közhelyeket. A fiúban fellobbant újra a reménység lángja. A nagy ember közben végigolvasta az egészet, azután összehajtva visszaadta a papírt. A fiatal tehetség szomorúan, de azért némi kis reménnyel távozott. A glóriás ember pedig rágni kezdte a ceruzáját. — Jó témát ragadott meg ez a gyerek! Nem is való ilyen nagyszerű téma avatatlan kezekbe! Egy ilyen témához több inteligencia, több rutin kell. És már írni kezdte ő maga ugyanazt jobban, érdekesebben. Mikor elkészült vele, átolvasta. — Hát igen, így más, így egészen más ... De hol is közöljem, hogy mégse jusson annak a fiúnak a kezébe? ... No, majd kitalálok valamit! — nyugtatta meg saját magát Kopogtak. — Tessék! Ismét egy fiatal jelentkezett. A pártfogó újra elővette jószándékú mosolyát és finom, hossau ujjaival vógigsimított őszülő hajzatán. Talán megérezte, hogy fején félrebillent a glória. Szabó Ibolya M\ a bátyút nyakamban a tarisznyát és megállított. Lakására vitt és hívatta a védő nénit, aki az Ilyen magamfajta gyerekeket adja ki házakhoz nevelésre. Kérdezik, miért akarok vi“'ggá menni? Nem is tudom, hogy lit mondtam, csak sírtam keserve- v serre Tire elfogyott az utolsó morzsa kenyér, Szántó Karcsi dadogó, akadozó beszédéből előtérül! arasznyi életének csúf nyomorúsága. Anyját, apját nem ismerte. Mióía eszét tudja, ötször kapott gyámot, ilyent is, olyant is, volt, ki talán szerette is, volt ki talán valamelyest gondját is viselte, •de csak annyira, mint egy kedves állatét. Papp Sándoréknál egy évig volt Katus miatt kérték magukhoz, vigyázónak. Katus nagy lány már, éppenséggel asszony is lehetne, de lábára, derekára nyomorék, esaére meg, ahogy Karcsi mondja »kuka«. Amikor az öregek dolgozni mentek a mezőre, neki kellett rá vigyázná, nehogy kárt tegyen magában, vagy a házban, aztán az éjjelit hordani néki. az étket, meg mindwnfci’ét A disznók gondját is rá testálták, n-a meg az istállót is majdnem egészben. Odalöftték szállásra is, a lovak és a tehenek közé. Aztán verték Is, ütötték is nyakló nélkül Laasan iszonyodni kezdett a felnőttektől. Nem jó a világ, tele van emberrel, asszonnyal — gondolta. Fürkor hallotta az iskolában, hogy épül valahol egy város, egy olyan város, mely a gyermeke’«1. Ettől kezdve csak erre gondolt és már szeptemberben elhatározta: odaszokik, vagy eVemésztl masát. A védő néni vissza vitte Panp Són dórákhoz. azt ígérgette neki is, a tanító néninek is. hogy eav hét múlva eéviszi Kanizsára, intézetbe. De csak ígéret: volt ez. csak ámítás, hiszen a fetnötteíc mindig ígv csinálják. Kiszaladt effv hét. a másik is és ez alatt az idő alatt mindig a gyerek- városról álmodott. A tegnapi napon elhatározta magát.. — Tudom ám már, hol van a gyerekváros. Foton. Megnézte Fekete Pista, a negyedikes a térképen, azt mondta, egy hét alatt gyalog is odaérni —* Léhet — hagyta rá Piros Gyula. — Lehet. Egy darabig együtt is mehetünk, az én utam is arra visz. Megindult az úton a két vándor, Piros Gyula, a nyugtalan, öreg csavargó, kéregető és Szántó Karcsi, az új világot kereső kis lelenc. Újlakon beültette a gyereket egy faluvégi csőszkunyhóba, maga meg végigbotorkálta a házakat, furulyázott, imádkozott, könyörgött egy kis falatért, egynéhány fillérért. Jóval dél után volt már, amikor visszaért. Nagyszerű lakomát csaptak az összehordott ajándékokból, azután a vasúti megállóhoz ballagtak. — Fonyódig vonattal mehetünk, futja a sok apró. Éppen, mikor a jegyet váltotta, egy rendőr lépett be a lépésnyi váróterembe, nyomában pörlekedő asszony. — Ez az e — bökött az asszony Piro Gyulára — Itt a tolvaj, hogy a rosseb enné meg még a zúzáját is. A tanácsház felé megy a kis pro- secció. Elöl Piros Gyula a gyerekkel, aki szüpög, nyűgösködik, érzi a kelepcét. Az öreg erősen fogja kezét, nehogy elszaladjon, bolondot csináljon a kis legény. — Mi a csodának rémüldözöl? Kerge asszony ez, tudja az egész falu. Hogy én loptam, /te ezt elhiszed? Nem olyan ember az öreg Gyula ... Hadd beszéljen csak, asszonyi szokás ... Majd a tanácsnál tisztázódnak a dolgok, az elnök jó ismerősöm ... A rendőr meg azért van itt, hogy legyen. Bántott-e? Ugye nem?! De olyan hivatala van, ha valaki azt kiabálja: tolvaj, azt sikonyázzák: rabló, vagy pedig, hogy ég a pásztorház, neki szaladnia kell... A Z ÖREG ÉS A GYEREK mö** gött alig ölnyire a rendőr lépked, meg az asszony. A rendőr fiatal ember, ragyogó arcú, derék legény. Magában büszkélkedik, hogy ilyen hamar nyomra lelt. Ebbéli örömében nem is nézi, nem is méri sikere okát, mert menyasszonya, Giziké feltűnő, eltűnő képe játszik vele. Hatkor vége a szolgálatnak és Gizivel kukoricát morzsolnak majd a kamarában... Az asszonynak pörög a nyelve: — Ki keltett mosnom, mert az este Janika összekerrte lekvárral. Meg is fejbököltem érte, hiszen vadonatúj volt, alig két hete, hogy viselte. A kerítésre csaptam száradni. A fészkes fene gondolta, hogy éppen erre a pulóverra vásik ennek a tekergőnek a foga? Pedig higgye el, két marék töpörtyűt adtam neki. Jószíwel, mert én ilyen vagyok, szánom a szegényt. Még szerencse, hogy a szomszédék Marikája észrevette, mint kapja le a kerítésről, s gyűri kabátja alá... A tanácselnök szobájában ül a társaság. Az elnök a nagy, barna íróasztal bástyája mögött, jobbkézről a rendőr és az asszony, balról Piros Gyula a beijedt legénykével. A rendőr jelent. Az asszony éktelenül panaszkodik. Piros Gyula hallgat. A -gyerek őzszaméből sűrű patakban omlik a könny. — Magát ismerem — mondja az elnök —, azt azonban nem hittem volna, hogy máséhoz nyúl. ölég öreg már, igazán veszteg maradhatna. A csodának csatangol faluról falura, végtére csak jó dolga volt Sáriban, az öregek házában?! Ezt a gyereket meg hol szedte? Piros Gyula bátorítón veregette meg Karcsi vállát. Felállt, odatotyogott az elnök asztalához. Súgva mondta: •— Küldje ki egy kicsit ezt a szegényt. Küldje ki no, de vigyázhassa is. mert kereket old. Nem szeretném ... Akkor elmondok mindent. — Csak ne susmotoljon — formed! rá az asszony. — Lopott, vagy nem lopott? Az elnöknek dolga, gondja jár fejében, bosszús is, haragos is, hogy egy vacak pulóverrel lopják idejét. Főleg Piros Gyulára mérges, hiszen az 6 közbenjárására vették fel négy esztendeje az aggok menhelyére, Sáriba, s lám, sose nyughat, meg-meg- szökik, végigkoslat hat falut, míg ki nem telik sora, hogy végtére a köz- igazgatást háborítsa. Jó, jó, nem nagy dolog, nem országos ügy, de most itt van vele ez az áerólszakadt apróság is. Ki tudja, miféle ügy ez? A RENDŐR VISZI KI a rúgka- pálózó gyereket a szomszéd szobába, mikor visszatér, az öreg száját törli, üstökét vakarja — Nem vagyok én rendes ember, sose voltam az. Régen, a cirkusszal megszoktam az állandó tekergést, s hébe-hóba most is rávisz a gonosz vér. Fél évig, háromnegyed évig csak bírom a menhely csendjét, rendjét. aztán rámjön a betegség, mennem kell. Ott már tudják, hogy én ilyen vagyok. Ilyenkor járom a falukat, furulyázok, imádkozom, kinek hogy tetszik, aztán esténként elülök a kocsmákban, iszom a saját pénzemre, meg mások jóságára. Lopni azonban nem szoktam, csak ha igen-igen muszáj volt. Most sem azért tettem, hanem a gyerekért... Ne bántsák ezt az árvát. A mesékbe vágyik, egy olyan városba, ahol csak gyerekek vannak* mert olyan nagyon kitelt előtte a felnőttek becsülete. Hajnalban szegődött mellém ... Csodálkozva, de tökéletes hitetlen- kedéssel hallgatta a három ember furulyás Gyula fúra meséjét. — Hozza csak be azt a gyereket — szólt az elnök a rendőrnek. Karcsi kék volt és sárga volt, amikor bevezették. Ösztönösen az öreg közelébe somfordált. Nem tudta, mi volt itt, nem tudta mi lesz itt, de félt, remegett, s eszébe • jutott, jobb let volna, ha a halastóba öli magát, véget ért volna keserves kálváriája. Nem tud ő sohasem megszabadulni a veszedelemtől és most Gyula bácsi is idehozta megint csak a felnőttek kőzé, akiknek erős karja van, hatalma, csak szívük kevés. Gyömbér — jutott eszébe, míg szemlesütve állt a kíváncsi tekintetek előtt Gyömbér, te sohasem bántottál, de igen-igen szerettél engem. — Vissza kell menned kisfiam — mondta ki a szót az elnök. A gyerek idegesen rándult meg. de nem szólt vissza. Az öreg mögéje állt, két kezét vállára tette, magához szorította védelmezőn. — Egyik kutya, másik eb — morgóit feléjük az asszony. — Hová akartál menni? — kérdezte kicsit rekedt hangon az elnök. — Felelj már. nem esznek meg — noszogatta védencét a vén csavargó. — Fófcra, a gyerekvárosba — fejelt akadozva Szántó Karcsi. — Hát miért? Ha gondozóid rosz- szak, kegyetlenek is voltak hozzád, azért, nem kell még világgá szaladni, van törvény és van igazság. — Nekem elegem volt má1* ebből a világból — jajdult fel a gyerek, aztán aléltan omlott el az öreg karjaiba. Az asszony ecetért és vízért szaladt. A három férfi tehetetlenül nézte a padkára fektetett, fakult arcú fiút. Az elnök fejében úgy kergetőz- tek a gondolatok, mintha a papírpörgettyű apróka vitorlái. He kellene szólni a járáshoz, telefonon intézkedjenek. .. Szegény... Csak Márta, a felesége ne lenne olyan nehéz természetű, hazavinné, biz isten haza- vinné, felnövekedne becsületben Im- russal és a kis Ágival... A fene egye meg ért a világot.. Mi az istenfáját csináljon hát? Küldje el, s boktogul- jon, ahogy lehet? Kegyetlenség... Főt?... Felveszik-e?... Papír, javaslat. határozat, a nyavalya jobban tudja mi (kell még ilyesmihez! Főt?... Az asszony, vizes ruhát tett Karcsi fejéire, arcát is meelocsolta, aztán ecetet sza go Itatott vele. — Ugye, nem visznek vissza? Ne bántsanak! — eszmélkedett a gyerek. CÖTÉTEDÉSIG a kis szökevény akadozó, sírástól és félelemtől vegyes elbeszéléséből kialakul a mozaik: Szántó Karcsi életének megrázó képe. Amikor meg gyű jtották a villanyt, az elnök magára kapta téli- kabátját — Fehémé! Mondja meg a feleségemnek, hogy főbenjáró hivatalos ügyben el kellett utaznom... Gyere, fiam! Húsz nerc múlva indul a vonat. elviszlek Főtra. ne félj beszerezlek. ha addig élek is. Piros Ovulának remegett a ezéja- széle. A knrvott bőröndből kivette a féltett- furulyát. — Neked adom. emléknek. Három hét. múlva karácsony lesz. tedd majd a fenyőfa alá, az öreg Gyula ajándékát. Az asszony az a.gyonemlegeéett pulóvert vélte ki kötői® alól. Nézte, forpatta. már-már nyújtotta is a gverek felé. de aztán mást gondolt Kötónvzte^éből három szem diót halászott elő. azt nyújtotta Karcsi felé jótékonykodva. — Vedd el. szívem, majd a hosz- szű úton elroDogtatod. Aztán elmentek. Ovula, a rendőr, az asszonv a tanácsház elől bámult utánuk, míg csak sűrű hálót nem font nyomukba az este. — Jöjjön. Gyula bácsi — szólt a rendőr a rongyos csavargóhoz, jöjjön, igyunk a maga egészségére egy pohár bort.
