Somogyi Néplap, 1957. november (14. évfolyam, 256-281. szám)

1957-11-20 / 272. szám

gf ' V5 SOMOGYI NÉPLAP Szerda, 1957. november 29. EMLÉKEIM RIPPL-RÓNAI JÓZSEFRŐL P yérmék voltam még, az első elemit végeztem el, mikor a nyári szünetben először láttam Rippl-Rónai Józsefet. Akkor jött ha­za Párizsból, hogy most már végle­gesen Kaposvárt telepedjék meg. Édesapja igazgató-tanító volt az úgynevezett Cigli iskolában, amely _ a mai Baromfikeltető Állomás helyén volt, a Május 1 utca és a Virág utca sarkán. A mester egyideig feleségével együtt szüleinél lakott, valamivel később pedig házat vett, nem messze innen, a kórház közelében. Mi az is­kola közvetlen közelében laktunk, s jó szüleim és az összes környékbeliek is nagyon jól ismerték az igazgató urat és családját, sokat beszéltek fiáról is, aki a messze Párizsból ed­dig csak ritkán tért haza, de most már végleg itthon marad.. Mikor szeptemberben édesanyám kézenfog­va elvezetett a beíratásra, a bejárat mellett lévő igazgatói irodában tör­ténetesen a mester helyettesítette tá­vollévő édesapját. Csak kevesen vol­tak, s a mester elbeszélgetett velem, már ahogy gyermekekkel szokás. Az én osztályomat, a másodikat éppen édesapja tanította, bevezetvén bennünket az elemi ismeretek rejtel­meibe. Nagyon szerettük, s még ma is jól emlékszem patriarchális sza­kállára s nyugodt, tekintélyt biztosí­tó modorára. Az igazgatói lakás az épület hátsó traktusán volt, udvarra néző, nagy félköríves ablakai ma is úgy vannak, mint ahogy az egész épület is nagyjában ma is így van még, mint akkoriban volt. Itt dol­gozott a mester a félköríves abl akoli mögött, jó időben pedig az ablakok előtt a fákkal árnyékolt udvar elő­terében. Egyik itt készült kénére most, több mint fél évszázad távo­lából is világosan emlékszem. Fia­tal no volt a modell, széken ült, s fehér galambot tartott karjai közt az ölében. Nem tudom, hova lett ez a kép. Azóta nem találkoztam vele sem tárlatokon, sem magánházaknál, de még reprodukcióban sem. Édesapja nemsokára nyugalomba vonult, s ezután már jóval ritkáb­ban láttam a mestert, de néha- néha feltűnt a piacon is rajz-mappával ke­zében. Tárlatokat is rendezett, s ezeken nagy készséggel magyarázta művészetét a megjelenteknek. A közhangulat mindinkább mellette nyilatkozott meg, a kaposváriak kezdtek büszkék lenni a festőre. Még azok is rokonszenwel nézték, akik talán nem értették meg művé­szetének lényegét, de úgy gondolták, hogy a rokonszenv megilleti őt, mint városunk szülöttét. Felsős gimnazis­ta voltam, mikor Fieber Henrik mű­történész előadást tartott a városhá­za zsúfolásig meglelt nagytermében. Az előadás nem Rippl-Rónairól szólt, dó az előadó beleszőtte nevét, mint égjük legnagyobb magyar festőét, s ez feltűnően jó hatást váltott ki a közönségben. Népszerűsége emelke­désének kétségtelenül tényezője volt egyénisége is. Megjelenése rendkívül megnyerő volt, modorában semmi sem volt a művészgőgből, öltözeté­ben széles karimájú kalapja, csokor­ba kötött nyakkendője és színes mel­lénye ugyan kifejezte a művészt, de a későbbi években ezek is egyre in­kább eltünedeztek. Nem volt köny- nyen barátkozó, de aki hozzá köze­ledett, ahhoz mindig barátságos volt. Érthető, ha meg volt benne is a nagy művészek zárkózottsága, de ez a zár­kózottság senkire .sem hatott kelle­metlenül. Kevés beszédű volt, ön­magáról pedig alig szólt. Szellemes volt, de sohasem szellemeskedő, s ha valamiről nyilatkozott, arunk min­dig megvolt a magva, tartalma, s ha a beszélgetésbe mégis belemclc gedett, rendkívül közvetlenül, egy­szerű módon tudott elbeszélgetni az élet mindennapi dolgairól. fezeket már mint egyetemi hall- gató tapasztaltam így. Egyik vakációban megismerkedtem egy fia­tal horvát festővel, Tusics .Jánossal, aki a mai zeneiskola karzatán feste- gette képeit. Itt ismertetett meg Tu­sics Rippl-Rónai Ödönnel, a művész öccsével, a kitűnő műgyűjtővel. Rippl-Rónai Ödön nyugalmazott ál- lomásfónök volt, s nyugalmának éveit teljesen a művészetnek szentel­te. ö maga is rajzolgaiott, egyik raj­zával később meg is ajándékozott, de főként a műgyűjtésre fordította min­den szenvedéllyel anyagi erejét és idejét. Ehhez bátyja révén jelenté­keny kapcsol átokkal is rendelkezett. Igen szerettem rokonszenves egyé­niségét, igazi emberségét, érdekes művészetszemléletét és a művészet­ben. való tájékozottságát. Vele és Tusicscsal való barátságom igen el­mélyült, bár nem tegeződtünk. En­gem valamennyire céhbelinek is tar­tó ttak, fhert verseim jelentek meg Andor József folyóiratában, az Élet­ben. Ödön szívesen beszélt bátyjá­ról, például bátyja eleganciájáról, aki még legszegényebb párizsi évei­ben is tudott elegánsan öltözködni. Nyárön — úgymond — zsákból varrt ügyesen nadrágot, jól kivasalta és igen jól állt neki... Igen természetes, hogy most a mes­terrel is újból kapcsolatba kerültem. Néha találkoztunk vele a mai Béke Szálló vagy a régi Korona Szálló teraszán, ahol most az Ady kollé­gium van, bár a mester sem, egyi­künk sem volt rendszeres kávéház- látogató. Ekkor már kinn laktak Róma-hegyi villájukban, ahova a be­szerzéseket a -kordé elé fogott Tatár nevű szamárral bonj'olították le. A telet Rippl-Rónaiék rendszerint Bu­dapesten töltötték a Kelenhegyi úti Művészházban. Amikor az első vi­lágháború végén a beszerzések meg­nehezültek, Ödön szerető gondosko­dással többször is küldött ide álta­lam zsírt, diót és egyebet. Itt talál­koztam Dudits Andorral és Tölgyessy Artúrral is. A mester mindig szíve­sen elbeszélgetett velem, bár nem szoktam visszaélni türelmével. Az ilyen beszélgetéseink többnyire esztétikai irányúak voltak. Egyszer megemlítettem, hogy a művészeket megihleti a szomorúság. Tagadólag intett. >-Én csak akkor vagyok szo­morú — mondta csendes mosollyal —, ha nincsen pénzem.« Feltűnt ne­kem az irodalomban való tájéko­zottsága. Amit mondott, e vonatko­zásban is mindig pontos és találó volt. Személyesen ismert több fran­cia írót is, például Verlaine-nel is volt többször találkozása. Egyszerű­en, keresetlenül és tősgyökeres ma­gyarsággal beszélt, idegen szavakat nem igen használt, kerülte az izmu­sokat, de mondataiban mindig meg­mutatkozott valami nagyvonalúság, a világnak széles körű szemlélete. Móricz Zsigmondnak Rippl-Rónai Józsefről írt és Móricz Virág Apám regénye című művében közölt írását eltúlzottnak tartom. E szerint Rippl- Rónai afféle Móricz Zsigmond no­vella alak, holott pedig Rippl-Rónai egészen modern ember volt. A kiej­tése sem volt annyira somogyias, mint azt Móricz Zsigmond feltün­teti. Volt ugyan benne bizonyos táj­íz, de ez nem ment nagyon az iro­dalmi kiejtés rovására. így van ez nagy művészek találkozásánál. Mó­ricz Zsigmond Rippl-Rónaiból igazi Móricz figurát csinált, viszont Mó­ricz Zsigmond lesz Rippl-Rónai port­réjában igazi Rippl-Rónai figura. A Művészházon kívül egyszer találkoztam Budapesten Rippl-Rónaival, Ady Endre temeté­sén. A Kerepesi temetőből kijövet találkoztunk össze nagy néptömeg közepette. "Nagyon lesújt Ady halá­la — mondotta —, csak nemrégiben látogattam meg. Beteg volt, de nem gondoltam, hogy ennyire végzetesen. Bíztam szervezete erejében. De most már vége, aránylag fiatalon. Pedig még mennyi ideje lehetett volna. Most már ezután Ön sem ismerked­hetni meg vele...« Ez célzás volt ar­ra az ígéretére, hogy egyszer alkal­mat ad a nagy költővel való meg­ismerkedésemre. Azután még egyszer meglátogattam a Művészházban a húszas évek elején, a Horthy-ellen- forradalom idején. Borús arccal fo­gadott, az ellenforradalom terror- cselekményei nagyon elkeserítették. »Attól lehet tartani — mondotta —, hogy nem lesz többé Magyarország, felosztják az egész országot«. Azután sokáig nem találkoztunk. Rippl-Ró­nai Ödön mindnyájunk nagy fájdal­mára meghalt, én elkerültem Szat- már megyébe tanárnak, csak ritkán jöttem haza. Mikor azután haza kerültem a gimnáziumhoz, ismeretségünk fel­élénkült. A Béke Szálló teraszán ta­lálkoztam egy délután vele. Éppen Pesten volt tárlata, az újságok mind ott voltak az asztalon a tárlatáról szóló bírálatokkal. "Melyiket olvas­ta?« — kérdezte. — »Ezt« — mutat­tam az egyikre. "Ez nagyon színes — folytatta —, de nem mond semmit. Ugyan, dehogyis azt akartam én az­zal a képemmel kifejezni. Inkább ezt a másikat olvassa el. Ez nem olyan színes, de általában fején találja a szöget...« Ezután szippantott egyet rövidszá­rú angol pipájából, amelyet sokszor akkor is a szájában tartott, ha már kialudt. Pár percig tartó csend kö­vetkezett Azt kérdeztem, kit tart a legnagyobb festőnek. Gondolkozás nélkül válaszait: "Rembrandt-ot. Ki is lehetne más? Minden hozzáértő Rembrandt-ot tartja annak. Tudja, a művészetben is, mint a természei,oen is, mindenkinek van apja. Minden művészre hatott valaki, csak Remb- randt-ra nem. Bár lehet, hogy őrá is hatottak, csak nem tudjuk kicso­da... « Végezetül annyit mondott: "Már többször megfigyeltem a ke­zét, érdekes keze van. Majd egyszer lerajzolom ...« Egyszer már a Művészházban is említette, hogy a kezemet lerajzolja, de akkor elmaradt, most pedig már végképpen elmaradt. |M őst már csak a temetésére •LTA mehettem el, mely Kaposvár legnagyobb temetése volt. Szülőváro­sa méltó végtisztességei búcsúzott legnagyobb fiától. Páti Ferenc dr. Könyvis merte fás Mann, Thomas: Az elcserélt fe­jek (Magytar Helikon). Elzfevir Könyvtár. Kb. 160 oldal, fűzve 9,— forint, félibőrkötésben 30,— forint, egészbőrkötésű számozott példányok 40 forint. A nagy író e remekbeszabott el­beszélése a szép Szita és két sze­relmese tragikus sorsában megmu­tatja: hiába követel rendet az a társadalom, amely elavult törvényei­vel eleve rendetlenséget teremt. A száz tornyok városában Akinek szeme szeret megnyugod­ni a méltóságos románstílű kőíve­ken, vagy kószálni a gót csúcsok cirádáin, örömét lelheti Prágában. Akit felüdít a barokk idők ezernyi játékos' emléke, a renaissance ker­tek varázsa, sok gyönyörűséget ta­lálhat a gyöngyházszínű prágai ősz­ben. Gondosan ápolt középkor, a lovagkort idéző komor bástyák, ódon várfalak, árkádos öreg házak, évszázados hidak, romantikus ház­tetők, simán magasba nyúló modern épülettömbök, legendák és történel­mi valóság keveréke Prága, Cseh- évszázadok történelmi hagyomá­nyain nyugszik, az élet mindennapi friss lüktetése pedig pezsgő éini- akan-ásról beszél. Vezetőnk, első városnéző sétánk alkalmával, így kezdte tájékoztatá­sát: "Prága hét dombon épült, mint Róma.« Somogyi rátartisággal rög­tön hozzáfűztem: »és mint Kapos­vár.« Senki se csodálkozzék, ha legközelebbi prágai kirándulása al­kalmával — amit miután nem va­gyok irigy ember, mindenkinek tiszta szívből kívánok — az idegen- vezető ekként tájékoztatja Prága fekvéséről: »Prága hét dombon fekszik, mint Róma és Kaposvár«. * * * Néhány könyvtárban böngészve, találtam somogyi vonatkozású köny­veket is. »A ‘kaposvári gimnázium történetét«, »Csorba József: Somogy vármegye ismertetését.«, »Somogy vármegye monográfiáját«. Sőt Vác- láv Pubal: »Magyar Múzeumok« cí­mű csehnyelvű, kitűnő, új könyvé­ben a mi múzeumunk fényképes rö­vid leírásával találkoztam. Még egy motívum idézte erősen Kaposvárt. Turnov tizenhatezer la­kosú kis városban, ezer tagú zene­barát egyesület működik. Mintegy ezer ember adja le havonként obu- lusadt, helyesebben koronáit a he­lyi szimfonikus zenekar fenntartá­sára és arra a célra, hogy időnként magasszínvonalú hangversenyt hall­gathasson. Nemrég Szvetosziav Rihter is vendégszerepeit náluk óriási sikerrel. Hogy miért éppen ez alkalommal jutott eszembe a mi kedves Kapos­várunk, annak kitalálását élénkebb képzeletű olvasóinkra bízom. Lépten-nyomon láthattam, milyen hallatlan becsben tartják műemlé­keiket. A műemlék épületekbe több­nyire könyvtárakat, múzeumokat és képtárakat telepítettek és ezek az intézmények gondosan karbantart­ják, ápolják épületeiket. Hol egy tornyot, hol egy bástyát ölelnek kö­rül a vékony esőállványok, rajtuk kőfaragók, építőmunkások, műtör­ténészek és mérnökök sürögnek-io- rognak és mint magam is tapasz­taltam, vitatkoznak. Mint mondják, az idősebb restauráló munkások va­lóságos műtörténészek, akiknek vé­leményét és tapasztalatait hasznos figyelembe venni. Úgy hallom, hogy Prágában mű­ködik egy cserépgyár, mely kizáró­lag barokk cserepeket gyárt a prá­gai műemlékekhez. Egy időben meg akarták szüntetni működését, mert az üzem nem volt gazdaságos. Győ­zött azonban a város szeretete és a gyár ma is él, termeli a múlthoz a jövőt. * * * A szállodákon lobogókkal jelzik, hogy milyen nemzetiségű vendéqeik vannak. Az idegenforgalom olyan élénk, hogy a prágaiak már nem is figyelnek fel az idegen szóra. Ha nagyon fülel az ember, akkor azt is megállapítja, hog\r Prágában még csehek is előfordulnak. (Folytatjuk.) Kellner Béla {NÉPI EGYÜTTESEK NYOMÁBAN C7& első gqozeieni után... Bevallom, ritkán talál az ember manapság olyan csupaszív, lel­kes gárdát, mint a barcsi földművesszövetkezeté. Mindössze másfél órát töltöttem velük, először a próbateremben, aztán a fehér asztal mellett, ahol igen szerényen és mértéktartóan az előző napi győzel­met ünnepelték. E rövid ;dő elég volt ahhoz, hogy megismerkedjünk, hogy a táncos lábak ügj'es mozdulataiból, az arcok mosolyából, né­hány egyszerű szóból megértsem őket, s velük együtt drukkoljak a további sikerekért... Mindössze májusban kezdte működését a földszöv és KISZ közös népi együttese. Mit is mondjak róluk? Remek gyerekek. Fiatalok mind, a fiúk még távol a katonaköteles kortól, a lányok a férjhez- menéstől. Javarészük a földmuvasszövetkezet dolgozója, de van köz­tük munkás, paraszt, diák, egyszóval egyesítették az ügyes, kultúrát, táncot szerető fiatalságot. Ma már huszonnyolcán vannak s egy soro­zat jól sikerült, szereplés után jutottak el a mostani győzelemig ... Műsorukat nem láttam, csak részleteket a próbán. De milyen ie- het az előadás, ha közönség, a szereplés izgalma, túlfűtött hangulata nélkül is annyi szépet produkáltak? De hiszen nem is kell erről szól­nom, a barcsi bemutatkozás, a lellei fesztivál, a környező 6—7 köz­ség közönségének lelkes üdvözlése, tapsa mindent elárul. Műsoruk? Jól összeválogatott, tartalmas, színvonalas. A kistere- nyei leánytánc, a püspökhatvani legényes, a népi zenekar számai, Pin­tér Marika népdalénekes, s az együttes vezetőjének, Szerecz Józsefnek gyűjtése nyomán bemutatott vízvári tánc között aligha lehetne sorren­det felállítani, eldönteni, hogy melyik jobb, melyik közkedveltebb. A fiúk és lányok mindannyit szeretik, s a közönség csakúgy, mint ők. Hetenként háromszor próbálnak — most, a földszöv járási verse­nyének győzelme után is. Mi ennek az oka? Nagyon egyszerű. Szüre­tik a táncot, szívesen csinálják, de nemcsak ez. tartja őket össze, sok­kal több. Hat hónap alatt egy kis család formálódott a táncosokból. Olyan család, melynek tagjai együtt járnak moziba, együtt sétálnak, énekelnek és játszanak, s akiknek belső, maguk alkotta törvényeik vannak. Csák egyet említek, azt is nagyon hasznos lenne bevezetni másutt. Saját maguk elhatározták, hogy aki egy percet késik a próbá­ról, 50 fillért fizet. A pénzt takarékba viszik — külön pénztárosuk is van —, s nyári kirándulásokra tartogatják. Nagyon szép célkitűzés, de bevallom, egy kicsit aggódom a kirándulások miatt. Vajon össze- ' gyűlik-e annyi, hogy eljussanak valahová? Mert nagyon pontosak a gyerekek, ritkán kell járni a takarékba... Bár, ha iljren szépen sze­repelnek, mint eddig, biztosan csurran-cseppen egy kis kiegészítés va- lahonnét... Eddig is sokat kaptak, de hozzáteszem mindjárt: meg is érdemel­ték! A zenekarnak inget, a fiú táncosoknak nadrágot csináltatott a földművesszövekezet. Talán háromezer forintot is költöttek már a lel­kes gárdára, s a MÉSZÖV is adott valamit, bár az ő kulturális alapjá­ból többet várnak... S ha már családról beszéltem, elmondhatom azt is, hogy odaadó, áldozatos szívű atyákra talált az együttes a földművesszövetkezet ve­zetőiben. Ök nem csak sikert várnak, adnak is valamit. Perl Imre, a szakszervezeti bizottság elnöke szinte lelke, mozgatója a gárdának, s minden próbán, minden szereplésen ott van. Hasonlóképpen a földszöv többi vezetője is. Sokat jelent ez, tudom, biztatást, nagyobb erőt, ki­tartást a munkához ... No és még egy érdekesség. A népi együttesnek vannak tisztelet­beli tagjai is. Ilyen Vincze Béla, a »legidősebb«, aki nem táncol ugyan, de beválasztották az együttesbe, ö szerzi a mozijegyeket, s talán úgy is mondhatnám: egy kicsit kellékese a tánccsoportnak. Nemrég bú­csúztatták őt, mert katonának megy. Könnyezve vette át a gyerekek kedves ajándékát. Próbák szünetében beszélgetnek a fiúk, lányok. Ott vannak a kul- túrházban, körülülik a termet, s mindig akad valami érdekes téma. Legutóbb például a Bakaruhában című filmen vitatkoztak, máskor rövid műveltség csiszoló előadást hallanak, vagy éppen népi játékok­kal szórakoznak. Azt hiszem, már nem is tudnák elképzelni az életet egymás nélkül. Éppen indulni akartam, amikor hallom, hogy újabb szervezkedé­sen törik a fejüket. Nevezetesen arról van szó, hogy ifjúsági szerve­zetet alakítanak, s a tánccsoport egyben KISZ-szervezet is lesz. Ha igaz, azóta már meg is választották a vezetőséget. Természetesen be­fogadnak mindenkit, aid jön, nem feltétel, hogy jól tudjon táncolni. És most, az első helyezés, az oklevél ós emléktárgy megszerzése után mit csinál a kis család? Tanul, tanul és tanul. Mert ez csak kez­det volt, a megyei versenyen már nagyobb lesz a tét. Hiszem, hogy nem okoznak csalódást önmaguknak, s vezetőiknek. — ri — ; ,;ä <- ­, # V: ­vf ■ . . . ...- <v&-. '' .• , 7 > •-tok' ,”J-r-imi- ■ -.•mm • ■ •* V, ’

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents