Somogyi Néplap, 1957. augusztus (14. évfolyam, 178-203. szám)
1957-08-04 / 181. szám
• SOMOGYI %'íl’l.AF Vasárnap, 1957. augusztus 4. Ifjúságunk nevelésének alapvető feltételei Pedagógiai szaklapjainkban és napilapjainkban is számos cikk foglalkozik ifjúságunk iskolai, de főleg is- kolánkívüli nevelésének problémáival. Tervek, elképzelések, tanácsok, itt-ott kissé nagyképünek látszó eredményekről való beszámolók kergetik egymást. A nevelés problémája nem mellőzhető, nem másodrendű, nemcsak pedagógus ügy, hanem az egész társadalom legfontosabb, legalapvetőbb, legégetőbb megoldandó ügye, mindnyájunk feladata, hiszen egységes, szocialista erkölcsű, egységes világnézetű nemzedék felneveléséről van szó. Mindnyájunk előtt közismertek azok a hibák, amelyek az iskolából kikerült ifjúság nevelésében domináltak a múltban. Ezeket nem kívánom itt részletezni, de sok pedagógus véleményének akarok hangot adni, hogy bátran hozzájárulhassunk a hibák gyökerének felszámolásához, s új, vidámabb, aktívabb életet teremthessünk ifjúságunk számára. A nevelőtestületek megszilárdítása Pártunk helyi és tanügyi igazgatási apparátusának vezetői részéről többször elhangzottak azok a tanácsok felénk — úgy dolgozzunk, úgy viselkedjünk, hogy a falu lakossága, apraja és nagyja bizonyos büszkeségtől áthatva mondhassa: ez a mi tanítónk. Nem mindegy, hogy az ifjúság, a felnőttek magukénak ér- zik-e, vezetőnek tartják-e azokat, akik nevelésükre, oktatásukra hivatottak. Nem mindegy az sem, hogy a nevelő magáénak érzi-e, szereti-e azt a falut, azt az ifjúságot, azt a felnőtt társadalmat! Nem lehet mindegy, hogy a nevelőt életcélja ahhoz a helyhez, ahhoz a működési területhez köti-e, amelyben éppen ebben a pillanatban él. A fluktuáció pedig még mindig igen nagymérvű. Van olyan község, amelynek osztott iskolájánál az elmúlt kilenc esztendő alatt — az iskolák államosítása óta — 14 igazgató és kb. 60 nevelő fordult meg. Ilyen helyeken nem alakulhatott ki egységes nevelőtestület sem nevelési, sem oktatási tekintetben. Ezek a nevelők nem ismerhetik meg a falut, a falu lakosságát, nem szerethették meg a fiatalságot és viszont. A feltételek tehát az isko- lánkívüli ifjúság neveléséhez elégtelenek voltak. Kézenfekvő tehát, hogy a nevelőtestületeket meg kell szilárdítani falun. Módszerbeli kérdés csupán, hogy áthelyezésekkel, vagy a hírek szerint esetleges választási módszerek bevezetésével oldjuk-e meg ezt a fontos és nehéz problémát. Csak így vallhatja magáénak a falu a nevelőt és a nevelő a falut. A bizalom Az októberi események utáni hónapokban napilapjaink sokszor felvetették a pedagógusok felelősségét az eseményekkel kapcsolatban. S nem is kétséges, hogy az ellenforradalom előtti bizalom is súlyos csorbát szenvedett. Kétségtelen, hogy voltak közöttünk, akik erősen exponálták magukat. Ezen a tényen ma már változtatni nem tudunk. De meg kell már egyszer azt is mondanunk, hogy ezen pedagógus exponensek arányszáma semmivel sem volt nagyobb, mint bármely más népgazdasági területen dolgozó értelmiségi rétegé, vagy a félrevezetett nem értelmiségi rétegeknél. Igen sok eset bizonyítja viszont azt a tényt, hogy amely helyeken pedagógusokat kértek fel beszédek tartására, vagy megkérdezésük nélkül választottak be különböző elnevezésű bizottságokba, ott nem történtek atrocitások, az események csupán formális jelleggel zajlottak le. A Népszabadság vetett aztán véget a vitának olyan formában, hogy a pedagógus-kar az ellenforradalom idején, a kevés kivételtől eltekintve, nagy általánosságban helytállt. Ha pedig ez így áll, akkor mi teljes bizalmat kérünk, s így senki előtt nem lehet kétséges, hogy a bizalom birtokában munkalendületünk, munkakedvünk és így munkánk minősége is meghatványozódik. Nem én vagyok az első, aki a cél érdekében ezt a bizalmat sürgeti, de meg kell azt is jegyezni, hogy mi már nem előleget kérünk, mint egy kapitalista csődbe jutott kisegzisztencia, amelynek a hitelért súlyosan meg kell fizetnie, hanem igenis sürgetjük a közös munkafront és felelősség megteremtését, azon a helyen, ahol az összefogás szükségessége a legégetőbb követelmény. Ennek a munkafrontnak a megteremtése az egyedüli alapja a kölcsönös bizalomnak is. A közös felelősség Mi a munka élére fogunk állni. Ezt kívánja tőlünk a társadalom. Ott történhetnek hibák, ahol munka folyik. Nem félünk a kritikától sem. A kritikák azonban konkrét segítési szándékkal történjenek, úgy, hogy azokban a kritizálok önkritikája is benne legyen. Alapvető lelki tulajdonság az, hogy a dicséret, a bizalom a munkalendületet, a munka- szeretetet és a viszontbizalmat fokozza. Vegyük tehát észre az eredményeket is. Metafizikus megfogása lenne a kritikának az a már sokszor alkalmazott módszere, ha csak az egyszeri észrevétel alapián alkalmaznánk azt. Gondolok itt a párt-, tö- mePS7ervezetek, tanácsok vezetőinek és aktivistáinak szerepére. Nem elegendő ezek részéről, hogy például egy színdarab rendezésénél csak a legvégső előadáson, vagy a tanfolyam záróünnepélyén vegyenek részt, hanem kezdettől végig, a vezetővel egyetemben tartsanak szoros kapcsolatot az ifjúsággal, tartsák kezüket a mozgalom ütőerén, adjanak meg minden támogatást a sikerhez, aztán így a felelősség is közös, világos lesz. A legelső feladat talán az lenne, hogy tanácsaink a perspektí- vátlanságban, programtalanságban és tétlenségben megfeneklett oktatási állandó bizottságok tagjainak helyét töltsék be olyanokkal, akik a tömegnevelés, az ifjúságnevelés problémáját megértik, szívügyüknek i tekintik, fizikai és erkölcsi erejük teljességével valóban segítségünkre j lesznek ezen nagyhorderejű probléma megoldásában. Gaál László ált. isk. igazgató, Csokor.yavisonta. „AZ ÉNEK nem melléktantárgy többé“ Ismét csendesek a Kaposvári Tanítóképző Intézet termei, ahol nemrég egy héten keresztül zengett a dal, négy vármegye: Tolna, Baranya, Somogy, Zala huszonnégy dalszerető pedagógusának ajkán. A magyar népdalkultúrával ismerkedtek. Gyermekek módjára, padokban ülve jegyzeteltek szorgalmasan a zenétörténeti, módszertani előadások során, vitatkoztak a népzenéről, a népművelés időszerű kérdéseiről. A napi hatórás foglalkozások után még arra is jutott bőven idő, hogy részt vegyenek hangszeres képzésen is. Jó kollektív szellem, baráti légkör alakult ki a tanfolyam hallgatói között, ami még jobban elmélyül az új tanév folyamán, amikor összeösszejönnek tapasztalatcserére. Ez érdeme a kiváló előadó-gárdának is, akik közül — Henkey Zoltán, Gadányi György, Harsányi József, Merényi György és Marshall Lajos — a munkaterv szerinti órabeosztáson kívül is szívesen álltak a hallgatók rendelkezésére szakmai jellegű problémák megoldásában. A tanfolyam részvevői a gyorsan elröppent tíz nap alatt is sokat tanultak és biztos alapot kaptak további önképzésükhöz, valamint gyakorlati munkájukhoz. Mint ezt a búcsú-ünnepélyen Kosaras Tibor énektanár mondotta: »Mindannyian megelégedéssel térünk haza a tanfolyamról, melynek megrendezése újabb bizonyítéka volt annak, hogy az ének nem melléktantárgy többé, egyenrangú a többi tárggyal, szükség van rá, mert a szocialista társadalom esztétikai nevelésének fontos eszköze.« A BENDERATHI ESET A mozielőadás után megkerestem a film plakátját. Szíven ütötte hogy a kiváló német filmnek milyen kevés nézője volt, s okot kerestem az érdektelenségre, amit sem a film rendezői, sem a szereplők nem érdemeltek. És a plakáton ez a felirat állt: izgalmas epizód egv nyugatnémet gimnázium életéből«. Mindjárt megtaláltam a felnőtt közönség érdektelenségének magyarázatát, bár sem ez esetben, sem más hasonló esetben nem helyeslem. Miért? A Benderathi eset című német film szereplői igaz, hogy fiatal, érettségi előtt álló fiúk, ám a film mondanivalója ma is élő problémát tárgyal, egyszerű, szép művészi' eszközökkel, de meggyőzően. Egyszóval, nem avathatja még a felnőtt közönség távolmaradása sem csak ifjúsági filmmé! Ha osztályoznánk a filmeket, a Benderathi eset alkotói, szereplői jeles osztályzatot kapnának, míg a nézők elégtelent. Mert e mély humanitást tükrözd film többet nyújt az élménynél —, 18 éves fiúk példájával, akik az emberiesség mellett szállnak síkra — tanít is. És napjainkban, valljuk meg, sok aktualitása van annak a problémának, amit a film tárgyal: tiltón emel szót az antiszemitizmus ellen az újfasizmus születésének színterén, Nyugat-Németországban. Mondják, hogy a serdülőkorban születnek a legigazabb, egész életre’ szóló barátságok. Ilyen barátság fűzte össze azt a hat fiút is, akit a film alkotóinak jóvoltából megismerhettünk, akik az évek múltéval is, az érettségi vizsga előtt pár hónappal maradéktalan barátsággal osztoznak jóban és rosszban. Könnyekig ható a filmnek az a jelenete, mely kibontja a különös benderathi es"t társadalmi konfliktusát, amikor egyiküket, Lewint, a zsidó fiút durván megsérti az antiszemita Päker tanár, egy emberként követelnek elégtételt, mintha a sértés: személyesen őket érintette volna. Bátran szállnak szembe a mögéjük: lassan felsorakozó szülőkkel, az »esetből« arcát nyíltan is mutogató fasizmussal. A fiúkat megelevenítő színészek kivétel nélkül remek alakítást nyújtottak, mindegyikük más-más diáktivust képviselt, játékuk megteremtette a diákélet, az ifjúság eszméktől, romantikától fűtött életének sajátos, magával ragadó levegőjét. Magasra kiemelkedik közülük a Jakob Lewint megformáló Uw-Jens, Papé alakítása. Mértéktartóan hangolja össze játékában a felnövekvő kamasz lobbanékonyságát és hasonlókorú barátainál több szenvedést megért ifjú élettavasztaltsá- gát. A fasiszta jellemzőkkel oly bőven ellátott Päker tanár Heinz Schröder tolmácsolásában figyelmeztető emlékeket keltett a nézők szivében. Korlátolt kegyetlensége olyan időket idézett fel, amelyekre csák azt mondhatjuk: soha többet! Kiváló színészeket ismerhettünk meg a hat barát szüleinek alakítóiban és a diákjaiért — azok nemes barátságtól áthatva — síkraszálló Dr.. Busch — Hatto Hirsch személyében. Végezetül néhány szót a film írójáról és rendezőjéről, aki magyar származású. Curt Corrint német író »Trójaiak« c. színdarabját láttuk a Benderathi eset című filmben. Korábbi művéből, a forgatókönyvet maga az író készítette el a fiatal Janos Veiczi közreműködésével. Sikert érdemlő közös munkájuk szépséghibája, hogy a filmszerűség rovására sok a hosszú párbeszéd, a hosszadalmas dialógusok lassítják az izgalmas, az igazságról oly meggyőzően beszélő cselekmény sodrát.-li— Irodalmi pályázat A Szakszervezetek Egressy Gábor Műveszeti Klubja irodalmi pá- lvá?r?.tot hirdet, kötetlen témakörrel, a lírai, epikai műfajcsoportokba tartozó művekre. Pályázni lehet eddig nyomtatásban meg nem jelent, haladószellemű alkotásokkal a következő feltételek szerint: legfeljebb hát verssel. egy elbeszélő költeménnyel, két balladával a lírai műfajból. Egy kisregénnyel — legfeljebb száz ritkán gépelt oldal terjedelemben — vagy három novellával, hat karcolattal, irodalmi riporttal, tárcával stb. vagy öt mesével, vagy három szatírával (jelenet is lehet): egy essay-vel, a mai magyar irodalom és művészet problémáiról. Nevezési díj műfajonként 20 forint. Díjazás mindhárom műfajnál az első díjas pénzjutalmon kívül elnyeri az Egressy-Serleget és a mű kiadását is biztosítjuk. A második, harmadik díjas müvek a tiszteleid: ron kívül elnyerik az Egrcssy-eml-kplakettet. A negyediktől a tizedik helyezettek oklevelet cs tiszteletdíjat kapnak. Ezenkívül a pályázat negyven tehetséges részvevője részére az Egressy Klub Irodalmi Akadémiáján - fejlődéshez minden támogatást megadunk. Beküldési határidő: 1957. okt. 1.. A pálvázat jeligés, a 20.— Ft nevezési díj a 232 110 —XXIII. Szak- szervezetek Országos Szövetsége' Művészeti Intézmények Egressy Klub Irodalmi pályázata című csekken küldendő be. A díjnyertesekkel személyes kapcsolatokat teremtünk müveik megjelenése ügyében. Egyébként kéziratot nem küldünk vissza. A pályázaton hivatásos írók nem vehetnek részt! Felvilágosítást, bármiyen kérdéssel kapcsolatban az Egressy Klub Kulturális Módszertani Tanácsa ad. Budapest, VII., Dohány utca 22 — 24. Telefon: 220 — 852. Ilyenkor nyáron mindig megállók néhány percre egy siófoki fa alatt, ahol lányok és fiúk, középkorúak és vének oly hihetetlenül rövid idő alatt tudják megutálni, vagy legalábbis letagadni saját arcvonásukat. Ne értsék félre kérem, nem a ►’’kiábrándítót« hibáztatom érte. Inkább azokat, akik sehogy sem akarják elhinni, hogy csúnyák, nagy orruk van, kopasz fejük, ráncos homlokuk és így tovább. Legutóbb is, amikor arra jártam, egy középkorú hölgy tiltakozott erélyesen. — Kérem, ez nem én vagyok! Lehetetlen. .. Húszán is bizonygatták, hogy arcvonásának hű karikatúráját kapta, de a hölgy hitetlenül rázta a fejét. Végül megkérdezte valaki: — Miért ült le, ha nem bízik a rajzolóban? — Mert az előbbi férfi oly kitűnően sikerült... Ahá, szóval másé tetszik? Itt a bökkenő... Ez csak egy kis epizód volt, de arra jó, hogy ott maradjak. Nem is annyira a közönséget figyeltem, inkább a rajzolót, aki olyan közismert már és szívesen látott személy Siófokon, hogy érkezésétől számítják a nyár kezdetét. Egy nagyorrú ült a székre. — Tudna kis orrot csinálni az enyémből — kérdezte. — Hogyne, kérem, hármat. De most egy bűbályos mosolyt kérek. Úgy... a bű már meg is van — nagyszerű — csak a báj van vissza. Köszönöm, ez is sikerült. Egy percig tartott az egész, s a karikatúra tökéletes. Mindenkinek tetszett, de az ÉDES A HOSSZÍT... Bravúros mutatványok ezek, nagysikerük van télen a Varietében. És nyáron — csak úgy szórakozásból — alanynak nem. (Igazán nem csodálom, eredeti »uborkája« háromszorosára nőtt egy perc alatt.) A másik áldozathoz így szólt a rajzoló: — Jó fej! És milyen dús haja van! Rámegy az egész brikettem. Ha kopasz lenne, már rég elkészült volna. .. És ne mozgassa a fülét, mert homályos lesz... Az ügyes rajzoló egv-két vonással karikírozta »ellenfeleit«, s közben szórakoztatott. A rakoncátlan kisfiúnak cukrot, fagyit ígért és kérte: tartsa nyitva a száját, mert most leltározza a fogait... Másokat kedves humorával, közvetlenségével szegez a székhez. Rájöttem, azért teszi, hogy legalább egy percig természetes, mozdulatlan arcot lásson. Kollégámhoz — aki nem tudott ellenállni a kísértésnek — így szólt: — Óh, de nehéz feje van magának! — Összegyűrte az első rajzot. (Pedig ez igazán ritkán fordul elő nála) Eldobta a papírt, felnézett és ujjá- val felém bökött: — Maga üljön le! Kitűnő arca van... kész karikatúra... Megrettenve tiltakoztam. Az emberek nevetve biztattak, míg végül is kötélnek álltam. A rajzoló — Faragó Ákos — ezúttal nem szólt semmit. Sőt, még ő csodálkozott, amikor tetszésemet fejeztem ki munkája látl tán. íme a rajz: I turista volt. Kíváncsiságom kielégí- re téseként öt hosszú ceruza került : elő. Ákos bátyám hosszabbítóval „ ujjaira hú^ta. s öt ujjal öt különböző városnevet írt egyszerre a papíréi ra. Később két kézzel rajzolt egy- j|| szerre két emberről karikatúrát. fPf Végül kérésemre elővette az éneklőig . fűrészt, s ugyanazzal a kézzel — míg I szárnyalt a Schubert szerenád — fela siófoki üdülők ismerkedési estjein- Ákos bátyám tehát — a karikatúra után — hangszerével is elfűrészelte a nótámat. És ekjcor született meg az ötlet: azértis visszavágók! Édes a bosszú és nem is sértő. De a kölcsönt vissza kell adnom. Lefényképeztem, őt, és íme, itt az eredmény: Igaz, nem karikatúra, de torzképnek megfelel. S hogy ne érje szó a: Tökéletesen olyan, amilyen vagyok. (Miért ne ismerjem el, gondoltam, a feleségem úgy sem haragszik érte, legalább nem kell féltenie másoktól.) Dicsértem a rajzot, de ez csak külszín. Bevallom, belülről bántott egy kicsit. Még nem tudtam, hogyan, de elhatároztam, hogy megbosszúlom a hiúságomat bántó sérelemért. összeismerkedtünk, s a kitűnő rajzolót lakásán is meglátogattam. Elárulta, hogy apjától örökölte a »családi átkot«, aki szintén karikarajzolta a zeneköltő arcképét is. Bámultam ügyességét, s azt már hinni sem akartam, hogy látatlan arcot is lehet konstruálni 18—29 kérdés után. Igaz, még nem kész az új szisztéma, de rövidesen bemutatja majd. házam elejét: — Tessék, kedves mester, hármat nyújtok át szeretettel és nagyrabecsüléssel. Bár azt hiszem, egyik sem szebb, bizalomkeltőbb a rólam elkövetett karikatúránál... Jávori Béla
