Somogyi Néplap, 1957. augusztus (14. évfolyam, 178-203. szám)
1957-08-04 / 181. szám
Vasárnap, 1957. augusztus 4. SOMOGYI NÉPLÁP 7 Berzsenyi sűrűn ellátogatott Kemenesaljáról Niklára Vito- la hajdú kíséretében. Egy ilyen utazás alkalmával a Bakonyban eltévedtek. Útirányul nem a tihanyi révet választották, hanem körül akartak jönni Keszthely felé, mivel Dániel uraságnak elintézni való dolgai akadtak a Balaton menti városkában. Induláskor úgy tervezték, hogy Keszthelyen Szántay kasznárnál szállásolnak. Amint lóháton elindultak Kemenesaljáról, azonnal le is tértek a szokott útról és bevették magukat a Bakony rengetegébe, az ég felé törő hatalmas bükkök, tölgyek, fenyők apró hegyipatakok világába. Soha nem jártak még erre. Szótlanul lovagoltak egymás után, lenyűgözve a rengeteg szépségétől. A nap már lenyugov ófélben volt, a homály sűrűsödni kezdett, amikor észrevették, hogy eltévedtek. A gyenge alkonyati szellő suttogása még rejtelmesebbé tette a vadon magányát. Megálltak gondolkodni. Legszívesebben visszafelé mentek volna, de a hirtelen ereszkedett sötétség úgy körülvette őket, hogy reménytelennek látszott az útkeresés. — Na, édes szőgám, mi itt fogunk megvéradni — mondja Berzsenyi. Mire a Vitola hajdú: — Kibírjuk, nemzetes uram, hiszen olyan szép az este, hogy öröm lesz szabad ég alatt tanyázni! Kerestek nyomban egy kis tisztást, ahol kipányvázták a lovakat, hadd legeljenek. Aztán letelepedtek ■egy fa alá, előszedték az útitarisznyát. Jóétyággyal falatoztak, aztán -elindultak a közeli csobogás után, hogy szomjukat oltsák. Csakhamar megtalálták a hatalmas bükkfák között kanyargó csermelyt. Vitola ide vezette a lovakat, aztán leszedte a takarókat, nyergeket és lerakta az alá a fa Iá, melyet éjjeli szállásnak szemeltek ki. Berzsenyi szótlanul merengett az ■erdei est csendjében, amikor gondolataiból fejszecsapkodás és kutyaugatás ébresztette fel. — Itt valahol emberek vannak, mert kutyaugatást, fejszecsapkodást hallok, — szólalt. — Lehet, hogy szénégetők tanyáznak erre valahol — fülelt fel Vitola ■és szemét kutatva jártatta a sűrűségen. — Nézze csak nemzetes uram! Mintha világot gyújtott volna valaki amott! Elmegyek megnézni, hátha rendesebb szállásra akadok. ßerzsetti)i a lufi/árúk között — A természet anyai ölénél különb szállást úgy sem találsz, szó- gám — gondolta Berzsenyi, de eleresztette a hajdút, az meg elindult a hang irányában. De alig tett néhány lépést, amikor a holdvilág fényében egy ember körvonalai bontakoztak ki előttük. Vitola mindenre felkészülve, felhúzta a pisztoly kakasát. Berzsenyi azonban közönyösen nézett a jövevényre, akinek vállán egy fejsze volt minden fegyverzete. Bő gatyát viselt, pitykés mellényt, meg a bakonyi kanászok pör- ge kalapját. Zord hangon szólt hozzájuk: — Kicsodák kigyelmetek, hogy ilyen öreg este a Bakonyban caftat- nak? — Vitolának nem tetszett az idegen, minden mozdulatát éber szemmel kísérte, Berzsenyi válaszolt : — Eltévedt utasok vagyunk, itt ( akarunk éjszakázni, reggel me-. gyünk tovább Somogyba. Niklára. — Ha Somogyba mennek, Niklára ' (Niklai monda) akkor nem a Bakonyba kő gyünni, hanem a tihanyi rév felé. Nem félnek kigyelmetek a betyároktul?-— Én félni nem félek tőlük — felelte Berzsenyi. — Én nem mondanám olyan bizonyosan. Mert van félnivaló! Mert Kurucz Jancsi nem cifráz, hanem elintézi a dolgot — mondta az idegen és háromszor bagolyhuhogást utánzóit. Vitolának erősen emelkedett a harcikedve,; szemére húzta a darutollas kalapot. Várt, hogy mi lesz- Berzsenyi is nyugtalan lett, amikor a huhogps irányából, ahonnan az idegen is jött, három alak közeledett. — Na mi az, kik ezek? — kérdezte az egyik. — Ketten varrnak, azt mondják, hogy Somogyba mennek, Niklára. Nem látszanak valami gazdagoknak de a két ló, az szép. délkörben álltak meg Berzse- 1 nyiék előtt, a legvállasabb ember előre lépett. — Aztán minek mennek maguk Niklára és kik kigyelmetek, he? — Niklára megyek a rokonaimhoz, ott van a birtokom is. Egyébként a nevem Berzsenyi Dániel Kemenesaljáról. — Börzsönyi? Csak nem a hötyei Lajos uraság fia, a Dani ifiúr? — De én volnék, a társam pedig Vitola hajdú. — Azt is ösmérem — dünnyögte az egyik. Erre aztán félre vonultak és vitatkozni kezdtek. Később visszajöttek és a vállas ember ezt mondta: — köszönje az élő istennek, hogy a Börzsönyi tekéntetes úr fia. Befogadjuk a putriba, mert itt kinn az ég alatt még baj érheti. Nem messze az ismerkedés színterétől volt egy putri. Odavezették az eltévedt vándorokat, jó vacsorát László Ibolya: Késői vallomás Jaj, nagy any ó, te kedves, te jó, oly rég nem vagy, már csak álom idéz, s mindég a kertben, ahol vén fákon körték húsában gyűlik a méz. Lám. az éjjel is meglátogattál, úgy mostál kint a diófák alatt, mint amikor még lármás fiúkkal nyergeltem tüzes vesszőlovakat. Aranykörtéid most is úgy ragyogtak, hisz szíved fényét adtad te nekik. Szívedhez kötöttél nagyon engem, engem ragyogtak ritka fénnyel eltűnő éveid. Ö, hogy szerettem megérkezni hozzád, te ébren vártál, sejtve érkezésem! Levendula- és birs-szagú szobádban mindég vetett ágy köszöntött f ehéren. És hordhatott bár február havat, musttal kínáltál: — »Neked tettem el!« — Nagyanyó, te kedves, te jó, harsány mesékre hangod nem felel. Alszol mélyen és fogva tart a rög, pedig te voltál leghűbb hallgatóm, te könnyeztél az első versemen, s vidám-kék szemed szánakozva mondta: — »de elfajoztál, édes gyerekem! Még ily botorság, verset írni lánynak! Anyád sem tette, mégis él!« — Mégis biztattál öreges derűvel, éhes lelkemnek olyán voltál, mint éhezőnek a kenyér. Nem vallottam, mert a szemérem nem engedte meg elbeszélnem e vallomást soha: a lelkem anyja te voltál, anyó, és más mindenki hozzám mostoha. Te édes voltál, mint körtéid íze, bár szántóföldet hordtál arcodon, nem. volt tenálad szebb nekem, ember voltál és így lettél Napom. Ládd, árva vagyok nagyon nélküled, < mióta alszol mélyen, nem■ lesi senki fönn virrasztva, _ ágyat is vetve, éji érkezésem. Ezért, anyó, kedves, te jó, ha végigjártam, mi rám méretett, ott túl a léten, szívedhez közel fázó szívemnek foglalj egy helyet! is készítettek úgy szabadtűzön. Berzsenyi egészen megnyugodott, de bizony a hajdú nem. Az egyik házigazda, aki észrevette Vitola izgalmát, rá is szólt. — Ecsém, ne félj, nem lösz baj. De azt a játékot — és megpöccintette a pisztolyt — tedd el, mert még kárt teszel magadban. A lovakat kipányvázták a putri előtt, ők maguk pedig bementek és lefeküdtek. Mikor elcsendesedtek, kisvártatva ismét felhangzott a bagolyhuhogás. Aztán négy durva kinézésű fegyveres ember jelent meg. Egy cseppet sem voltak kedvesek, amikor meglátták, hegy idegenek feküsznek a kunyhóban. Nagy vita kerekedett a vendéglátók és az újonnan érkezettek között, ezek ki akarták végezni a vendégeket, amazok pedig védelmezték Berzsenyiéket. Már már ökölre mentek, de az előbbi négy ember cs^k lecsendesítette valamivel őket. Később lóraültek és elmentek. Az izgalmak után Berzsenyi is, meg Vitola is oly mély álomba szen- derültek, hogy csak világos nappal ébredtek fel. A betyároknak —mert már nyilvánvaló volt, hogy azok adták az éjjeli szállást — hűlt helyüket találták csak. Két lovuk is eltűnt, helyében hagytak két másikat. Elég formás, szép állatokat. Nem tudni miért cserélték ki őket. Megnyergeltek, lóraültek. A putri közelében az erdőben disznókat makkoltatott egy kanász. Mikor észrevette Berzsenyiéket, illemtudóan köszönt. Ö mondta, hogy ne haragudjon a tekintetes úr, a betyárok cserélték el a lovakat. Hogy pedig nem emésztették meg őket, azt annak köszönhetik, hogy esmerték édesatyja urát, a hetyei uraságot, mégpedig ketten, Máté Jancsi, aki Hetyén volt kanász, meg annak a komája, a Kecskés Pesta. Eztán a kanász, akit Bódi Tamásnak hívtak, kivezette Berzsenyiéket a rendes útra az erdőből s nemsokára Keszthelyre értek Szántay kasz- nár házába. Itt újabb meglepetés érte őket. Szántay csikósai lovaikban ráismertek arra a két lóra, amit a betyárok a múlt éjszakán kötöttek, el. Mikor Berzsenyi elmesélte kalandjukat, volt nagy vigasság, hogy ily szerencsésen úszták meg a híres Kuruc Jancsi betyárjaival való találkozást a Bakony rengetegében. Gyűjtötte: Hársházi István 0OGO0OOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOO0GOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOO©© 50OOOOO00OOO q O 0 3 g 0 0 0 0 0 O © 0 0 0 0 0 0 O 0 1 0 0 0 Nemrég egy nagyon-nagyon emberi kutyatörténetet olvastam az újságban. A cikket Parázs Károly írta, s a bevezetőben megemlíti a pirosra festett, kényelmetlen színházparki padokat. Még soha nem gondoltam arra, hogy egy pad kényelmetlen is lehet, s az erre vonatkozó mondat valahogy megrögződött bennem. Tudom, hogy a makacs gondolat olyan, mint a légy: hiába -hessegetjük, mindig visszatér, s addig kínoz, amíg-végleg nem végzünk vele. Elhatároztam hát, hogy végzek a paddal, illetve a gondolattal: elmegyek a parkba, leülök, megállapítom, hogy kényelmes-e, vagy sem, hazamegyek és kész. Az elhatározást tett követte, s egyik késő délután arra vettem utamat. Máskor is jártam már erre, keresztben a parkon áthaladva, láttam is embereket üldögélni a padokon, de hát én siettem, csak »átutazó« voltam. Most süt a nap, s én lassan sétálok a köves úton és padot keresek, hogy leülhessek. Érdekes, az út mindkét oldalán virágok vannak és milyen szépek! Távolabb fákat látok, összeboruló lombokkal, hűvös enyhét kínálva. De üres padot nem látok. Nem tudom, ki hogy van vele, de én nem szeretem, ha magányomban zavarnak, viszont én is tiszteletben tartom mások nyugalmát, ezért nem merészkedem olyan pádhoz, ahol már ülnek. Itt öregek beszélgetnek és élvezik a napsütést, amott szerelmespár ül, olyan szorosan, hogy szinte csak egy helyet foglalnak el, a harmadikon idősebb ember könyvet olvas és minden pádon ül valaki. Gyerünk tovább. Beérek a fák alá, jóleső hűvös fogad. Gyerekzsivaj hallatszik, arra irányítom lépteimet. Játszóteret látok, hinta villan a levegőben, forgó forog, labdák repülnek, kis kerékpárosok manővereznek kis kerékpárokon és sok kacagás, lárma, az önfeledt játszás boldog zsibongása. Szemem körülfut, padot keresek és egy pillanatra megállók. S ekkor . .. Igen, ekkor egy labda röpül felém. Egyszerű, piros, mindennapi gumilabda. A kisfiú, akinek dobták, nem tudta elkapni, kissé magasan repült, ugrott érte, de hiába, nem érte el. Most megfordul, hogy utána iramodjék, die látja, hogy az egyenesen nekem tart, megáll hát várakozva és remélve, hogy én majd visszadobom. És a labda száll, száll felém. Fiatal koromban sokat fociztam, állítólag nem is rosszul, és most jön felém egv labda, pontosan a lábamra. Egy pillanat alatt elönt a forróság, agyamban vilíamosáram ütését érzem, mely végigfut gerincemen, egészen a lábujjamig. Érzem, hogy nem tudok ellenállni. De ennek a rúgásnak sikerülni kell. Abban az időben azt mondták rólam, hogy labdáimnak »szeme van«. Nos, hát most ezerszer szeme kell legyen. Ha ez nem sikerül, végem van. Igen, ebben a pillanatban úgy érzem, hogy egész életem, jövőm, boldogságom, önbecsülésem azon múlik, hogy sikerül-e, vagy nem az a rúgás, amelynek nem tudok ellenállni, amelyre készülök. A labda egyet ugrik a földön, s az ugrás nagyságából a focista szemével pontosan látom a gumi rugalmasságát. Mire hozzám ér. még egyet fog ugrani. Ekkor dől el, hogy elé kell menjek, vagy hátráljak egy lépést, hogy a rúgás sikerüljön. így van ez a salakos pályán is, a »rendes« focistáknál. A labda most még egyet ugrik, pontosan kiszámítom a röppályát, látom a fiú várakozó alakját, minden rendben, a rúgás sikerülni fog. S ekkor a megszokott rutinnal, jobb belsőyel alányúlok, félig rúgom, félig emelem, s a labda gyengéd Balogh Gyula: Pad és hinta ívben visszaröpül, pontosan, igen pontosan a kisfiú kezébe. Sikerült. A fiúcska a felnőttekbe vetett bizalom teljes közönyével fordít hátat és nem is sejti, milyen nagy, milyen fontos események játszódtak le valahol itt bent, mélyen. Én pedig, kissé szégyenkezve, izgalomtól kipirult arcom miatt, újra körülnézek üres pad után, mert hiszen most már a világért sem ülnék le máshol, csak itt, a játszótér mellett. És mintha a jánusz- arcú sors is mosolygó felével akarna kedveskedni, nem messze tőlem idős házaspár szedelőzködik, távozni készül. Közömbös arccal, d’e dobogó szívvel sétálok arra, s alig tudóm türtőztetni magam, hogy — új honfoglalóként — le ne csapjak a padra. Újra az előbbi feszültség szorítja homlokomat, de azért udvariasan megvárom, amíg az öregek pár lépést elcsoszognak, aztán odalépek az üresen maradt pádhoz és a hódító biztonságával, megfontolt lassúsággal leülök. Érzem, hogy homlokomon — és a szívem körül — enged a feszültség, s mint mindig hasonló körülmények között, most is első mozdulatommal — nem tudatos mozdulat — cigarettatárcám után nyúlok. A cigaretta olyan, mint a csalfa szerelem csókjai: az első három szippantás elkábít, a másik hármat élvezed, a következő hármat megszokod, s aztán — észre sem veszed — vége, és ha nem szívtál bele a nikotinfogó vattába, pár pillanatig még illatos kék csík lebeg a levegőben, aztán az is eloszlik. Szóval rágyújtok és körülnézek a téren. Szemben velem a hintákon apróságok repülnek a levegőben, oda-vissza, oda-vissza. Kis szoknyácskák repdesnek, hajfonatok lebegnek, némely bátrabb fiúcska állva hintázik, gondos szülpi felügyelet mellett. Meglepően sok a fiatal apuka, akik féltő gonddal vigyázzák gyermekük minden mozdulatát. És a hinták körül sok apróság — fiúk, lányok vegyesen — türelmesen várják, hogy rájuk kerüljön a sor. Micsoda kollektív psszműködés! Egy-egy hinta megáll, gazdát cserél, az őrködő apukát felváltja egy másik apuka, vagy anyuka és hajrá, apró Bleriot-ok, száll a hinta, szinte elszédülök belé. Egy pillanatra behunyom a szemem és gondolatban én is repülök egy hintán. Igen itt, pontosan ezen a helyen, ahc.l most ülök, valamikor én is hintára szálltam ... Hogy is volt csak? * * * Itt születtem a szomszéd) utcában, akkor Baross utca volt a neve. És itt, pontosan itt játszottam át én is gyermekéveimet, ezen a téren, ahol most ez a tündérkert áll. De akkor még nem voltaic itt a dúslombú fák és ezerszínű virágok, és nem voltak itt az anyukák és apukák sem, csak mi, gyerekek és egy nagy, lejtős, csupasz térség, amit Búza-térnek hívtak. A tér közepén egy árva, kopott mázsaház állt, ami sem örömet, sem vigaszt nem nyújtott. Távolabb, a színház rozsdás, szakadozott drótkerítése mögött, néha fel-felvillant Pali bácsi, a színházőr kicsi, botos alakja. A teret határoló utcákon jöttek-mentek az emberele és mi gyerekek itt, ezen a téren olyan magányosak, olyan árvák voltunk. Éltük a magunk boldognak hitt farkaséletét és magunk formáltuk jellemünket és egymás jellemét. Egyszer emberek jelentek meg a téren, nagy állványokra hajóhintákat szereltek. Vasárpaponként repülhetett, aki akart, 10 fillér volt egy menet. De nekem nem volt se bátorságom, se 10 fillérem, hogy beleüljek. Csak néztem a felnőtteket, amint a végtelenbe lendülnek és nem ismervén a centrifugális erő egyszerű csodáját, egyre azon csodálkoztam, hogy majdnem függőleges helyzetben sem esnek ki a hajóból. Ó, hogy szerettem volna éri is repülni a magasban, állni szilárdan és egyenesen, mint a szikla, érezni a rohanó szél hűvösét, belefúródni a levegőbe némán és komolyan, nem úgy, mint a nők, akik — ki tudja, milyen ösztönök parancsára — állandóan sikoltoznak, ha hajóhintára ülnek. Egyszer, egy hétköznap este, nem tudtam ellenállni a kísértésnek. A keresztbe fektetett merevítő rudat kihúztam annyira, hogy az első hinta szabad lett. A deszkafék fogantyúját benyomtam és dobogó szívvel bemásztam a hajóba. Társaim nem értették bátorságomat, de kilendítettek és a tilos utáni vágy gyáva borzongásával figyelték, mint repülök magasra, mindig magasabbra. Én pedig hajtottam a hintát, bátran és büszkén, szellemi és fizikai lényemnek minden lélegző pórusával élvezve a repülés gyönyörét... És ekkor hangos kiáltozást hallottam. Jött a hinta tulajdonosa, aki esténként ellenőrizni szokta a pihenő hajókat, jött és már messziről kiabált és fenyegetőzött. Társaim elszaladtak, nem volt, aki a féket meghúzza és én repültem a hintán egyedül és tehetetlenül. Az előbbi mámoros bódulatot furcsa, soha nem érzett, halálos rémület váltotta fel, a büntetés elől való menekülés eszméletlen félelme. A hinta süvöltve száguldott, s akkor behunytam a szemem és kiugrottam. Kórházi ágyon tértem magamhoz. Bal lábamból hiányzott egy darab hús, azt összevarrták. Egyéb bajom nem történt, ki tudná megmondani, milyen csoda folytán. * * * Nézem a hintázó gyermekeket, a mamák, papák, nagymamák és nagypapák féltő tekintetét, vigyázó mozdulatát. Nézem az illatot lehelő virágkertet, hallgatom a platánok csendes susogását és arra gondolok: boldog az a nép, amely sivár terek helyett virágos kertet nevel és sivár lelkek helyett gyermekkacagást varázsol és esti halálhinta helyett vigyázó karokat tár a jövő felé repülők elé. És szeretném meghívni most ide mellém, a padra mindazokat, akik az acélbombák gyomrába atomtöltetet tömnek, akik piros labdák helyett lövedékeket gyártanak, akik játszóterek, uszodák és üdülők helyett laktanyákat építenek, üljenek le mellém, csak egy percre, nézzenek körül, de ne csak nézzenek, hanem lássanak is, lássanak a békére vágyó, egymás szeretetére vágyó, boldog, nyugodt életre vágyó emberek szemével és biztos vagyok benne, hogy ez az egy perc életüknek nem hiábavaló perce lesz. Alkonyodik. A fák árnyéka elmélyül, a gyermekzsivaj is halkul. Elgondolkozva indulok haza. Úgy érzem, ma délután sokat láttam és sokat, nagyon sokat tanultam a Színház-parkban egy pádon. Ja igaz, hogy a pad kényelmetlen volt-e? Nem tudom, majd legközelebb megfigyelem. ©OOOOOOOOOOOOGOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOCOOOOeOOeOOOGOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOeC ©0OO00OOOOOC-
