Somogyi Néplap, 1957. augusztus (14. évfolyam, 178-203. szám)
1957-08-29 / 201. szám
Csütörtök, 1957. augusztus 29. SOMOGYI NCPLAr 4 5 BÉKE ÉS BARÁTSÁG KÖSZÖNET ÉRTE! EZZEL A JELSZÓVAL zajlott le Moszkvában a Hatodik Világifjúsági Találkozó, amelyen 114 ország 36 ezer fiatalja vett részt. Ez a jelszó hű kifejezője volt annak a megbonthatatlan barátságnak, amelyet a fiatalok kötöttek ott egymással. A magyar küldötteik egységesen álltak ki e jelszó mellett. A barátság megpecsételésére jelvényeiket, kendőiket, nevüket és címüket cserélték ki más országok fiataljaival. A legőszintébb barátság, testvéri szeretet nyilvánult meg minden ország, különösen a magyar fiatalok iránt, a szovjet emberek részéről. Ezt az őszinte, szívből jövő barátságot éreztük, bármerre mentünk. Igazi testvérként fogadtak bennünket Csapon, az első állomáson, Kievben, és másutt is, ahol csak vonatunk áthaladt és megállt. Ezzel az őszinte barátsággal fogadták a luzsnyiki Le- nin-stadionban felvonuló magyar küldöttséget. Százezer torokból hangzott a.hurrá, a Moszkva—Budapest jelszó. A béke és barátság jelszava alatt zajlottak le a nemzetek közötti találkozók, ahol alkalmuk nyílt a fiataloknak egymás megismerésére. Ilyen találkozók voltak a magyar —dán, magyar—német, magyar—jugoszláv, magyar—amerikai, magyar —román találkozók. Ezeken nem egyszer került sor vitára, amelyeken a magyar fiatalok helytálltak és őszintén mondták el, mi volt Magyarországon 1956 októberében. Különösen nagy vita folyt az amerikaiakkal való találkozáson, ahol olyan kérdésekre kellett válaszolni, hogy például miért mondják a magyarok ellenforradalomnak az októberi eseményeket, amikor munkások, parasztok és egyetemisták vettek részt benne. A magyar fiatalok megválaszoltak ezekre a kérdésekre. Amikor a találkozónak vége volt, az amerikaiak is elítélték az ellenforradalmárokat és őszintén kívántak sok sikert a magyaroknak a szocializmus építéséhez. Azzal távoztak, hogy elmondják otthon a többi fiatalnak az igazságot a magyarországi eseményekről. Emellett voltak ott olyan fiatalok is, mint a svájciak, akik nem hitték el, hogy vannak olyan barbár emberek, akik embertársaikat lábuknál fogva akasztják fel. A találkozóról úgy távoztak, hogy nem hitték ugyan el a budapesti eseményeket, azonban mindig őszinte hívei lesznek a békés együttélésnek és minden erejükkel a béke fenntartásáért harcolnak, ügy érzem, ha akkor ott Moszkvában nem is hitték el a fasiszták barbárságát, most talán bizonyosan elhiszik, hisz saját bőrükön tapasztalták, amikor hazaérkezésükkor megverték őket, csomagjaikat szétrugdosták és széttaposták. Most már talán ők is meg vannak győződve arról, hogy vannak olyan emberek és olyan kormányok, amelyek mindent elkövetnek, hogy a haladás„esz- méjét eltitkolják, megfélemlítsék azokat az embereket, akik a békét és az országok közötti barátság elvét vallják magukénak. A találkozók mellett megismerkedtünk a béke és a barátság fővárosával, Moszkva gyönyörű utcáival, tereivel. Megismertük a Kremlt, melyet oly sok millió ember szeretne látni. Megismerkedtünk a Metróval, amely földalatti mesevárosnak tűnik, láttuk a Lomonoszov-egyetemet a Lenin hegyen, 32 emelet magasságával. Kiszámítottuk: annyi szoba van ebben, ha mindegyikben egy napot töltene az ember, akkor is 140 évig kellene élni, mire az utolsó szobába eljutna. MEGISMERKEDTÜNK Moszkva legszebb parkjával, a Gorkij-parkkal, ahová a szovjet emberek szórakozni járnak. Két hétig együtt voltak ott az angolok és franciák, négerek és magyarok, vietnamiak és mongolok, lengyelek és törökök, együtt járták a román peremica-táneot, együtt zakatoltak és énekelték: -Fiatalok, úttörők, itt állunk mi készen, annyi a mi seregünk, mint fűszál a réten«. Láttuk a moszkvai mezőgazdasági kiállítást, amelynek szemlélése is külön gyönyörűséget nyújtott a nézőknek, a látványos épületeket, meE magyarországi történet gyökerei cirka egy évre nyúlnak vissza, és azt példázzák: nem kell valakinek okvetlenül megyei tanácselnöknek lenni, hogy jó összeköttetésekhez, ennek folytán pedig kiváltságokhoz jussék. A történet ott kezdődik, hogy motorkerékpárhoz a kereskedelemben csak sorrendben, a pénzösszeg befizetésével lehet jutni. Namármost. Adva van két ember. Az egyik is hivatalnok, a másik is. Csakhogy az egyik járási, a másik postai alkalmazott. Mindkettőnek van motorja és mindkettő újat akar helyette: csakhogy a különbség a lényeges. A tanácsi ember már előző évben lyekben a köztársaságok termelvé- nyei vannak kiállítva. Ez a kiállítás minden embernek kifejezően hirdeti a szocializmust építő ország hatalmas eredményeit. Küldötteink megismerkedhettek a szovjet nép művészetével, alkotásaival, szobrászatéval, hisz minden téren, parkban a szobrászat különböző remekművei láthatók. A Tretyakov-képtárban a festészettel ismerkedtünk. A moszkvai Nagyszínházba állandó alkalmunk volt bemenni, ahol nemcsak a szovjet művészek szórakoztatták a világ ifjúságát, hanem a világ művészetének képviselői, ifjúsági kul- túrcsoportok — köztük magyarok is — felléptek és hirdették az egész világ előtt a magyar nép kulturális eredményeit. Kedves olvasó, kedves fiatal barátaim! Ebben a kis élményleírásban megközelítően sem tudtam leírni mindazt, amit a magyar küldöttség, köztük a somogyi küldöttek láttak és tapasztaltak. Azt a sok szépet nem is lehet papírravetni, azt látni kell, átérezni és gyönyörködni bennej Sokszor hullatott örömkönnyet a világ ifjúsága a két hét alatt, igen sokszor kiáltották különböző nyelven: Békét és szabadságot. Még soha ilyen egységesen nem dobogott különböző országok fiataljainak szíve. Még soha ilyen egységes hangon nem kiáltotta a világ ifjúsága az ének sorait: »Egyik ember annyi, mint a másik, bár a bőre barna vagy fehér, egyenlő, mert egyetért az ember, mennyi munkát végez, annyit ér«. Szabó Sándor VIT-küldött 6800 forintért hozzájutott hasonló módon egyhez, a másik pedig ócska dolgokból fabrikáltatott magának. Namármost. A tanácsi ember egy év múlva eladta a 6800 forintos gépet 9000- ért és kapott egy újat 8200-ért. (Az árat másnap 10 ezerre emelték.) A postai ember eladta a magáét 5 ezerért — s nem kapott semmit. Mit akarunk ez egy példából kihozni? A jó összeköttetések keresése és a kiváltságok támogatása a régmúlt és közelmúlt (sajnos!) csökevénye. A becsületes, öntudatos vezető vagy dolgozó nem igényli egyiket sem.- ij Még pár nap a nyár a kicsi és nagy diákok számára, aztán az ősz küszöbén, szeptember első napjaiban kinyitják eddig zárt kapuikat az iskolák. Lapozva a fekete, piros napokkal beírt naptárt, emlékezetünkben felderengenek rég, vagy nem- rég-volt diákéveink szeptember eleji készülődései. Mert úgy van az, a diákember soha nem a tanévzárás ünnepi pillanataiban érzi a »magasabb osztályba léphet-« boldog izgalmát, hanem évnyitás előtt, az iskolaév első napjain, amikor minden az újdonság különös ízével hat és buzdít: a könyvek, a makulátlan füzetek, új tantárgyak és vadonatúj osztályozó könyv. Nem tagadom, úgy keltem útra, meglátogatni a könyv-, papír- és írószer boltokat, hogy ott sürgésforgást, tolongást találok és riadt- szemű kis elsőosztályosokat mamáik kíséretében. És mi történt...? A könyvesboltba lépve mellbeütött a változás, az idő múlandósága. Kicsit az is, hogy régen voltam diák, s azóta másként készülnek fel a boltok és másként a diákok az új tanévre. A mindenre gondoló felnőttek jó előre gondoskodnak arról, hogy ne legyen tolongás, napszámra való sonbanállás a könyvekért, füzetekért. Kiss László boltvezető így világosít fel: — Már évek óta az a gyakorlat, hogy az iskolák kollektive nyújtják be, számszerűen meghatározva igényeiket. Mi továbbítjuk a Tan- könyvkiadó által hozzánk címzett könyveket az iskoláknak, az iskolák pedig szétosztják azokat. — Hány könyv hever itt elküldésre várva ezekben a nagy csomagokban? — Ez — néz ki az üzlet előtt álló, még félig megrakott teherautóra, amelyről megállás nélkül hordják a könyvcsomagokat még a kiszolgálók is — egyelőre csak százezer, körülbelül. Nem érkezett meg minden, például a középiskolások könyveit csak szeptember másodikén tudjuk továbbítani. — Ezek szerint a mai kis- és nagy- diáknak nem is akad bevásárolni valója a könyvesboltokban? — Lehet, hogy kétszáz közül egynek nem jut csomagolási hibából egy-eay könyv. A túlnyomó többségnek mondhatni »pádhoz szállítjuk« a könyveket. — Hát ez nagyszerű —, mondanám, ha a csomagok behordásában nem lennék annyira útban. így csak magamban mondom el, miközben a papírbolt felé vettem utamat. Itt már nem is csodálkozom. Végig a polcokon írószerek, füzetek, papírok, tintásüvegek tarkabarka sorai. Másutt (meg kicsomagolaltan tornyai a füzeteknek. Szóval itt sem várták karbatett kézzel a tanévet. Vevő alig van. Míg várom a boltvezetőt, a pult mellett állva egy kosztümös fiatal nő szólal meg: — ... és legyen szíves még a hetedik osztályos füzeteket is. Térül-fordul az eladónő és egy gondosan összekötött füzetcsomót tesz a bevásárló — bizonnyal mama — elé. — Valami mással szolgálhatok még? — Igen, aktatáskát szeretnék, tartósat, olcsót. Közben nem tudom végighallga- tózni a párbeszédet, mert megérkezett a boltvezető. Elmondom, mi járatban vagyok, mi érdekel. Miután láttam mi az. amiből rengeteg van, mi az, ami nincs, ami nem kapható. — Táskánk nincs elég. — Táska — álcád meg pillantásom a polcokon, ahol egymás mellett bevernek a kisiskolások kedvelt hátitáskái —, hiszen úgy látom, van elég. — Igen ám, csakhogy minden kicsi aktatáskát szeretne inkább. Most aztán úgy néz ki a helyzet, hogyha nem kapunk sürgősen újabb szállítmányt, akkor nem tudjuk kielégíteni az igényeket. Van ugyan még néhány, de ezek kicsit drágák iskolatáskának. — És különben? ... — Különben mindennel el vagyunk látva, ami szükséges. Az ösz- szes papír- és írószerboltban osztályonként előre összecsomagoltuk a füzeteket. így, ha a gyermekek jönnének vásárolni, akkor csak azt kell megmondaniok. hányadik osztályba járnak és hova. Könnyítés^ ez a kiszolgálók munkáján és időmegtakarítás a tanulóifjak számára. Az üzletből kilépve egy kisfiút vezető asszonynak adunk utat. A fiúcska hátán vadonatúj hátitáska. Biztosan a füzeteket, írószereket veszik meg most itt. Az utca zaja elnyomja a hangokat, így nem hallom, amikor kér, de azt látom, hogy máris ott van előtte a kis »füzetporció«. Köszönet érte az apák, anyák, tanítók és a gyermekek nevében! László Ibolya A jó összeköttetések és a kiváltságok ellen ■* : : ♦ : ♦ ♦ ♦ : ♦ HPulajdonképpen nem e tanulságért léptük át a plébánia egyszerű lakásának küszöbét, mégsem tudtuk magunknak a beszélgetés végén mással magyarázni a dolgot, mint azzal, hogy: a világ mozgása a katolikus egyházon belül is érezhető, a fejlődés dialektikája szerint ott is dúl a harc a társadalmi változásokkal kapcsolatos felfogásokban, s még nem dőlt el merre, mert az új és régi gondolkodásmódnak egyformán vannak hordozói a pásztorok és a hívők körében. A plébános úrról és cselekedeteiről — akihez el- lémforradalom alatti emberséges magatartását megköszönni és akit a népfrontban való tevékenykedésre felkérni jöttünk —, csak mozaikok álltak rendelkezésünkre. Ezek a képek azonban bárkinek dicsőségére válnának: ő volt az, aki azokban a forrongó napokban megvédte a tanácsházát, a termelőszövetkezet állat- állományát a rombolni szándékozóktól, elterelte a népet a karhatalom elől, amikor fegyvert követeltek maguknak, rendreutasított két kulákot, akik már meglévő házuk mellett a másikat is visszakövetelték, holott azokban a köz számára orvosi rendelő és patika volt. »A becsuána négerek Afrikában boldogok volnának — mondta a szószékről — ha patikát bocsátana valamilyen állam a rendelkezésükre. De azok hiába várnak arra, legalább is egyelőre. Itt meg vannak, akik ahelyett. hogy hálát adnának érte, és azért, hogy nem kell harmadik faluba kutyagolni az orvosságért, még önző módon szembe is szállnak a köz érdekeivel.« Megtudtuk róla, hogy a fa vágásánál szembeszállt a régi jog szerinti elosztás mellett kardos kódokkal, meg- pirongatta őket: »Nem szégyellik magukat, most jogon akarnak osztozni? Aki szegény ember, az fagyjon meg a télen?« És maga segített egy proletárasszonynak többet rakódni, ne csak a gazdagoknak legyen. Ugyancsak abban az időben felhívták, vegye vissza az egyház javait. Nem ment. Visszaizente: »Az volt a baj, hogy az elődeimnek is volt.«" És nem vette vissza a földeket. Elmondták még róla, hogy a termelőszövetkezet istállójában gyakran megfordul, segít az állatgondozónak az ellesnél, és a falu szegényeinek segélyt ad. meg kölcsönt, amit ritkán lát viszont. Úgy lehet, nem is tart rá igényt. »Önök ugyanezt tennék a helyemben, uraim — mondja. Semmi rendkívüli nincs abban, amit én cselekedtem.« Sovány, aszkéta arca van, olyan lehet az ember isi Nincs rajta semmi rendkívüli. Még szemüveg-kerete is szürke, nincs arannyal bevonva. |VF i azt válaszoljuk, hogy azért mégis, akkor ezt nem mindenütt lehetett tapasztalni. És néhány eset jut eszünkbe, ahol maga a pap segített a tsz-t felosztani, vagy követelte a régi kiváltságait. »Nézzék, uraim —válaszolja erre — még 1930-ban egy gróf nagybirtokán néhány község káplánjaként megbízást kaptam, hogy egy kultúrdélután keretében beszéljek a parasztság egészséges életéről. A gróf volt a kegyúr, parancsát teljesítettem. Előzőleg végigmentem a zsellérek házain. Azokat tiszta magyarok Aki nemcsak a dogmákat, hanem az életet is ismeri lakták, tí'a nem bírom elmondani azt a nyomort és szennyet, amit ott láttam. Mielőtt mondókámat elkezdtem volna, végiggondoltam, hogy a gróf 4000 holdjával szemben 400 család még ezer holdat sem bír magának és ezt mondtam: »Ha a madárnak adott az ég elegendő eleséget, hogy daloljon, az embernek is jár annyi betevő falat, aki a földet túrja«. Gondolhatják, mi következett ezután: a jószágkormányzó mindjárt megkérdezte, hogy beszélhetek így és - elhelyeztek onnan.« Közben észrevétlenül térünk át jövetelünk okára: »Ilyen emberek részvételével lehet igazi népfrontot létrehozni« — mondjuk. Megköszöni a bizalmat. »A kévét is össze kell kötni, nemcsak a társadalmat. Különösen most, hisz olyan a feladat nagysága, hogy senki sem vonhatja ki magát alóla. De nemcsak szavak, nemcsak nagy hang kell hozzá, hanem tettek, ha kell apró, mindennapi tettek.« Emlékeztetjük, hogy szándékát, a tetteket, azok nagy sokaságát már a gyakorlatban, felkérés nélkül bizonyította. Ezután egy kis csend telepszik közénk, talán meglep bennünket ez a szokatlan őszinteség, esetleg az, hogy régen beszéltünk pappal ily nyíltan, vagy talán a világi életbe való bekapcsolódás azonnali igenlése, bár azt kéri, szónoklatot tőle ne várjunk. Nézzük az egyszerű szobát, dísztelen falakat. Egyikünk váratlanul, talán véletlenül megkockáztatja azt mondani, hogy őt a faluban »kommunista papnak« nevezik. Tud róla. Kesernyés félmosoly ül ki az arcára, mint aki tisztában van azzal, mi van emögött. Mintha zsilipet nyitottunk volna, úgy dől belőle a mondanivaló. Kicsit elhűlve ülünk a leplezetlen őszinteségtől és a szinte hihetetlen küzdelem hallatán, amelyet elmond nekünk. — Nagyon régen, a múltban születtem, s így emlékezem is. Többet ér nekem 8 millió magyar boldogsága, mint ért valamikor is a felső 100 ezeré, amelynek frivol életéből a nép csak rosszat tanult. Sohse tudtam egyetérteni azzal sem, hogy az emberek gatyamadzag- parceliláik alapján mérték le értéküket.. így vagyok ma is. Az októberi időkben hazajöttek ide is a »mártírok«, a volt kitelepítettek, akiknek semmi gondjuk nem volt, se adó, se beadás, — s most követeltek mindent. Akkor jött hozzám a tsz párttitkára tanácsot kérni, mit tegyenek. Tudtam óla. hogy kommunista. Azt mondtam neki: »Nézze uram, itt most azt mondják. hogy semleges országban leszünk. Márpedig, ha ez így lesz, akkor senkinek semmi köze, hogy maga és rendes, becsületes társai közösen gazdálkodnak-e, vagy sem. De különben is, ott a kapitalista Nyugaton, Dániában és máshol is, már régen szövetkezetben gondolkodnak, s nem kicsi parcellákon.« S így együtt maradtak. TJ ej ön az idős gazdaasszony, kávéval kínálja, hisz nemrég jött haza utazásból. Elhárítja. Majd később. — Mondtam én mást is. Azt, hogy nadrágszíjakon nem lehet gépeket alkalmazni, hogy több ember, több munka, több fej. több gondolat, s 'hogy — a nehéz munkától csak a szövetkezés szabadítja meg az embert. Dehát nehéz, nagyon nehéz a dolog. Az embereknek mumus az új berendezkedés, félnek tőle. Pedig hát előbb-utóbb ezt kell választaniuk, ez az eredményesebb. Kicsit eltűnődik. Látja, hogy az asztalon kis fatartóban levő összegyűlt aprópénzt nézzük. Erről jut eszébe valami. — Tudom, kommunistának hívnak. Azt is tudom, hogy kicsodák. Én nem fogadok el senkitől italt, s nem is fizetek senkinek — ebből, ami az asztalon van. Nem szeretem a haszonleső és kapzsi embereket. Most megszüntettem a temetőben levő ingyenes kaszálást, amelynek jövedelme engem illetne, elvettem két olyan embertől, akinek van rétje, s odaadtam olyan háromnak, akinek semmi rétje sincs. Aztán nézzék, itt van ez a templom, kegyurak és egyházfiak ellenére ma én javíttatom először hosszú idő óta. Kivágtunk jó diófákat, de egyszer csak eltűnt belőle jó pár deszkaszál. Az egyházfi házat épített, oda kellett neki. Én meg elmentem az asztaloshoz, hátamra vettem a deszkákat és visszahoztam. Nemrég hivattak magasabb hatóságomhoz. Ott volt a beadvány — ezektől a sértett híveimtől, akik annak neveznek, amit önök is hallottak már a faluban. Búcsúzunk. Amíg átkísér bennünket a templomkerten, még megtudjuk tőle, hogy előző helyéről egy túlzó igazgató-tanító miatt került el, aki neki tulajdonította a magas hittanbeiratási arányt. Ő is, mi is kicsit elmosolyodunk az élet furcsa játékán, s ebben a mosolyunkban benne van az is, hogy ilyenre talán most nem kerül sor, maradi hívei nem győzedelmeskedhetnek a becsületesek felett. »Ha mégis — húzza fel a vállát — egy bőrönd az egész vagyonom« — és mosolyog tovább. Mikor kezet fogunk, hirtelen eszébe jut valami, amit már régebben elhatározott. Könyörgőn, szinte rémülten, mégis határozottan kérte, égessük el a jegyzetet, amit a beszélgetéskor készítettünk. Nagyon megértettük őtet. Mégsem tudtunk parancsolni magunknak. Nevét és a helységet elhallgatjuk, de példáját úgy érezzük, fel kell mutatnunk, hogy egy vajúdó, ellentétekkel terhes, de a legmagasztosabb célú és berendezkedésű világ embereinek közeledését segítsük, s előre mutassunk, ahol az egész dolgozó nép a haladás jegyében majd találkozik. Csákvári János ♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦»*♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦*♦♦♦♦♦♦**
