Somogyi Néplap, 1957. augusztus (14. évfolyam, 178-203. szám)

1957-08-25 / 198. szám

6 .ÄBSWUirx*" SOMOGYI NÉPLAP Vasárnap, 1951. augusztus 25. VERSEK EMBERHEZ MÉLTÓN Hajó, hajóra ne lőjön kék tengereken, gyilkos indulatoktól szabaduljon az Ember, nevéhez méltó tettek dicsérjék diadalmát, mire kétmilliárd szív dobogása kötelez! Ember, ó ember állj meg, termő mezőid vérrel ne itasd már, építs házakat hajléktalanoknak szerte a földön, szűk sikátorok helyébe büszke palotákat. Drót-bozótjait a határoknak te csináltad, vágd szét! Nyiss utat a segítésnek és szeretetnek; — jöhessen hazánkba útlevél nélkül az angol, s mehessek Rómába csodálni a múltat! Parancsoljuk vissza lombikjainkba a Háború Rémét, mert jaj, elég volt egy Hirosima, — szégyen és halál foltjai kétmilliárd emberi arcon! Sorsunk, életünk urai mi magunk vagyunk, — történelmi e lecke és kötelez. Századok múlva beragyogja értelmünk fénye az időt, a végtelen űrt is, nem lesz titok és nem lesz lehetetlen! De vigyázz, vigyázz emberiség, nagy tudományod holnap, vagy holnapután már szét ne röpítse a Földet. Csak Szépért, Igazért alkosson szüntelenül az elme, oldani rab népek láncait, ne legyen szolga sehol. Mert nemcsak a múltért, jövendőkért is felelős vagy ! Fogd hát egy akaratra a száznyelvű dühös világot, pusztítás helyett találjon célt igazabbat, — rajtad és rajtam, mindannyiunkon dicső kötelesség; hogy nevéhez méltón cselekedjen az Emberiség! Göbölös Sándor FALUN Fehéren villan Zümmöqő-dalú, > Akécszeqélyes Picinyke falu. Nyikorgó kerckhad Az útra tipor. Fáradt felhőként Pilleg a por. Kongatják buzgón A délharangot. Hegyháton csúsznak Büszkén a hangok. Piros sapkában Végig a házak Pletykát mesélnek, Utamba állnak. A fény a tájat Szívére vonja. Fák kukucskálnak Utánam sorba. Menekülök a Tűző sugártól, Hűs-zöld testével Hív bodzasátor. Hanyattfeküdve Nézek az égre S verseket írok Lapulevélre Fűszál-toliakat Terem a rét még S tinta felettem Végtelen kékscg . . . Lelkes Miklós Selyem szoknyát __ S elyem szoknyát visel az ég, Selyem szoknyát visel a tó, kéket, cifrát, Rajta csipkés felleg-kötényt, Szegélyének bársony-mohos szépet. sziklát, Nap-kalapot tesz fejére, Hullám gyűrűz fodrot rája, sárgát, ezret, Tűzsugárból szótte-fonta, Fénytől vesz rá gombnak gyémánt fátylát. cseppet. Selyem szoknyát visel a föld, Fakó szoknyát hord Kató a barnát, réten. Fű-fa, virág hímez reá Kendő alatt lapui haja tarkát, szépen, Háztetőkből rak süveget Vígan kapál, görnyedezve sorra, járva, Kéményfüst a hajbókoló Nagy határban ő a legszebb tolla. lányka. Török Zsófi A Z ŐSZ A forró nyárnak vége van, Fáról lehull a levél, itt van már az ősz, sárban elhamvad. A domb alján dió koppan Vadul süvít éjjel a szél, gyakran jár a csősz. rázza a fákat. Készülődik gólya, fecske délvidékre már, Eső hullik az e-cszre, TARGOS MIHÁLY onnan csordogál. ált. iskolás. A HÉT KÖMYVEI Európa Könyvkiadó Brecht: A háromgarasos regény — 20,— Lao Sö: A tigriskisasszony meg a férje —,— 13,— Leszkov: Kisvárosi Lady Macbeth — — 17 — Moravia: Római történetek —,— 16,50 Ramuz: Aline (Világirodalmi kis­könyvtár) 5,— —,— Szergejev-Censzkij: Késő este —,— 12 — Kisipari Szövetkezeti Kiadóvállalat Setrcts de la Mode. Őszi-téli divat­album. Borítóban —,— 32,— Wassermann: Caxamalca aranya (Magyar Helikon) (Bibliofil kiadási egészvászon-kötésben —,— 26,50 félbőr-kötésben —,— 32,— selyem-kötésben —,— 32,— Kossuth Könyvkiadó Leff S.-Leff V.: A varázslástól a modern orvostudományig —,— 23,— Móra Könyvkiadó Balassi Bálint válogatott versei (A magyar költészet gyöngyszemei) 4,50 8,50 Kosztolányi Dezső válogatott ver­sei (A magyar költészet gyöngysze­mei 6,— 10,— Szépirodalmi Kiadó Török Gyula: Ikrek 1—2. kötet —,— 58,50 Nem élt Kedd délután 3 óra veit. Az eső sűrű cseppekben szitált. A gyá­szos fekete felhők lomhán úsztak az ég alján. A kis falura: a terhes fellegektől szinte alkonyat utáni sötétség borult. Az emberek, a fa­lusiak kisebb, nagyobb csopor­tokba verődve gyülekeztek egy alacsony, fehérre meszelt, virá­gos kerttel szegélyezett ház kö­rül. Most csendesebbek, szomo­rúbbak voltak, mint máskor. Az idősebbek szó nélkül pipázgattak, a fiatalok halkan beszélgettek, V'.z asszonyok mondanivalójukat úgy súgták egymásnak. Temetésre, végső tiszteletadásra gyűlt össze a közel 300 főnyi tö­meg. Ezen a borongós délutánon temették a 72 évet élt Kovács Jó­zsefet, a párttitkárt, a falu köz­kedvelt, mindenki által szeretett és tiszteletben tartott »Kovács bácsiját«. Igaz. mindenki szerette, min­denki becsülte az öreg harcost, az öreg párttitkárt. Szerették kor­társai, akikkel együtt élte le küz­delmes életét, akikkel együtt har­colt a nehéz időkben, együtt örült akkor, mikor már jobb volt. Sze­rették a fiatalok, mert türelem­mel odaadással és szinte halála órájáig fiatalos hévvel nevelte őket. Már 1919-ben részt vett a munkásmozgalomban és 1945-től egészen augusztus 18-ig, haláláig a községi pártszervezetben mint vezetőségi tag volt, majd később hiába... párttitkárként működött. És mun kája. a párt és a falu számára ál dásos volt. Munkája, emberség« nyomán nőtt a párt tekintélye é befolyása Görgetegen, j Hosszú tisztsége alatt mindig azon volt és azon fáradozott hogy segítse embertársait, segíts« a falu dolgos népét nehéz mun kájában. Munkásságát az emberi ség jövőjének felvirágoztatásár: fordította. Különös szeretettel ne velte a fiatalokat, rendszeresei részt vett az ifjúsági üléseken 72 éves létére is vállalta a sport egyesület vezetését. Nála nélkü nem múlhatott el egy ifjúsági meg mozdulás sem, de egy sportmér kőzés sem. Sokszor kilométereke kerékpározott és gyalogolt a fia falókkal, hogy elvigye őket va«la melyik szomszédos községb« sportolni. Ezen a délutánon ott álltak : koporsója körül a falu fiataljai akik az ő neveltjei, s ott állt i falu. A gyászkocsi kigördült az ud varból, ahol oly sokat és oly szé retettel beszélgetett azokkal, aki! felkeresték panaszaikkal és taná csőt kértek tőle. A falu lassú lép tekkeil ment a gyászkocsi után, el kísérték utolsó útjára, ő meg halt, elfedte a sír, de emléke é munkájának nyoma hosszú időkij fennáll. ^iszonfláfásro, vasárnap este! Jó tüdejük van, szó- ben énekelnek a víg. tánc közben. De ők is szépek, a népviseletbe öltözött lányok, akik egy bagi tánckompozíciót ropnak éppen a Tiszti Klub színpadán. Próba folyik a Magyar Nép­hadsereg kultúrfeszti- véil.jának bemutatója előtt. Malackowsky Éva. a zalaegerszegi honvéd kultúrcsoport országos- rndvű tánctanárja még mindig ott áll a szín­pad szélén és az utolsó megszívlelendő taná­csokat osztogatja tán­cosainak. Szép múltja van a néphadseregben a kul­turális munkának. A horthysta honvédségben csak kúszni-mászni ta­nították meg a fiatalo­kat. egyébre nem. S a mi rendszerünkben már 1950 óta állandó, rendszeres kulturális munka folyik. Szinte mindennao összejön­nek a katonák az esti foglalkozások idejében, színdarabokat tanulnak, táncolnak, szavalnak, zenekarban játszanak, s évről évre összemérik erejüket a többi hon­véd együttesekkel Aki csak egyszer is látta a díszbemutatót Budapes­ten a Néphadsereg Színházban, az mindig emlékezni fog rá, és úgy emlegeti, hogy ka­tonafiaink nemcsak a fegyvert tanulták meg jel forgatni, de művelt emberekké is váltak. Az ellenforradalom a néphadsereg kulturális életében is kimutatta foga fehérjét. Rengeteg, vagyont érő anyag ’'tönkrement, ruhákat, csizmákat, hangszereket hurcoltak szét a zava­ros napok idején. S amikor májusban újra indult a kiképzés és ismét működni kezdtek a kultúresoportok, alig- alig volt eszköz, mely­nek segítségével mun­kához láthattak volna. Ma már ez nem így van, az akaraterővel együtt megjött minden hozzávaló is, és hon- védeink most már újra bemutatják, mivel töltik estéiket a lakta­nyában, milyen szín­vonalon áll a néphadse­reg kulturális élete. Ta­ta, Tapolca, Zalaeger­szeg, Nagykanizsa és még nagyon sok más városból jönnek el va­sárnapra a katonaíiata- lok, hogy a kaposvári Béke Szálló nagytermé­ben két és fél órán ke­resztül csillogtassák tu­dásukat, szórakoztassák ía közönséget és ver­sengjenek egymással. Hiszen nem kicsi a tét: akik «legjobban szere­pelnek a dunántúli mű­vészegyüttesek közül, azok szeptemberben résztvesznek a Komszo- mol—KISZ nagy találko­zóján. A Béke nagytermé­ben is ezért oly nagy az igyekezet. Glanez Jenő százados elvtárs, a fesztivál rendezője visz a tatai harckocsi­zok közé. Épp nemrég fejezték be a »Győz a szerelem« című egyfel- vonásos operett próbá­ját a fiúk, s Puskás Pál tizedes elvtárs még ki­csit pihegve mondja fű, hogy a két képből álló operettre már május óta készülnek, s hogy re­mélik, első helyen vé­geznek a versenyben. ‘ Bilok István tizedes elvtárs, a tánccsoport tagja is beleszól a be­szélgetésbe: — Nem tegnap kezd­tük el a tanulást, ugyan­ezzel a műsorral jár­tunk már a szovjet helyőrségben, a lábat­1-ani cementgyárban, Dunaalimáson, Nyer­gesújfaluban, Tokodon, s ha véget ér a feszti­vál, ismét sokfelé meg' vagyunk híva. El is: megyünk mindenhová. Néhány perc múlva' már a színpadon van­nak a táncosok, s a marosszéki verbunkos.“ dallamára csattan ösz- sze a csizma lábukon. S ahogy az ajtó felé lé­pek, ilskdabál közülük egy deli termetű vitéz:­— Aztán viszontlátás­ra vasárnap este ugyan­itt! — fehér — ■ cAz üfjjíi£ág, oájő Qnhmi BÉKE ÉS BARÁTSÁG! E két szót ott hallottam először a kievi pálya­udvar üvegcsarnokában. Azóta ezer­szer, milliószor harsogott a jelszó, s számtalanszor kiáltottam én is öröm­mámortól ittasan az autóbusz abla­kából, Es most is e két szó duru­zsol fülemben, amikor íróasztalom­nál betűkké, mondatokká formálód­nának az érzések és gondolatok. Oh, de nehéz átalakulás ez! Sokszor mily kevéssé tudja visszaadni az ember azt, amit szavakkal kifejezni szinte lehetetlen... Moszkváról írok. A fény és ragyo­gás, az emberség és szeretet, a szép­ség és ifjúság gyönyörű, fejlődő vá­rosáról. Az emberekről s az ifjak- ról, akik ott találkoztak a Moszkva- parton, a Gorkij-park széles sétá­nyain, a küzdőtereken. Róluk, akik ott ismerték meg egymást, s kötöttek örök barátságot a szeretet, megértés és béke jegyében... ^ Emlékezem. De gondolataim kor­látok felett szédítő összevisszaságban csaponganak. Nincs rendszer, mely összefoglalja őket, de nem is aka­rom, hogy legyen. Jöjjenek csak úgy, tisztán, őszintén, szívből, ahogy a VIT városában törtek elő az esemé­nyek, apró mozzanatok láttán. * * A KÜLFÖLDET JÁRT EMBE­REK különös érzésekről regéltek nekem, melyek a határátlépés pilla­natában fogják el az embert. Beval­lom, ezt az érzést csak visszafelé éreztem. Az új környezet, az egy- csapásra megváltozott táj képe lebi­lincselt. Odafelé csak egy gondom volt: sokat látni, hallani és elmerül­ni az új felfedezésének mámorában. Hosszú az út és fárasztó, de vala­hogy mégsem érzi az ember. Csak tör előre a végeláthatatlan úton, siettetné a vonatot, mert hajtja a kíváncsiság. Apró, bádogtetős házak, legelésző nyáj, munkába igyekvő emberek, el­suhanó, hihetetlenül nagy pusztaság, sűrű erdőké ragadnak meg emléke­zetemben. Félnapokon át robog a vonat, s a táj még ugyanaz, változat­lan. Három-négyóránkint egy-egy állomás. De milyen káprázatosak! Az épületek homlokzata, belseje te­le díszítőelemekkel, a termekben óriási méretű olajfestmények, me­lyek a szovjet nép életét, harcait örökítik meg. (Itt megihleti a művé­szeket a mának apró öröme, szép­sége!) Arra gondoltam, milyen nagy­szerű lenne nálunk is ilyen pazar, tölgyfabútorzatú állomásokat látni, és hozzászoktatni az embereket, hogy megbecsüljék azt... Ukrajna egyik nagy városát, Lvo- vot hagyja el a hosszú szerelvény, de már ritkulnak a sűrű erdők, igazi ősi sztyeppén száguldunk át. Aztán Kiev mésébeillő látképe tárul elénk, a. szélesen hömpölygő Dnyeper és újra erdőség. Meghatódva nézek ki az ablakon. Csak egy szó ismétlődik bennem: partizán. Igen, ez a híres brjanszki erdő. Sehol másutt, de itt még látszanak a háború nyomai. A fasiszták végig megritkították az erdőt, hogy könnyebben csaphassa­nak le a vasútrongáló partizánokra- Sok szovjet hazafi vére hullott itt az igaz ügyért... Rövid megszakítással csaknem három napig utazunk. S aztán, mint Érd a mi fővárosunk előtt, úgy fon­ja koszorúba a szovhozok és kolhozok villákkal teli kertvárosa Moszkvát. Az apró faházak tetejét itt már er­dőként borítja a T alakú televíziós antenna. Az ablakok megtelnek, s valaki felkiált: — Nézzétek, amott a Lomonoszov egyetem ... Dal szár­nyal a hálókocsiban. Orosz népdalo­kat, s a DlVSZ-indulót énekeljük. Már más a levegő, mint az imént, más a kép, új és kíváncsiságot ger­jesztő. Moszkvában vagyunk... * * ÁLLOK AZ ÁLLOMÁS ELŐTTI TÉREN. Mintha odaszögeztek volna. Annyi mindent látok egyszerre! Az érkezés pillanata leírhatatlan. Végre látom a várost. Látom, de nem. tu­dom felszívni magamba. Csak apró, színes mozaikok, kavarognak előt­tem. Többszáz lobogó hajlik az út­test fölé, s a plakátok, óriásra mére­tezett dekorációk, ha nem tudnám is jeleznék: baráti világtalálkozó színhelyén vagyok. Szemben a Moszkva-híd. autóbuszok, személy- gépkocsik száguldanak át rajta. s cikáznak ieaymás között., mintha versenyeznének. A túlsó hídfőnél felhőkarcoló karcsú tornya nvúlik a magasba. Jobbról feliratot olvasok el: METRO. Az emberek leteszik csomagjaikat. Tudják, hogy külföl­diek vaqyunk. Mellettem megszólal egy férfi: — Kakoj ti nacionalnosztyil — Ijedten nézek rá. mint aki most ébred, most döbben a valóságra. Fé­lig értem is, mit mond, vagy lega­lább is sejtem. Zagyva szavakat ke­1 verek, mintha sose tudtam volna értelmesen beszélni: — Én... én.. .ich.. .szóval ja.. . magyarszki! Nem! Ja vengerec..... s miután végre megtalálom a szót, sóhajtok megkönnyebbülten. A szal­makalapos férfi észreveszi zavaro­mat, kezét nyújtja és mosolyog. Mond is valamit, azt nem értem, de bólintok, s ő tudja, mire gondolok. Szeretem, ezt az embert. Nincs magyarázat. Csak szeretem. Az el­sőt, akivel kezet szorítottam a szov­jet fővárosban... * * ÚGY BUGGYANNAK ELŐ ÉL­MÉNYEIM, mint a moszkvai égen váratlanul magasbaszökő tűzijáték ezernyi sziporkája. Eltévedek. Nem egyszer, majdnem minden este. Nem is olyan könnyű megismerni a hatalmas várost és tájékozódni benne. Különösen., ha minden lé­pésnél talál valami csodálnivalót az idegen. Minden különösebb cél nél­kül bolyongok a kivilágított utcá­kon. Éjfél is elmúlt már, de nem. tudok betelni. A szózat, mit oly sok­szor hangoztattunk a vonaton, való­sággá vált. Elvégre nem aludni jöt­tem Moszkvába. A széles úton szí­nes forgatag. Hat fiú és lány ka­ronfogva la-l.á.zik az úttesten. Vi­dám dalt dúdolnak. Egy fiú gitárt penget. A járókelők hozzájuk csat­lakoznak, kísérik a vidám társasá­got. Velük megyek. Bánom is én, hogy merre! Próbálgatok velük dú­dolni. talán elleshetek valamit tőlük. Később egy ragyogó transzparens előtt bámulok hosszú percekig. Az­tán valaki észreveszi hajtókámon KISZ-jelvényt. Cserélünk. A franc kislány egy egész Eiffel-tornyot ti a kabátomra. Arrébb reflekton fényében táncol az ifjúság. Vágy kozva nézek arra, de jaj, már k óra, haza kéne indulni. De merr« Egy csinos, kék kiskosztüm lányka jön felém. Hozzá fordult segítségért. — Gyevuska! — mondom én. A hiszem azonnal tudta, hogy idegi vagyok. Magyarázok kézzel, láb bt — Hotel Ukrajna ggye? (csak íg össze-vissza.) Nem érti. Mondor Restaurant Ukrajna. Valamit m, sejt és kisegít: ~ Gasztyinyica, dal ezt szót hallottam, így hívják errefelé szállodát. Erősen bólogatok és v rom, hogy útbaigazít. Ám, meglepetést okoz a kislán Szó nélkül megfordul, belémkarol indulunk együtt. Elkísér. — ma.gy, rázza —, mert úgyse találnék od Most már előkerül a szótár is zs bemből, »beszélgetünk«. őt Margi rétának hívják és egyetemi hallgat repülőgéptervező lesz. Mesél neke sokat, folyékonyan, jókedvűn, i csak annyit értek meg, hogy nagyi szereti Moszkvát. Ügyetlenül gyi korolja nevemet: — Bla .. Bla . Ble.. .Béla... és nagyokat nevetün Másfél óráig gyalogolunk együtt, s szálló előtt búcsúzunk. Ne köszöi jem, — mondja — ez kötelesség ve — és eltűnt, a Moszkva virágos par ján. Utána nézek, s eszembe jut az pesti fiatalember, aki valamikor á küldött a Margithídon, a Rózsadom felé, hogy megtaláljam Üllői-úti h kásomat... Jávori Bél: (Folytatjuk.)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents