Somogyi Néplap, 1957. július (14. évfolyam, 152-177. szám)
1957-07-03 / 153. szám
1 SOMOGYI NÉPLAP Szerda, 1957. július 3. • HUSZONNÉGY IFJÚ KERESKEDŐ JUNIUS UTOLSÓ SZOMBATJÁN forró hangulatú évzáró ünnepélyen bocsátotta útjára az iparita- nuló-iskola huszonnégy végzett növendékét, akikkel hamarosan találkozhatunk boltjainkban. Tanulóéveik végén, szakmunkás éltük küszöbén jövendő mesterségük szeretetével lépik át az iskola két vagy három éviig annyiszor nyitott kapuját. így érthető az az izgalomtól átforrósodott légkör, ami ezen a napon annyi örömet és elégedettséget ad annak, aki eljött erre a nem mindennapi szépségű évzárásra. A feldíszített tornateremben boldog, megelégedett arcok sorai. Ki- lencvenháram fiú és leány néz szembe az összegezéssel, két-, másoknak már háromévi munka eredményeivel, hiányosságaival. Ezen a napon valahogy kicsinek bizonyul a máskor elég tágas tornaterem. Hiszen a diákokon kívül most itt vannak mindazok, akiknek szívügyük volt eddig is, és szívügyük lesz ezután is a kereskedelem szakmunkásokban való megfelelő utánpótlása. Itt vannak a vállalatok igazgatói, a tanulófelelősök, a tanács kereskedelmi osztályának vezetője. Szülők, akik méltán büszkék itt tanuló fiaikra, lányaikra. Ami először megragadja az embert, az a családias közvetlenség, ami tanár és diák között soha nem lehetett, csak a mi társadalmunkban. Önkéntelenül visz- szakanyarodik gondolatunk azokba az időkbe, amikor »szégyen« volt inasnak lenni, s még messzebbre, amikor egy-egy fiatal ember világ vándoraként szenvedett a kívánt mesterlevél elnyeréséért. Ezeknek a 14— 16 éves fiúknak és leányoknak, akik most tanítványi figyelemmel csüggnek igazgatójuk, Bárdos Kálmán ajkán, valósággal isszák az iskola jelenéről szóló beszédet — ezerszer könnyebb volt elsajátítani a mesterség gyakorlásához szükséges tudományt, mint elődeiknek. Bárdos Kálmán igazgató szavai a távozóknak jelentenék elsősorban útravalót: — soha ne felejtsétek, amire nevelőitek oktattak benneteket. A tisztesség és becsület útjáról ne térjetek le, még kényszerítő körülmények hatására sem. Szakképzettségetek méltó elismeréséül, népünk sok értéket bíz rátok. Becsüljétek meg a szocialista tulajdont, bánjatok vele mindig érzékeny lelkiismerettel. A továbbiakban arra inti a távozás előtt állókat: tartsátok azt is szem előtt, hogy hivatásotok egyúttal állandó tanulásra is kötelez titeket. Csak ha tanultok, tudjátok megállni helyeteket a fejlődő kereskedelemben. Pintér Irén és Bíró Ilona tanulók búcsúztatják ezután a távozókat. Emlékül az ittmaradók a távozóknak 24 tálcácskát osztanak ki. Mindenik tálcán a felírás: Kaposvár. A távozók nevében Schmidt László köszöni meg elérzékenyült hangon a tanárok türelmes nevelőmunkáját: azzal búcsúzunk — mondja —, hogy ide, az iskolába mindig bizalommal jövünk vissza tanácsokért, segítségért. Köszönet és búcsúképpen pedig ígérjük mind a huszonnégyen: nem okozunk csalódást sem tanárainknak, sem szüléinknek, sem munkáltatóinknak. Becsülettel fogunk dolgozni. Az ünneplők felcsattanó tapssal nyugtázzák ezt a meghatott hangú fogadalmat. Most ajándékosztás következik. Az iskola jutalomalapjára a vállalatok adományoztak kisebb-nagyobb pénzösszegeket. Könyvek, töltőtollak találnak gazdára a jó előmenetelő tanulók között, öten ötven-ötven forint pénzjutalmat is kapnak, hét fiú, három lány pedig üdülni megy. A lányok Zamárdiba, a fiúk Visegrádra. Van ok az örömre, elégedettségre. Az évzárással járó visszapillantás, számvetés nem zárult rosszul. Az iskola átlagos tanulmányi eredménye 4,01, ami szép eredmény, akármelyik középiskola megirigyelhetné! Hiszen közepesnél rosszabb előmenetelő tanuló nem is volt az 1956—57-es évben. S most, miután elhangzottak az ünnepélyes búcsúzó szavak, az ünnepség véget is ér. A szülői munkaközösség fáradhatatlan mamái hívogatják vendégségbe a vendégeket, diákokat, tanárokat. A büfében ízletes és ízlésesen elkészített szendvicsek várják az ünneplőket, de a hűsítőitaloknak van a legnagyobb keletjük. HÁROM PERC SEM TELIK EL és üresen áll a tornaterem. Csak a virágokkal roskadásig megrakott asztal felett zöngicsél egy betévedt dongó. Kint az előtérben, a büfében annál nagyobb a zaj. Vidám, felszabadult hangok, nevetések fonódnak melódiává. Szívet melegítőén beszél az a dallam, huszonnégy útra induló ifjú kereskedő terveiről, bizakodásáról. Köszöntjük őket! — li — összesen négy blokk volt a lágerben és máma az egyik blokknál rendez »profilaktikát«, holnap a másodiknál és így tovább. Akkurátus volt a disznó nagyon, pihenőnap nélkül dolgozott. Csak egy dolgot nem tudott megérteni a bolond: mielőtt elindult volna beverni az orrunkat, hogy méregre hergelje magát, jó tíz percig káromkodott mindig a sor előtt. Teljesen hiábavaló a nagy cifra káromkodás, nekünk meg még valahogy jól is esik, megkönnye bbszünk tőle: olyan jó ismerős, természetből való szavak, mintha csak a hazai földekről legyintene meg bennünket egy kis szellő ... Tudta volna a zsivány, milyen jóleső érzés nekünk hallgatni a gyalázkodásait, nem káromkodott volna többet oroszul, csak a maga nyelvén. Egy Moszkva környéki jó komám mégis haragudott rá érte nagyon. «-Mikor rákezdi a cifrát — aszondja — lehunyom a szememet, s mintha csak Moszkvában, a Zacepá- ban ülnék egy korsó sör mellett, és annyira megkívánom ilyenkor a sört, hogy a fejem is belekábul.« Szóval hát ez a parancsnok másnap, hogy arról a köbméterről elszóltam magamat, behívatott. Estefelé egyszer csak jön a barakkba a tolmács, meg még két őr. »Melyik a Szokolov Andrej ?« Jelentkeztem. »-Mars kifelé, jössz velünk! Maga a lágerführer hivat.« Mindjárt tudtam, miért. Most leszámol velem. Elbúcsúztam a bajtársaktól, tudták mind, hogy a halálba megyek, felsóhajtottam, aztán megindultam kifelé. Ahogy áthaladunk a lágerudvaron, fölnézek a csillagokra, azoktól is elbúcsúzom, mondom magamban: »Na, vége a -kínlódásodnak, Andrej Szokolov, vagyis, hogy mint a nyilvántartás mondja — hároimszázharminc- egyes szám.« Valahogy hirtelen sajnálni kezdtem Irinkát, meg a gyerekeket, de aztán lecsendesiilt bennem a szánalom és lélekben felkészültem, hogy félelem nélkül nézek szembe a pisztoly csövével, ahogy katonához való, nehogy az ellenség az utolsó percben lássa, hogy mégis csak nehezen válók meg az élettől... A parancsnoki szobábari — az ablakban virágok, mindenfelé tisztaság, ahogy nálunk egy rendes klubban 5. szokás. Ott van az egész láger-parancsnokság az asztal körül. Öten. Snapszot vedelnek és szalonnáinak hozzá. Jókora üveg van előttük az asztalon, meg kenyér, szalonna, alima- kompót és különféle konzervek a kinyitott dobozokban. Egy szempillantás alatt áttekintettem az . egész lakmározást és — akár hiszed, akár nem — hirtelen úgy felkavarodott a gyomrom, azt hittem a torkomon jön ki rögtön. Nem is csoda, éhes voltam, -mint a farkas, elszoktam az embernek való ételektől és most egyszerre annyi jó falat van előttem. Nagy nehezen visszafojtottam a hányást, de a szememet csak alig tudtam elfordítani az asztaltól. Szemben mindjárt ott ü.1 a Müller, félig részegen, a pisztolyával játszik, egyik kezéből a másikba dobja, közben merev szemmel néz rám, pillantás -nélkül, akár a kígyó. A kezem két oldalt a nadrágvarráson, laposan, a félretaposott bakancssarkot összekoppantottam előtte és jó hangosan jelentem: »Herr Koimmen- dant Andrej Szokolov hadifogoly, parancsára megjelentem!« De már kérdi is tőlem: »Szóval azt mondod, te ruszki Iván, hogy négy köbméter teljesítmény, az sok?« »Igenis — mondom — Herr Koromendant, az sok«. »És egy -köbméter eléig neked sírgödö-mek?« — »Igenis, Herr Kom- mendamt, bőven elegendő, még marad is hely.« Erre feláll és azt mondja: »Nagy tisztességben részesítlek, most azonnal személyesen foglak agyonlőni ezekért a szavaidért. Itt nem lesz jó, gyerünk ki az udvarra, ott aztán ki is nyújtózol.« »Ahogy ön akarja!« — mondom neki. Egy darabig még állt ott, gondolkodott, aztán az asztalra hajította a pisztolyt, töltött egy tele pohár snapszot, kivett egy darab -kenyeret, rátett egy szelet szalonnát, az egészet ideadja nekem és mondja: »Nesze, ruszki Iván, igyál a halálod előtt a német fegyverek győzelmére!« Átvettem már tőle a -kupát is, meg a harapnivalót is. De ahogy hallom ezeket a szavakat — mintha tűz égetett volna meg hirtelen. Gondolom magamban: »Hogy én, orosz katona létemre, igyák a német fegyverek győzelmére? Hát még mit nem akarsz, Herr Kommendant? Mindegy ördög most már nekem meghalni, hát azt mondom, felsülsz te evvel a pálinkáddal«. Letettem a kupát az asztalra, -mellété ttom a falatot is, aztán mondom: »Hálásan köszönöm a kínálást, de nem élek vele, nem szoktam«.' Erre elmosolyodik: »Nem akarsz inni a győzelmünkre? Akkor hát igyál a magad halálára«. Mit veszthettem volna? »A halálomra, meg hogy megszabadulok a kínlódástól, arra iszok — mondom neki. Avval fogom a kupát és két kortyra ki is hajtottam, a harapnivalóhoz azonban nem nyúltam, illemtudóan megtöröltem a szimat a tenyeremmel és azt mondom: »Köszönöm a szíves látást. Készen vagyok, Herr Kommandant. Menjünk, végezzen velem.« Figyelemmel rámnéz, aztán csak megszólal újból: »Legalább harapjál valamit, mielőtt meghalsz«. Erre én meg azt felelem: »Az első pohár urán nem szoktam enni.« Tölt másodszor is és odaadja. Kihajtottam ezt is és megint csak nen> nyúlok az étel íez, merész lettem. Gondolom magamban: »Legalább jól föliszoik, mielőtt kimegyek az udvarra és megválók az élettől«. Magasra húzta erre se- színű szemöldökét a parancsnok és megkérdi: »Miért nem harapsz hát valamit, ruszki Iván? Ne kéresd magad!-- Én meg mondom a magamét: »Bocsásson meg. Herr Kommend ant, a második pohár után se szoktam enni soha«. Fölfújta erre a pofáját, fújt egy nagyot, aztán csak en.taeagja magát és nevetve valamit gyorsan mond németül, biztosan átfordítja szavaimat a barátainak. Azok is nevetnek, hátrább húzzák a széküket, felém fordítják mind a pofájukat, s most már látom, másként nézdegél- nek rám, valahogy 'barátságosabban. Kitölti a parancsnok a harmadik pohárral is, közben reszket a -keze a nevetéstől. Ezt a harmadikat egy- hajtókára ittam ki, haraptam egy kicsit a kenyérből, a többit visszateltem az asztalra. Nagyon meg akartam mutatni nekik, ezeknek az átkozottaknak, hogy ha éhen pusztulok is, akkor se -kell az alamizsnájuk, merthogy nekem is megvan a magam orosz önérzete és büszkesége, akárhogy igyekeznek, nem csinálnak belőlem barmot. Ezek után a parancsnok komoly képet vágott, megigazította mellén a két vaskeresztet, kilépett az asztal mögül fegyver nélkül és azt mondja: »Tudod mit, Szokolov — te — igazi orosz katona vagy. Bátor katona. Én is katona vagyok és megbecsülöm a nemes ellenfelet. Nem lőlek agyon. Már csak azért se, mert dicső hadaink ma érkeztek el a Volgáhpz és teljesen beVáraHan bizonyítékok II ilyen különös is az élet... irj- Egyik pillanat megcáfolja az utána következőt, az árnyékot követi benne a fény ... A Megyei Könyvtár vezetőjével beszélgetek egy nyári délelőtt, s együttesen álmélkodunk, hogy tizenhárom év után is milyen furcsa torzulásai lehetnek a kulturális frontnak, mennyire kevesen támogatják a könyvtár és a könyvek ügyét a vezetők és a fiatalok közül. Egyikünk sem tud kellő magyarázatot találni. Majd az idő mindent meghoz, gondoljuk taláfn mindketten. Nem messzi téma innen a gyereknevelés és abban is az a megállapítás, hogy minden fiatal egész életén át magával viszi az otthoni elemózsiát, nem tud annak szellemétől szabadulni. Az őszülő, intelligens, máskor tárgyilagosnak és kissé hűvösnek tűnő férfi egyszeresek kigyúl és elmondja 15 éves diáklánya esetét, aki egyszer váratlanul azzal állít haza, hogy belépett a KISZ-be. »Majdnem ösz- szecsókoltam, mert mi nem erőltettük, mi nem szóltunk neki« — mondja a visszaemlékezéstől még mindig boldogan és csillog a szemüvege. Felderülünk egy kissé. Van ez így néha. Váratlan fordulatot hoz a beszélgetés egy új fonala. Ekkor kopogtatnak és belép egy barnaarcú fiatalember. Bemutatkozik. — Kerék László vagyok — mondja öntudatosan. * — Ja, Toponárról! Ugye ... — a szellem emberének alig kell kutatni emlékezeté ben. Kiderül, hogy levelezésből ismerik egymást. A fiatalember ugyanis kérte a megyét, hogy cseréljék a faluk között a könyveket, mert ő és páran a helyieket már mind olvasták. Úgy látszik, a válasz nem elégítette ki, mert személyesen megjelent, munkája közben szakított időt magának az ügy tisztázására. — Mert ez fontos dolog kérem, — mondja — és úgylátszik félreértettük egymást... Persze nem volt félreértés. A valóság az, hogy minden fakóban azonos a könyvállomány, — felfrissítésre kevés lehetősége van a megyének, de azonos a probléma is, — a helyi tanács is segíthetne a ta- dásra szomjas embereknek. — Hát jó — szusszan egyet Kerék László, de azért még elmondja, hogy a könyvtárost most kicszrélik és új színdarabokat tanulnak, vagy újítanak fel. Kicsit elgondolkozom magamban. Ilyenkor nyáron színdarab? De azért igazat adok neki. Előre kell készülni, egy előadásnak meg kell érnie az idő alatt. Az energikus fiatalember pedig azzal búcsúzik, hogy szaván fogja a könyvtárost, amikor az támogatásáról biztosítja őket. — Hát ez nagyszerű, igazán köszönöm! Akkor arra kérem, legyen szíves nekünk színdarabokat kölcsönözni... Mit lehet itt tenni? A könyvtár- vezető kiszól egy szép fiatal lánynak és ketten kilépnek a szobából. Mielőtt a fiú becsukná az ajtót, mégegyszer meghajol és köszön. Kabátja hajtókáján ott piroslik az új ifjúsági szervezet jelvénye. Szerettem volna megölelni őt, meg apját is, a pártonkívüli parasztembert, mint a könyvtáros a kislányát, aki váratlanul megajándékozta őt a büszkeség érzésével. Dehát férfiak vagyunk, nem szeretjük mutogatni érzelmeinket. Egy dolgot azonban meg kellett jegyeznem: Nincsen semmi ok a csüggedésre! A z élet, a szocialista élet mégis előre megy. Mert itt vannak köztünk — váratlanul felbukkanva, nehézségekkel küszködve, de mindig megújulásra készen — az új világ hordozói. Csákvári János. vették Sztálingrádot. Nagy öröm ez számunkra, ezért megkegyelmezek az életednek. Menj a blokkodba, ez pedig itt a tiéd, a bátorságodért« — és avval odaad az asztalról egy kis szeletre való kenyeret és egy darab szalonnát. Szorítottam magamhoz a kenyeret minden erőmmel, a szalonnát meg a bal kezemben tartottam. Annyira meglepődtem a váratlan fordulaton, hogy1 meg se köszöntem, csak hátra- arcot csináltam, megyek a kijárathoz, közben pedig az jár az eszemben: »Odapörköl a lapockám közé most mindjárt és nem vihetem el a fiúknak ezt a kis harapnivalót«. De sikerült mégis. Elkerültem a halált ez egyszer megint, csak a szele csapott meg ... Kemény léptekkel haladtam ki a parancsnoki szoba ajtaján,; de az udvaron elfogott a gyöngeség. Betántorogtam a barakkba és eszméletlenül vágódtam el a cementpadlón. Még sötét volt, amikor a fiúk felébresztettek: »Mesélj!« Eszembe jutott, mi történt a parancsnoki szobában, elmondtam nekik. »Hogy osszuk el az elemózsiát?« — kérdi a szomszédom, s hallom, -remeg a hangja. »Mindenkinek egyformán« — mondom neki. Megvártuk a hajnalt. Erős kender- cérnával vágtuk szét a kenyeret és a szalonnát. Mindenkinek akkora kenyér jutott, mint egy gyufásdoboz, a legkisebb morzsát Is elosztottuk, persze a szalonnából csak annyi került, hogy az ínyét megkente vele az ember. Azonban senkit se ért rövidség. Rá hamarosan átdobták a legerősebb -háromszázat a mocsár lecsapo- lásához, aztán pedig a Ruhr-vidék- re, bányába. Itt voltam egészen negyvennégyig. Ebben az időben a mieink már szorongatni kezdték a németet nagyon és a fasiszták abbahagyták velünk a kegyetlenkedést. Egyszer is, felsorakoztattak bennünket, akik a nappali váltásban dolgoztunk, s valami frissen érkezett tisztjük azt mondta a tolmács által: »Aki sofőr volt a hadseregben, vagy még a háború előtt — egy lépést előre lépj!« Heten léptünk ki, volt sofőrök mind. Adtak mindegyikünknek egy -kopott kezes-lábast, aztán őrizet alatt elindítottak Potsdamba. Ahogy megérkeztünk, szétosztottak bennünket. Én a »Todt«-ba kerültem munkára — tudod, volt a németeknél egy ilyen mun-kaszolgálati hivatali-éle, amelyik az útépítést meg a védelmi berendezések dolgát intézte. »Opel-Admiral« kocsit kaptam és egy mérnök őrnagyot hordozgattam rajt. Hű, micsoda kövér volt a ronda fasisztája! Alacsony, pocakos, olyan széle-toossza egyforma ember, nagy, széles feneke volt, úgy nézett ki, mint valami jól megtermett kofaasszony. Elöl a gallérjánál három1 ráncot is vetett a tokája, hátul pedig -a nyaka ugyancsak három hurkába gyúródott. Úgy néztem, legalább három púdra való tiszta zsír volt benne. Ahogy járt, szuszogott, akár a gőzös, hát még, ha nekiállt enni — alig nézhette az ember! Egész nap majszolt és itta a konyakot üvegből. Persze, hébe-hóba azért nekem is pottyant valami tőle: az úton megállunk, nekiáll kolbászt falni, meg sajtot, csak tömi magát és iszik; amikor jókedvében van — nekem is vet egy-egy darabot;».mint a kutyának. A kezembe soáe adott, ezt nem tartotta volna magához méltónak. Akárhogy is volt azonban, említeni se lehetett egy napon a lágerrel és lassanként már kezdett emberformám lenni megint, kicsinyenként, de erőre kaptam. Vagy két hétig hordtam már az én őrnagyomat Potsdamból Berlinbe és vissza, utána pedig a front mögötti övezetbe küldték, hogy vezesse a védelmi vonalak építését a mieink ellen. És itt már végleg leszoktam az alvásról: égész éjszakákon át azon tűnődtem, hogy juthatnék át a mieinkhez, hogy szökhetnék haza. Egyik nap Polockba indultunk. Kora hajnalban akkor, két év óta most először hallottam, ahogy dörögnek a mi ágyúink, és tudod, testvér, hogyan vert a szívem? Mikor még legény koromban Irinához jártam találkára, még akkor se kalapált eny- nyire! Talán tizennyolc kilométernyire folyt a harc, Polocktól keletre. A városban lévő németek dühösek voltak, idegesek, az én dagadt őrnagyom pedig egyre sűrűbben öntött fel a garatra. Nappal a város mögött jártunk vele és intézkedett, hogyan építsék az erődítményeket, éjszaka meg magában iddogált. Egész fel- puffadt már, a szeme Matt táskák lógtak... »Na — mondom magamban — várás nincs tovább, ütött az én órám! És nem is egymagám szökök, hanem magammal viszem az őrnagyot is, jó hasznát vehetik a mieink!« A romok között találtam egy két- kilós mérlegsúlyt, becsavartam a törlőrongyokba, arra az esetre, ha majd ütni kell, a nyomán nem serken ki a vér. Egy darab telefondrótot is felvettem az úton és mindent, ami csak kellett, gondosan előkészítettem és elrejtettem az első ülés alá. (Folytatjuk.)
