Somogyország, 1957. június (2. évfolyam, 126-148. szám)

1957-06-27 / 148. szám

* " SOMOGYI NÉPLAP Csütörtök, 1951. június 2' Miért vannak zökkenők a légellátásban? Sor kerülhet-e a volt cseri jéggyár üzemeltetésére? Tikkadt, izzasztó hőség nehezedik a földre. Átforrósítja a homokot, a köveket, ráül a légzőszervekre. Szin­te megkönnyebbülés ilyenkor meg­pillantani a megolvadt aszfalton a jegeskocsit, amint köréje seregük az utca népe: jeget, jeget! * * * Kaposvár város jégellátása nem zökkenőmentes. Különösen most nem, amikor trópusi meleg köszön­tött ránk és a jégfogyasztás megsok­szorozódott. Panaszkodik a lakosság, de lehet hallani a vendéglátóipar részéről is reklamációt: nem kapnak időben és elég jeget. A jégellátás háromféleképpen tör­ténik: a kiskereskedelmi vállalat már korábban kilépett a nagy jég­­ellátási »körből«. Napi szükségletét, három—négyszáz tábla jeget ugyan továbbra is a jéggyárból szerzi be, de saját szállítóeszközeivel, jól ösz­­szehangolt időben viszi a boltoknak. A lakosságnak, a vendéglátóipar­nak és a húsboltoknak a Szikvíz­­üzem gépkocsijai szállítják a jeget.. De a lakosság számára a Szikvíz­­üzem az üzem telephelyén is árusít. A szállító vállalatok a jéggyártól, azaz a Hűtőipari Vállalattól kapják a jeget. Nos, a látszólag jól szerve­zett jégellátás ellenére s:m zökke­nőmentes ez a munka. — Miért? — ezt kérdeztük az illetékesektől. A Szikvízüzem telepvezetője, Tóth Mária, a Hűtőház munkájában lát­ja a hibát. — Két szállítókocsival rendelkez­nek — mondta, bár elismerte, hogy ez kevés, de véleménye szerint ele­gendő lenne a város jégellátásához, ha a hűtőipartól időben kapnák meg a jeget és a hűtőipar nem az export­hoz szükséges jégmennyiséget kül­dené először. Mit mond a hütőipar igazgatója. Vajda elvtárs? Éppen az ellenkezőjét. A korszerű Kaposvári Hűtőház — állítása sze­rint naponként elkészít -két, két és fél vagon jeget. Ebből háromszáz— néevszáz táblát a kiskereskedelem, kilencszáz, maximum ezerkétszáz táblát az ipar és a lakosság ellátásá­ra fordítanak. Az export csak ezután jöhet számításba. így határozzák meg ezt az üzem szerződései is. Hol van hát a hiba gyökere végül is? Kettős ez a gyökér: Egyik, amelyről senki sem tehet. A Hűtőház sem. Ugyanis gyakran fordul elő áramkorlátozás. Ilyenkor leállnak a gépek és egy-egy félórás kiesés bi­zony több órás késés előidézője a Hűtőipari Vállalatnál. A másik: a Hűtőipari Vállalat vidéknek is ad je­get. Az esetleg előbb érkező vidéki kocsikat nem marasztalhatják el a városi kocsik kedvéért. Egy vagv másfél órás késést a szállítóvállalat két fogatosa nem tud már behozni, annál is inkább, mert a jégkiadás is periodikus, csak a nap meghatáro­zott óráiban történik. Nehéz továbbá a két íogatos munkája azért is, mer* a kiszállítás ideje hat-nyolc órában székül össze. Mi hát a megoldás? Semmiképpen sem a némelyek ál­lal hangoztatott irányelv: miszerint üzemeltesse ismét a Szikvízgyár a januárban megszüntetett korszerűt­len és igen nagy önköltséggel dolgo­zó cseri jéggyárat. Visszafelé tánco­lás lenne, hiszen ezt a jéggyárat ép­pen azért szüntette meg a Városi Tanács, mert a modern, nagykapaci­tású Kaposvári Hűtőház egyedül is győzi a jéggyártást. Korszerűen, alacsonyabb önköltséggel. A gyártási napló és az üzem veze­tősége szerint is így van ez. A zök­kenőmentes jégellátáshoz a Szikvíz­­üzemnek, mint szállító vállalatnak kellene legalább még egy lovaskocsit beállítani. Ezzel egyidőben megszün­tetnék a kereskedelemnél lévő áldat­lan állapotot, miszerint csak hat óráig hajlandók a jeget átvenni. Ha Debrecenben és Kecskeméten meg tudták oldani, hogy a jégátvétel ide­je hajnali négy órától este tíz óráig tartson, akkor a kaposvári kereske­delem vezetői is találhatnak módot erre. Nem elvetendő a Hűtőháznak az éjszakai jégszállításra vonatkozó javaslata sem. Hiszen napközben a 30—35 foknál szállított jég nagy ré­sze megolvad, mielőtt célhoz érhet­ne. A Hűtőház jelenleg is teljes ka­pacitással dolgozik. A jégtábla-nagy­ságú bádog-tégelyekben áll a víz. A sós oldat, amely ammónia elvonás­sal 20—22 fokra is lehűthető anélkül, hogy megfagyna, néhány órán belül kőkeményre fagyasztja a bádog-té­gelyek vizét. Ez a folyamat naponta négy óránként istmétlődik ismét élőről, addig, míg a két vagon meg­tel* к jéggel. A Hűtőház dolgozói ígé­rik, az ő munkájuk nem lesz akadá­lya a jégellátásnak. Persze, a gya­kori viharok okozta áramkorlátozás­ról ők sem tehetnek. De ha a szállí­tás hiányosságain és módján ideje­korán változtatnak, az így okozott késések is könnyen behozhatok. Szegedi Nándor Úflevélkérelem-elintézési nap lesz Siófokon Mivel az utóbbi időben a megye távolabbi részeiből is igen sokan keresték fel útlevélkérelmekkel az IBUSZ útlevél-vizumosztály kapos­vári kirendeltségét, ezért a kiren­deltség munkatársai az igénylők ér­dekeit figyelembe véve, egyes járási székhelyeken is tartanak fogadóna­pokat. Első ízben, s egyelőre Siófo­kon, június 27-től, csütörtöktől, s ezentúl minden csütörtökön reggel 9—2-ig veszik át a környék lakóinak útlevélkérelmét a községi tanács 6-os számú szobájában. Mivel az útlevél­kérelmeket teljes egészében az IBUSZ intézi, ezért az érdekeltek pénzt vigyenek magukkal. Éspedig egy személyre szóló útlevélért 344 forintot, több személyre szólóért pe­dig 440 forintot kell fizetni. Népi demokratikus országba való utazás esetén útlevél váltására nincs szükség, csupán személyi igazolvány betétlapot kell váltani, mely vízum nélkül 74, vizumozva pedig 104 fo­rintba kerül. A pénzösszeg előzetes befizetésére azért van szükség, mert utána a ké­relmező a teljesen érvényes útleve­let, illetve betétlapot postán kapja kézhez. Kérek egy fájdalomcsillapítót... Hányán mondják el ezt a rövid mondatot naponta Kaposvár és a megye többi gyógyszertárának kiszol­gáló asztalánál. Ha gyárilag előállított gyógyszer­ről van szó, néhány perc alatt kiad­ják a gyógyszerészek, ha pedig hely­ben kell elkészíteni, ezt is hosszabb­­rövidebb idő alatt összeállítják min­denütt. Mindenütt és mindenkor, mert a gyógyszerészek éjjel-nappal a bete­gek rendelkezésére állnak Kaposvá­ron éppúgy, mint a megye községei­ben. Ha késő éjszaka a család va­lamelyik tagja rosszul lesz, s gyor­san kell az orvosság, valaki elszalad a patikába és akkor is pillanatok alatt megkapja a szükséges szert. Mindez olyan természetes, egysze­rű, hogy a kívülálló talán nem is gondolja, ezen a téren szintén szük­ség lenne еду-két orvosságra, amely­től meggyógyulna a megyei Gyógy­szertári Központ beteg része. Ki kellene találni például egy írt a gyógyszerészhiány megszünte­tésére, mert ez nagy, s egyelőre nem gyógyítható betegség a megyében. A központnak már az is problémát okoz, ha dolgozói közül valaki meg­betegszik a megye valamelyik köz­ségében, s erre az időre helyettest kellene kiküldeni, hogy folytassa ott a munkát. Helyettesítők ugyan van­nak, de számuk — bármennyire is igyekeznek beosztásukat helyesen összeállítani —, mindig kevésnek bi­zonyul. Szinte nem győzik a hol itt, hol ott keletkező »lyukakat« betöm­ni, hogy valamennyire mégis zavar­talan legyen az ellátás. Ez csak az egyik, a helyettesítések megoldásának problémája. Emellett még egy égető gond, az állandó mun­kaerők hiánya is. A kaposvári Kossuth-téri gyógyszertár is hosszú idő óta kevesebb emberrel dolgozik, mint amennyire szükség lenne, s ahányat alkalmazhatnának. De so­rolni lehetne még ezeket a példákat, amelyek eredménye az, hogy a nyári szabadságolások lebonyolítására a megyei központ olyan megoldást kénytelen alkalmazni, amilyenre már legalább négy esztendeje nem volt példa, mégpedig: néhányt hétre bezárnak két-három községi gyój szertárt, de hogy a kaposvári gyói sze~éiZ"k u cím hes^enek szebads ra, a megyeszékhelyen is sor ke a kisebb patikák rolóinak lehú. sára. Ilyen körülmények között az t csodálatos már, ha a hálózatfejb tési tervben szereplő új gyógysze rakat sem tudják megnyitani, v nincs munkaerő a feladat elláti ra. Igaz, rövidesen enyhülni fog ez emberhiány. Valamelyest csőkkel régebbi dolgozók munkatempója feszítettsége, mert hét új, most г ző fiatal gyógyszerészt kap a met Gyógyszertári Központ. Bár t kértek, ezeknek az új emberekne, nagyon örülnek, mert közülük he megyéből ment a főiskolára, s íg a remény is megvan, hogy nem vánkoznak majd el — mint ed sajnos számosán — Somogybái. Persze ez csak enyhülést jelent, nem oldja meg teljesen a szakk zett munkerő hiányát. Fájdalomé lapító, de még mindig nem bel séget megszüntető gyógyszer. Ezt a medicinát az illetékes hí Ságoknak kellene megtalálniok, rr pedig gyorsan, mert szükség var­­gyógyszerészekre, akik munkáiul ezrek egészségének mihamarc helyreállítását segítik. — gei Rövidesen less celof és pergament A háziasszonyok jogosan kifogs ták, hogy a befőzési idény kezde sem lehetett megfelelő mennyi ben celofánt és pergament vásá ni. A Belkereskedelmi Minisztér vegyianyag főosztályának tájéko tása szerint sikerült elérni, 1 már a jövő héten kielégítő men ségben lesz a háztartási boltokb; közértekben és más szaküzlete ez a két nélkülözhetetlen idény Mivel a hazai ipar a teljes szül letet nem tudja fedezni, a hiá mennyiséget import útján szerzil Jevgenyija Grigorjevna Levickaja 1903-as SZKP-tagnak ajánlom. A háború után való első esztendőn hirtolen-hamar jött jó melegekkel köszöntött be a kikelet a Don felső vidékére. Március végén az Azovi­­tenger felől megindultak a langyos tavaszi szelek, s egy-két nap alatt pőrére vetkeztek a Don balpartján húzódó homokos mezők, a sztyeppén földuzzadtak a hóval telisodrott szá­razerek, vízmosások, a kis pusztai fo­lyócskák jegüket széttörvén, bősz ro­hanásba kezdtek, az utak pedig egy­szeriben szinte járhatatlanná váltak. S ebben az emberveszejtő úttalan­­ságban kellett elmennem Bukanov­­szkajába. Nem is a messzeség — hi­szen mindössze vagy 60 kilométer a faluig —, hanem azért megjárni, nem volt egyszerű dolog mégsem. Társammal még napkelte előtt felke­rekedtünk. A két jóltartott ,ló egé­szen nekifeküdt a hámnak, de alig­­alig haladt az elnehezült homokfutó­val. A kerekek agyig levágtak a hó­val, jéggel vegyes, föllágyult homok­ban, s egy óra sem telt belé, a lovak horpaszát, lágyékát, meg a hámtartó keskeny szíjjak alját sűrű fehér taj­ték verte ki, a friss reggeli levegő­ben a lóverejték és a vastagon ola­jozott szerszámbőrök csípős, nehéz szaga áradt. Ahol különösen bajos volt a lovak­nak, leszálltunk, s gyalogoltunk. Csizmánk alatt cuppogott a lucskos hókása, nehezen szedtük a lábunkat, ám az útszéleken meg jég csillant­­gatta kristályait a napfényben, ott még keservesebb volt az előrehala­dás. Jó hat óra tellett belé, míg a 30 kilométert magunk mögött hagytuk, s elértük a révet, a Jelen ka folyón. A nyaranként itt-ott kiszáradó kis folyócska most egész kilométernyire szétterült Mahovszkij falu alatt az égerfával benőtt mocsaras ártéren. Egy rozoga, lanosfenekű lápjáró ladi­kon kellett átkelnünk, amely egyszer­re legfeljebb három embert bírt él. A fogatot útnak bocsátottuk vissza­felé. Odaát, a túlsó parton régi, sok vidéket megjárt öreg »Willis« várt ránk a kolhoz kocsiszínében, még a télen hagyták ott. Nem minden ag­godalom nélkül szálltunk be a so­főrrel az ütött-kopott alkalmatosság­ba. Utitársunk a holmival ottmaradt a 1. parton. Am alighogy megindultunik, a korhadt fenékdeszkák közül, mint megannyi szökőkút, vastag sugár­ban bugyogott föl a víz. Az éppen kéznél lévő ezzel-azzal bedugaszoltuk a réseket, s meregettük kifelé a vi­zet, amíg át nem értünk. Egy óra alatt a Jelenka túlsó partján vol­tunk. A sofőr előhozta a kocsit a faluból, aztán visszalépett a csónak­ba, megfogta az evezőt, s azt mond­ta: Ha ugyan szét nem máüik a vizen ez a nyomorult teknő, jó két óra múlva itt leszünk, előbb ne is várjon. A falu messze húzódik oldalt, s a kikötőnél olyan nagy volt a csen­desség, amilyen csak egész késő ősz­szel, s így koratavasszal szokott len­ni az ember nem lakta helyeken. A víz felől nyirkos hűvösség, meg a korhadó éger fanyar-keserű szaga áradt, a lilaszín, füstös messzeségbe vesző hopermelléki pusztákról pe­dig a hó alól nemrég előszabadult föld öröktől ifjú, s csak alig érezhető finom illatát hozta a könnyű szél. Nem messzire fonott kerítés hevert kidöntve a parti homokon. Leül­tem, s rá akartam gyújtani, de amint belenyúlok a vattákabátom jobb zsebébe, elszomorodva veszem észre, hogy az egész csomag »Belő­ni ar« tönkreázott. Persze, átkelés közben átcsapott a hullám a mély­re merülő ladik alacsony oldalán, s derékig átloccsant rajtam a zavaros víz. Nem értem rá akkor a cigaret­tával törődni, az evezőket félrelökve merni kellett a vizet kifelé, hogy el ne merüljünk, most azonban mit volt mit tenni, a magam gondatlan­ságán bosszankodva, óvatosan elő­halásztam az elázott paklit, a sar­kamra guggoltam és egyenként rakni kezdtem a megbámult, nedves ciga­rettákat ki a vesszőfonatra. Dél volt. A nap olyan melegen sü­tött, akár májusban szokott. Biza­kodtam, a cigaretták majd csak ki­­kiszikkadnak hamarosan. Olyan for­ró volt a napsütés, hogy már sajnál­tam, amiért a vastag kincstári vat­takabátot, nadrágot vettem fel az útra. Ez volt az első igazán meleg tavaszi nap. De jó is volt ott üldö­gélni a fonáson így egészen egye­dül, szinte beleolvadva a csendesség­be és a magányba, s levéve a kopott, füles katonasapkát, borzoltatni a gyenge szellőben a nehéz evezésben megizzadt hajamat, gondolattalanul nézni az ég halvány kékjén elúszó fehérbegyes felhőket. Kis idő múlva látom, a faluszéli házak mögül egy férfi tér rá az út­ra. Egy kisfiút vezetett kézenfogva, ránézvést nem lehetett több öt-hat évesnél. Fáradtan bandukoltak a rév felé, de mikor a kocsival egyirányba értek, felém fordultak. Egészen kö­zellépve, a magas, görnyedt tartású férfi tompa basszushangon szólt: — Erő-egészség, testvér! — Erőt, egészséget! — Megszorí­tottam a felém nyújtott nagy, erős kezet. Az ember lehajolt a gyerekhez s mondja neki: — Adj már parolát a bácsinak, fiam! Úgy látom sofőrember ő is, akár a te apukád. Csakhogy mi, ugye, teherkocsin járunk, a bácjji meg ezt a kis kocsit futtatja. A fiú egyenest a szemembe te­kintett égszínkék szemével, s egy csöppet elmosolyodva, nagybátran odanyújtotta rózsás, kis hideg kezét. Óvatosan megszorítottam, s kérdem: — Mi van veled, kisöreg, hogy olyan hideg a kezed? Itt a meleg már a kertek alatt, te meg, lám, megfagysz? Megindító gyermeki bizalommal simult oda a térdemhez a csöpp em­ber, csodálkozva húzta fel tejfehér szemöldökét. — Hogy lennék én öreg, bácsi? Kis­fiú vagyok csak és nem is fagyok meg, .mert — hideg persze a kezem — \hógolyóq csináltam, azért. Lekanyarítva hátáról sovány úti­zsákját, fáradtan ereszkedett mel­lém az apa, aztán megszólalt: — Csak a baj van mindig az ilyen utassal, övégette fogyok ki a szusz­ból. Megnyújtja kicsit a lépést az ember, 6 futólépésbe fog, hát tes­sék, alkalmazkodjam az efféle baka­népséghez. Ahol, teszem, egyet kéne lépnem, — lépek hármat, aztán csak így neki-neki, meg vissza formán baüagdálunk vele, akárha lovat fog­nának össze teknősbékával. Meg a szemét se veheti le róla az ember. Alig félrenéz, már valami tócsába topicskol, vagy jeget tör és azt szo­pogatja cukor helyett. Hiába, nem férfiembernek való dolog az ilyen utasokat kísérgetni, méghozzá had­rendben. Hallgatott kis ideig, aztán megkér­dezte: — Hát te, testvér, a főnök­ségre vársz? Nem akartam megingatni hitében, hogy sofőr vagyok, hát ráfeleltem: — Várnom kell. Odaátról jönnek? ■ Onnan. — Nem tudod, hamarosan itt lesz a csónak? —Vagy két óra kell neki. — Ha annyi az út, hát annyi. Mit csináljunk? Legalább addig pi­henünk egyet, úgy sincs hova sies­sek. Ahogy jövök errefelé, látom: magamfajta sofőr-koma sütkérezik a napon. Gyerünk, mondok, elszívunk egy cigarettát kettesben. Mert úgy van az, hogy dohányozni is, meghalni is rettentő rossz egymagában az em­bernek. De jól megy dolgod, hallod, lám, cigarettát szívsz. Átvizesedett ta­lán? Amcndó vagyok, testvér, a ned­ves dohány, beteg ló, semmire váló. Jobb lesz, gyújtsunk rá az én 'kapa­­dohányomból. Karikába hajtott, kopott, málna­szín selyem zacskót húzott elő a nyári sofőrnadrág zsebéből, szét­­öontotta,. közben elolvastam a zacs­kó sarkába hímzett felírást: »Drága harcosunknak, a Lebedjanszki 'kö­zépiskola VI. osztályos leánytanulói­tól.« Rágyújtottunk a méregerős' szűz­­dohányiból és sokáig haügattunk mindketten. Végre is meg akartam már kérdezni, hova igyekszik a gye­rekkel, s mi vitte rá, hogy neki­vágjon ennek az úttalan világnak, de megelőzött a kérdéssel: — Te, hogy húztad ki, az egész háborút a kormánykeréknél töltöt­ted? • Majdnem. ■ A fronton? Ott. — Hát nekem is kijutott belőle, testvér. Nyeltem annyi keserűséget, hogy a torkomig ért, vagy azon is felül. Két nagy barna kezét a térdére tet­te, elöregörnyedt. a szemem sarkából rápillantottam, s valami hirtelen rossz érzés fogott el... Láttak már önök valaha is olyan szemeket, ame­lyek mintha hamuval lennének be­szórva és eltelve olyan kitörölhetet­len, halálos szomorúsággal, hogy alig mer beléjük tekinteni az em­ber? Nohát ennek az én véletlen ide­csöppent beszélgető társamnak ép­pen ilyen szeme volt. Egy görcsös, száraz vessződarabot tört a fonatból, kis ideig szó nélkül rajzolgatott ve­le a homokban mindenféle ákom­­bákomokat, aztán beszélni kezdett: — Van úgy néha, nem alszik az ember éjszakának idején, csak néz bele a sötétbe és egyre ott motosz­kál a fejében: »Hej, te élet, miért is kínoztál meg annyira? Műért bün­tettél meg úgy?« De nem kapok feletet rá se a sötétben, s napvilág­nál. .. Nincs felelet és nem is vá­rak! — Hirtelen föleszmélt, gyengé­den oldalba lökte a gyereket, s rá­szólt: — Ereggy csak, kicsim, szódjál ott a víz mellett, tudod, nagy víznél mindig akad valami reknek való. Csak aztán ügyelj lábad vizes ne legyen! Még rr szótlanul fújtuk a füstöt, akko; gigmustráltam lopva az apát, n fiát, s csodálkozva állapítottam magamban egy furcsa dolgot. A rek egyszerűen volt öltözködve, jól: ahogy ráillett a könnyű, k< tas, báránybőrrel bélelt, hosszú bát, meg ahogy a csöppnyi kis mákat a gyapjúzoknira is számíl lábára szabták, a kabátka ujján régi szakadást, ahogy igazi rr szettel összevarrtak — mind áss; gondosságra, hozzáértő anyai 1 vallott. Hanem az apa ölte egész más volt: a több helyet kipörkölődött pufajka-kábát ü len, durva öltésekkel volt foesta va, az elnyűtt védőnadrágon úgy állt a folt, ahogy kell, nagyjából-öregéből ábdálta rá kéz; csaknem új katonacsizma a lábán, de a vastag gyapjúi nyát mind kirágta a moly, áss kéz után bánkódott az is... doltam magamban: »özvegy J vagy hogy rosszul él az asszoni De lám, újból csak megszólal ember, miközben tekintetével t követte, s én egész valómmal gattam: — Eleinte nem volt az élete semmi különleges. A voronyezs mányzóságból való vagyok, kilencszázas születésű. A pi háborúban a Vörös Hadsereggé tam, a Kikvidze hadosztályban huszonkettes nagy éhség idej« Kubányba szegődtem el kulák így maradtam meg. Apám, kishugom éhenveszett otthon, gam maradtam. Sehol a kere gon rokonom, egy lélek se. E dő múltán visszatértem a Kui ból, eladtam a kis házat és átk tem Voronyezsbe. Előbb egy í vetkezetben dolgoztam, aztán ba mentem, kitanultam a lal got. Hamarosan meg is nősült feleségemet menhelyben ne\ árva lány volt. Igen jó menj vált belőle, elmondhatom! £ vidám teremtés, szolgálatkész okos, szinte nem is illettünk sze. Gyerekkorában megta honnan csurran a krajcár, azért volt ilyen a természete, ról nézvést nem valami; kül szemrevaló, de hát, istenem, is messziről nézegettem, egyenest szembe. És nem v kém nálánál szebb, kívánaté egész világon, meg nem is (Folytatjuk.)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents