Somogyország, 1957. május (2. évfolyam, 100-125. szám)

1957-05-15 / 111. szám

« SOMOGYORSZAG

I_I ujber úgy feszített a kocsin,

' ' mint egy csatanyertes hadvezér, aki éppen most fogadja népe hódolatát. Hát Huj bér nem volt éppen hadvezér, de a mellét a világ legnagyobb öröme dagasztotta. Lovat vett. Életében először. És ennél nagyobb örömet elképzelni sem lehet. Mert mióta a földosztáskor megkapta a hat holdat, egyre csak egy erős, gyönyörű 'lóról álmodozott. Azóta már három vagy négy év is eltelt ugyan, de neki csak most telt lóra. Eddig két sovány kis tehénnel dolgozott. Igaz, a tanyán azóta minden új gazda vett magának lovat, csak éppen Hujber nem. Magyarázata egyszerű. Igen szerette őkelme a szeszféleségeket, s ha együtt volt a pénz a lóra, nagy hirtelenséggel legalább felét elitta. A publikumnak azt mondta, hogy ő mindenkinél különb lovat akar venni, azért még vár egy kicsit. Néhányszor mondták neki gúnyosan, hogy: »Te Gyula, neked se lesz lovad ebben a büdös életben.« Ilyenkor lenézően legyintett a kishitűsködésre. — Olyan lovat veszek, amilyent ti még nem is láttatok.

Hát most megtörtént. A ló bágyadtan poroszkált a kocsi előtt. Hujber feszített az ülésdeszkán és a tanya népe kiszaladt a házak elé és megbámulta a csodát. A »csoda« nagy, csontos, muraközi volt. Piszkossárga szőr borította testét és lábain ökölnyi pókok ékeskedtek. Évek dolgában is túltett egy mutáló hangú kamaszon, úgyhogy a lovak társadalmában már meglehetősen öregecskének számított. A csodálkozásra nyílt ajkak mosolyra húzódtak, mikor közelebbről szem ügy re vették az öreg, szemmelláthatólag lusta lovat.

— Na komám, ezt ustor helyett akár rudazókötéllel is ütheted, akkor se szalad — szúrta Hujber felé valaki az első fullánkot.

De a közmondás is úgy mondja, minden csoda három napig tart. Ez a »csoda« még addig sem tartott, bár Hujber szerette volna, ha egy kicsit tovább foglalkoznak a lovával. Ekkor azonban már senki sem figyelt rá, meg a lovára, pedig úgy szedte le róla az ócska szerszámot, mintha nem is ló, hanem hímestojás lenne.

A figyelem ilyen nagymértékű elfordulását egyébként Hujber maga idézte elő. Kocsijáról ugyanis egy borostásarcú, laposorrú, lomha, nagytestű ember kászálódott le egy ütött-kopott bőrönddel a kezében. A kíváncsi tanyaiak ott tolongtak körülötte. Szerfölött fúrta az oldalukat a kíváncsiság, vajon ki lehet ez a Hujber-hozta idegen. A laposorrú azonban eleinte ügyet sem vetve rájuk kotorászott a zsebeiben. Aztán hirtelen az egyik gyerekhez fordult:

— Te! Hogy merted ellopni a csipkekendőmet — villogtatta rá a szemét haragosan.

A kis szelíd Mészáros Ferkó majd .leült ijedtében.

Én... én nem is láttam még & bácsit soha — nyögte ijedten, de a laposorrú nem volt rá tekintettel.

— Ne hazudj, adta kölyke!

— Hát hogy lopta volna el azt a kendőt, vagy micsodát, mikor maga éppen most szállt le a kocsiról — méltatlankodott az öreg Kobrák bácsi.

— Nem jól lát maga öregem — torkolta le a laposorrú és hetykén megveregette az idős ember vállát.

A közhangulat egyszerre az idegen ellen fordult.

— Inkább maga a tolvaj, elég lopós kinézése van — visította éles vércsehangon Mészáros Feri nénje, a csinos, bögyös Rozika. A laposorrú csak mosolygott fölényesen.

— Amit mondtam, megmondtam okvetetlenkedett.

Ferinek közben megjött a bátorsága.

— Hát keresse meg, ha nálam van — mondta és széttárta a kezét.

Most tűnt csak fel, mennyire nevetséges a vád, hiszen Feri nem egy csipkekendőt, de egy gombostűt is nehezen dughatott el magánál. Ugyanis nyár volt, s Feri igen egyszerűen volt öltözve. Egy árva fekete alsónadrág lengedezett* rajta, s mikor Feri megfordult, akkor derült ki, hogy a vád teljesen alaptalan, mert egy hatalmas sza» kadás ékeskedett a gatya hátsó felén. Pompásan lehetett látni, hogy belül semmiféle csipkekendő nincs. Máshová meg nem tudta volna dúgni.

A, laposorrú erre mintha kissé zavarbajött volna. Gondterhes ábrázattal vakargatta fejebúbját. A társaság ezzel elérkezettnek látta az időt a kárörvendés megkezdésére, de a gúnyos mosolyok közül elővillant egy-két ellenséges arc is.

Na, mi az, talán a fülibe dúgtai

LÁZÁR ERVIN:

KÓBORVÉR

Irodalmi pályázatunkon III. díjat nyert novella

a kendőt az a gyerek — szólt győzelemittas hangon Kobrák bácsi s tekintetével igyekezett elsöpörni a laposorrút. Csak azért nem használt erősebb kifejezést, mert közben odajött Csáki Mari, egy középkorú, telt özvegyasszony. JKz özvegy nagyon vallásos volt, s bár a háta mögött egyesek szent Marinak titulálták, szemtől-szemben nagy tiszteletet mutattak iránta. Sőt, mint a példa mutatja, durvább szavakat sem használtak' jelenlétében.

Kobrák bácsi gúnyoros hangjára a laposorrú nak felcsillant a szeme. Újra ünnepélyes ábrázatot öltött és kemény hangon megszólalt.

— Mit szól hozzá, öregem, ott van a füliben. Ott bizony.

— Ez bolond — suttogta hátul valaki és ennek megfelelően változott megint a közhangulat. A harag felolvadt s valamennyien gáttalan kíváncsisággal itták szemükkel a laposorrút. »Eleven bolond, no lám. Hú, milyen nagy füle van, meg az orra sem rendes« — gondolták egyre, másra.

Az egyik maszatosképű kölyök gúnyosan fordult erre Hujber egyik ifjú, de harcias Csemetéjéhez.

— Hehe, apád bolondot hozott a gebével.

Ez az arcátlan gyanúsítás, hogy az ő apja bolondot hozott a kocsiján, meg különösen az új lóra vonatkozó »gebe« titulus mélységesen felháborította az ifjú Hujbert. Azonnal lekent egy csattanós pofont a maszatosnak, mire parázs verekedés támadt. Ez egy pillanatra elvonta a figyelmet a laposorrúról. A következő pillanatban azonban a laposorrú felbődült.

— Ott van a füliben! — és határozott léptekkel megindult Feri felé.

Az emberek leplezetlen kíváncsisággal figyelték a fejleményeket. Most már szinte nyilvánvalóvá vált, hogy a furcsa idegen bolond, hát valami tisztelet-félével néztek rá.

Úgy látszik azonban, Hujber lova csak az első csoda volt ma, mert a laposorrú két ujjal valami babszemnyi nagyságú fehérséget csippentett ki Feri füléből és diadalmasán mutogatta az egybegyűlteknek. Majd rázni kezdte s egy akkora fehér lepel bomlott ki a bámuló tanyaiak szeme előtt, mint egy asztalterítő.

— Nahát! — csodálkozott a nép s a laposorrú a helyzet magaslatán érezve magát, öntelt arccal sodorta össze a kendőt két tenyere között. Aztán belepillantott a markába, s olyan ijedten pislogott, pislogott, mintha azt várná, hogy a következő pillanatban rászakad az ég. Az ég azonban moccanás nélkül kéklett a magasban tovább. Egyszerűen az történt, hogy megint eltűnt a kendő. A nép újabb ámulatba esett.

— Ez valami kókler lesz — akarta mondani Kobrák bácsi, de a laposorrú hozzá lépett és határozott hangon ráparancsolt:

Nyúljon a zsebébe!

Az öreg engedelmeskedett.

— Na, most húzza ki, amit megfogott — parancsolgatott tovább az idegen. Az emberek néma csendben figyeltek... Kobrák bácsi kissé ijedten húzni kezdett valamit a zsebéből. Újabb ámulat. A fehér kendő tűnt elő az öreg zsebéből. Tágra meredtek a szemek, elbűvöltél! álltak a nézők. A feszültséget a kis Hujber csemete oldotta fel egy örömteli kiáltással:

Cirkuszos!

A laposorrú erre királyi pózba vágta magát és kezét maga elé emelve elbődült:

— Uraim és hölgyeim! íme a világ legnagyobb bűvésze-művésze és varázslója, Texasi Laji. — Itt a saját mellére bökött. — Ma este bemutatom Önöknek azokat a csodálatos, káprázatos mutatványokat, melyekhez hasonlót még élő ember nem látott. Láthatják Mikit, a beszélő egeret, — ömlött belőle a szó, mint lyukas zsákból a korpa. Fényes vásári kikiáltó stílusban elsorolta a nagy műsor számait, a végén még bábszínházát is ígért Paprika Jancsi fellépésével. Aztán kissé felemelte hangját.

— Belépődíj szinte semmi, felnőtteknek egy forint, gyerekeknek száz fillér. Lehet fizetni természetben is. Szalonnát, lisztet, kolbászt, sonkát, borjút, elefántot, mindent elfogadok, csak tetűt, meg krumplit ne hozzanak.

A közönségnek tetszett az egyszúszra elharsogott felhívás, s este egy üres szobában majd az egész tanya népe összegyűlt, hogy Texasi Laji csodálatos bűvészet-művészetében gyönyörködjék. Még a szenteskedő özvegy Csáki Mari is megfizette az egy forintot, hogy láthassa a csodákat.

Az előadás fényesen sikerült. Nem annyira a mutatványok miatt, de Texasi Laji nagyszerűen tudott beszélni és ezzel végleg megnyerte magának a nagyérdemű közönséget. A jövedelem is szép volt. Laji elhatározta, hogy itt marad még egy pár napig és több előadást tart. Elküldte a gyerekeket a szomszéd tanyákra, azok aztán égig magasztalták őt és onnan is özönlött a közönség.

I aji az előadások után boldogan számolgatta a pénzét. Gyűlt szépecskén. Már-már látta magát, ahogy egy újdonatúj kordén utazik, amit egy apró csacsi húz. Megveszi a csodamozsarat is, amit egy pesti előadáson úgy megbámult. Uj kártyákat vesz, meg mindent. Micsoda sikerei lesznek! »Nagyüzem leszek« — gondolta elégedetten s csak úgy ragyogott az arca a boldogságtól. Még talán egy asszony is kerül a kordéra — gazdag embernek hamarabb akad asszony — röpdösött tovább gondolata száguldó szárnyán. Aztán megcsinálom magamnak azt a kis házat a szülőfalumban, Dunaharasztin és nem cserélek a török császárral sem — ábrándozott tovább.

Ábrándjaiból a kis Barta gyerek riasztotta föl. Beóvakodott az ajtón. Nagy barna szemével úgy nézett Lajira, mint egy eleven csodára és megilletődötten megszólalt:

— Laji bácsi, édesapámék azt üzenik, gyűjjön el hozzánk vacsorára. Meg öreganyi azt is mondta, biztos jólesik a Laji bácsinak egy kis meleg étel.

La j inak határozottan kedvére volt a meghívás. Ilyen még sosem történt vele, pedig talán már húsz éve is van, hogy az országutat rója.

— Megyek kisfiam, megyek — simogatta meg a gyerek kócos fejét, s jóleső meleg hullámzással a mellében kézenfogta a gyereket és elindult Bartáékhoz.

— Gondoltam, nem veti meg ezt a kis löttyöt —tolta eléje a tálat a gazdaasszony és Laji megindultam félszegen kanalazta a levest. Hej, de jólesett. Dicsérte is a háziasszony bablevesét, az meg csak irult, pirult az örömtől, hogy egy ilyen nagy ember dicséri meg a főztjét.

— Maradjon még, ráér — marasztalta a nagybajuszú Barta Lajit, és neki nem kellett kétszer mondani. Nagyon jól érezte magát.

— Sámlit adjon, gazduram, én azon szeretek ülni, otthoniaskodott. Az nem sámli, Laji bácsi, hanem gyalogszék — világosította fel az egyik gyerek.

— Hm, de bolond neve van, de azért jó név. Jó bizony, a kutyafáját — mosolygott vidáman a laposorrú. Aztán szinte észrevétlenül úgy 'belemerültek a beszélgetésbe, mintha talán reggelig sem jutnának a végére.

Laji mesélt. Bűvész volt az apja is, Isten nyugosztalja szegényt. Az volt ám csak a fájin ember! Még a muszka cár palotájában is tartott előadást fiatal korában — hazudta Laji. De mással nem tudott áldozni az apja emlékének. Hanem egyszer, egy télen nagyon megfázott szegény, aztán tavaszra el is vitte a betegség.

— Egyedül maradtam, mint az ujjam — emelte fel a mutatóujját Laji. — De nekem kedvezett a szerencse. Nemsokára elszegődtem egy cirkuszba és jártam a világot. Róma, Párizs, Berlin. Hej, az volt ám csak a csoda élet. Aztán Berlinben ragadtam.. Boxoló lettem. — Most Laji büszkén körülnézett, aztán megnyomta az orrát.

— Ehol e. Szétlapul, mert nincs benne csont.

Agyerek szájtátva bámulta a nagy embert és elképzelte, hogy hatalmas ökleivel egycsapásra leüti ellenfeleit. Mert ugye Laji bácsi csak győzhet. Pedig Laji nem győzött mindig. Ezt persze nem árulta el. Eleinte ugyan sorra megvert mindenkit, szépen keresett. Hanem egy balszerencsés napon csúnyán kiütötték, s Laji ettől a naptól kezdve mintha elfelejtett volna boxolni. A menedzsere aztán csakhamar kiadta az útját. Se pénz, s posztó. Laji hazajött Magyarországra és vándorló bűvész lett. Aztán már megfakult a haja, az ereje is megfogyatkozott, de azért koránt sem látszott a lomha, nagy ember öregnek. Csak úgy sugárzott róla a testi erő.

Barta kíváncsian fordult Laji felé.

— Aztán nem ónja már ezt a kujtorgó életet?

Lajinak eszébe jutottak az istállók, ahol az éjszakákat töltötte, a sok éhezés, megaláztatás és szomorúan csóválta a fejét.

— Nincs nekem hová mennem. Nincs nekem senkim. Én már csak járom az országutakat, senkinek a cselédje nem akarok lenni. Meg aztán... meg aztán a vérem is ilyen. Hajt mindig másfelé.

Pár pillanatig csend volt, aztán Barta így szólt:

— Tudja, ha benősülne valahová. .

Laji ezen elgondolkozott és lemondóan legyintett.

— Ki jönne hozzám? Ajaj — sóhajtott. Mégegyszer végigjáratta tekintetét a családon és elköszönt. Barta elkísérte az ajtóig.

— Tudja, súgta neki — ez a Mari magához merne. Mondta nekem.

özvegyasszony, senkije sincs. Földje meg van öt hold. Jól kigyünnének. Csáki Marira gondolt, aki valóban mondta, hogy tetszik neki Laji.

Laji éjjel nem tudott aludni. Forgolódott a szénán, nagy verejlékcsepek gyöngyöztek a homlokán. Éjfél felé aztán döntött: »Hátha csak tréfált ez a Barta, tovább állok.«

Reggelre azonban másképpen alakult minden. A gyerekek sivalkodva szaladtak az istálló felé, ahol pz emberek komor arccal állták körül Hujber lovát. A szerencsétlen állat tehetetlenül feküdt a földön, kiverte a víz és keservesen nyögött. Hujber kétségbeesve szaladgált a ló körül és úgy káromkodott, mint a jégeső. Valaki kerék-Valaminek történnie kellett. Egy ifjú pár jött lefelé az utcán. Nevettek. A barnaarcú, kreol asszonyka elgondolkodva, nyugodt cs megelégedett mosollyal, mint aki tisztában van értékével, mint aki tud valamit adni a másiknak és most élvezi azt.

A keménykötésű, szélesvállú fiatalember felszabadultan, harsogva nevet. Kivillannak egészséges, fehér fogai. Nem mosolyog — derül, kacag. Az egész testet átjárja a vidámság, olyan, mint egy fiatal Apolló, mint egy hirtelen boldoggá tett ember; akit meglepetés ér és egyenesszívű, mert kimondhatatlanul tud örülni neki.

Az asszonyka nem csitítja párját. Inkább nézi. Elfordítja fejét, csillognak barnás szemei. Mi minden van ebben a tekintetben? Ne kutassuk. Biztosan az is, milyen jó, hogy ilyen emberem van, milyen jó, hogy az

&&ák

AZ UTCÁN

tiíiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiimtiiiiiiii.iüiiiiiniiiuirif

enyém lehet és én az övé. Aztán viszszafordul tekintete. Nevet. Egyszerűen és csendesen.

És akkor, úgy menet közben szorítja magához az ember az asszonyát.

És megcsókolja az utcán.

A délutáni nap aranysárga csóvákat dob a falakra, ablakok ezüst kévéket szórnak az aszfaltjárdára. Ezüst szőnyeget a fiatalok lábai elé.

Mi történhetett? Régen látták egymást, vagy csak tréfa volt? A fiatalság túláradó szeretete? Volt egy szabad délutánjuk és örültek neki? Vagy

most árulta el az asszony féltve őrzött közös titkukat?

Az ember magára gondol. Mikor is volt az, amikor én...? Mi történt kettőnkkel abban a pillanatban?... Játék volt, vagy az élet varázsa, csodálatosan összejátszva? Hát igen. Volt... Már nem is tudjuk, miért... De pillanatokra olyan egyek voltunk. Aztán a hétköznapok ... Talán el is mosták azokat. De ilyenkor, az utcán ... Megcsodálva a pillanatot, mégis pontosan emlékezünk

Két ember megcsókolta egymást az utcán. Volt egy csodálatos délutánjuk ...

Meddig emlékeznek rá? Amíg a festék megszárad a papíron? Vagy amíg a papír is el nem porlad, mint az élők?...- Ij -páron ji is ot. között. .

Hujbert, í a tanyán, tozott. Sol Máskor net baja.

Megjött a; receptet és .

— Míg áts; nyara, addig

ból az injekciói, i beadom neki.

— Mennyibe kerü. doktor úr? — kérde lénkén Hujber.

— Olyan száz-százóU szólt vissza az állató ból. — De siessen ve. gös.

Hujber elképedve istálló küszöbén.

— Száz forint? Ar pénzünk van? — soha ge felé.

— Te is tudod, C nincs, miért kérdezed az asszony.

Hujber reménykedv emberekre, de azok fejüket.

— Most nekünk sin

L

I ajiban ekkor fe mi bizonytalan furcsa érzés. »Mi le; adnék neki? De a zsár, meg a ház — i; egy hang, ám Laji ak mozdult.

Itt a pénz.

Hujber úgy néz< egy istenre.

— Köszönöm, kös: tyogta és már futott rad a ló!

Laji végtelenül bol colni tudott volna ö szegény templomege ren segített.

— Ez szép volt m mondta neki meleg és egy puha kéz sír Mikor Laji meg igyet, lehajtotta a csúnya asszony gom és lopva végignézett li, egészséges testén.

Hujber lova mege meg ottragadt a tan varázsbőröndöt beállt rokba, csak nagynéha vágyakozva. Úgy de egy állat. Örömét lel ben, a munkában. A lehetett elégedve. Szf Laji boldogan aludt a farkasétvággyal ette nőm főztjét és ha égj nyorosan végignézett országúton. »Na, tőlec öreg.« De azért néha megsimogatni a vén Aratás előtt már e vettek, s Laji elha ősszel az esküvőre tervezték az özveggy mat — már saját 1* Aratáskor eleinte nel kaszálás, a vége felé vágta a rendet, hogy tak.

Marhaerős egy e kell hagyni — mondo berek. A cséplésnél i gozott, mint három gyűlni a pénz a ládafi; veggyel is nagyon jó egymást. Egy őszi n; tanya nagy csinnadrd Vándorcirkuszosok fv trombitát, hirdették az Hej, hogy megdobban Este az előadáson eg Marinak:

— Ugye, én menny ben csináltam ezt. - szisszent. — Hű, a ke

A vándorcirkusz el, azóta nagyon megvá. ült a ház végében és a kanyargó országutai

— Beteg vagy? Mi t gáttá az özvegy.

— Nem, nem, semm mi bajom — hárította i dést és csak bámult a határra.

jA napok már kéz ' ' ni, imitt-amc egy-egy sárga falevél fényes éjszakán Lajin gatottság vett erőt. egészségesen, melege mellette. Karjával átc Lajinak úgy tűnt, mc Óvatosan lefejtette ölelő kart és felkelt, kodta ruháit, megfogt Szomorúan nézett az í ra és eszébe villant, 1; lakodalomból sem lesz télén nagyon elérzéker — Ne haragudj, Ma rém ... Kóborvér — sí Kilopakodott az aj módra ölsurrant a házi simogatta bőröndjét, c mellén a kiskabátot < az országúinak