Somogyország, 1957. április (2. évfolyam, 77-99. szám)
1957-04-04 / 79. szám
Csütörtök, 1957. április 4. SOMOGY ORSZÁG 5 Történelmi bizonyság AZ UJ HÄZ a legszélső az utcában. Piros zsindelyeit, falainak fekete vakolatát messzire vetíti s kiválik a többi közül. Olyan takaros, formás, mint a többi, hiszen annyi az új ház csak a Széchenyi utcában is. De Hangyáléknak ez a legszebb. Érthető is, mert ez az övék. Keserves veríték itatta át minden tégláját, az évtizedes vágyakozásból testet öltött valóság jelképe ez a ház, ez az utca. S jelképe a szabadságnak, amely keletről jött csillogó fegyverek fényén, lánctalpas harckocsik dübörgésén, az ágyúk csövén, s legfőképpen hordozóik, kezelőik, a szovjet emberek szívén, eszén, izmos karján. 1944 decemberében fegyverek ropogásától, aknák becsapódásaitól volt hangos a táj. A nácik körömszakadtáig tartották magúkat a magyar röghöz, védték a gróf Festetich ezer holdjait, mesés vagyonát. Védték a megalázott, kisemmizett cselédek »jogait« a földhöz, ahhoz, hogy annyit dolgozhassanak a grófi földön, amennyi erejükből telik a szűkös megélhetésért. Reggel? Hajnali háromkor ébresztőt zengett a kalapácsverés, ez jelentette a munka kezdetét. S mire első sugarait bontogatta a felkelő nap, már rendben kellett lennie a jószágnak. A tejet vitte a hajnali vonat, azt pedig ki kellett fejni, le kellett szállítani a vasútra. Mert Hangyái Vendel is csirás volt, fejőgulyás azok közül, akik évtizedeken keresztül ették a cselédsors keserű kenyerét, élték a cselédemberek sorsát. Harminc esztendőt húzott le egy uradalomban, a belegi Festetich-birtök egyik pusztáján. Itt nősült meg, itt született három gyereke, s itt érte a háború. Negyvennégy decemberében jött a parancs: ha életben akarnak maradni, el kell hagyniok a pusztát, a cselédviskókat. Semmi nélkül indultak el, előbb Szabásra, majd Gigére, onnan pedig Gálosfára hánytavetette őket is a menekültek keserves sorsa. Mire 1945. április 12-én visszajöttek, a szétlőtt, ajtó-ablaktalan cselédházak várták őket. A tetőn becsurog a víz, a bútorokat a németek feltüzelték, még csak szalma sincs, amire fejüket lehajthatnák. Az öreg Hangyálné, Hangyái bácsi édesanyja, akit a menekülésre nem bírtak rávenni, s ottmaradt a pusztán — márcsak holtan várta visszatérő fiát: megölte egy akna s ott is temették el, a régi urasági földeken. A földig rongyolódott szegényemberek hihetetlenül nehéz körülmények között kezdték el új életük tégláinak lerakását. A volt cselédemberek s a falu nincstelenjei hozzáláttak a grófi föld szétdarabolásához. A földosztók velük egyívású cselédemberek voltak a legélelmesebbek, akik szembe mertek szállni a régi rendet védelmezők önkényével. S Végh Péter, Szél József, Kovács János, Siposs József, Szabó János, az öttagú földosztó bizottság kimérte a földeket. Hangyái Vendel nyolc holdat »örökölt« a maga, a felesége és három gyermeke részére. A föld egymagában nem sokat ér — kiváltképp, ha nincs fogaterő, gazdasági felszerelés. Mit tegyenek? Ásták a földeket reggeltől napestig, volt, amikor négyen fogózkodtak be a borona elé, úgy húzták. De szívesen tették, mert maguknak dolgoztak már. — Majd állami kölcsönön ketten közösen vettünk egy kis üszőt, ezt összefogtuk egy harmadik ember, Vukfc István üszőjével. Hármunknak dolgozott a két kis-állat. Nagyon nehéz volt így. Véséről, gazdagabb rokonunktól [kaptunk még egy üszőt, közben a közöset is átváltottuk magunknak, így most már volt egy fogatunk — emlékeznek vissza Hangyálék. A maga gazdája lett emberként vágtáik neki az új életnek. Az első évékben sok kukoricát termeltek, majd malacokat vettek, s hizlalni kezdték. Negyvenhét—negyvennyolcban már hét—nyolc hízó röfögött az ólban. S úgye, milyen az ember, mindig többre törekszik, fellobbant a kedv a Hangyái családban is a házépítésre. (A házhely már megvolt akkor.) Először nevettek az első elhatározáson, de csak nem tudták elhessegetni a gondolatot, amely állandóan ott csilingelt fejűkben: há-zat épí-tünk, há-zat. Közben elkezdték bontani az uradalmi épületeket. Ök is odasiettek. Egyenként veregették ki a kőkemény betonhabarcsból a téglákat, ötezer, nyolcezer, tízezer tégla gyűlt már össze, meg tetőgerenda, cserép. Ekkor már az volt a fő kérdés: ki építse meg. Egyik nap, úgy munka közben odavetődik hozzájuk sorstársuk, egy kőműves, Gregorincsics István. Építkezni szeretne saját magának, de nincs segítsége, nincs munkaerő. Jöjjön el, Hangyái bátyám, én meg felépítem a maga istállóját — kérlelte Hangyái bácsit. Jobbkor sem jöhetett volna az ajánlat, persze, hogy elment. S egy hónap múlva már állt az istálló Hangyái Vendel újgazda udvarán. Meg a kút, mert anélkül nem lehet építkezésbe kezdeni. A galambfióka sem marad örökké anyja fészkében, kirepül onnan, mihelyt a szárnya megerősödik, így hajtotta a vágy, a számyrakapott gazda tudata Hangyái Istvánékat. El a cselédlakásból, minél előbb. Negyvennyolc tavaszán hozzáfognak a házépítéshez. Húszán dolgoznak a kőművesek mellett, szomszédok, rokonok, cselédtársak összefogtak a fészeképítésben. Mikorra beköszöntött a nyár, állt a ház is, a kétszobás, konyhás lakás, amilyenre még a régi törzspolgárok is büszkék lehettek volna abban az időben. Életük legboldogabb szakaszára gondolnak vissza Hangyálék, az 1945—1949-es évekre. Földet kaptak, házat építettek, vagyonosodtak, új élet építésébe kezdtek. S nemcsak ők, mert két új utcasor nőtt ki, nyolcvan házzal, a felszabadulás után Belegen. Aztán mintha valami megtörött volna, egyet sóhajtanak, s egymásra néznek, mintha kérdezni akarnák egymástól, beszélhetnek-e előttem a keservekről, a sérelmekről is. Tudom, értem mire gondolnak. A beszolgáltatásra, s a későbbi túlkapásokra, törvénysértésékre. Az ötvenkettes év volt a legnehezebb — mondja Hangyái néni —, a cséplőgéptől elvitték a gabonát az utolsó szemig. Még vetőmagra sem maradt. A kenyeret meg Segesdről hoztuk. Beszolgáltatásból egy kilóval sem voltunk vissza, úgy nyár derekán mégis jött a papír pótbeadásra: le kell adni egy hízót. Akkoriban sokszor kifakadtunk, s keresztbe álltunk a kormánnyal. Mert szavakban egészen mást hirdették, mint amit csináltak. De most másképpen van, hisszük, hogy hagynak kedvet a termeléshez. HANGYÄL VENDEL ÉLETÉBEN a régi cselédség, a felszabadult milliók sorsa rajzolódik ki előttem. Tizenkét esztendő története ez. Akkor is felemelő, s elismerésre méltó, ha az utóbbi évek történetének lapjait ferdítések, bűnök, hibák szennyezték is be. A népi demokrácia vívmányait mégsem feledtetheti el senki és semmi. Mert Hangyái Vendel és többi társa, akik negyvenötben földet kaptáik, s utána házat építhettek, tudják, minek köszönhetik felemelkedésüket. És azt is érzik saját tapasztalatukból, hogy küzdelmes jelenük messze felülmúlja a régi cselédsorsot. Erről tanúskodik a két új belegi házsor is, mint történelmi bizonyság. Varga József ÖREG HARCOS fflök vele szemben, s csak nézem és hallgatom, mint a kisunoka a mesélő nagyapát. Korára nézve nagyapám lehetne, de annál fiatalabb hévvel, lelkesedéssel beszél az igaz ügy harcairól. Ritkuló haját és bozontos bajuszát ezüstös színbe vonta a hetvenöt esztendő, amely eljárt felette, mégis olyan csodálatosan fiatalosnak tűnik. Nem véletlen hát, hoQy a termelőszövetkezetben is sokra becsülik, ö a pénztáros, a raktáros és ha valaki bármi dologban jótanácsot akar kapni, az csak Márton bácsihoz fordul. Mert hát az öreg Kökény régi, tapasztalt harcos, sok mindent megért életében. S szívesen példáz a fiataloknak, hogy tanuljanak. És sokat lehet tőle tanulni, legalábbis arról, hogy aki a nép ügyéért küzd, az sohsem hátrálhat meg. Mert Kökény Márton bácsi nem tágított még az akasztófa árnyékában sem. Éppen erről mesél most nekem egy igaz történetet. Hallgatom türelemmel. 1919 augusztusa volt. Rekkenő hőségben csépeltek U gaj-pusztán. Csak úgy csörgött a verejték a cséplőmunkások porlepte arcán, hátán. Kökény bácsi is itt dolgozott. Mint sebesült katona jött haza háromévi orosz fogságból. Hát a részes csépléssel próbálta családja kenyerét beteremteni. Egyszer csak, úgy déltájban, odarugtatott a cséplőgéphez egy hintán két fehér katonatiszt. Márton bácsit és egy másik torvaji embert szólították magukhoz. Nemsokat beszéltek, csak egyből ráparancsoltak a két kiszemelt emberre, hogy kapaszkodjanak fel a hintára. Márton bácsinak a hintó hágcsóján jutott hely. így utaztak a torvaji községházig. Persze közben a katonatisztek faggatták a »vörösöket«. — Erre leszel felhúzva — mutatott a községháza előtt álló fonynyadt lombú, öreg szederfára a százados. — Miért akar ijesztgetni a százados úr, mint egy gyereket? — kérdezte Márton bácsi, s farkasszemet nézett a tiszttel. — No csak ne legénykedj, mert mindjárt beléd fojtom a szuszt, te büdös vörös ördög. Arra felelj, amit kérdezek. — Tessék kérdezni, felelek is, ha olyant kérdeznek... Várj csak, sok van a rovásodon. A százados egy papírt húzott elő „A földmívelő nép évszázados álmának" valóra váltásáról Az egykori statisztikák sárqult lapjait faggatom, s azok igaz tanúkként vallanak . . . »Somogy megye szociális és gazdasági helyzetképé« az egyik kiadvány, amelyet szemiigyre veszok ... Az összes somogyi, mezőgazdálkodásból élő család száma — az agrárproietároktcl a több ezer holdasokig — 102 S49, a föld pedig 1 156 783 kh. Hogvan oszlott meg ez a terület a különböző kategóriák között? A 98 152 húsz holdig terjedő gazdaság összterülete 373 626 kh., s 4797 húsz holdnál nagyobb földdel rendelkező birtokos kezén pedig 783 157 kh. volt. Sokaknak semmi, vagy kevés — keveseknek viszont ’ sok, vaqy annál is több — micsoda kiáltó ellentét az egyik oldalon felgyülemlett nyomor és a másikon felhalmozódott gaztíagsáq között! A dolog lényege nem változott 1935 — 1945-iq — az említett számadatok ugyanis harmincötből származnak és néay évvel később láttak napvilágot. Magyjőfoan és egészében ugyanezt az állapotot találta a felszabadulás éve Somogybán. Ezzel az igazságtalansággal nézett szembe, ezt számolta fel a 600/1945. sz. rendelet: »Az Ideiglenes Nemzeti Kormány rendeiete a nagybirtokrendszer megszüntetéséről és a földmíves nép földhözjuttatásárói«. Milyen célt tűzött maga elé ez a Debrecenben, 1945. március 15-én kelt történelmi okmány? Idézzünk az első paragrafusból: »A rendelet célja, hogy az ideiglenes Nernzetqyülós szózatában és az Ideiglenes Nemzeti Kormány nyilatkozatában lefektetett elvek és a megadott felhatalmazás alapián, =» nagybirtokrendszer megszüntetésével vei óraváltsa a magyar föltímíves nép évszázados álmát, és birtokába adja ősi jussát, a földet... « Hej, de jó rendelkezés volt ez, a somogyi földek népének a szívévágya is testet öltött benne. Eljött az ideje, hogy a cselédek, napszámosok. részesaratók — no meg a dőzsölő, henyélő, a nép nyakán élősködő földesurak is lezárják életük eddigi szakaszát. Alapvető változást követelt az élet a földbirtokpolitikában. Hiszen a becsületes dolgozó emberek érdeke nem tűnhette, hogy negyvenötben egyetlen grófnak, Festetich Tasziiónak 96 128 kh. földje legyen, amikor 37 875 egy-öt holdas törpebirtokos csak 95 926 kh-t mondhatott magáénak. Leírhatatlan igyekezettel fogott hát hozzá a somogyi nép is a hatszázas rendelet megvalósításához. Másfél év alatt szép eredmények kísérteik a földreformot. 1946. október 18-án keltezték »Somogy vármegye és Kaposvár thj. város törvényhatóságá«-nak azt a kiadványát, amelyben ez olvasható: 49 650 igénylő részére kiosztottak 483 733 kh, ingatlant. A pontosság kedvéért tegyük hozzá, hogy a felosztott birtok egy része állami vagy községi kezelésbe került erdő, leoelő és halastó. Számokat, tényeket, adatokat őriznek időtlen időkig, az emberemlékezet korszakát követő utókor számára a statisztikák, hivatalos feljegyzések. Hogyan teltek meg élettel ezek a történelmi dokumentumok? Hadd feleljen erre a kérdésre eqv volt íöldigénylő bizottsági elnök, aki nemcsak szemtanúja, hanem egyik részvevője is volt a hatszázas rendelet megvalósításának. — A földosztás? Elmondom én úgy, ahogy csináltuk, minden feljegyzés nélkül. — Tenyerét végighúzza homlokától tarkójáig színezüst haján és beszélni kezd: — Nagybajomtól még ágyúdörgést hozott hűvös szárnyán a márciusvégi szél Somodor felé, mert oda menekültünk a front miatt mi, jutaiák. El voltunk zárva a külvilágtól, nem tudtuk, mi hír a megyében, az országban. Egyszer aztán egy postás jött a városból, sohsem láttam annál többet. Szóval ezt az idegen embert mégis tüstént megszerettük, mert nem üres kézzel állított ám be hozzánk. Jó újságot mondott, hogy megalakult a nemzeti kormány Debrecenben és a márciusi nemzeti ünnepen egy nagyon várt rendeletet adott ki — a nagybirtok felosztásáról. Hittem neíki, mégis bővebb útmutatásért bejöttem Kaposvárra. Itt megkaptam a nyomtatványokat meg a rendelet szövegét, aztán nagy merészségre szántam el magamat. Ridoboltáttam Somodorban, hogy jelentkezzenek azok a jutái szegényemberek, akik földet igényelnek. Jöttek azok szívesen és mondtam nekik, hogy alakítanunk kell egy bizottságot, amely gazdája lesz a hatszázas rendelet végrehajtása irányításának. Elnöknek mindannyian engem szemeltek ki. Miért esett a jutaiak választása éppen őrá? Ennek hosszú sora van... 1920-ban tért vissza a fővárosból falujába Csordás Lajos. Beleívódott vérébe a cipészszakma csínja-bínja a Pesten töltött tizenkét esztendő alatt, s értékes tapasztalatokat raktározott el agyában a bőripari szervezett munkások mozgalmában. Mert nemcsak bérmunkát végeztek a Wolfner-gyárban, de a szocialista eszmét is szívogattak magukba a szakszervezetekben. Hazatérte után is járatta a Népszavát, hogy megtudja, mit csinálnák a falusi szegénység városi munkástestvérei. Nem is volt nyugta a csendőröktől, örökké figyelték, leselkedtek rá. Bérföldet kellett kikényszeríteni Ráday Gedeon grófi birtokából? Huszonegyben ő állt először e követelés mellé. Vagyonváltsági házhelyek szétmérését parancsolta az élet? Megint csak ő volt a kezdeményező. Negyed évszázad alatt hetvenhat háznak a helyét jelölte ki a faluban — azóta már sók itt emelt épület zsindelyére rátelepedett a moha... Járatos volt tehát a köznép ügyeiben. — Már menekülésben — Somodorban — elkészítettük az előzetes számvetést. Kevés volt a nagybirtok a mi határunkban és sok a földnélküli. Gondoltam, a szomszéd községekből kellene egy kis osztanivalót szerezni. A várdai bíró, az öreg fehérbajuszú Mózs bácsi azt üzente: elkel a Matolay-birtok minden röge náluk is. Közben a szovjet csapatok megindultak nyugat felé, így hazamehettünk Jutára. Újra felhívtuk dobszó útján a népet a földigénylésre. Száznegyvennégy jelentkező volt a százhatvanhárom holdra. Mit csináljunk? ... — töprengtünk a bizottságban. Aztán kitaláltuk. Ötödmagammal — Hederics István, Németh István, Csenterics József meg Keresztúri József bizottsági tagokkal — átmentem Hetesre. De nem ám kérni, hanem követelni, mert tudtam, hogy az űri tábláit szétosztása után hiába teszünk akármit is, nem szerezhetünk földet a mi falunk népének. A hetesiefc elé tettem a listát és mutattam: ha egyformán osztanánk szét, akkor is iáiig jutna több egyegy igénylőnek, mint 1700 négyszögöl. Mondom nekik, elég erélyesen, hegy a mieink is szolgáltak gróf Somssieh László helesi uradalmában. Eddig joguk volt ahhoz, hogy tizedikért vágják a grófi föld termette gabonát, ezután is jogukban áll ezen a földön »mindiből« dolgozni. Vagyis, hogy ők is kapjanak ebből a birtokból. Nem is ellenkeztek a hetesiek, megegyeztünk, hogy átadnak 185 holdat. A füredi határban meg kilencven holdat szereztünk így. Most már megvolt a juss, hozzá lehetett látni a pontos munkához. Összeállították a végleges lajstromot. De nem ám egyenlősdi alapon! Előre vették a negyvenhárom földnélkülit — Horváth Pál, Horváth István, Kovács József, Buzsáki István és Fucskár András agrárproletárt meg a többieket. Hat családnak hét-hét holdat számoltak ki — ez volt a felső határ. Utána jöttek a párholdasok. A földterület meg a család nagysága szerint 1—7 hold jutott családonként. Persze, minden későbbi panaszt megelőzendő, először papíron csinálták meg a földreformot. Minden mérnöki segítség nélkül, a maguk szellemi erejére támaszkodva készítették el a tervet. Miután léptető öllel széliében, hosszában — sőt a biztonság kedvéért minden oldalról köröskörül felmérték az úri birtokot, kiokoskodták, melyik táblát hogyan kell darabokra szaggatni. A hetesi mezőn pl. a 286 öl hosszúságú dűlőben 5,6 öl jelentette az egy hold szélességet. Április 18—21 között, három nap alatt ítéletet hirdettek a jutái nép javára — az évezredes földbirtokperben. — Gyerünk cédulát húzni — szólt az egybegyűltekhez a ravatalra fektetett nagybirtok végében Csordás Lajos. — Kig papírdarabokra felírtuk a sorszámodat: 1, 2, 3 ... 143, 144. A hetesi határban kezdtük. Fucskár András húzta ki az 1-es papírt, neki mértük ki először járandóságát a tábla szélén. Aztán mellette Nagy János kapott két holdat. Papp József mezőőr szintén annyit. És levertük a cövokeket... így juttattuk földhöz a jogosultakat, pontosan az emlékezetemben tartottam ezt a dolgot — mondja Csordás Lajos. — De miért érdeklődnek a földosztásról az újságírók? — kérdi befejezésül. Ideírjuk azt is, amit feleltünk neki: — Hogy a jutái, meg a másutt laké akkor lett újgazdákat is emlékeztessük arra a tizenkét év előtti áprilisra... Kutas József a zsebéből, s ezt tartotta egyik kezében, a másikban pedig a korbácsot szorongatta. Az új községi elöljáróság tagjai hallgatagon ültek körben az irodában. Mint a bűntudatos gyerekek, még csak fel sem mertek nézni Márton bácsira. Ő viszont szigorú tekintetével méregette ezt a gyáva népséget. A rövid csendet a százados dörgő hangja törte meg. — Te tagja voltál a községi mun-1 kástanácsnak? Igen, tagja voltam,. Ellened huszonegy vád van. — Szeretném hallani, mert tudtommal nem bűnöztem. Amit tettem, azt a község népe érdekében tettem. — Elég volt! Arra felelj, hogy hova herdáltad el a közbirtokosság vagyonát? — Ez a vád hazugság, mert én a közbirtokosság vagyonáról egy fillérig elszámoltam, s csak az hiányozhat, amit a falu szegényeinek öadtam belőle. — így van ez, elöljáró urak? mutatott körbe a százados. — Igenis, százados ár — felelték riadtan, szinte egyszerre az elöljárók. És az evangélikus egyházközség pénzét hova tetted? — Beküldtem az adóhivatalba, erről is megvan az írás. — így van, elöljáró urak? — Igenis, így van, százados úr. Hasonlóan bukott el a többi vád is, amire a százados magából kikelve ráordított a némám pislogó elöljáró urakra. — Hát ha mindenben ennek az embernek adnak igazat — harsogta —, akkor miért hozatták ide? Maguk gyávák ... Percnyi hallgatás után a százados ismét Márton bácsihoz fordult: — Tagja vagy a kommunista pártnak? — Nem vagyok. — Akkor is kommunista vagy, vörös vagy tetőtől talpig — ordította tehetetlen dühében a százados. — Takarodj innen, míg jó kedvem van. Márton bácsi még egy szigorú pillantást vetett az urakra és sarkonfordult, otthagyta őket. Most is, ahogy a történet végére ér, mosolyogva csak ennyit fűz hozzá: A macska egye meg, hát csak az nem fér a fejembe, hogy tudnak olyan gyávák lenni az emberek, mint azok az urak voltak ... Arról persze nem beszél, hogy ő, aki pedig az akasztófa alatt volt, mégis férfiasán viselkedett. Nos, azóta is volt ő már hasonló szorongatott helyzetben. Hiszen 1945-től ismét vezető ember a községben, s azóta már mint pártonbelüli kommunista. Először mint a községi kommunista pártszervezet elnöke, s később pedig a községi tanács elnökhelyetteseként dolgozik a szegény nép boldogulásáért, fáradhatatlanul. Ötvenhárom nyarán és a múlt ősszel is ő volt az egyike azoknak, akik bátran kiálltak a termelőszövetkezet mellett. Öreg fejjel is megtanulta és meggyőződött róla, hogy a paraszti élet csakis közös összefogás révén szépülhet. Háromféle újság van az asztalán, s mindegyikben szó van arról, hogy egyre több, ősszel feloszlott termelőszövetkezet alakul újjá. S ennek örül igazán, tiszta szívből. Mert magáénak vallja valamennyi dolgozó parasztember sorsát, s érzi, hogy az ő hitét, igazságát igazolja a szövetkezeti mozgalom fejlődése, rT1udod, fiam — mondja szelí■L den mosolyogva,1 miközben nagyot szív kurtára égett szivarjából —, úgy vagyok én, hogy nem szeretek sokat beszélni, de szeretem, hogyha valamit elmondok valakinek, az értsen is c|bbóí. Meri mit ér az a szó, aminek nincs foganatja. Az ősszel is, amikor néhány meggondolatlan ember szét akarta robbantani a szövetkezetét, azt mondtam- nekik: álljatok meg és gondolkodjatok, meri majd megbánjátok a hebehuigyaságot... Most köszönik is о figyelmeztetésem ... No, ti rossz kölykek — mondom n°kik a minap — a macska egyen meg benneteket, hát mégis jó volt erre a vén kommunistára hallgatni SZŰCS FERENC — Ezerötszáz hektoliter bor érkezik Kaposvárra. A Kaposvári Borforgalmi Vállalat a napokban nagymennyiségű bor, pecsenyeborok, fehér és színes, asztali és Balaton melléki minőségi borok érkezését várja. Eddig három vagon szállítmányt kaptak, összesen 1500 hektoliter bor érkezik. Az asztaliborok 8,10 és 8,60 forint között, a pecsenyeborok 12— 12,50 forint között, a minőségi bor pedig 20,60 forintért vásárolhatók.
