Somogyország, 1957. április (2. évfolyam, 77-99. szám)
1957-04-04 / 79. szám
8 SOMOGYORSZÁG Csütörtök, 1957. április 1. Egy gyereknév nyomán indultam el: Szabó Gyula 15 éves iparitanuló. Munkahely: a Finommechanikai Vállalat villanymotor tekercselő részlege. A MUNKAPADNÁL A nagy tekercselőben nyolcan- 1 ízen dolgoznak. Többnyire 20—25 év körüli ifjúmunkások. Minden talpalatnyi hely villanymotorok sokaságával tömve. Egyik sarokban hegesztőpisztoly villan, a másik helyen sárgaszínű dróttekercset illesztenek éppen a motor gyomrába, csiszolnak, szerszámot élesítenek ... Szabó Gyulát keresem — mondtam. _. . A helye itt van ... — állt fel az egyik szókról egy fiatalember. Két napra itthagyott bennünket, — toldja meg egy idősebb szakmunkás. Mit akar vele ... ? Nagyon szépen dolgozik ... Remek keze van. Tudja, ez a munka vasakaratot és nagy türelmet kíván. Gyuszival még nem történt baj... Hallgatom. Lassan mindannyian Gyuszi védelmére kelnek, és dicséretébe kapcsolódnak bele. Szilvási Lajos bá\ Kosaras bácsi, a részleg jószívű irányítói ésB tanítómestered csak jót, és ismét csak jót tudnak Gyusziról. Nézem az üres széket, a szürke motort, melyet tegnap Gyuszi .készített el, amely kicsi ugyan, de nagy erő van benne, ha berregni kezd... — Hová lett Gyuszi? — Iskolába küldtük. Két napra... Majd megint visszajön ... Akkor mi tanítjuk... AZ ÓRÁN Az óira megkezdődött. Torna Kárclyné tanárnő kérdései gyoi's válaszokra késztetik a fiatal fiúkat. Az algebra bemelegítő egyre jobban érezteti hatását, s lassan már az izgalom is eltűnik. Az iparitanuló iskola »elektromos« osztályában vagyunk. — 540 tanuló közt akadtunk nyomára Szabó Gyulának. Itt ül az első padsorban, nagy diótoamna szemelt feszülten függeszti a nevelőre Nyugodt, magabiztos a tekintete. Érzi nőiért van itt. Tudja, hogy szükséges a heti két nap iskolapad. De vajon természetes, hogy itt ül, ilyen gondtalanul, beletemetkezve a matematika régióiba? Természetesnek hisszük, mert ma hajlamosak vagyunk a könnyen feledésre, pedig csak ezeket a vén falakat kell meghallgatni, azok beszélnek. KOVÁCS JÓZSEF technológus vékonyarcú, köeépmagas, fiatal férfi. Sötétkék munkaruhát. visel, kabátján kis gyapotpihék fehérlenek. A Textüművek egyik irodájában beszélgetünk, csendben, távol a gépek zajától. A múltról kérdezem, életéről, mely elszakíthatatlan a gyárétól, hisz együtt növekedtek, együtt erősödtek. Ez a gyár nevelt embert Kovács Józsefből. — Nélküle most napszámos lennék — mondja. Szembenéző, megfontoltan szót ejtő ember Kovács József. Amit mond. az belülről jön, legbelülről, nem tisztogatja a mondatokat. — Három holdja volt apámnak Töröcskén, sovány földecske. Hárman voltunk testvérek. Édesanyám beteges volt, hamar meahalt. Megélni nem tudtunk a földből, fát irtani jártam. Izületi bajaim miatt az orvos letiltott ugyan a sok gyaloglástól, de nem volt más választásom. Enni kellett! A kóbor mezőgazdasági hónapszámosok úgyis százával rótták az uradalmakat valami munka után. A fehérfüggönyös ablakból kilátni a karcsú betonoszlopokra, a betonjárdára, melyet már körülcsókol a tavaszi napfény. — Harminckét éves vagyok most — folytatja Kovács József — Két hónán múlva érettségizem a textilipari technikum levelező tagozatán. Hat elemit végeztem a múltban és mert nagyon jó tanuló voltam, beírattak a polgáriba, de száz pengőt kellett fizetni a vizsgára, s így abbé kellett hagynom. — Ha a felszabadulás nem jön? Cseléd lettem volna. Ismeri a cselédsorsot? Bólintok. Gróf Széchenyi Andor Pál uradalma jut eszembe. S az, hogy Szabóiknak 14 gyerekük volt. A zsúvfedelű vályogviskó szobájának földjén fehér meszelés jelezte: ...fele Turunkóéké, fele Szabóéké! Közös konyha, piszok, tüdővészes gyerekek... Hajnali háromkor kelni és 11-kor holtfáradtan zuhanni az ágyba. Negyven éves korban úgy összetörni, hogy hatvan évesnek látszik az ember. Nyolcvan fillér napszámért dolgozni, vért, v°lőt, akaratot áldozni az »uraság« oltárán, aki a Riviérán buja, züllött prostituáltaknak két kézzel szórja részegen a pénzt. Mit kaptak ЯИНН IDD знниип й „legolcsóbb“ munkaerőnek számítottak Bocsánat... egy pillanatra képzeletben ugorjunk vissza a 25 évvel ezelőttti iparitanuló iskolába. A fiatalember, aki kisiparos mesterének elvégezte már a szükséges kerti és házmunkát, aki miután beszerezte gazdája feleségének a piaci árut, a kellő napi dorgálás után elindul a késő délutáni órákban az iparitanuló iskolába. Az egyik útkereszteződésnél, ahol barátjára vár, meglepetéssel tapasztalja, hogy az bizony otthon maradt... Ma úgy látszik, halaszthatatlan ügyei vannak mesterének. És emiatt most egyszerűen nem egedi iskolába. Igen, ezek a 25 évvel ezelőtti fiatalok a 'kiszolgáltatottság keserű kenyerét majszolták. És mert »a legolcsóbb munkaerőnek« számítottak, azt tettek velük, amit akartak, ami a legjobban szolgálta gazdáik érdekeit. A 25 évvel ezelőtti tanuló megérkezett tehát az iskolába. De előbb megnézte a rendőrjárőrt, akit hivatalból rendelt ki a kapitány az ipari tanuló iskola elé. Megnézte mikor megy távol a kaputól és akkor surrant be. Nem jó, ha megjegyzik az ember arcát, ki tudja mi lesz máma megint odafönn. Ha Kccza Miska csizmájaszárában megint ott a henteskés, akkor talán ... Múltkor is alig-alig menekült meg a rendőr markából... A tanár úr belép, disztingvált mozdulatokkal, arcán valami felsőbbrendűség vonásával. Pedig ez az «olcsó« munkaerőnek titulált osztály jól tudta, hogy valójában tehetetlen, Nem tud fegyelmet tartani és ha nekik most úgy tetszene, ráparancsolr.ának, hogy: gyerünk ki sétálni! De nem, ezen a napon nem akad dclga a rendőrjárőrnek. Mert vannak napok, amikor elfogja az embert a döbbenetes hallgatás érzése és ilyenkor nem csinál botrányt, csak befelé néz, önmagában füstölög. És ha ezek az iparitanulók helyzetükre gondoltak, volt min füstölögni és ez a füst sajnos keserű volt és ríkatóan csípős. Kinek kellettek ők? Ki törődött velük? Az állam nem. — Ki képviselte az érdekeiket? — az iskola nem. Ki tudott embert nevelni belőlük? — az iskola nem. — Ki tudott örömet szerezni, derűs napokat lopni az életükbe? — Az állam, a kapzsi mester, a tehetetlen iskola bizony nem. És a szomorú évtizedek során a tanonciskola növendékeiből elkeseredett és éppen elkeseredésükből fakadóan rendetlen, kivetett, százszor és százszor megalázott »suhanc gyülekezet« lett. — ... Gondoltam egy számot... hangzik a tanárnő kérdése. Hozzáadtam ... feszült figyelem. Az éles hang visszahoz bennünket a jelenbe. A kis Szabó szeme figyelmesre nyílik, és tekintetében benne van a Szabó Gyulák egész jelene. Szabó Gyula a 15 évével is a Magyar Népköztársaság egyenlő polgára, akinek jogait és kötelességeit szocialista ipartörvények szabályozzák. Ezek a törvények megvédik őt és aki megsértené, azt a törvény szigora sújtja. A törvényadta lehetőségekre épül a mi új ipari tanuló oktatásunk. A szocialista embernevelés valóraváltásáért küzdenek itt a pedagógusok. Ez a negyvenfőnyi osztály a többi hét osztállyal együtt két napra ismét a tudomány világába lépett. És év végén a hetek mun-Őszinte gondolatok a megtett út kis szakaszán A kereskedelem egy ország ipari fejlődésének igazi tükre. Ha figyeli az ember, minden különösebb erőltetés nélkül láthatja, hol történt az iparban előrejutás, vagy visszaesés. A magyar kereskedelem 12 év távlatában ragyogó fejlődést mutat. Szinte az az érzése támad az embernek, hogy soha egy pillanatra sem történt megtorpanás. A MINDENKI ÁRUHÁZA. Sikerült egy pillanat egy tört •része alatt felmérnem a kaposvári kereskedelem fejlődését. Akkor történt, amikor barátommal, aki 15 éve nem járt Kaposváron, a Nagyáruházba léptem. Arcán a csodálat, az öröm, a megelégedés érzésének vonásai suhantak át, miközben csak ennyit mondott: nagyszerű! De mielőtt még megszemlélhettük volna a jó érzékkel kialakított áruelrendezést, a konfekciós részleg kaibáterdejét, a kalapok, nyakkendők vonzó osztályozását, a méteráruk ezerszínű tarkaságát, a gombok százait és sok más látnivalót, a legilletékesebbhez, az áruház vezetőjéhez kopogtunk be: — ... Amióta az egymillió forintos beruházás révén az Aruház megkezdte működését — mondta Nagy Gyula „áruházvezető, bizony jónéhányan átlépitek itt a küszöböt. 1956-ban 560 ezer vásárló fordult meg nálunk olyan, akinek útja a csomagolónál fejeződött be. Még fel sem ocsúdtunk, máris újabb adatok hangzanak. A megalakulás első évében 31 millió forint, az utolsóban már 57 millió forint forgalomról számoltak el a pénztárak. Az októberi napok próbáját derekasan kiállták. Takács Gyula eladó büszkén szól az. áruház életéről. A vásárlók bíznak az áruházban. Sinka Éva eladó együtt nőtt az áruházzal. Ahogy erősödik az áruház, úgy növekszik az ő szakmai tudása is. Ismerem vásárlóink többségét — mondta — megelégedettek, ha belépnek hozzánk. S Ш mi igyekszünk a bizalomnak megfelelni. AZ ÁRUHÁZ IKERTESTVÉRE a szinte tőszomszédságban létesült Csemege-bolt. Barátomat ezúttal nem az itt készített finom fekete, hanem a bolt csinossága kötötte le. Gyergyák Pál eladó többéves tapasztalatát,- kereskedői hivallását így fogalmazta meg: — A vevőkért vagyunk. És azt szeretnénk, ha a kiszolgálás és összes munkánk az ő javukat szolgálná. Igen — elmondhatjuk a kaposvári csemegekereskedelem az ország bármelyik városáéval megversenyezhet. Itt nem igen akad már tennivaló, öreg parasztnéni tipeg be az üzletbe. Sárdról jött. Négy éve nem járt itt. Megáll a kövezeten. Erszénye után kutat. Tekintete habzsolja a rengeteg finom árut. Aztán lassan elindul a pult felé. Szemébe süt az új neonfény, és szempilláiról az öröm sugara verődik vissza: itt minden, de minden őérte van .. . Sz. N. káját nem látszatvizsgával, hanem kitűnő eredménnyel végzik majd. Az iskola 22 szakcsoportja biztosítja a megfelelő képzést. Szabó Gyula arcán még ha csak 15 éves is, már van valami a férfiből. Hiszen rendszeres fizetést leap havonként, komoly termelő üzem, kellő teljesítmény áll mögötte. Képzésüket szaktanárok, mérnökök, technikusok látják el hozzáértéssel. Arról, hogy a nevelők és a gyermekek között a legbensőbb ragaszkodó kapcsolat épült ki, Pintér Kálmán igazgató a megelégedés hangján beszél. Sikerült megteremteni a szülők és az iskola kapcsolatát is olyannyira, hegy gyakran érdeklődnek a szülök gyermekeik előmenetele iránt. Az egykor »olcsó« munkaerő ma nekünk a legdrágább kincs. Jövőnk! Féltve őrzött ifjúságunk. SZÜNETBEN Az óra szünetében ketten állnak mellettem. Pegler Franci a nyurga, lenszőkehajú, huncut kamasz az »Elektromos osztályból«. Ha nevet, szemei eltűnnek gödröcskéiben. Igáiból jön be hetenként két nap, magán villanyszerelőnél tanul. — A mester...? — Remek ember. Nem tűri, hogy be ne jöjjek az iskolába. Azt mondja, szükségem van a tanulásra. — Megfizet? ■ Mindig. — Mennyi a tandíja? Semmi. A másik ifjú: Szabó Gyula, a fekete arc és hajszín képviselője. Mást, hogy szemtől-szembe állunk, az eddig néhány tollvonással megrajzolt tanuló életéről hangozzék az 6 véleménye, mint aki legilletékesebb, hogy sorsáról beszéljen. Képzelete visszakaiandozik mu nkahelyére, hosszan nézi az iskolafalakat, mintha minden ideg szálával a jelent érzékelné: — Én ... csak annyit tudok mondani, hogy nagyon jól érzem magam, Szilvási bácsiékkal. meg a többiekkel, a tar.árbáesikkal nagyon szeretjük egymást. Sokat segítenek nekem. Mintha csali az ő gyerekük lennék, mintha mindnyájan az»k lennénk... Mi a tervetek nyárra? — Kivesszük a 30 nap szabadságot, és valószínű, hogy két hét vándortáborozásra megyünk. — Jó mulatóst, gyerekek, a tize*kettedik szabad vakációban! Szegedi Nándor. Csak két ember a kilenc millió közül. Csak két sors, két élet, mégis le lehet rajtuk mérni 12 esztendő összes eredményét, gyarapodását. Tizenkét év a nemzet történetében egy pillanat, de ha viszszatekintünk rögös útjára, a boldogság és a megelégedés árasztja el szívünket. Hiába próbálkozott az ellenforradalom sárt dobni rá, hiába mocskolta hazug szóval, a 12 év eredményeit nem lehet tagadni, nem lehet semmivé tenni. Lehettek hibáink, lehettek túlzásaink, de a Kovács Józsefek és Gábor Rózsák tekintetét mi emeltük fel a napfényre, mi adtunk becsületet nevüknek, mi loptunk örömet szívükbe, mi biztosítottuk nekik a jobb jelent, és a szebb jövő reményét. Nem, nem állítjuk, hogy a Textilművekben nem ért sérelem dolgozókat, hogy minden munkást a megelégedés légköre vett körül, de a Textilműveket mi építettük, mi kommunisták, azért, hogy ne legyenek ezrével munkanélküliek Somogybán, hogy emberibb körülmények között, jobb életet élhessen a munkás, hogy két kezének erejével a saját érdekében rést tudjon szakítani a szebb jövő kapuján. Büszkék vagyunk a Textilművekre, igenis, nagyon büszkék vagyunk Európa egyik legkorszerűbb üzemére, ahol már — kiheverve az ellenforradalom •bomlasztó hatását — a dolgozók elérték az 1956. évi harmadik negyedévi termelési szintet. Fel vörösök, proletárok, akik ma a Textilművek munkásai, mérnökei vagytok! Uj győzelmekre, új munkasikerekre, hatszoros élüzemetek hetedik csatájára! 1951-ben jöttem ide — fordul felém Kovács József —, amikor indult a gyár. Elvégeztem egy fonóképző tanfolyamot és segédművezető lettem. 1952-ben, ismét egy tanfolyam végzése után, már mint művezető működtem a gyárban, a karbantartó és a hulladék üzem tartozott hozzám. Ötvenháromban beiratkoztam a technikumba. Most technológus vagyok és két hónap múlva érettségizem. — Családja? — Két gyermekem van. Két nagy fiam. Ottó és József. Az egyik hat éves, a másik négy. Mire megnőnek, nem is tudják, hogy nekünk mennyit kellett küzdeni ezért, hogy így lehetünk. A folyosón már hallani a (jepek zümmögését. Az előcsarnokban hatalmas festmény függ, Lenint ábrázolja, amint hirdeti: » .. .minden hatalmat a szovjeteknek!...« GÁBOR RÓZSA már Horváth Istvánná ugyan, hisz egy éve férjnél van, munkatársai azonban csak így beszélnek róla: ... a Gábor Rózsa, aki már 51-ben is itt volt az építésnél. A gyűrűsfonó óriási termében a hatalmas szovjet fonógépek zúgása elnyeli a szót. A mennyezetbe épített neonrudak tejfehéren csillognak az éjszakai műszakot várva. Most nincs rájuk szükség, hisz a majdnem földig érő ablakok beeresztik a játékos napsugarakat, hadd táncoljanak kedvükre a parketten. A gépek tetején ülő gyapotgombolyagokat szeretettel simítja végig egy kedves fiatalasszony: Horváth Istvánná. Hogy milyen volt 1951-ben az év alatt? indulás ? — Hát bizony sokan, akik most jönnek a gyárba, el sem hinnék. A betonjárdák helyén térdigérő sár volt, az első gépegységeket — még akkor az építkezés javában folyt — a volt raktárhelyiségben szerelték fel. Az épületnek akkor készítették a tetejét, nádpadlós oldala volt. és mi elgémberedett kezekkel mostuk a gépalkatrészeket. Később, amikor már dolgozott a gyár, cpy műszakot, azaz nyolc órát eltöltöttünk a gép mellett a feldolgozásnál, másik négyet pedig önszántunkból a szerelésnél segítettünk túlórában, hogy minél előbb munkába állhasson az egész üzem. — Hogy megérte-e? Óh... Nézzen körül! НаЛ nem szépek ezek a nagyszerű gépek? És ez a tiszta, kényelmes helyiség? Valamikor bizony gondolni sem mertem volna, hogy én még fonónő leszek és oktathatom a tanulókat. Tudja, én somogyvári vagyok, apám cseléd volt, öten voltunk testvérek. A felszabaduláskor kaptunk 8 hold juttatott földet, addig semmink sem volt. — Hogy az ellenforradalmárok vissza akarták állítani a régit? — Tudom. Itt is listákat készítettek már, ki jöhet be a gyárba, ki nem, Pedig aki csak egy kicsit nyitva tartja a szemét, az láthatja, hogy azelőtt elképzelni sem lehetett egy ilyen gyárat. — Folyik-e olyan ütemben a termelés, mint régen? — Hát még nem egészen! Még erősíteni kell a munkafegyelmet, itt még sok javítanivaló akad. — A legjobb tanítványom? Nevet és úgy mondja hosszú töprengés után: — Talán Manduk Gyuláné az aszszonyok és... Tüske Katalin a lányok közül. — Beszélgetek-e sokszor velük? — Hát persze. Mesélek a gyár életéről és remélem hamar megszeretik üzemünket. Mert mi is kell egy embernek? Rendes munka, jó kereset, barátságos munkatársak és, hogy az embert ne hagyják el, ha valami baja van. Gondoskodjanak róla. Mi pedig ezt biztosítjuk. Elbúcsúzok és visszafordulva látom, amint a géphez lép és mutat vqjamit társának. Millió és millió méter fonalat készít, boldog, mert megtalálta »számítását« a Textilmüvekben, mint ahogyan megtalálja minden becsületes ember nálunk a »számítását«, aki dolgozni akar ezért a hazáért. SZÜTS ISTVÁN