Somogyország, 1957. április (2. évfolyam, 77-99. szám)

1957-04-26 / 96. szám

Péntek, 1951. április 26. ................. ^ ■■■vimmn—■ i____ ____________SOMOGYOKSZAG 3 LEÁNYFALUSI KIRÁNDULÁS 1939. MÁJUS 1. Kora reggel van, hajnalodik. Távol, messze a he­gyek mögül most dugja ki fejét a nap. Budapest felől személyvonat érkezik, megáll a felsőgödi állomáson, majd nemsokára felharsan az indulást jelző sípszó, s a vonat továbbrobog. Benépesül a kis állomás, sok utas érkezett. A legtöbbjük kiránduló. Hátizsákokkal, kis csomagokkal, labdákkal vannak felszerelve. Ruházatuk egyszerű, szegényes, látni, hogy vékonypénzű üzemi munkások. Vidámak, jókedvűek ... Bár céljuk egy lehet, nem tartanak együtt. Kettes­­hármas csoportokban haladnak a dunai komp felé. Ta­lán nem is ismerik egymást. Kukora Józsi bácsi, az öreg révész, kicsit meglepődve fogadja a 20—25 főből álló kirándulócsoportot. Kicsit furcsállja, hogy május elsején már mennyien mennek a szabadba. De aztán vállat von, nem az ő dolga, mindenki azzal tölti az idejét, amivel akarja. Felpöfög a kis motor, s a komp lassan siklik át a csendes Dunán. A kirándulók egy része a községbe tartott, meg­nézni Leányfalu nevezetességeit, egy részük pedig a falu mögötti hegység felé. De alig telt el egy óra, fenn a hegyen, egy tisztáson összetalálkoztak. Itt derült ki, hogy ismerik, nagyon is jól ismerik egymást, öreg, őszüilőhajú emberek, fiatalok, lányok és fiúk mint ba­rátok üdvözölték, köszöntötték egymást, szorították meg egymás kezét. Egyideig játszottak, labdáztak. Aztán amikor elfáradtak a szaladgálásban, leül­tek pihenni, körülvették P. Bélát, a csoport legöregebb, legtapasztaltabb munkását. Egy ideig néma csend volt, majd Béla bácsi lassú, csendes szavakkal mesélni kez­dett. A fiatalok pedig felváltva őrködtek, nehogy va­laki megzavarja őket. 1919. május 1-re emlékezett Béla bácsi. Arra a napra, amikor a magyar munkások először vonultak fel Budapest utcáin munkásindulókat énekelve, vörös zászlókat lobogtatva, s nem kellett rettegni a csendőr­­szuronyoktól, a rendőrkardoktól. Micsoda ünnepnap, mi­csoda emlékezetes május elseje volt a munkások 1919- es május elsejei seregszemléje. Örömtől könnyezve bo­rultak akkor a munkások egymás nyakába. Aztán arról beszélt, hogy a Tanácsköztársaság bu­kása után nem ünnepelhették többé szabadon a ma­gyar munkásak május elsejét. Amikor május 1 köze­ledett, már hetekkel előtte mozgósították a katonasá­gát, rendőröket, csendőröket, nehogy még egyszer be­következhessen 1919. május 1. A munkások titokban, kinn a hegyekben, erdőkben találkoztak — mint ahogy tni is itt találkoztunk — s ünnepelték meg május el­sejét. Azért jöttünk ide mi, mondja Béla bácsi, hog^ itt a távoli erdőkben szabadon köszönthessük május elsejét. ! f*' Sok-sok régi, kedves emléket idéztek fel. Nagyokat nevettek egy-egy jólsikerült tréfán, amikor Béla bá­csiék elmondották, hogyan jártak túl a csendőrök eszén. Majd abbahagyták a beszédét, s valamelyikük egy régi munkásindulót kezdett zümmögni. Nemso­kára már öregek, fiatalok együtt énekelték a munkás­indulókat, s a szebhnél-szebb dalok éneklése közepette elfeledkeztek bizony még a szükséges elővigyázatról is. Egyszer csak sápadtan, az izgalomtól remegve az éppen őrtálló fiatal rohan a csoporthoz, s elfúló léleg­zettel mondja, hogy egy vadászruhás ember kileste őket. Valameiről, a hegy felől érkezhetett, s azért nem vette észre őt. Nemrégen ment el sietve, csaknem fut­va a falu irányába. Béla bácsi és a többi öreg azonnal talpra ugrott. Itt nem maradhatunk. — mondta hatá­rozottan Béla bácsi —, mert a csendőrök bizonyára azonnal keresnek benőnket. Rövid tanácskozás után megszületett a terv. Kis csoportokban az erdőkön át, gyalog elmennek Pest irányéba, egynéhány kilométert, s az alsógödi komp­nál kelnek át a Dunán. így is történt. Néhány _percV múlva a kis csoport valamennyi tagja eltűnt a sűrűt* erdőben, sietve haladt a meghatározott kompátkelőhely* felé. Már messze jártak, amikor két kakastollas csend-*), őr érkezett a tisztásra, de már csak az ottmaradt papír-* hulladékokat vehették őrizetbe. ja Óvatosan haladt a kis csoport a kompátkelőhelyre, először hosszan kérlelték a környéket, de semmijj* gyanúsat nem észlel. Két-három óra telhetett el,* mióta a leányfalusi ki.« tisztásról elindultak. Mivel* semmi gyanúsat nem észleltek, rövidesen elfoglalták^ helyüket a kompban, s az vitte őket Alsógöd felé. Szó-* rongásuk elmúlt és már azon nevettek, hogy sikerült* félrevezetni a csendőröket. к A Duna közepén járhattak, amikor az egyik jósze-* mű fiatal felkiáltott: csendőrök! S valóban, az alsó-* gödi kompkikötőnél kakas tollas csendőröket pillantot-^, tak meg. Ahogy közeledett a komp a part felé, azt is* látták, hogy a csendőrök leveszik a vállukról a pus-* kát, s kezükbe fogva készenlétbe helyezik fegyverüket!' — Bennünket várnak, mi lesz velünk, mit tegyünk? —* hangzott fel izgatottan a kérdés, különösen a fiatalok* részéről. Béla bácsinak is elsötétült az arca. Igyekezetté' megnyugtatni a fiatalokat. — Tegyünk úgy, mintha* nem ismernénk egymást — mondta, de érezte, hogy ez-* zel nem sóikra mennek, mert a csendőrök most azé; egyszer biztosra jöttek. Bizonyára telefonon értesítet-* ték őket Leányfaluról és ezért őrizték a kompkikötő* helyeket. * Százötven méterre lehetett már csak a komp a* parttól, és ahogy fogyott a távolság, úgy fogyott a re-* meny is, hogy sikerül megmenekülniük. Már látszott!' a győztes vigyor a csendőrök arcán, amint diadalitta-* san készülődtek, hogy őrizetbe vegyék a komp utasait.,); Hirtelen azonban elhallgatott a komp motorja. Az üregi, révész kapkodott, lázasan tevékenykedett a motor kö-' rül, illetve úgy tett, mintha a motor beindításán fá­radozna. A komp pedig a víz sodra által sebesen haladt most már nem a part felé, hanem Budapest irányába. A parton álló csendőrök izgatottan hadonásztak, sza­ladgáltak, míg végül egy kanyar, s egy hatalmas fe­nyőfákkal körülvett ház el nem takarta őket a komp utasadnak szeme elől. Gyors volt a víz sodra, jónéhány kilométert sik­lottak így csendesen, amíg az öreg révész partra kor­mányozta a kompot. Ne haragudjanak — mondta —S de elromlott a motor, s kénytelen vagyok itt partra tenni magukat. Ezt mondotta, de szemében mosoly ült, tudta, érezte, hogy olyan embereket mentett most ki a csendőrök kezéből, akiket pedig nagyon szerettek volna foglyulejteni. A komp utasai pedig hálásan szo­rították meg az öreg kezét, s futva haladtak a pesti országúihoz, amely néhányszáz méterre húzódik itt, a Duna partjától. Alig telt el pár perc, jött egy hatalmas teherautó, amely intésükre megállt, felvette őket, s nemsokára már Pest felé robogott velük. Az öreg révész még jóidéig ott motozott a parton. Igazított valamit a motoron, amelyet, most már akár­hogyan is próbálgatta, nem sikerült beindítani. Majd kezébe fogva a csáklyát, lassú, öreges mozdulatokkal tolta, csáklyázta felfelé a kompot kikötőhelyére, Ott pedig átkozódva, káromkodva fogadták a csendőrök, amikor meglátták az utasok nélkül visszaérkező kom­pot. A KIRÁNDULÓK azonban erről már nem tudtak. Pest felé vitte őket az autó, s dudorászva, jókedvűen emlékeztek vissza a nemrégen lezajlott eseményekre. Mindnyájan csillogó szemekkel szálltak le az autóról, amely megállt velük az újpesti remiznél, s mentek haza, otthonukba^ Jól si­került kirándulás, felejthetetlen május elseje volt. Szalui László Május 1 legyen új munkasikerek kiindulópontja Ez évben ünnepli a magyar nép a felszabadulás óta a 13. szabad május elsejét. Május 1 a világ összes munkásainak nemzetközi össze­fogását, a tőkés világ elleni közös harcát jelképezi. Az idei május 1-én még az eddigieknél is nagyobb szükség van arra, hogy az egész világ munkásai összefogjanak. Az 1956. október—novemberi magyarországi ellenforradalom példája bizonyítja, hogy a tőkések, földbirtokosok a világ minden táján összefogva, pénzt, anyagi és erkölcsi támogatást nem kímélve, uszították az ellenforradalmárokat, biztatták és fegyver­rel is segítették őket a munkások, parasztok hatalma, a népi demok­rácia rendje megdöntéséért vívott harcukban. A magyarországi ellen­­forradalom leverése a munkások nemzetközi összefogásának eredménye. A szovjet munkások fegyverrel, a népi demokratikus országok anyagi és erkölcsi, a kapitalista országok munkásai szolidaritásukkal nyújtot­tak létfontosságú segítséget a magyar munkásság hatalmának meg­védéséhez. A testvéri országok, élükön a Szovjetunióval, ma is segíte­nek népünknek gazdasági életünk talpraállításában. Mindazoknak, akik a munkáshatalom megdöntésére, háborúra spekulálnak, számolniok kell azzal az erővel, amely minden évben má­jus 1-én a világ minden táján hol szabadon, hol rendőrkordonok kö­zött, de az utcára vonulva, egységes, szervezett erőt képvisel, a mun­kások nemzetközi összefogását. Ez az erő új világot formál, a társa­dalmi haladás következetes harcosa, s ebbe az erőbe ütköznek azok, akik a történelem kerekét vissza akarják forgatni. Május 1 legyen So­mogybán is a munkásosztály pártja, az MSZMP, a Szovjetunió vezette szocialista tábor, a béke, a szocializmus melletti kiállás napja, legyen új munkasikerek kiindulópontja. MSZMP MEGYEI INTÉZŐBIZOTTSÁGA, SZAKSZERVEZETEK MEGYEI TANÁCSA, HAZAFIAS NÉPFRONT MEGYEI ELNÖKSÉGE Egy mérnök 1957 áprilisában Az erdőmérnököt néhány hónap­ra küldték a megyébe, hogy tanul­mányozza az erdők állapotát. Kíváncsi és közlékeny ember. Ér­deklődése szüntelen, majdhogynem tolakodó, de mivel érezni rajta, hogy nem számítás vezeti, kérdéseit nem lehet rossznéven venni. Az emberek talán még jobban érdeklik, mint a fák, pedig ez nagy szó, hiszen húsz éve gyönyörköd­ve űzi hivatását. — Csodálatos dolog az erdők balzsama, a föld és barna árnya­latok ezer változata, a tavasztól őszig élő világ, az örökös csicser­gés — mondja lelkesen —, de a legfontosabb mégis az ember és a műve, még ha a legkevésbé jelen­tős is. Nincs jobb érzés, mint cse­lekedni, alkotni — aztán látni a munka végeredményét. Az imént egy kissé zárkózott, magánosnak tűnő Vas megyei ta­nárnővel beszélgetett. Művészi volt, amint kibontakoztatta annak leg­rejtettebb gondolatát is. Apáskodva, kerek, szürke szemével figyelte kissé szórakozottnak tűnő és hanya­gul, látszólag odavetett kérdések­kel operált. Mondd el a véleményedet az em­berekről — és megmondom, ki vagy. Mit is mondott ő erről a tanárnő­ről? dőjét markolva állt a fogadószobá­ban, mikor a nővér kivitte őt a hordágyon. Nem sírt, nem kiáltott, föléje hajolt és megcsókolta. — Fegyenyka, miért, miért tették ezt veled?... — mondta. Annyi bánat volt ezekben a sza­vakban, hogy a nővér felsírt és el­sietett a kórterembe. Az anya pedig ott ült mellette, durva tenyerével simogatta a fia kezét és csendesen mesélt a kolhozbeli dolgokról. Másnap talán az izgalomtól, Fedor rosszabbul lett Édesanyját nem en­gedték be hozzá és az öregasszony három napon át reggeltől estig ott ült a fogadóteremben. Akkor volt először a városban, az állomáson éjszakázott. Mivel tartóz­ta fenn magát, nem lehetett tudni. Az álmatlanul átélt éjszakáktól le­soványodva, dagadt, kisírt szemmel várta ott az édesanyja. A szarukere­tes szom üveges orvos megveregette az anya vállát és vidáman mondta: — Na, mama, minden rendben van. Felgyógyul a fia. Egy-két hó­napig még itt tartjuk, azután el­küldjük magához, majd ott a tejtől, vajtól megerősödik... Л/f ilyen öröm sugárzott ezektől a •L*x szavaktól az anya arcán. Mé­lyen meghajtotta magát az orvos előtt és ekkor csendesen, hangtala­nul sírni kezdett. Fodornak egész éle­tére az emlékezetébe vésődött ez a kép: a fogadó fehér falai, a zavar­tan szemüvegét dörzsölgető orvos, a mosolygó, könnyes szemű nővér, s tenyerébe rejtett arccal ott ül az édesanyja... — Na, mama — mondta Fedor — minden rendben van. Élek, nem kell sírni. — Jól van, Fegyenyka, — felelte az anyja — csak az örömtől sírok. Ne haragudj rám ezért. Fedor fél év múlva hazajött az anyjához. Otthon volt egy hétig, és visszatért a városba, a régi munka­helyére. Itt aztán megkezdődtek az értekezletek, kihelyezések, határidős fontos dolgok. A leveleket a mamá­nak a felesége írta. Persze tudott volna ő is időt szakítani a levélírás­ra. De hát így alakult. Az anyának pedig ez bizonyára fájt... "Drohorov észre sem vette, hogy x 'könnyes a szeme és a büfés együttérzően néz rá. — Valami bánat érte? — hajolt át a pulton. — Már bocsásson meg. Prohorov értelmetlenül nézett rá, aztán intett a fejével: — Az édesanyámmal történt va­lami ... Akkor az ajtó mögül élénk han­gok, majd léptek hallatszottak. A büfébe hosszú fekete ruhában, nagy zajjal .berohant a vörössza­kái lú Filimon. Mögötte az ismerős rendőr összeütötte bokáját s tisztel­gett: ból. Itt van az elvtárs Marjiná­összetört a szán — bűnösen tár­ta szét a karját Filimon — ezért késtem. Prohorov hozzá rohant, észre sem véve, hogy feldöntötte a széket. — Édesanyám hogy van? — kér­dezte szorongva, aztán némán vár­ta a feleletet. Még észrevette, hogy a rendőr szinte földbegyökerezett lábbal áll az ajtóban. A büfés ab­bahagyta az edény csörömpölést. Ügy tűnt, most valami visszahozhatatla­­nul rettenetes fog történni. — Jól van az öreg mama. — Fi­limon széles mosollylal ölelte ma­gához Prohorovot. — Ágynak esett, gondolta, itt a vége. így aztán ha­za hívott. Most már felkel. Még a kemencébe is befűtött. Ne nyugta­lankodj. .. Mintha mázsás terhet vettek volna le a válláról. Könnyűnek, szabad­nak, boldognak érezte magát. Mé­lyet sóhajtott, tenyerét, végighúzta nedves homlokán, aztán megszólalt: Hát akkor öleljük meg egymást Filimon... Még a rendőr is mosolygott, а büfés vidáman kezdett zörögni csapnál és két korsó sört tett pult szélére. — Ilyen örömhírre inni kell — mondta. És amíg ittak a bánat és a félelem érzése lassan bosszankodás­­sá vált. Hisz csak gyöngélkedett a mama, mégis hazahívták, elvonták a kerületi ellenőrzéstől. Másnap a bizottsággal ki kellett volna menni a vasútépítkezéshez. És most min­dent felborítottak. Hazafelé, miköz­ben hallotta a szántalpak csikor­gását, a lovak patáinak dobbantá­­sát, Filimon vontatott szavait, el­képzelte, hogy a vasútépítkezés ve­zetője üdvözölve a bizottság tagjait, megkérdezi: — Hát Prohorov mérnök hol van?... Még tán megharagszik, s a munkában is megérzi majd. Másnap már a vonatra kell ülni, talán még utoléri a bizottságot. Л/lost már elkerülhetetlen a kel­­lemetlenség. Ettől a gondolat­tól Prohorov ideges lett. Dühösen, mérgesen ült a szánban. Kellemet­len gondolataiban elmerülve kur­tán válaszolt Filimon kérdéseire. Az édesanyja még jobban meg­öregedett, meggörnyedt. Haja fehér lett, mint a hó. Apró ráncok háló­zata barázdálta arcát. Fia elé ment, s mint beteg ma­dár, felé nyújtotta vékony, csontos kezét. — Fegyenyka... Fegya... Prohorov magához ölelte, meg­csókolta. — Hirtelen rosszul lettem — sut­togta fia széles melléhez simul­va — azt gondoltam már nem látlak többet. De hála Istennek jobban let­tem. .. helyhez ment és a fedővel zörögvei készíteni kezdte a vacsorát. Filimon i egy üveg vodkát hozott. Később Pro-i horov becsípett és jókedvűen han-< goskodott: $ — Tudja, mama, áthelyeztek en* gém egy másik munkához, egy vo-f nalszakasz főnöke leszek, főnök Le* szék hallja?!... f Ujját jelentőségteljesen felemelve] kacsintott az anyjára. , A maga Fegyáját----- Tisztelnek] engem, mama, értékelnek. így az-2 tán előléptettek! ] Sós gombát szűrt a villára, szó* pogatta a csibelábat, tejfölbe már* tóttá a kalácsot, tejet ivott. És be* szélt szünet nélkül a munkájáról, a( vasútról, mozdonyokról, az anya* számára érthetetlen vonatkészülé* kékről, valamilyen külső méretek* ről... I Az anya hallgatagon ült velei szemben. Nem evett, nem? ivott. Csak nézte, nézte a fiát és gon* dolataiba merült. f Prohorov korán reggel már uta-1 zott vissza. Hullott a hó, ugyan-^ olyan nagy pelyhekben, mint íeg-i nap. Köröskörül épp oly csend volt.] Ébredezett a falu. Itt-ott zörrentek] a kapuk, nyikorogtak a kútgémek,] álmosan ugattak a kutyák... Proho-] rov elbúcsúzott az anyjától, s beült] a szánba. Filimon a lóra suhintott,] élesen kiáltott: »Gyi, te gebe!« ] A ló nekiiramodott, gyorsan húz-1 ta a szánt a falu határához. Proho-' rov visszanézett. A decemberi haj-' nal homályában alig vette ki az' Ejnye, mama — csóválta a fe- édesanyja kicsiny, megtört figuráját' jét Prohorov. és valami kellemetlen érzés fogta' — Azt hittem, többé nem látlak, el, hasonló a szégyenhez, vagy a1 mondotta az anyja. — Már a temető- lelkiismeretfurdaláshoz. be készültem. Igyekezett megnyugtatni magát,!- Ugyan, mama - simogatta Pro- de a lelkében ott maradt az a kel-j horov anyja vállát. — Maga még lemetlen érzés. engem is túlél. Az anya gyöngén, szomorúan mo­solygott. Felsóhajtott, aztán a tűz-F ordította: SOMOGYI ERZSÉBET — Sajnálom, hogy nem hallotta beszélgetésünket. Nagyszerű kis fiatal ember ez a nő. Józan, meg­fontolt és nagyon kedves. Az októ­bert is nagyon reálisan értékeli. A szakszervezetnek dolgozik, társa­dalmi munkában. Az új embertí­pus ... Ez az ember az értékeket hámoz­za ki embertársaiból, örül neki, ha értékeket fedez fel. ő maga is tud lelkesedni és másokat is lelkesíte­ni. Kinéz az ablakon, láthatóan elé­gedett, Rokonlélekkel találkozott. Eszébe jut erről sok munkatársa és azok magatartása. — Megdöbbentem, mit ki nem hozott az október társaimból. Meny­nyire felszínre jött a régi gondol­kodás. »Dolgozzatok« — mondtam nekik és hiába ... Mennyi értékes nap esett ki a termelésből. Kimutat a vonatablakon elsuhanó tájra: — Mennyi minden félbeszakadt itt, pedig mennyi minden volna a tennivaló! Csak az erdőinkben mennyi kár esett és mi van még amellett, amire kevés idő és ener­gia jutott: a talajmegkötés, az ár­víz és belvizek elleni védelem, a talajerő visszapótlása, a szőlők és gyümölcsösök termőerejének foko­zása, és akkor még csak a mező­­gazdaság egyes feladatainál tár­tok, hol van a többi, megoldásra váró probléma ... Kissé előrehajol, lehalkítja hang­ját. Titokzatoskodik. Kopaszodó fején az ősz hajszálak megcsillan­nak. — Jelzem a vezetés is hibás, még most is. Hiányzik most nagyon az átfogó kéz, az átfogó terv. Itt van például a mi aranybányánk, a Ba­laton. Mit ki lehetne ebből hoz­ni!... De csak fabrikálnak, rész­lettervekbe bonyolódnak . .. Tudja, nekem is van ott egy kis vitvi­­lom — egyelőre a terhek és a mun­ka az enyém, örökölni mások fog­ják —, amíg ott dolgozgatok, sok gondolatom gyűlik össze. Most eze­ket egy nagy átfogó dolgozatba fog­laltam és megküldtem valakinek a megyébe... Nem, ne írják meg egyelőre, talán majd jelentkezem vele, ha időszerű és jónak tart­ják ... A vidám, puha arcra kis szomo­rúság ül. Vallomást tesz egy isme­retlennek: — Sajnos, októberben szembe­kerültem családommal is. Első fe­leségem meghalt, a második az élet napos oldalán nevelkedett. Én azonban az életnek az árnyas olda­lát jártam, nagy küzdelembe telt, amíg ide értem. Természetes tehát, hogy reálisabb vagyok, mint ahogy talán természetes, hogy ő nem vál­tozik ... De hát mit csináljak? .. Két gyermekem van és feleségen, aki nem látja, hogy most én tar­tom őt a napos oldalon ... Elmerengünk. Az élet nagy ten­gerén bánatot is hördozunk mind­nyájan, nemcsak örkömet. De küz­deni kell mindnyájunk több örö­méért. A mérnök előveszi jegyzetfüze­tét. Láthatóan a feladatait írja le, mert pontokba szedi mondatait. A 98. pontnál, már késő este, el­alszik. A viselt kalap és szemhéj eltakarja az életre szomjas, embe­reket és fákat szerető nagy. szür­ke szemeket. Csákvári János

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents